Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A hadsereg a magyar társadalomban

Bizonyára mindannyiunkban él még történelmi tanulmányainkból egy kép 1848. július 11-éről, amikor Kossuth a nemzet végveszélyére hivatkozva 200 ezer újonc megadását kérte a képviselőháztól. Élete egyik legnagyobb szónoki sikere lett ez a beszéd. A visszaemlékező így ír a hatásról: „Nyáry Pál, az ellenzék vezére felugrott, jobbját esküre emelve kiáltotta, Megadjuk! A lelkesedés viharként tört ki. Kossuth szemében könny csillant és a meghatottságtól reszkető hangon folytatta: Ezt akartam kérni, de önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága előtt.
Azokat, akik ezt a jelenetet patetikusnak tartják, sietek megnyugtatni, hogy mostanában nem kell hasonlótól tartaniuk. A közvélemény-kutatások szerint ma az állampolgárok leginkább a bűnözéstől és a háborútól félnek, ugyanakkor az ezek ellen fellépő intézményrendszerekhez, a rendvédelmi és a fegyveres erőkhöz kapcsolódó társadalmi áldozatvállalás mértéke igen alacsony. A jobb módú, urbanizált rétegek utasítják el leginkább a személyes és anyagi áldozatvállalást, és a kevésbé mobil és iskolázott rétegek hajlamosabbak a védelmi, biztonsági terhek vállalására.
Mi az oka, hogy veszélyérzet és áldozatvállalás ugyanolyan természetességgel kapcsolódott össze az említett 1848-as reagálásban, mint ma a félelemérzettel a tehervállalási kedv hiánya?
A mai napig nem született olyan történet-szociológiai elemzés, amely feltárta volna a mai magyar társadalom viszonyulását a fegyveres erőkhöz, vagy legalább a viszonyulás változásának történetét bemutatta volna. Mert a fegyveres erő és a civil társadalom közötti viszony alakulása elsősorban történelmi örökségünkben rejlik: a civil társadalom fejlődésének zavaraiban, a fegyveres erőknek a társadalomtól való elzárkózásában és a helytelen politikai döntésekben.

 

A történelmi örökség

 

1. A civil társadalom gyengén fejlődött, a polgárosodás késett, a társadalmi-politikai döntések és problémák nem lehettek közgondolkodás tárgyai a társadalom különböző rétegeiben, s a politikai közösség késedelmes fejlődése következtében a „védelmi-fegyveres-katonai tematika sem ugyanazt jelentette a társadalom különböző rétegeiben, s e nagyon is különböző jelentéseket (a teljes kiszolgáltatottságtól a magas presztízsű társadalmi státuszokig) nem volt lehetséges a társadalmi kommunikációban „összefésülni.
Ha csak a századforduló szellemiségét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy egyszerre jelenik meg benne a nemzet hősi karakterológiájának hagyományteremtő igyekezete, és a tudományos kutatások eredményeinek felhasználása a hadügyben.
A századforduló szépirodalmában megjelennek a nemzeti büszkeséget, a magyar vitézséget és helytállást, a rendi intézményeket, a nemzeti jellemet dicsőítő, a magyar birodalom mítoszát tápláló katonaábrázolások.
A millenniumi historizáló szemlélet dagályosságával szemben a Társadalomtudományi Társaság, a Huszadik Század köre, a Galilei Kör, illetve később az 1915-ben alakult Vasárnapi Kör tagjai, szimpatizánsai és követői a polgári radikalizmus felé orientálódtak. Ismerték, s jórészt magyarul ki is adták a filozófia és szociológia legújabb műveit, amelyek számos esetben érintették a hadügy kérdéskörét.
Ők maguk is igen színvonalas elemzéseket adtak ki: például Máday Andor 1913-ban jelentette meg A háború és béke szociológiája című művét; Jászi Oszkár A Habsburg Monarchia felbomlása című művében igen színvonalas fejezetet szentel a hadsereg leírásának; Szende Pál az Önálló vámterület és osztályharc (1907) című műveiben vet fel és elemez háborús gazdasági és társadalmi problémákat; Leopold Lajos A presztízs című munkájában két fejezetet szentel a katonai presztízs kérdésének.
A probléma nem az egyes irányzatok közötti különbségben rejlett, hanem abban, hogy míg az előbbi irányzat könnyebben utat talált a tömegekhez, az utóbbinak erre az ismert közoktatási, nyilvánossági viszonyok között jóformán semmi esélye nem volt. Talán ezzel is magyarázható a kezdeti eufória az első világháború kitörésekor.
Az első világháború megváltoztatta a társadalom és a hadsereg előtt álló feladatokat, és átrendezte azokat a súlypontokat is, amelyeket a katonai kérdések, illetve a hadviselés problémái addig képviseltek a társadalom különböző rétegei számára.
A közírók legtöbbje elfogadta azt a magyarázatot, hogy a háborút az antant hatalmak kényszerítették az Osztrák-Magyar Monarchiára, amire méltó választ kell adni. A Ferenc József iránt táplált illúzió és az „Észak és Dél ránk fenekedett légkörében, amit a trónörökös-pár meggyilkolása tovább táplált, igazságosnak tetszett a hadüzenet.
A szocialista mozgalmak is sorra behódoltak: a Népszava a „szláv barbársággal szemben „magyar kultúrfölényről értekezett. Az írók „örömmámorról, „tomboló üdvrivalgásról tudósítanak, egyesek a régi szabadságharcok folytatását emlegetik, s azt, hogy Világosért megfizet a nemzet a rabtartó cárnak.
