Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A nagyvilág tükre


Gondolatok a Finta József építészetét bemutató kötetről



Örvendetes, ha egy kiadó, mint a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó legfőbb törekvésének tartja, … hogy az önálló könyvalkotás műhelyét teremtse meg. Ennek pedig a legfőbb kritériuma az, hogy elsősorban ne a nemzetközileg már bevált, sok nyelvre lefordított, nyomdatechnikailag standardizált művek adaptálására, hanem jelentős új hazai alkotások ösztönzésére, a magyar kultúra nemzetközileg is figyelmet érdemlő értékeinek feltárására… törekedjünk. A Rappai Zsuzsa szerkesztette Finta József műhelye – Tervek, épületek, írások, interjúk című, gazdagon illusztrált kötet e szándék megvalósítását bizonyítja. Ez már a második könyv, amelyik a Mundus kiadónál rövid időn belül a kortárs magyar építészet tárgykörében megjelent.
A kiadó Makovecz Imrével kezdte a sort, hiszen még nem akadt magyar építész, akinek a nagyvilág akkora figyelmet szentelt volna, mint neki. Neve a nem építész szakmájú honi közönség körében is ismert, paradox módon nem annyira hazai alkotásai révén, amelyeket szerte az országban viszonylag könnyen el lehet érni és meg lehet nézni. Inkább a sevillai világkiállítás hozta meg neki itthon is a hírnevet. Az is érthető, hogy a második kötetet a kiadó Finta Józsefnek szentelte, akit (szemben Makovecz Imrével, akinek munkái inkább vidéken állnak) a kötetben úgy titulálnak, mint Budapest arculatának mai legfőbb alakítóját. Finta mentalitása a hightechhez hajlik, aki legalábbis az építéstechnika legelőnyösebb kihasználásával nagy középületek alakítója, míg Makovecz Imréről köztudott, hogy ő az organikus építészet példáit követve egy nemzeti és a természethez illeszkedő architektúrát részesít előnyben. Két ellentétes felfogás mutatkozott be tehát a két eddig megjelent kötetben.
Sem Finta József, sem Makovecz Imre architektúrájának dicsérete vagy elemzése nem feladatom itt, hanem a Mundus Kiadó Finta-kötetének bemutatása. (Noha egészen nem lesz kiszűrhető.)
A Finta-kötet lényege a Confessio 1996 című első fejezet, melyben az építész elmondja kapcsolatát eddigi alkotásaihoz, megmagyarázza kötődését Erdélyhez, elmondja erkölcsi felelősségvállalását az alkotásaival kapcsolatban, érezteti az elmélyült kötődést az építészet mai feladataihoz. Szinte zárt építészetelméletet körvonalaz itt, elhatárolódik más irányzatoktól, és elítéli a múlt szolgalelkűségét. Az intuitív művészeknél, minden sikerük és eredményük mellett az alkotást sajnos túl sokszor misztifikáció és ködösítés kíséri, mintha az lenne a legjobb pap, kinek prédikációját nem értik. Finta – ezzel ellentétben – világosan kifejti, mire törekszik. Ez a viszonylag rövid írás azonban szakirodalmi értékké úgy válik, hogy 300 oldalnyi illusztráció követi. Több távlati kép, rajz és részlet, mint alaprajz és metszet, amiből arra lehet következtetni, hogy a kötet az építészet művészeti oldalára helyezi a hangsúlyt és inkább a nagyközönséget kívánja meghódítani, semmint a szakmabelieket. De ez így rendjén is való. A Confessio után Kunszt Györgynek a modern építészet történetéről készült hasonló terjedelmű áttekintése következik, amely főleg annak az olvasónak hasznos, aki a 20. század építészetével eddig még nem foglalkozott. Kunszt érdeme, hogy ebbe az áttekintésbe beleszövi a Finta-vallomás egyes tételeit. Ezt követi Vámossy Ferenc terjedelmes Finta-interjúja, kibővítve-elmélyítve azt, aminek lényege már a Confessióban is megjelent. Vámossy a modern építészet talán legjobb magyar ismerője. Nemcsak építészetről beszélget Finta Józseffel, akit így valóban emberközelbe hoz. A kötet, amelyet a vásárlók nagy része képanyaga miatt kíván könyvespolcára helyezni, valójában nagyon is olvasmányos, szövegével is leköti azt, aki kezébe veszi.
Finta bírálja a Magyar Tudományos Akadémiát, amely az építészetnek csak egyik oldalát méltányolva sorolja be ezt a diszciplínát a tőle távol álló műszaki tudományágak közé. Mindeddig elsikkadt Fintának (aki 1995 óta már az MTA r. tagja) egy önálló építészeti osztály alakítására irányuló minden kezdeményezése. Valóban rosszul áll az építészet ügye az MTA soraiban. Finta elhatárolja magát az organikus-nemzeti építészettől is, melyet a Mundus sorozat első kötete képvisel és amelyet annak idején Major Máté oly élesen bírált. Finta nem támadja ezt az irányt, de a filozófiai és technikai anakronizmus-tól igen határozott és korrekt állásfoglalással elhatárolódik, amire a saját architektúrája szinte kötelezi is.
