Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A boszorkányüldözéstől a tündérmeséig

Boszorkányok pedig vannak. Ha máshol nem, a Vígszínház színpadán. Miller világhírű darabja egészen másképp szólal meg a mai Magyarországon, mint a koncepciós perek, a megsemmisítő politikai manipulálások évadján, azaz a kommunista diktatúra évtizedeiben. Arthur Miller ugyan az amerikai McCarthy-féle, baloldaliak elleni hajtóvadászat ellenében írta meg A salemi boszorkányokat 1953-ban – de telibe találta a (közép)kelet-európai despotizmus félelmetes politikai légkörét. Ahol csak bemutatták a vasfüggönyön innen, robbant, akár egy időzített bomba. Korábbi, nagy élményeivel a tarsolyában, kíváncsian ül hát be a néző a Vígszínház nézőterére.
Rudolf Péter rendezésében, a boszorkányüldözés perén túlmenően, inkább az a közeg elevenedik meg, amelyben egy ilyen paroxizmusig jutó, hamis vádaskodás lábra kaphat, a bárgyúságig naiv falusiaktól (lásd az együgyű, tisztességben megőszült, lázadóvá keseredett Szoboszlay Sándor Corey szerepében) az erotikus szenvedélyében elaljasodó, a boszorkányüldözést tudatosan provokáló fiatal lányig és hisztérizált barátnőig (Abigail szerepében az ígéretes, de egyelőre egysíkú Gryllus Dorkával). Az előadásban mindenekelőtt a morális dilemma kap nyomatékot: mindközönségesen, a bűn és a bűntelenség, a gonosz és a jó szembesülése, a kettő közti átjárhatatlanság. Mert itt élesen elválik a vér a víztől. Az árulás az elárultatástól. S mintegy fölébe tornyosulva a megosztott falusi népnek – ama bizonyos Bűnüldöző Hatóság, a helyi, minden hájjal megkent, kapzsi tiszteletestől, aki kizárólag saját zsebére dolgozik, s tudván tudva taszítja végzetükbe a falu ártatlan asszonyait (Vallai Péter ezúttal inkább handabandázó, mint árnyaltan kidolgozott alakításában) – egész az emberi életekkel érzéketlenül sakkozó, saját karrierjét demagóg megnyilatkozásokkal ápolgató kormányzóhelyettesig (Lukács Sándor szemléletes, már-már aktuálpolitikai karikatúrát súroló megformálásában). A hatalmi mámor, a visszaélések salemi atmoszférája igencsak ismerősnek tűnik a demokratikus szabályoknak lelkiismeret-furdalás nélkül fittyet hányó hatalmi mechanizmusok Magyarországán. Boszorkányüldözések ugyan nincsenek, de a korrupció elkenésének s a politikai manőverezés palástolásának-kimagyarázásának hasonlatosak a módszerei. Ilyenformán a Miller-előadásnak is megvan a maga politikai üzenete.
Rudolf Péter színrevitelének fókuszában azonban a házasságtörést elkövető, amúgy mélységesen családszerető, tisztességes Proctor és már-már szent életű felesége, Elisabeth áll. Kettejük egymáshoz való viszonyát fejti föl előszeretettel a rendező, s ehhez remek partnert talál Hegedűs D. Gézában, aki a lélektani realizmus megannyi árnyalatát fölfestve munkálja ki az önmagát vállaló, őszinte Proctor portréját. A belső viharok férfiasan visszafogott, ám annál beszédesebb ábrázolásával fölébe nő a szereposztásnak, valódi hőssé magasztosul a fináléban. Társa (Papp Vera), aki akaratlanul is áldozatává válik a féktelen és gonosz Abigaillel való alkalmi viszonyának, csöndes mártíromsággal megy elébe sorsának, ám házastársi zsörtölődéseiben, féltékenykedésében színtelenebb.
Horgas Péter puritán deszkapódiumra emlékeztető játéktere és Füzér Annamária korhűségében-kortalan, karakteres jelmezei kiváló kiindulópontként szolgálnak a rendezés számára. Ha valamit Rudolf Péter számlájára kell írnunk, az az, hogy nemigen adott teret saját fantáziájának, a helyzetek kínálta leleményességnek (amire korábbi munkáiban bőséggel volt példa); inkább a szerzői partitúrára támaszkodott, s ezt a társulat kevésbé karizmatikus, vagy kevésbé rátermett, éretlenebb színészei nem képesek feltölteni kellő intenzitással. (Tituba, az együgyű indián lány szerepében például Kéri Kitty egyenesen kínos: cigányos akcentusa művi, rémüldözése-siránkozása nem haladja meg a műkedvelői fokot.) S ami leginkább hiányérzetet kelt, az Abigail manipulálta lányok, törvényszéki látomásainak, kollektív hisztériázásának vérszegény volta. Holott valamennyi előadás talán erre, az amúgy hálás-hatásos, kulminációs pontra hegyezte ki a drámát.
Nem kevésbé világhírű darabot vett elő a hatvanas évek slágerei közül a Várszínház. A Nemzeti 1966-os, legendás előadása máig kísért. Árnyékában nem könnyű újrafogalmazni. Peter Weiss Marat/Sade – azaz a Jean Paul Marat üldöztetésének és meggyilkolásának története, ahogyan a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában – című színjátékának főbb szerepeit annak idején Kálmán György, Sinkovits Imre és Váradi Hédi játszotta.