A fiatal Papp Károly önként jelentkezik a frontra, Balázs Bélának nagybetegen kell hazakerülnie a harctérről, hogy ráébredjen a „rettentő tanulságra. Gárdonyi Géza naplójának vallja meg szégyenkezését: „A magunkfajta lakója ennek a világnak kábultan néz maga elé: ember vagyok-e csakugyan? Csak Ady tette fel úgy az első pillanattól a kérdést, hogy a lengyel mocsarak, a dalmát Karszt, az olasz Isonzó-táj „gyürkőzzjánosai – a „nótázó vén bakák – miért, kiért állnak erősen a „Végzet Ormán? A kezdeti lelkesedésből hamar kigyógyuló Gyóni (Áchim) Géza már 1914 októberében megírja híres Csak egy éjszakára... című versét, amely szinte azonnal gyors nemzetközi sikert hoz számára.
A háborús nyilvánosság azonban csakhamar három ágra szakad: az elsőben a hivatalos állami propaganda próbál egyre inkább kizárólagos szerephez jutni, a háborús erőfeszítések fokozására bírni a nemzetet, s fellépni mindazokkal szemben, akik „egyenetlenkedésükkel csökkentik a győzelem esélyeit. A másodikban a háborús politika kritikája fogalmazódik meg, támadva a „nélkülözhetetlenség intézményeit, illetve a lövészárkoktól távoli parancsnokságok arisztokrata sleppjeit, amelyek által a kiváltságos osztályoknak a történelemben példátlan mértékben sikerült elkerülniük a front veszedelmeit, valamint feltárva a háború okozta szörnyűségeket a frontokon, és a nyomort a hátországban. A harmadikban pedig a háború utáni szcenáriókat fejtegetik, 1917 után már a forradalmasodás dominánssá válásával.
A Trianont követő időszak hivatalos Magyarországának szellemiségében a központi elemet vitathatatlanul a területi revízió képezte, igen jelentős eltérésekkel a politikai erőfeszítések, a kultúrfölény, illetve a fegyveres harc iránti orientációjukban, s ez még azoknak a szellemi áramlatoknak is alapvető karakterjegyei közé számított, amelyek valamely okból opponálták a Horthy-rezsimet. A meglehetősen sokszínű politikai-ideológiai mezőnyben mindvégig jelen voltak a torzult nemzettudatot érzékelő és kezelni kívánó szellemi törekvések. A modern nyugati polgárosodás és eszméi iránti bizalomcsökkenés, a levert forradalmaik után visszaszoruló baloldaliság a keresztény-nemzeti és konzervatív eszmeköröket engedte dominanciára jutni. Ezen belül azonban a hajdani 48-asság és 67-esség szembenállására rátelepedett boldog emlékezetű millenniumi historizáló, közjogi érvelésű nemzeti konzervativizmus „unokáié lett a főszerep.
Prohászka Lajos Vándor és bujdosó (1935) című műve meghatározza a nemzeti katonai karakterjegyeket, ugyanakkor mint a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke (1939-49) fellép a militarista szellemű nevelés ellen. Szabó Dezső több, hadsereggel kapcsolatos írása közül az 1937-ben írott A magyar néphadseregről címűben foglalja össze a legárnyaltabban elképzeléseit a nemzetbe illeszkedő, annak felelős, ellenőrzött hadseregről. Karácsony Sándor A magyar észjárás című írásában két fejezetet szentel a katonakérdésnek. (A szabadságszerető katonanép; A magyar katonatiszt és tisztiszolgája.) Bajcsy-Zsilinszky Endre az európai erőtérben helyezi el a magyar katonát már 1929-es Új helyzet – új magyar politika a német impériummal szemben című írásában.
A hazai konzervativizmus vitathatatlanul legszínvonalasabb, legtágabb kisugárzású fóruma, a Magyar Szemle 1927 és 1944 között közölt 2560 írásából csaknem 10%-ot tesznek ki a katonai tárgyú írások, s az összesen 56 olyan író között, akik több mint 10 írással szerepelnek a folyóiratban, a következő szakíró katonákat találjuk: Hardy Kálmán folyamőr vezérkapitány, Julier Ferenc ny. vezérkari ezredes; Markó Árpád ny. ezredes.
A nemzeti vitézségbe, haderőbe beálmodott nemzetmentő szerep ezt az időszakot a valódi súlyát messze túlhaladó mértékben favorizált katona korává tette. A katonai szellem terjesztése Magyarországon soha azelőtt és azóta nem volt olyan erőteljes, mint a két világháború között. 68 rendes és 13 levelező taggal 1924-ben megalakult a Katonai Írók Köre, a tollforgató katonák rendkívül termékeny hadoszlopával s számos polgári íróval, közöttük Harsányi Zsolttal, Vályi-Nagy Gézával, Zilahy Lajossal. E szellemiség terjedését nagyban segítette a korban igen erőteljesen fejlesztett katonai nevelési intézményrendszer, s az abban forgalmazott katonai tárgyú folyóiratok, újságok, filmek és könyvek.
2. A másik oldalon az elviselhetőnél többször jött létre a társadalomtól a kívánatosnál jobban elkülönülő (elzárt, vagy diszkreditálás kíséretében elválasztott, száműzött) fegyveres erő, amely számos esetben inkább elvont nemzeti értékek vagy irracionális népfeletti eszmék iránt mutatott felelősséget, mintsem a valóságos társadalom iránt.
