Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar értelmiség hivatásáról

Mi dolgunk a világon? Küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. Ilyenféle egyértelmű mondatokat manapság nálunk költők nemigen írnak le – amit csak megállapítok, de fel nem rovok –, viszont közokulásra szánt írásokban is kevesen idéznek. Fasang Árpád üdítő, és a jelek szerint sokakat felrázó kivétel. Gyakran mondják, értékválság van és nem csak nálunk, a nagyvilágban is. Ez nem igaz.
Az értékek nincsenek válságban, a zavar bennünk van. Ezért általában nem tudjuk, vagy csak nagyon töredékesen, a morális parancsokat mai nyelvünkre lefordítani. A bábeli nyelvzavarhoz hasonló ez, vagy Karinthy történetéhez Jézus elítéléséről. Külön-külön szinte valamennyien tudjuk, mi a helyes, de így együtt az ellenkezője tör fel belőlünk. A nyilvános beszédben ezért mindig zavarban vagyunk, ha törekvéseink és cselekedeteink motívumait kérik rajtunk számon.
Immár nyolcadik éve annak, hogy Európa keleti sávjában és benne a Magyarországon és a Kárpát-medencében élő emberek egyik napról a másikra egész további életüket érintő, gyökeresen új, komplex kihívással kerültek szembe. Erre felkészülni nem lehetett. Ez ahhoz hasonló, mint amikor egy életfogytiglanra elítélt előtt váratlanul megnyílik a börtön kapuja, majd kisvártatva az is kiderül, hogy a börtön maga is megszűnt, legalábbis a jól ismert börtön. A hasonlat annyiban mindenképpen sántít, hogy itt nem kellett semmit tenni azért, hogy valaki börtönbe, internálótáborba, mindenesetre szögesdrótok és keményen őrzött kapuk közé kerüljön, pusztán egy adott időpontban itt kellett élnie, vagy itt kellett megszületnie.
Csábító lenne a hasonlatot metaforává feszíteni, majd tovább bontogatni, mert mindennapjaink rossz közérzethez vezető konfliktusaira könnyű gyógyírt kínáló magyarázatokhoz juthatnánk, például a rabtartó és a fogoly viszonyát elemezve a börtönben és a generális kapunyitás után. A társadalom azonban nem egy monolit intézmény, még a negyvenéves szovjet rendszer után sem, a leegyszerűsítés tehát csak távolítana problémáink felismerésétől és megoldásától, és abba a bűnbe esnénk, amit Nyéki János a most méltatott kötetben szereplő írásában sarkításnak nevez, és joggal nagy, sőt egyenesen a legnagyobb hibának tart.
Hasonlatunkkal elsősorban nem a ránk tört változás drámaiságára kívánunk nyomatékosan utalni, hanem a korszakváltás egy lélektani és egy tartalmi jellegzetességére.
A lélektani vonás az annyiszor emlegetett kezdeti eufória, amelyet hamar követett a kiábrándulás, olykor kétségbeesés. (Más kérdés, hogy az egykori nagy eufóriát is inkább már csak a kiábrándulás fázisában lehetett észrevenni. Volt, egyszer csak lett összehasonlítási alap.) Hányszor halljuk a panaszt: azt hittük, könnyebb lesz. Gyorsabban kimászunk a romok alól. Az optikai csalódásban bizonyára közrejátszott, hogy kezdetben sem a romok, sem az új feladatok méretei nem voltak egzakt módszerekkel megbecsülhetők. Az intuíció az más.
A tartalmi vonás, amire itt utalni szeretnénk, mindenekelőtt az, hogy felkészületlenségünk legfőbb jellegzetessége éppen a szabadságra való alkalmasságunk súlyos hiányaiban ragadható meg.
A nagy fordulat ugyanis abban állt, hogy a minket fogva tartó szuperhatalom – úgyszólván – hangtalan összeomlásával, közvetlen és érdemi közreműködésünk nélkül elnyerhettük szabadságunk külső feltételeit. A szabadság azonban, lényegénél fogva, nem adomány, hanem szabad döntésen alapuló munka és alkotás, és ha úgy tetszik, ebben az alkotómunkában ismerhető fel az értelmiség hivatása, mint ahogy teológiai értelemben ebben áll az ember küldetése is.
