Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

1956-ról – Néhány mondat a forradalomról

[...] a forradalomnak október 23-tól, két alapeleme jelentkezett. Az egyik Budapesten bontakozik ki, ahol harcok folynak, függetlenségi küzdelemben, nemzeti színnel, Kossuth-címerrel, Bem nevével, Petőfi modorában; a tereken talpra állt az első szovjetellenes liberális forradalom, tizenkilencedik századi gesztusokkal. Ám e mögött az arcvonal mögött országos tömegekkel jelentkezett a munkásforradalom, a munkásmozgalom eszközeivel, sztrájkkal, tanácsokkal, oroszellenes szovjetekkel, s a hang jóval határozottabb, mint az 1905-ös orosz szovjeteké. Az egyik a másikat támogatja, a kormánytól azonban követel: „értesítjük a borsodi munkás- és diáktanácsokat, hogy Debrecenben győzelemre jutott a forradalom…” – mondja Debrecen. „A borsodi munkásság tartja magát előző állásfoglalásához…” – mondja Miskolc. Nyilvánvaló, hogy a forradalom immanens szervei, nem annyira az újjáéledt pártok, hanem az újonnan született bizottságok és tanácsok: a fölkelt nép ezekbe rendeződik, akár a dagály hullámokba: ők a forradalom csinálta népképviseletek. Az is nyilvánvaló, hogy e népképviseletek a kormányt csak a kiegyezés eszközének tekintik az oroszok felé, s az újra szereplő demokratikus politikusoknak annyi a köze a forradalomhoz, hogy nevükkel próbálja Nagy Imre arról győzni meg a népet, hogy ő maga szabad választások s demokrácia felé tart.

A forradalom logikája szerint, ha a feltámadt tenger mozgásának törvényeit nézné, Nagy Imrének inkább az újszülött forradalmi szerveknél kellene keresnie közvetlenül támogatást, s ha forradalmár volna, minisztereknek azokat kérné fel, akiket a forradalom dobott fel, Győrött, Miskolcon vagy másutt; s ideiglenes forradalmi kormányt jórészt a különféle bizottságok képviselőiből alakítana, a kibontakozás alapjait elsősorban a nyári reformkorszakban és az október 23-a óta kialakult, népet képviselő testületekben keresne. Világos, hogy a forradalomból ezúton is születhetne új rend, ám az események torlódásában elmerült az az új név, amely oly gyakorta hangzott el a nyáron, a „szocialista demokráciáé”, amelynek jövője lehetne. Ha volna idő valóságos tartalommal megtölteni. Ha nem a jugoszláv módon felülről megszervezett, hanem a forradalmi módon, az alulról szerveződő munkástanácsok és nemzeti bizottságok oly önkormányzati szervekké volnának fejleszthetők, amelyek ellensúlyozhatnák az állami gazdálkodással járó hatalmi centralizációt.

 

*

 

Amióta élünk, ahhoz szoktunk, hogy a csatákat a létszám dönti el, s a levegő a repülőgépé, az út a tanké, az ország a hatalomé. Ebbe már lassan beletörődtünk. Ezért most következményeivel is ámító az az üstökösélmény, hogy – s éppen Magyarországon – hatalomnak bizonyul az ember is, és a forradalom a legüresebb szót – az emberiséget értem – tölti meg tartalommal. Ezentúl a csodákban higgyünk, s az ember azon gondolkozik el, hogy például a Tordai-hasadék keletkezését nem a vonatkozó legenda magyarázza-e hitelesen. S az bizonyos, hogy népünk roppant ajándékot adott a világnak: visszaadta bizalmát abban, hogy emberi erényeknek a történelemben még szerepük lehet.

 

*

 

Tüzetes vizsgálódásra a múlt több okból lehet érdemes. Az egyik ok az, hogy a múlt az, ami el nem múlik. Illetve, ami a naptárban elmúlt, az emberben nem mulandó. Emlékezetében él, gyakorta roppant tevékenyen, ront, bont, javít, alakít, olykor alkot is, [de] sohasem henyél. Eleven erő, társat kerít, barátot idegenít el, örökké ítél: jót s rosszat jobbra-balra állít, merőben véletlenül nemeslevelet ad egy jövevénynek, akit másnap gyanúba fog.

Tartalommal szavainkat a múlt tölti meg, így éri el, hogy élőbeszédünkben jelenként felsorakoznak a múlt valóságai, amit észre sem veszünk. 1956 forradalma azonban magyar fejekben mintha nem oda került volna, ahol az el nem múló múltnak van [a] helye.

 

*

 

A politikusok tekinthetik a magyar forradalmat ez ideig eredménytelennek. Történészek és gondolkodók azonban már látják, hogy a magyar forradalomnak, akár a történelem többi nagy forradalmainak: korszakzáró vagy korszaknyitó szerepe volt. Mert mi történt voltaképpen azokban az októberi napokban? Nagyjából ez: magán Magyarországon egy nép, a maga egészében, számítás és mellékgondolat nélkül, a következményekre való tekintet nélkül: kimondta az igazat. A maga igazát, amely nem csak az övé. Ez, ez a nép csinálta remekmű a történelemben úgy hatott, mint egy telitalálat. Az ilyesminek, mint a teljes igazság kimondásának általában: fölemelő és pusztító hatása van. Fölemelő hatása abban áll, hogy az emberek és az emberiség döbbenve veszik észre, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. A pusztító hatása viszont abban áll, hogy egy ilyen tünemény egy csapásra romba dönti a világ összes kártyavárait. Elméletekről egy csapásra kiderül, hogy hazugságból hazugságra építettek; még azok számára is, akik ezeket az elméleteket vallották és vállalták eddig. Világszervezetekről kiderül, hogy csak azokat a gordiuszi csomókat tudják megoldani, amelyeket maguk bogoztak össze. A szabadság erőiről kiderül, hogy nem szállnak síkra a szabadságért, ha ott üti fel a fejét, ahol nem várták.

Válogattta: Illyés Mária

 

 

(Az idézeteket mind a Szabó Zoltán: 1956. Korszakváltás című gyűjteményes kötetből vettük, melyet sajtó alá rendezett és szerkesztett Kenedi János. Osiris Kiadó, 2006, Budapest, 187., 194., 220., 238. oldal. Az egyes részletek eredeti közlése 1957. február és október között a londoni Irodalmi Újságban, illetve a Magyar Szó című lapban olvasható.)



« vissza