A magyar történelem tragikus fordulatai a fegyveres erők jellegének változásaiban is tükröződnek:
– az éhezve, rongyosan vitézkedő, végvári katonaságban, amely kényszerűségében időnként a népet sem átallotta megsarcolni;
– a nemzeti érdekekért fegyvert fogó, s több ízben is emigrációba kényszerített katonanemzedékekben;
– a nyugati polgári értékeket hazahozó katonák kultúrmissziójában, amelyből mára alig maradt valami a nemzeti emlékezetben;
– de ott van a kasztgőgben, a civilektől való elzárkózásban, amit leginkább a hosszú történelmi periódusban domináló dinasztikus kötődések alapoztak meg, s amit a nemzeti misszióban mindenek fölé emelt nemzetmentő szerepek tartósítottak. A fegyveres erő polgári demokráciákban már évszázadokkal korábban létező civil-politikai kontrollja nálunk csak később jött létre, részleges sikerek jellemezték, a felépült struktúrákat pedig újra és újra lerombolták a történelmi fordulatok.
Tévedés azonban azt hinni, hogy ez a helyzet csak a konzervatív értékektől uralta periódusokra jellemző:
Az 1944. szeptemberi sikertelen „kiugrási kísérlet és az 1948-ban kezdődött haderő-sztálinizálás során megtörtént az, ami a számos nehézség, kudarc és csapás során is évszázadokig elkerülte a hazai védelmi szektort: megszakadt a magyar katonai hagyomány. A katonai-szakmai hivatásdominanciát felváltotta az ideológiai-politikai hivatás-meghatározottság. A közéleti politikai szempontok szerint szelektált új hivatásos állomány számára helyet biztosítandó, eltávolították a hadseregből a korábbi tiszti és tiszthelyettesi állományt. Velük együtt a műveltséget és a szakmai felkészültséget is. A katonai szakmai ismeretek ettől kezdve nem tartoztak a társadalomra, a katonák „megkímélték szellemi megnyilvánulásaiktól a civil társadalmat, de ki is rekesztették azt a hadügyi kérdésekből. A katonák a laktanyákban a frissen fordított szovjet szabályzatokat tanulták, a társadalom pedig a szovjet katonairodalom hosszú kiskönyvtár sorozataiból próbálhatta elsajátítani a szovjet katonai géniusz tiszteletét.
3. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vázolt két probléma közé ékelődő, s némileg azokból is következő, de mindenképpen azokat tartósító harmadikat, a védelem iránti felelősségnek megfelelni nem mindig tudó magyar politikai szerepléseket. Vannak a nemzeti emlékezetben olyan periódusok, amelyekben a politikai döntéshozó a társadalom érdekei helyett annak hangulatát vette figyelembe. Az egyik legemlékezetesebb az I. világháborút lezáró zavaros időszak, melynek során a polgári demokratikus Károlyi-kormányzat intézkedéseivel oly módon követte a békevágyó, egyenruhától megcsömörlött tömegek és a fegyvereiktől, parancsnokaiktól, a katonai kiszolgáltatottságuktól szabadulni igyekvő katonák hangulatát, hogy intézkedéseivel védtelenné vált a külső ellenséggel, valamint a tömegekkel és a hatalomra aspiráló kommunistákkal szemben. A politikai szerepre törő Katonatanács a frontokról hazaözönlő és a leszerelt katonák tömeghangulatának engedve, lehetetlenné tette, az 1918. november 13.-i rendelet (a nemzetőrség, a polgárőrség és a hadsereg létrehozásának) megvalósítását. Jellemző, hogy október 30-ról 31-re virradó éjjel, amikor az egyik telefonközpont katonai védelmet kért, a Nemzeti Tanács egész Budapesten nem tudott húsz fegyverest összeszedni. Ezt követte november 8-án Lindner hadügyminiszter leszerelési rendelete, majd a sorozatos összetűzések a nemzetőrségek, illetve a hadsereg és a katonatanácsok között. 1919 februárjának végén a folyamatok már visszafordíthatatlanok. Az akkori hadügyminiszter, Bőhm Vilmos és államtitkára, Stromfeld Aurél a szociáldemokrata pártra és a szakszervezetekben szervezkedő munkásságra kívánt támaszkodni a hadsereg megújításában. Márciusban pedig a helyzet tovább radikalizálódott.
Kísértetiesen hasonló az a történelmi periódus is, amelyben a társadalmat államosították, és semminemű beleszólása nem lehetett a védelem ügyeibe:
Rákosi hadsereg létszámának alakulása is a védelmi politika megalapozatlanságát bizonyítja. Az 1947-től 1953-ig tartó 6 esztendő során olyan erőteljes volt a létszámnövekedés, amelynek dinamikája a békehadseregek fejlesztésében példa nélküli. A létszám 18394-ről 186858-ra, több mint tízszeresére nőtt. A társadalom egészének hadra fogására irányuló felkészülést mutatja, hogy míg a sorállomány létszámának növekedése csupán nyolcszoros (13450-ről 108478-ra) volt, a tiszteké több mint tizenötszörös (2133-ról 31878-ra) a tiszthelyetteseké pedig csaknem tizenhétszeres (2811-ről 46502-re).
A létszámváltozások mögött sejthető „húzd meg-ereszd meg védelempolitikára rímel a költségvetési adatok dinamikája is. Az állami költségvetés közvetlen honvédelmi költségráfordításai, a többi KGST országgal összehasonlítva, csak Romániában voltak nagyobbak (1950-53 között Románia költségvetésének 15,3%-át, Magyarország 13,6%-át költötte honvédelmi kiadásokra). 1952-ben a honvédelemre eső csúcs-költséghányad a nemzeti jövedelem 12,9%-át, a költségvetés 20,3%-át tette ki. Ez 1954-re – két év elteltével – kevesebb mint a felére esik vissza, s ez a visszaesés folytatódik 1957-ig. Amennyiben a honvédelemre költött pénzek megoszlását nézzük, figyelemre méltó arányeltolódások ötlenek szemünkbe: A közvetlen honvédelmi kiadások optimálisan 40-60% fejlesztés–fenntartás aránya a fordítottját mutatja (1950-ben 62,9/37,1%), s csak 1955-re áll vissza a 26,9/73,1%-os arány, ami viszont már a védelmi szektor fogyókúrára fogását szemlélteti.