Csakhogy szabadulásunk küszöbére nem a szabadság struktúráit építeni képes tudással, moralitással, gyakorlati készségekkel és anyagi erőforrásokkal érkeztünk el, hanem – mint jól tudjuk – nagyrészt ezektől alapvetően idegen, vagy ezeket nagymértékben nélkülöző belső feltételekkel. De, persze, nem csak szellemieknek és anyagiaknak voltunk híján, hanem újra fel kellett építeni az államot és hiányzott a társadalom teljes intézményrendszere is. Az utóbbi körülményt Nemeskürty Istvánnal úgy is minősíthetjük, hogy nem volt és ma is még éppen hogy csak csírázik a magyar társadalom. Ami ehelyett van, az jórészt alattvalók és vezetettek tömege.
Mindez a több évtizedes álmodernizáció, nemzeti vagyont felélő csődtömegével együtt, az ország nehezen megállítható vagyoni és műveltségi polarizációjához, egyre nagyobb rétegek reménytelennek tűnő leszakadásához vezetett. Ez talán nem fátum, de elhatalmasodó folyamat, amelynek kezelésére a politika mindeddig alkalmatlannak bizonyult.
Néhány szó a morálról. A felnőtt generációk a mást gondolni, mást mondani és mást cselekedni mélyen rögzült, a nyugati és a magyar hagyománytól is mélyen idegen magatartásformáival és világlátásával léptek be az új világba. Azaz tudták, vagy tudni vélték, mert általában ezt is tapasztalták, hogy mindenki így viselkedik. A cselekvők szándékai és indítékai persze abban a jól megszokott világban is különfélék voltak és lehettek is. Jó- és rosszhiszeműek, értékmentők és értékrombolók, az „üdvözítő módszer azonban nehezen volt megkerülhető a túlélés, a megélhetés, és persze a karrier érdekében. Magától értetődően, a kommunikációs stratégiái és technikái is az általánosan követett módszertanhoz idomultak. A szabad választásokkal mindez egy csapásra radikálisan korszerűtlenné vált, de meghaladottá, persze, korántsem.
A vázolt tényállás önmagában előrevetítette, hogy az új világ építését ritkán fogja kísérni a jól végzett munka boldog öröme, a közmegelégedés, a társadalom és a nemzet jó közérzete, és aligha jöhet létre a felemelő nagy, közös történelmi élmény közjót szolgáló, tettekre gerjesztő, jótékony erőtere.
Hogy nehéz manapság egyértelműen fogalmazni, azt előbbi mondatunkban is tetten érhetjük. Hiszen még csak az imént jelentettük ki, másokkal egyetértésben, hogy társadalom, legalábbis valamilyen klasszikus értelmezésben nálunk, legalábbis ez idő szerint nemigen található a létező dolgok szférájában. Hogy nemzet van-e ma és ha igen, miben is áll az, ezt a kérdést szinte fel sem merjük tenni. De azért állítjuk, hogy a társadalom és a nemzet nem nagyon érzi jól magát. Lám csak, létünk alaptényeit sem tudjuk egyértelműen megnevezni.
Még néhány elem a bábeli nyelvzavarhoz. A szellemi és politikai elit nem rendelkezik valós társadalomképpel, pedig ennek megteremtését mástól elvárni nem lehet. Különbségek persze elit csoportok között ebben is vannak, mint ahogy vannak olyanok is, akik ilyetén részismereteket nagyszerűen tudnak támogatók megnyerésére felhasználni, míg mások erre képtelenek. A banális következtetés, hogy a részismeretek napi árfolyama is különböző. A szellemi elit párbeszédét az is nehezíti, hogy meghatározó csoportjai mindig más könyveket olvasnak.
A legnagyobb nehézség viszont feltehetően abból adódik, hogy miközben a reflektáltság mértéke polgári mércével mérve ma még igen csökevényes, az anyagi javak megszerzésének buzgalma – korántsem meglepő módon – annál erősebbnek bizonyult, és a tulajdon újraelosztása, a lényegi kérdéseket ritkán érintő viták közepette valóságosan lezajlott, az új érdekrendszerek pedig ugyancsak valóságosan működnek.
Mindez persze nem baj, csak az új lingua franca még nem született meg, de a szótárakat és a nyelvtankönyveket már írják. A tankönyvszerzők pedig döntően azokból a generációkból fognak kikerülni, akik már nem tudnak nevetni a Rákosi- és Kádár-korszak politikai viccein, mert közülük már legfeljebb a történészek fogják értegetni azokat.
Fasang Árpád munkájával és gesztusával állásfoglalásra kényszerít, vitát provokál. De nem a megszokott módon. Közösségi gondokról, közéletről és politikáról beszél, de úgy, hogy depolitizálta és a szellemi szférába emelte mindezt. Elszoktunk ettől, és sokakat meglepett. Talán ezért törte át a közöny falait. Biztató jel ez. Köszönjük meg neki.



« vissza