Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A műgonddal alkotó ember

Nem könnyű feladat erről a könyvről írni. A huszonkilenc írás hőse ugyan mindvégig Németh László, a 330 oldalon azonban annyi mindenről olvashatunk (Galilei méltatásától a kilencvenes évek politológusokat megszégyenítő elemzéséig), hogy mi is úgy érezhetjük magunkat, mint Vekerdi László a Kiadatlan tanulmányok recenzeálásakor.
Vekerdi kérdése akár a miénk is lehetne: Lehetséges, hogy egyetlen ember ennyi tárgykörben tájékozódni és tájékoztatni tudjon? – Igen, Vekerdi László példája igazolja, hogy lehetséges. Olvasóit (és előadásainak hallgatóit) nem csak az okosság és tudás ejti rabul, hanem az itt állok, másként nem tehetek erős érzelmi reakciókat kiváltó magatartása, etikai töltése is. Az efféle tanulmánykötetek általában kiszolgáltatják az írót (a könyv legrégibb írása itt 1957-ből való), minthogy az esszé a változó perc hangulata szerint irányítja a tudat reflektorát vagy zseblámpáját az ismeretlen sötétségbe. S hányan mernénk, kisebb-nagyobb tanulmányírók, teljesen és kertelés nélkül vállalni nem negyven év előtti, de akár tavalyi hangulatunkat is? Mégis, a természetes aggályok ellenére is úgy tűnik, Vekerdi Lászlónak e különféle időpontokban született, különféle műfajú írásokban gondolatilag és a módszert illetően kivételesen egységes képet sikerült adni Németh Lászlóról és koráról. S ennek titka valószínűleg az lehet, hogy Vekerdit sohasem a muzeális értékvédelem és filoszkodás vezérelte. Mindig a maga jelenéből, ám uralkodó széljárásoktól függetlenül közelítette meg a mű ágas-bogas kérdéseit.
A San Remó-i pillanat című esszében a reform lehetőségén föllelkesült, s bukásán elkomorodó Németh pillanatát ragadja ki Vekerdi László. Nem véletlen, hogy a kötet legtöbb írásában a harmincas és a kilencvenes évek posztreform korszakai közötti analógiákra figyel föl: Hanem a reformnak ma ugyanúgy vége lett, mint ‘35-ben. (…) Valamikor az 1989-es esztendőben a reformfolyamat csöndben, ám végérvényesen elillant. Vekerdi is tudja, hogy – természetesen – a két korszak nem azonosítható, s különösen megtévesztő, ha valaki az új helyzetre régi kérdéseket és válaszokat próbál erőltetni. A két időszak összevillantásának azonban mindenképpen tanulsága lehet, hogy az akadály nem föltétlenül külső, s nem föltétlenül a reform ellenségei között keresendő. Inkább azoknak a gyengeségeiben, akikre (Németh szavaival) a reform megvalósítását bízta a kivételesen kedvező óra. A sok évtizedes huzavona után megjelenő Sorskérdések visszhangtalanságát is azzal magyarázza, hogy Németh világképe a tűnődő reformer világképe, nem egyeztethető össze a merev restaurációs világgal. Közben persze nemcsak az történt, hogy nyakunkba szakadt egy etatista-bürokratikus-kapitalista restauráció, hanem az irodalom, az irodalomszemlélet is megváltozott. Ám itt, ebben a tanulmányban (A Sorskérdések árnyékában) Vekerdi László elsősorban mégiscsak arra figyel, hogy az ideológiák váltják egymást, de az ideológusok, úgy látszik, őrzik makacsul Rákosi Mátyás bölcs tanítását az aranytojást tojó tyúkról, azaz a restrikciós és elvonásos gazdálkodás nélkülözhetetlenségéről. A Németh László-i kísérleti pedagógiai elképzelések mai sorsáról is hol szomorú, hol csípős mondatokat olvashatunk. Például: Aligha képzelhető el nagyobb eltávolodás a ‘szép, egyenletes pallérozódás’ Németh László-i álmától. Többször is hivatkozik Vekerdi Németh László valóságérzék, valóságra nevelés fogalmára, s idézi az Összefoglaló a nyolcadikban igaz mondatait: mindenki nevetséges, akit esze elránt a valóság mellett. Nevetséges, aki nem látja azt, amit lát, hanem amit látni akar. Nevetséges, aki nem úgy érez, ahogy érez, hanem ahogy olvasta, hogy ilyen helyzetben éreznie kell. Sajnos, ez a nevetségesség annyira átszőtt bennünket, hogy észre sem vesszük, nemhogy nevetnénk rajta. Ez a mondat – folytatja tovább Vekerdi László – a mai irodalmi, művészeti, politikai, filozófiai, gazdasági hasbeszélőknek, mai rendszerváltó korunknak is legalább annyira szól.