A hazai védelmi szektor sztalinizálása során a katonatársadalmat teljes egészében leváltották. Ha a tisztikar körében (amit általában a hadseregek gerincének szokás tekinteni) vizsgálódunk, azt találjuk, hogy míg 1949-ben mindössze 5% az „új káderek aránya, addig egy évvel később már 75%, 1953-ra pedig 89,5%. 1956-ban mindössze 5% körüli arányban találjuk a valaha a régi hadseregben szolgált katonákat a tisztek között.
A nemzetnek felelős szakmai értékelvű szerveződés helyét hihetetlenül gyorsan átvette a pártnak felelős közéleti, politikai dominanciájú hivatáselv: 1947 végére a tisztek 71%-a, a tiszthelyettesek 80,2%-a, a legénység 45,3%-a tagja volt a kommunista pártnak. 1950-ben a tiszti állománynak csupán 10%-át tették ki azok, akik a korábbi hadseregben szereztek tiszti rendfokozatot, s több mint 80%-uk már 1945 után került kiképzésre.
A kontinuitás megszakadása – amit tetézett még egy példa nélkül álló mennyiségi fejlesztés is – óriási minőségromlást eredményezett: Az 1950. június 18-án kinevezett tábornok közül 8 fő (köztük a miniszter) nem rendelkezett katonai iskolai végzettséggel, 7 fő nem fejezte be a középiskolát és hárman csak elemi iskolába jártak. A tiszti állománynak még 1955-ben is több mint 75%-a volt 30 év alatti – a nagy engedmények ellenére is – a rendszeresített 149 tábornoki rendfokozatba csak 25 személyt, a 772 ezredesibe csak 107 személyt, a 2267 alezredesibe csak 477 személyt, a 4243 őrnagyiba csak 1060 személyt tudtak előléptetni, miközben a rendszeresített 5816 hadnagyi rendfokozatú tiszt helyett 17180 töltött be, nem egy esetben, igen magas beosztásokat. Ugyanebben az évben (1955) az MN 394 csapatparancsnoka közül 160-an mindössze 6 elemit végeztek, 214-en 8 elemit, illetve 4 középiskolai osztályt, s mindössze 18 parancsnok érettségizett, és 2(!)-nek volt felsőfokú végzettsége. Igaz viszont, hogy politikailag valamennyi elkötelezettnek volt tekinthető (369 párttag, 5 jelölt, 20 DISZ-tag volt közülük).
Az 1956-os forradalom után a bíróságok 1957. december 31-ig 1434 katonát ítéltek el (köztük 294 tisztet), 1958-ban újabb 305-öt, 687 tisztet pedig tartalékállományba helyeztek. A 24 tábornokból 10 maradt a felülvizsgálatok után és 55 ezredest is eltávolítottak. Ehhez képest nem különösebben meglepő, hogy 361 tiszt emigrált és 6731 tiszt nem írta alá a tiszti nyilatkozatot.
A tartalékos tisztek körében ezen túl 21652 főt fokoztak le, a bírói eljárások utáni lefokozásokkal együtt 23370 főt.
A pozíciójába visszajuttatott hivatásos állomány társadalmi státusa – a restauráció ellenére – nem lehetett ugyanaz, mint 1956 előtt. A katonai funkciót ugyanis most, a korábbi „népi demokrácia deklarált akaratával szemben, a külső erőszakkal restaurált hatalom, illetve az idegen fegyveres erőtől átvett belső rendfenntartó szerep határozta meg. A visszaállított párthadseregi jelleg azt is megszabta, milyenek legyenek az újjászervezett hadseregbe való bebocsátás feltételei, követelményei, és az újjászervezett elit működési standardjai. Ennek eredményeként került sor a szelektálásra, illetve új személyek pártapparátusból való beléptetésére, a restaurációban szerzett érdemek jutalmazásaként.
Ami a szellemiség alakulását illeti, a társadalomtól való hivatalos elzárkózásra törekvés és a masszív indoktrináció ellenére a posztsztálini éra katonatársadalmában is megmaradt a nemzeti értékek iránti érzékenység, amit első ízben az 1956-os szerepvállalások bizonyítottak. A diktatórikus intézményrendszer „felpuhulásával párhuzamosan egyre inkább felerősödött a fogékonyság a korábban mellőzött történelmi-szakmai kontinuitás keresése, a modernitás társadalmi és szervezeti értékei, a reformeszmék iránt, ami a 80-as évek végére a békés rendszerváltás melletti lojalitást eredményezte.
Az 1956 utáni magyar katonatársadalom a 80-as évek derekára nagy utat tett meg és számottevően felhalmozódtak benne a változás kondíciói. Ellentmondásosságában is jelentős technikai fejlődés, előrehaladott szakmai differenciálódás zajlott le, a felhalmozott kvalifikációk tekintélyes tömegei képződtek, ám képtelen volt kiszabadulni a politikai-ideológiai dominancia alól, s növelni a hadsereg társadalmi elfogadottságát. A politikai presszió mértéke és jellege is változott ugyan a 60-as évektől (pl. kevesebb és kvalifikáltabb lett a politikai munka, rendezettebb lett a politikai képzés és a szabadidő indoktrinációs célú igénybevétele), ám diszfunkcionális jellege – egyebek mellett – a szakmai autonómia elnyerésének akadályozásában ettől csak kifinomultabban, ám még mindig érvényesült.