Valamikor Finta József doktori vitáján szinte ünneprontó lett az elnöklő Major Máté feddésnek minősíthető megjegyzése arról a posztmodernről, melyhez akkor úgy tűnt, hogy Finta József is csatlakozik. De nem, hiszen Finta morális feladványnak minősíti minden megbízatását, életműve mintegy csak súrolta ezt az irányzatot. A magam részéről Finta mentalitását sok tekintetben hasonlónak tartom a száz évvel ezelőtti nagy építész, Lajta Béla munkásságában tükröződő felfogáshoz: ő is mintegy rajta tartotta kezét a világ építészetének ütőerén, és nagyon gyorsan megtalálta mindenben a követendőt.
Megragadott a könyv elején – a Confessióban és az interjúban egyaránt – Finta kötődése Erdélyhez, az ifjúkori nyaralások a nagyszülőknél Váralmáson. Azt írja, hogy annak emlékeit szeretné építészetében visszatükröztetni. Érthető: sokunknak van Váralmásunk, amely egy élet küzdelmeihez és munkájához adott erőt. Az én Váralmásom a Répce partján, a Dunántúlon van, ahol nyaranta nagyanyámnál ifjúságomat töltöttem, és amit máig a világ közepének tartok. Természetes, hogy ezt mindenki szeretné viszontlátni. De ezt a kötődést, ezt a kapcsolatot más nem látja meg, nem láthatja meg, csak az illető maga. Én, ha a Kempinski Hotel homlokzatának absztrakt rajzolatát, vagy a rendőr-főkapitányság épületének üvegezett homlokzatán a tükörképeket nézem, nem láthatom benne a bikali dombot és a kék iringót, amit Finta beleérez. Sokkal bizonyosabb, hogy Erdélyre és az ifjúságra gondolva, ezekben az alkotásokban emelkedett fel oda, hogy a nagyvilágot tükröztesse bennük. Amelyre Váralmás is nevelte. De Váralmás elveszett, és valamennyiünk Váralmása elveszett. Nemcsak, mert az idő múlik, hanem mert a világ polarizálódott. Ahogy azt Sedlmayr fejtette ki a Verlust der Mitte-ben, s ami nagyon is érzékelhető Finta életművében, amikor az előttünk fekvő kötet tanúsága szerint a váralmási idillre emlékezve a nagy középületek roppant terei-termei, homlokzatai elevenednek meg előttünk. A váralmási hársfák helyére lépett realitás ez. Egyrészt nyomasztó, de másrészt összekötő. Összeköt valamennyiünket, akik elvesztettük a magunk Váralmását, építészeket, intellektueleket, a magyarságot, mindnyájunkat. Ezért szólt nagyon is hozzám Finta confessiója. Nemcsak az így titulált előszó, hanem az egész kötet, mely ettől lesz egészében is confessio.
Az így vázolt érzelmi mélység mellett a kötetnek megragadó a grafikája. És nemcsak jó, hanem elsőrendű. Az amiens-i székesegyház és a salgótarjáni Pécskő áruház egymástól messze álló rajztechnikája érzékelteti ezt. A kötet szerint Finta verseket is ír. Átfogó művész, talán visszahoz valamit abból, ami az elmúlt két évszázad szakosodása révén az univerzális alkotóval együtt elveszett. Ebben a polihisztorságban, Finta sokirányú képességeiben, inkább tükröződik valamennyiünk számára Váralmás, mint a Bankcenter előterében. Mert Váralmást egy közép-európai kultúra kifejeződésének tartom.
Vitába szeretnék szállni Fintával az amerikanizmus általános elítélése terén. Sokáig bennem is élt ilyen averzió, mígnem meggyőződtem arról, hogy amit mi Európában amerikanizmusnak tartunk, a párizsi Defense-tól a stupid belső építészig, az valójában nem az amerikai kultúra ránk erőszakolása, hanem egy annak nevével betolakodó, sajnos univerzális primitivizmus. És ez mélyen alatta áll az igazi amerikai kultúrának. Sullivannak, Frank Lloyd Wrightnak vagy Edgar Allan Poe-nak. Úgy hiszem, hogy sok tekintetben Finta Józsefben is felgyülemlettek elfojtott indulatok, és ennek szelepét kinyitni, MTA-val, Amerikával, betűrágó műemlékvédőkkel szemben, ez bizonyára jogos. Mintegy kísérője annak az energiának, ami egy ilyen nagy életmű hétköznapi viaskodásai mentén felgyülemlett.
Kunszt Györgynek igaza van, hogy Finta Józsefnek az elmúlt évtizedekben Budapesten annyi meghatározó jelentőségű középülete épült fel, hogy a városnak arculatát ez már egészében is befolyásolta. Éppen az épületek nagy méreteivel érzékelteti Finta maga is a morális feladványok súlyát. S ha a művészeteket és az építészetet nem is mérik súlyra, a városépítészetben a terjedelem már önmagában is meghatározó tényező. A szándékot, amellyel Finta József így Budapestet alakította, a kötet tökéletesen tükrözi és igazolja is.
Külön meg kell emlékeznünk a fotós, Haider Andrea munkájáról. A Finta-rajzok mellett a perfekt illusztráció az ő érdeme is.
Az életmű távolról sem lezárt, de az alkotásoknak a fővárosunkat alakító szerepe miatt a kötet kiadása nagyon is sürgető volt.


(Finta József műhelyei – Tervek, épületek, írások, interjúk. Szerkesztette Rappai Zsuzsa. Budapest, 1997. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó.)



« vissza