Pár évvel ezelőtt Vekerdi László egy művelődéstörténeti kézikönyv előszavában csaknem az egész jelenlegi tudományos elitet fölsorolta, mondván, ők azok, akikkel egyáltalán nem ért egyet. De hát a szóban forgó kötet lapjain ők – hál’ istennek – csak idézeteikkel vannak jelen. Ezért a szabadságért, szókimondásért Vekerdi László minden bizonnyal nagy árat fizet. Díjak, ilyen-olyan ranglétrák azonban őt igazán nem érdeklik. Ez a vitakedv, mindenféle tekintélyelv elutasítása – hol szelídebben, hol szenvedélyesebben – szinte minden mondatában ott bujkál. Elegáns, szellemes, szemléletes bajvívó, aki nem egyszerűen védeni akar, hanem meggyőzni, nyilvánvaló ostobaságokat és korlátolt feltételezéseket leleplezni. Németh Lászlóról írja: Könnyű lenne ma már akkori gondolataiból néhányat kiragadva pellengérre állítani, s az életveszélyen túljutottak gyermeteg fölényével hibáztatni a mentésre sietőt, hogy rossz irányból igyekezett. Hasonlataiban olykor több van, mint nem egy terjengős tanulmány burjánzó szóbőségében. Például: Nem akarom én azt állítani, hogy máig sem esett (ti. a butaság árfolyama – O. S.), de azért csak valahogy úgy, mint az üzemanyagé: a Mercedes-tulajdonosok literenként 2 forinttal olcsóbban utazhatnak, mi meg 3-mal drágábban Vekerdi László – sokakkal ellentétben – nem azért vitázik, mert sérteni, inszinuálni, likvidálni akar. Szerettem a nyugtalanság / tisztító lángját… – mondhatná Németh szavaival. Bertha Zoltán recenziós esszéjével is azért szállt szembe, mert csodálkozott, nem akarta elhinni, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni. Egyébként képes kitűnőnek nevezni olyan tanulmányt, amely enigmatikus, nehezen érthető, s amelynek jóformán egyetlen érvelésével és megállapításával sem tud egyetérteni. Ám ez pontosan beleillik Vekerdi Lászlónak abba az elméletébe, hogy valójában nem is a sokat hangoztatott toleranciára, hanem valamiféle tévedéskultúrára van szükség. Mindenki tévedhet, még akkor is, ha szent meggyőződése, hogy igaza van.
Az olvasó olykor talán még azt is hajlamos hinni, hogy Vekerdi Lászlót a túlzó indulat ragadja el. Persze, fullánkos megjegyzései is telitalálatok. Vitéz jákfai Grósz Károly gömbösködéséről beszél egy helyen. Máshol a közgazdászokat kárhoztatja. Az, hogy ma nem erről van szó, tisztességes és ugyanakkor épeszű közgazdásznak (van ilyen?) aligha lehet kétséges… Vekerdi László gondolkodásától valójában éppen a feltételezések, leegyszerűsítő hipotézisek állnak a legtávolabb. Különös gonddal ügyel arra, hogy azt, ami bonyolult és ellentmondásos, paradoxitásában mutassa föl. Ezért mondja például, hogy Németh egy személyben jóindulatú gyarmatosító, felvilágosító és nemes lelkű bennszülött. A Vásárhelyi Kút Gulyás Pált idéző soraiban is Európa megőrzött fénye és az Európa alatti mélységek kettősségét emeli ki. Az esztétaiság és herkulesi szerep ellentétpárja meg az életmű egyik legfontosabb dilemma-kényszerét jelzi. Különösen elgondolkodtató e tekintetben A lélek csendje (Pilinszky Németh László életében) című tanulmány. Közismert, hogy Németh a háború utáni magyar líra két fő szólamát Nagy László és Pilinszky költészetében látta. (Újabb bizonyság, hogy maga a mester is idegenkedett az egyik nevet a másikkal kiütő egyoldalúságtól.) De mit tanult Németh Pilinszkytől, miben lehetett a szenvedő misztikus… a misztikától véglegesen idegen Németh modellje? – kérdezi Vekerdi, s azonnal meg is kérdőjelezi a misztikus és felvilágosult gondolkodó tetszetős teóriáját: se Pilinszky, se Németh nem sorolható be egyszerűen ezekbe a kategóriákba. Ugyanilyen árnyalt képet ad Szekfű és Németh disputájáról is – higgadtan mérlegelve a hajdani vitázók erényeit és hibáit.