A társadalom érdekeit és tehervállalási képességét figyelmen kívül hagyó politika nyomán a társadalom körében méltán alakult ki a védelmi szektorral kapcsolatos averzió.
A társadalom fegyveres erőkkel szembeni „örökletes fenntartásait és ellenérzéseit természetesen tovább színezték az elmúlt fél évszázad hazai fegyveres erőihez fűződő sajátos (bár a szovjet modellben tipikusnak tekinthető) jellemzők: a legitimáció hiánya, a nemzeti jelleg feladása, a védelmi szektor nyilvánosságának hiánya, a védelmi ismeretek monopolizálása, a civil társadalom védelmi tematikával kapcsolatos akaratnyilvánításának, civil törekvéseinek lefojtása.
E helyzetben hozott radikális változást a rendszerváltozás.

 

Fegyveres erők a rendszerváltozás után

 

A társadalomban jelentősen megváltoztak a hadsereggel kapcsolatos állampolgári viszonyulások: A védelmi szektor – mint a korábbi hatalmi struktúra, a parancsuralmi „társadalom-management része sőt szimbóluma, a nyilvánosságtól elzárt működése és költségvetése, valamint a növekvő társadalmi elégedetlenséget a hadseregre kivetítő ifjúsági rétegek (és szüleik-hozzátartozóik) beállítódása miatt – népszerűsége a ‘90-es évek végére a mélypontjára zuhant. Míg korábban az emberek azért nem szerették a hadsereget, mert elegük volt a parancsuralomból, féltették tőle a pozitív változásokat és zártsága melegágya volt az (alapjában jogos) előítéleteknek, addig a rendszerváltás után inkább azért nem szeretik, mert igazi frusztrációt okoz, hogy a védelmi költségek szociális lavinát növelő veszélyétől, vagy az esetleges agresszió elleni védtelenségtől tartsanak-e jobban. Akik korábban pozitívumokat észleltek, azok egy-egy Farkas Bertalanhoz köthető helytállásban, illetve a katonai szolgálat során történt pótlólagos iskolázásban stb. találták azt meg, addig a rendszerváltás után a nemzeti függetlenségért való valóságos felelősségben, a nemzeti katonatársadalom kontinuitásával való kapcsolatban, a társadalmi legitimáció helyreállításában, a katona állampolgárkénti elismertségében, érdekképviselete, vallásgyakorlása megvalósíthatóságában, a társadalom általi ellenőrizhetőségben stb. vélik azokat megtalálni.
A társadalom változásokkal kapcsolatos nézetei a rendszerváltozás kibontakozásától napjainkig több „lépcsőben jelentős mértékben differenciálódtak. Az euforikus szélsőség szerint az már maga a fellendülés, ha korábbi torz struktúráink normálissá válnak, illetve a pesszimista szerint fejletlen, gyenge struktúráinkat „rányitni a világgazdaság, világ-politika világára az ország végromlását hozza, iparunk, kereskedelmünk, mezőgazdaságunk elpusztul, majd „bagóért idegen kezekbe kerül, miközben a kapitalizmusnak minden szennye (és kizárólag az) szétrombolja a meglévő társadalmi integrációt anélkül, hogy az új polgárosodásnak akárcsak a csíráit is elhozná.
Még a szakemberek körében is csupán nagyjából az első kormányváltás környékén vált bizonyossá, hogy egyfelől túl kell lépnünk az „eufórián is, meg a pesszimista „másnaposságon is, másfelől viszont a rendszerváltozás befejezésének, kiteljesítésének stratégiáit végre a tényekből, a reális hazai és nemzetközi állapotokból kell kialakítani.
A rendszerváltozás megindulása óta a lakosság érzékenyebb lett a biztonsági kockázatok iránt, új kockázati dimenziókkal ismerkedett meg, s rájött, hogy adott esetben a biztonsági kockázatok gyorsabban növekedhetnek, mint ahogyan azokkal szemben privát megoldások (pl. mobilitás, vagyonáthelyezés) kialakíthatóak volnának.
Az átalakulási válság dezintegrációs hatásai is abba az irányba befolyásolták a közvéleményt, hogy a rend és a kiszámíthatóság intézményeit részesítse előnyben, s ezt erősítette a védelmi szektor nyilvánosságkeresése is. A társadalom, hosszú idő óta, mostanában tapasztalhatta meg először, hogy amennyiben eltávolodik valamely fontos intézményétől, az menthetetlenül elpusztul. Korábban az erőszak intézményeit a hatalom – egyáltalán nem önzetlenül – a társadalom támogatása nélkül is –, sőt annak akarata ellenére is támogatta. Ma a politikai döntések kevésbé támogatják a védelmi szektort, mint ahogy azt a társadalom szeretné.
A Magyar Gallup Intézet (a Honvédelmi Minisztérium megrendelésére) 1992 decemberében és 1996 áprilisában vizsgálta az állampolgárok véleményét a védelmi szektorról.