Bodolay Géza, kissé rájátszva korunk aktualitásaira, az elmegyógyintézet igazgatóját alakító Csurka Lászlóval egy Kádár-kori párttitkárba oltott, mai populista politikust játszat el, amikor a nézőtér emeleti, hátsó bejáratától a nézőtéri széksorok között a színpadra vonultatja, s ahol árulkodó gesztusaival, a demagóg szónok (valójában cenzúrázó intézetvezető) torokköszörülésével, egyenesen hozzánk, úgymond, a charentoni közönséghez intézi üdvözlő beszédét. Jelezvén a jelenkoriságot. (Sajnos, az előadás végén fölbukkanó NATO-felirat és EU-csillagos háttér nem éppen szerencsés aktualizálás.) Peter Weiss darabja ugyanis kínálva kínálja az örökérvényűséget: eszmék, nézetek ütközését, sorsok hányattatását a forradalomnak nevezett tornádóban – s általa a mindenkori hatalom és kiszolgáltatottja, a nép viszonyrendszerének megidézését. A színpadon ott is munkál a harsány demonstráció: a forradalmi szónoklatok hatására – a Marat-t játszó Végh Péter szuggesztív érvelésére – valósággal begerjednek a betegek. Szerepükkel kórosan azonosulva, lázadó tömegként indulnának rohamra, ha a kommandóruhás ápolók vissza nem szorítanák őket. Az elmegyógyintézet lepusztult fürdőházában (Mira János szemléletes színpadképe) jól tagolt ritmusban peregnek a jelenetek. Az előadás céltudatosan halad a végkifejlet felé: Charlotte Corday nemeskisasszony, akit az álomkóros beteg alakít, harmadik nekifutásra bele is mártja tőrét Marat mellkasába. Varga Mária játékában a többi beteghez képest túlhangsúlyozott az elmebaj, azaz az álomkór, de plasztikus szövegértelmezésével helyrebillenti az egyensúlyt.
Végh Péter (kissé zavaróan ható, olykori clown-beütésekkel tarkított) Marat-ja a maga szuggesztív érvelésével meggyőző. A szokásos felfogástól eltérően nem demagóg és nem is ostobán megszállott. Hevülete nem a szónoklatától mámorosodott néptribun indulatából fakad, hanem rendíthetetlen meggyőződéséből. Ezzel szemben, darabbéli ellenpólusa és szerepének kreálója, de Sade márki – maga a kétkedés, a fásult, kiábrándult, renegát forradalmár. Szakácsi Sándor moccanatlanságában talányos mester, amikor a maga betanította darab szereplőit szemmel kíséri, s ösztökéli; némán is kaján-ironikus, amikor az igazgató ingerült cenzori beavatkozásait kárörömmel nyugtázza. Vehemens, amikor szadomazochista megkorbácsoltatása közben szenvedéllyel, fájdalomtól elcsukló hangon vall kiábrándulásának okairól, ami az önálló gondolkodást kiirtó, az egyént elsorvasztó, eltorzult forradalmi gyakorlatot illeti… Amikor viszont Marat-Végh Péter kerül szembe vele, színpadi jelenléte veszít súlyából.
A mellékszereplők, váltakozó hitelességgel ugyan, de kellő lendületet adnak a forradalmárokkal azonosuló ápoltak féktelenségének. A képi kompozícióból kiderül: ma is manipulált rabjai vagyunk a hatalomnak; diktatúrává szilárdulóban van a rendszerváltásnak becézett, szelíd forradalmi átmenet; az egyén s a tömeg pedig egyként kiszolgáltatott. Racionalitásunkra jótékonyan hat az előadás, de nem érezni rajta a nagy idők fuvallatát.
Ha valaki mindent elsöprő élményre sóvárog, föltétlen nézze meg az Operaház ünnepi, Bartók–Kodály egyfelvonásos összeállítását. Rég nem tapasztalhattuk ilyen hőfokon a két magyar zeneszerző-zseni elemi erejű szellemi kisugárzását hazai színpadon.
Álomszép, illanó látomás Seregi László Fából faragott királyfi-koreográfiája. Valósággal lebegnek a táncosok a szürreális mese ihlette zenére. (Érdemes fölidézni, hogy az 1917-es ősbemutató kirobbanó sikerét a méltatlanul feledett, sokoldalú Bánffy Miklós gróf mint intendáns – a Bartók-zenét botrányosnak minősítő hét (!) karmester ellenében vitte keresztül, a maga biztos megítélésével, ízlésével, a remekmű fölismerését követő, tudatos felelősségvállalásával.)
A színpad közepén kifeslő, hatalmas, stilizált tulipán szirmai, akár egy mesebeli várkastély felvonóhídja tárulnak szét, ívelnek pallóként a játéktérig, hogy rejtélyes belsejükben eltűnjenek vagy ki-be vonuljanak az egymással (már-már szentivánéji álom-bújócskát) játszó szerelmesek. A briliáns könnyedséggel pörgő-hajladozó királylány (Volf Katalin), s a vágyai elébe tornyosuló fákkal viaskodó királyfi (a szerelméért méltósággal küzdő ifj. Nagy Zoltán) költői párosát pazar látomásban öleli körül, fogja közre a kettejüket folyvást szétválasztó fatörzsek sokasága – a szélben hajladozó, hirtelen összesereglő majd szerteágazó, indaként összefonódó 24 tagú tánckar. Virtuóz technikával, pompás kifejezőerővel viszi el a pálmát a királyfi maga-mását, kvázi-karikatúráját, groteszk Pygmalion-szobrát megtestesítő, Fából faragott királyfi szerepében Csonka Roland. Életre kelt, merev, ám megittasult bábu, akit a királylány szerelme szintúgy megérint – mielőtt a valódi értékért, a hús-vér királyfiért elhajítja. Végh Krisztina Tündére pedig, valószínűtlen légiességével, végül egymáshoz tereli a gőgösségében megleckéztetett királylányt, s a csalódottságában csalafintasághoz folyamodó királyfit. A szerelem, s az erdő, a természet a bartóki zene fináléjában eggyé olvadva magasztosul föl.



« vissza