Vekerdi László irodalomértelmezői erényeit különösen a második ciklus (Viharokra emelt nyárderű) regényelemzéseiben figyelhetjük meg. Az Iszonyról, az Égető Eszterről és az Irgalomról szólva nem csak az életmű jól ismert és viszonylag jól föltérképezett dilemmáit (személyiségelv – közösségelv) vizsgálja, hanem például a realista vagy legalábbis annak látszó módszer lényegét. Íme – 1965-ből! – egy olyan szövegrészlet, amely szinte a teremtett világ, lehetséges világ elméletét előlegezi: A ‘realista módszer’ – ha van ilyen – nagy buktatója a pozitív hős alakja. Mert a legirigyeltebb, legegyszerűbb pillanatokban is hátuk mögé lopódzik a szegény dublini vándorzsidó, Leopold Bloom úr, s mint a nagyszerű antik kőszobornak a dublini múzeumban, belekukucskál a fenekükbe. S akkor kiderül, hogy bizony csak kőből van az, még a Bolkonszkij hercegé is. A regény papirosra írt fekete betűk többé-kevésbé jól rendezett halmaza. Nem ég, nem fű, nem táj, nem ember. (…) A realista hősök valós számok, választóvonalak a valódi emberek között: egyik felük erre esik, másik arra, de azonos nem lehet velük egyetlen ember sem. Gadamer, s a recepcióesztétika sem mondhatná szebben – legföljebb bonyolultabban –, amit Vekerdi a három Németh-regény vevőköreinek különböző hullámhosszáról állapít meg: A regény ugyanis soha sincsen készen azzal, hogy megírták. A regényt csak az olvasás keltheti életre, akár a zenét az előadás. A regény használatban megnyilvánuló szöveg: író, regényhős és olvasó sokféle kölcsönös vonatkozása.
A Sorskérdések árnyékában írásaiban – összbenyomásként – a szorongó tájékozatlanság érzésének, az eligazodás – irodalmon túli területre is kiterjeszthető – igényének Németh László-i példája ragyog föl. Arany János Magányban című verséből olvasható idézet egy helyen: Vár tétován a nép, remegve bölcse, / Vakon előtte kétség és homály… Arany diagnózisát – véli Vekerdi – ma sem kerülhetjük meg: A nép magatartását nemigen lehetne pontosabban jellemezni ma se, de a ‘bölcse’ vajon felismeri-e ‘vakságát’? Remegni tán olykor remeg, de nem sok jele, hogy láthatná az előtte tornyosuló kétséget és homályt, hogy látná a kétség és a homály vakságát, eleve áttekinthetetlenségét. De hát nem próbált-e már Németh maga is makacsul számlapot és mutatót keresni egy óraműhöz, amelyen nincsen számlap, mutató? Nem éppen azt jelenti szüntelen tájékozódási és tájékoztatási igénye? Nemzet és integráció ezredvégi szükségszerűségét Vekerdi László sem tagadja, mégis aggódva figyeli, ahogy a létező Nyugat karjaiba kívánkozunk. Mesteri, miként Kisebbségben – Európa három történeti régiójáról című tanulmányában kiindul Németh kisebbségben metaforájából (a kisebbségben élés, a kisebbségben-lét kínjairól? elviselhetetlenségéről? lehetetlenségéről beszél), majd Szűcs Jenő gondolatmenetét ismerteti, továbbgondolja, s végül a mai vesztesek és nyertesek csoportjaihoz jut el. Előttünk a folyamat, melynek eredményeként a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. A tanulmányt záró regényidézet pedig mintegy az egész eszmefuttatás metaforikus sűrítéseként is fölfogható.
Vekerdi László nem akarja tudományosra (és nagyképűre) fordítani szavait. Tömérdek egyoldalúság, követhetetlenség, létező fontos szempontokra (s főként az olvasókra) fittyet hányó tudóskodás vagy laposság után (között és ellenére) szerény, holott roppant anyagot feltáró munka a Vekerdi Lászlóé. Írója megérteni, áttekinteni kíván. A világ azonban inkább marihuánát akar.

(Vekerdi László: A sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában. Tatabánya, 1997. Új Forrás Könyvek.)



« vissza