1. A magyar lakosság bizalma 1996 tavaszán a magyar honvédség iránt meglehetősen erős, ezt bizonyítja, hogy a tizenegy legfontosabb intézmény közül csak a Határőrségben bíznak jobban az emberek: A konkrét adatok szerint a lakosság 48%-a határozottan bízik (ötfokozatú skálán négyes, ötös osztályzatot adtak), 33%-uk közepesen bízik (hármas osztályzat) és mindössze 13% nem bízik (egyes vagy kettes osztályzat) a honvédségben. Az átlagos bizalom osztályzata a honvédség esetében 3,47, míg a kormány csak 2,59-es, az Országgyűlés pedig 2,43-as osztályzatot kapott. Hasonló volt a helyzet 1992 decemberében is: a Magyar Honvédség a legfontosabb társadalmi, államhatalmi intézmények általános népszerűség-csökkenése (1992 végén kormány 23, parlament 26 pontot kap egy 100 fokozatú skálán)közepette képes volt a rendszerváltozás során megőrizni a lakosság bizalmát (51 pont). E mögött a hadsereg nemzeti jellegének többségi elfogadottságát, a nemzeti jellegű honvédség legitimitásának stabilizálódását kell látnunk. A kismértékű változások azonban arról tudósítanak, hogy az elfogadottság karbantartásának folyamatossága szükséges. A legintenzívebb averzió a magasan képzett rétegek és a fiatalok körében észlelhető, ami magas igényszintjüket jelenti.
2. Az országban az emberek 35%-a észlelt a legutóbbi parlamenti választások óta olyan történést a Magyar Honvédséggel kapcsolatban, amely elégedettséggel töltötte el, 37% tagadta ezt és 28%-uk pedig nem vállalta, hogy ez ügyben ítéletet mondjon. 1992 decembere óta nőtt (28%-ról 35%-ra) azok aránya, akik elégedettséget kiváltó eseményeket észleltek a honvédséggel kapcsolatban. A katonai idő csökkentését, kisebb arányban a hadsereg humánusabb szellemét, illetve a katonai technika fejlesztését nevezték ilyen eseménynek. Az 1992-es vizsgálatban már szintén vezető pozíciója volt a szolgálati idő csökkentésének, a humánus szellemet azonban 1996-ban kétszer annyian említették pozitívan, mint 1992-ben.
3. A lakosság egyre határozottabban érzékeli a Magyar Honvédség helyzetének romlását is. Ezt igazolja, hogy 1996 áprilisában 42% arányban említettek olyan problémát, amely sürgős megoldást igényel, 24%-uk szerint ilyen sürgős megoldásra váró problémák nincsenek (34%-uk nem nyilatkozott e kérdésre). 1992 decembere óta jelentősen nőtt (34%-ról 42%-ra) azok aránya, akik a honvédelemmel kapcsolatban sürgősen megoldandó problémákat neveztek meg: legtöbben a katonai technika fejlesztését, a fegyverzet felújítását, illetve a hadsereg költségvetési támogatását találták ilyennek ( az utóbbit 1996-ban kétszer annyian, mint 1992-ben).
A védelem minősítése nem csak attól függ, hogy milyen valójában, hanem attól is, hogyan jelenik meg a nyilvánosságban. A Honvédelmi Minisztérium tevékenységi szerkezetén belül a lakosság (1992-ben )a nyilvánosság-politikát ismerte és méltányolta a leginkább (56%-uk szerint „közepes, „jó, „nagyon jó), a személyzeti politikáról viszont – mint amitől elzárva érezte magát – a legkevésbé volt dicsérő a véleménye (csak 35% a megfelelő arány) . Ez a tendencia azok álláspontját erősíti, akik a védelmi szektor társadalmi támogatottságának növelését a nyilvános „láttatástól remélik, azokkal szemben, akik az elzárkózás misztikumától várják a katonai szervezet iránti respektus növekedését (a nyilvánosságpolitikát a lakosság 12%-a, míg a személyzeti politikát 35% nem ismerte).
4. A rendszerváltozás elindulása óta növekvő szimpátiát jelző átrendeződést mutat a lakosság a hadsereg szerepével, funkciójával, fejlesztésével kapcsolatos megítélése is: 1992-höz képest 1996-ban többen gondolják úgy, hogy az ország belső rendjét végső soron csak a hadsereg biztosíthatja (51% helyett 56%), illetve, hogy a jövőben több pénzt kell biztosítani a hadsereg számára (60% helyett 65%). Ezzel szemben kevesebben vannak azok, akik szerint meg kellene szüntetni a hadsereget (11% helyett 9%) és azok is, akik szerint a hadsereg pazarlóan bánik az adófizetők pénzével (31% helyett 24%).
5. Mindent egybevéve: 1996. áprilisában az emberek 38%-ának kedvezőbb a véleménye a magyar honvédségről, mint az 1989-90-es rendszerváltozás előtt volt. 33%-nak ugyanolyan a véleménye, mint a rendszerváltás előtt, s csupán 16%-uké lett rosszabb. 1992-ben szélsőségesebb volt a hadsereg megítélése, többen voltak a nagyon kedvező és a kedvezőtlenebb véleménnyel bírók is. Tehát semmi nem támasztja alá azokat a hivatalos véleményeket, amelyek szerint az átalakulási válság kezelése során a társadalom „sokkolását akarják elkerülni akkor, amikor a védelmi költségeket csökkentik, illetve a kormányzat „a lakossági közvéleménnyel szemben is vállalja a honvédelem ügye melletti kiállást, a működési feltételek biztosítását.
6. A hadsereg nyilvánosságban megjelenő képe is tárgya a közmegítélésnek és a közbeszédnek. A tömegkommunikációban megjelenő hadseregképről a lakosság körében növekvő arányban vélekednek úgy, hogy az a valóságnak megfelel (1992-ben 32%, 1996-ban 42% vélekedett így), és csökkent azok aránya, akik szerint ez a kép a valóságosnál kedvezőbb (az 1992-es 17%-ról 14%-ra). Ebből arra lehet következtetni, hogy a tömegkommunikáció él a hadsereg nyitottsága, szabadon történő bemutatásának lehetőségével, a társadalom pedig tudomásul vette, hogy a tömegkommunikációból már a hadsereggel kapcsolatos „lakkozó híradás is kiveszett.
7. A lakosság veszélyeztetettségérzete változott. Míg 1992-ben az emberek 56%-a látott esélyt arra, hogy Magyarország fegyveres konfliktusba keveredjen, 1996-ban már csupán 31%. Míg ma a magyar felnőttek 62%-a nem tartja valószínűnek, hogy Magyarország konfliktusba keveredjen valamelyik szomszédjával, 27% csak kis valószínűségét, s mindössze 4%-a látja ennek nagy valószínűségét. Ez lényeges biztonságérzet-növekedést mutat az 1992. évihez képest, hiszen akkor csak a lakosság 38%-a zárt ki egy ilyen lehetőséget és kétszer annyian (9%) tartották azt nagyon valószínűnek, mint 1996 tavaszán.
Változott a fenyegetést jelentő országok rangsora. 1992 decemberében még Románia (51%) vezette a listát és Jugoszlávia, Szerbia követte (49%), 1996 áprilisában a listavezető (a dél-szláv békefolyamat beindulása ellenére) Jugoszlávia, Szerbia volt (55%-os említési gyakorisággal) , Románia viszont a második helyre csúszott vissza. Ezúttal (41%-os említéssel) több mint 10%-kal kevesebben látták fenyegetőnek ezt az országot, mint 1992-ben. Megemlítendő még a Szlovákia veszélyességének észlelésében végbement visszaesés (36%-ról 21%-ra) és Oroszországnak, mint Magyarországra veszélyes országnak a megítélésében bekövetkezett aránynövekedés (az 1992-es 2%-ról 10%-ra).
8. A védelem kapacitásainak, a honvédség felkészültségének az ország védelmére irányuló katonai képességeknek a megítélésében alig következett be változás: 1992-ben és 1996-ban is egyformán 33% mondta azt, hogy a hadsereg nem, vagy egyáltalán nem felkészült, ezzel szemben 1992-ben a lakosság 8%-a, 1996-ban viszont csupán 5%-a tartotta a hadsereget nagyon felkészültnek, illetve teljes mértékben felkészültnek.
9. A biztonsághoz szükséges haderő nagyságát illetően a lakosság mintegy harmada (34%) szerint a jelenlegi (mintegy 80 ezer fős) hadsereg képes ellátni az ország fegyveres védelmét, ugyanakkor a válaszolók mintegy negyede (26%) ennél nagyobb hadsereget igényelne, míg 14%-uk úgy gondolja, hogy kisebb hadsereg is elegendő lenne a hatékony védelemhez. A lakosság 26%-a nem vállalta a vélemény-nyilvánítást. Az iskolai végzettség emelkedéséhez tendenciaszerűen a kisebb hadsereg képzete társul.
10. A hivatásos tisztekről alkotott lakossági vélemények egyik oldalán nőtt a tisztikar társadalmi presztízse, elismertsége, a másik oldalon viszont tudatosult, hogy a hivatásos katonák anyagi helyzete romlott. A hivatásos katonai szolgálat (1992-ben) meglehetősen távol állt a népszerűségtől: ebben az időben a lakosság 75%-a semmilyen körülmények között nem vállalna hivatásos katonai szolgálatot, 69%-a még polgári alkalmazottként sem állna munkába a Magyar Honvédséghez. A leginkább elzárkózóak éppen a magasan képzett és jó egzisztenciális helyzetű rétegek. A lakosság többsége ekkor nem volt tisztában a hivatásos katonák fizetési viszonyaival, csupán 10%-uk tippelte a helyes összeget, több mint 60%-uk fölébecsülte.
1996-ban lényegesen többen gondolják úgy, hogy a tisztek többsége meglehetősen rosszul keres (32% az 1992-es 22%-kal szemben), illetve, hogy a tisztek többségének a jelenleginél jóval nagyobb fizetést kellene adni (36% az 1992-es 28%-kal szemben). Kevesebben gondolják úgy, hogy elsősorban képzeletlen, műveletlen emberek mennek a tiszti pályára (19% az 1992-es 24%-kal szemben), illetve, hogy a hivatásos tisztek többsége visszaél a hatalmával.
A lakosság egyre inkább elismeri, hogy a tisztek munkája túl sok kötöttséggel jár (46%, illetve 51%), s többségében úgy véli, hogy lehetővé kellene tenni, hogy minél több magyar tiszt nyugati országban tanulhasson (71%!, illetve 77%).
11. A hivatásos katonák presztízsének fő összetevőire úgy tekintenek az emberek, hogy társadalmi hasznosságukat tartják a legtöbbre (9 fokozatú skálán 6,27-es átlag), valamivel alacsonyabb reputációt szavaznak meg szaktudásuknak (5,82-es átlag), illetve hatalmuknak (5,89-es átlag). A jövedelmüket viszont minden presztízs-biztosító jellemző között a legalacsonyabb szinten lévőnek tekintik.
12. Az emberek legszívesebben a sorkatonai szolgálat megítélésére vállalkoznak.
A kötelező sorkatonai szolgálat és az önkéntes professzionális hadsereg közötti választás során a lakosság abszolút többsége (57%) a sorozásos rendszert támogatta azokkal szemben, akik a professzionális hadsereg pártjára állottak (40%).
Jelentős különbséget mutat a különböző korcsoportok válasza: míg a 25 év alattiak 62%-a, a 25 és 29 év közöttieknek pedig 55%-a a hivatásos hadsereget támogatta, addig a 40 és 60 év közöttieknek 59%-a, a 60 év felettieknek pedig már 77%-a a sorozott hadsereget részesítette előnyben. E tekintetben egyértelműnek tűnik, hogy minél közelebbi az érintettség a katonai szolgálattal, annál inkább szabadulni igyekeznek az emberek a kötelező jellegtől. A sorkatonai szolgálattal kapcsolatban 1992-ben is dominált a vállaló attitűd, ami szerint „a katonai szolgálat hazafias kötelesség (81%), a „katonai szolgálat elvesztegetett idő (25%, vagy „szükséges rossz (41%) megítélésekkel szemben. Ugyanakkor már láthattuk, hogy a sorozásos rendszernek alig van több híve (51%), mint az önkéntes, zsoldos rendszerű szolgálatnak (47%). Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a sorozás, vagy önkéntesség vita a lakosságot akkor elsősorban az „urbanizációs lejtő mentén osztotta meg.
13. A katonai szolgálat hasznossága kérdésében jelentősnek mondható elmozdulás történt: Az 1992-es 56%-ról 1996-ra 63%-ra nőtt azok aránya, akik szerint a sorkatonai szolgálat „inkább hasznos, ugyanakkor 11%-ról 15%-ra nőtt azok aránya is, akik szerint a sorkatonai szolgálat „inkább káros. Ez azáltal vált lehetővé, hogy jelentősen csökkent a „mindkettő, is-is típusú válaszok aránya, polarizáltabb lett a közvélemény ebben a kérdésben.
Az életkori megoszlás szerint itt is jelentős különbségek vannak: minél fiatalabb a magyar állampolgár, annál kevésbé tartja hasznosnak a sorkatonai szolgálatot a fiatalok számára, és fordítva, minél idősebb valaki, annál inkább hasznosnak ítéli azt.
Azok, akik a hasznossága mellett voksoltak, a sorkatonai szolgálat olyan hatásait emelték ki, mint pl., hogy a hadsereg rendre szoktat, illetve főleg a katonai szervezet nevelő funkciójára utalva a férfivá érést, az életre nevelést hangsúlyozták.
Említették még a kiképzés hasznosságát, hogy sorkatonák megtanulnak a haditechnikai eszközökkel bánni, illetve javul a fiatalok fizikai erőnléte. Jól kitapintható a válaszokból, hogy a lakosság jó része szeretne olyan intézményt látni a hadseregben, amelyben valamilyen módon kompletté válik az iskola és a családok által befejezetlen felnőtté nevelés.
Némileg összefügg ezzel azok álláspontja is, akik nem tartották hasznosnak a sorkatonai szolgálatot, arra hivatkoztak, hogy a sorkatonai szolgálat elvesztegetett idő, kiesés a hasznos munkavégzésből, illetve, hogy a laktanyákban rendkívüli módon meglazult a fegyelem.
14. A honvédelmi vezetés – sorkatonák életét könnyítő lépései közül a lakosság kétharmada támogatta a sorkatonai szolgálati idő csökkentését (64%), illetve a civil ruha engedélyezését (64%), viszont ennél jóval nagyobb arányban (76%) ellenezték a sorkatonák reggeli tornájának megszüntetését. A lakosság tehát egyetért a funkciótlannak tartott kényelmetlenségek csökkentésével, de nem akarnak csak azért lemondani egy egészséges dologról, mert azt az érintettek kényelmetlennek tartják.
15. A felnőtt lakosság 81%-a elismeri, hogy a katonai szolgálat a fiatalok számára hazafias kötelesség, illetve 68%-uk azt, hogy a honvédség a férfivá érés iskolája, 80%-uk azt is, hogy a honvédség rendre, fegyelemre szoktatja a fiatalokat. Míg ezekben az álláspontokban nem történt jelentős módosulás az 1992. végi állapotokhoz képest, jelentősen csökkent (31%-ról 21%-ra) azok aránya, akik szerint a katonaság szükséges rossz, elvesztegetett idő a fiatalok számára.
16. A sorkatonákkal való bánásmódot illetően a lakosság, úgy tűnik, nem tekinti túlzónak a hadsereg szigorát: a lakosság tekintélyes része (35%) szerint a sorkatonákkal szolgálati idejük alatt elnézően, kellő erély nélkül bánnak, 38%-uk szerint katonásan, keményen, és csupán 7%-uk szerint túlságosan kemény, esetleg durva a bánásmód a Magyar Honvédségnél.
A magyar társadalom történelmi örökségében jelen vannak a katonák iránti averzió messzire visszanyúló tényei, de szerencsére ott vannak a védelem, a fegyveres erő biztonságot adó, nemzettudatot erősítő, önérzetet nevelő szereplései is (az utóbbinak ezúttal nem tudtunk helyet szorítani). Ahogy a történelem földindulásai össze tudják „gyűrni az emlékezet rétegeit, ahogy a szakadásig tudják terhelni az ilyen intézményekhez való kötődés szálait, mint a honvédség, úgy jöhetnek olyan történelmi korok, amelyek lassan, csendben kisimítják amit korábbi korszakok összegyűrtek, újraszövik, amit korábbi kataklizmák szétszaggattak. Illúzió volna azt gondolni, hogy a hadseregnek bármely „korábbi dicsősége még egyszer visszatér. Magam azokkal tartok, akik szerint nincs is erre szükség, sőt ne is legyen. Ám a védelem és intézményeinek, valamint tagjainak nemzeti, polgári befogadottsága felé most tesszük az első lépéseket.



« vissza