Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az első népképviseleti országgyűlés

A pesti ifjúság és a pozsonyi országgyűlés ellenzéki vezérei később vitatkoztak arról, végül is kik, hol, hogyan roppantották el a régi rendszer gerincét azokban a sorsdöntő tavaszi napokban. A lezajlott események jelentőségét azonban többé-kevésbé hasonló szavakkal méltatták. „Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyit, mint mink huszonnégy óra alatt” - fogalmazott Petőfi Sándor.1 Hasonló élmény ereje feszíti a Pest megyét tudósító követek, Kossuth Lajos és Szentkirályi Mór utolsó jelentésének kezdőmondatát: „Ha igaz, hogy a nemzetek néha pillanatokban századokat élnek keresztül, úgy ezen igazságnak világosabb bizonyítványát a história fel nem mutathatja azon néhány heteknél, melyek legközelebb fejünk felett történetdúsan repültek el.”2 A Marczius Tizenötödike olvasóinak így szól ugyanerről a történész Vasvári Pál: „Az idén leromboltattak a bécsi bürokrácia és abszolutizmus intézvényei, földre sújtattak mindazok, mit a zsarnokság 300 éven át épített. [...] Mi előkészítők az utat, hogy ti, polgártársaink, tisztelt miniszter urak, e romok felett építsétek föl a szabadság dicső csarnokait.”3

A falazási munkálatoknál a polgári átalakulás elkötelezettjei - még az önérdeknek is elébe téve! - a népnevelést tekintették a legfontosabb kötőanyagnak.4 Azt a szakadékot ugyanis, ami az „ideális nép” - vagyis a modern szuverenitását jól meggondolt voksaival gyakorló állampolgárok közössége - és a korabeli magyar feudális nyomorúságban senyvedő, elmaradott jobbágytömegek között tátongott, ennek segítségével akarták áthidalni. A népnevelés stratégiai jelentőségének felismeréséhez hozzájárult az a politikai pszichológiai belátás is, hogy a polgári államszerkezet működtetéséhez nem elegendő az intézmények megteremtése: kell hozzá az a szokásszerűség is, ami a politikai mechanizmust az új értékvilág szellemében működteti - márpedig ennek meggyökereztetése társadalmi méretekben csupán az iskola révén lehetséges.5 Az első népképviseleti országgyűlés tagjai számos felszólalásban hangsúlyozták, hogy a fenti okokból a legjelentősebb törvényhozási feladatok közé sorolják az oktatás és nevelés modernizálásának elősegítését.

Két döntő tényező azonban kezdettől nehezítette - majd végül lehetetlenné is tette -, hogy az országgyűlés befejezett művet alkosson az oktatáspolitika területén. A tanítás nyelve kapcsán a nemzetiségi kérdéssel, az iskolafenntartás, illetve a tudatformálás tartalmi vonatkozásai révén pedig a felekezeti-egyházpolitikai problémákkal bogozódott össze az oktatás ügye, oly mértékig, hogy az önvédelmi háború kitöréséig rendelkezésre álló rövid idő nem lehetett elegendő a legtöbb érdeket a lehetséges teljességgel egyeztető megoldás kimunkálására. Mert bármilyen fontos volt is a népnevelés, lényegét tekintve már a megszülető polgári világ belső berendezéséhez tartozott - így háttérbe kellett szorulnia, amikor kiderült, hogy korai felvetése akadályozhatja az adott történeti pillanat legfontosabb teendőjét: a jobbágyterhek eltörlésének, a feudális kiváltságrendszer felszámolásának folyamatát.

Az áprilisi törvényekkel életbe lépő új politikai-államszerkezeti mechanizmus szabta meg annak intézményes módját, ahogyan az országgyűlés a művelődes- és egyházpolitikai kérdésekkel kapcsolatba kerülhetett. A kezdeményezés a felelős kormány illetékes szerve, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezében volt, míg a cselekvés lehetséges irányát nagymértékben befolyásolta az újkori magyar egyházpolitika egyik legérdekesebb tartalmú és sorsú dokumentuma, az utolsó rendi gyűlés nevezetes - a bevett vallások egyenjogúságát és viszonosságát kimondó - XX. törvénycikke. Látszólag teljesen világos 3. §-a - „minden bevett felekezetek egyházi és iskolai szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek” - már a maga korában, és utólag is értelmezési vitákat váltott ki, ugyanakkor éppen ez a paragrafus írta elő, hogy „ez elvnek részletes alkalmazásával, a minisztérium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.”6

Mivel ez a rendelkezés az első népképviseleti országgyűlés oktatáspolitikai vitájában a legfontosabb hivatkozási pontként szerepelt, kicsit közelebbről is érdemes megnézni, milyen megfontolások játszottak közre megalkotásában. Egy 1871 januárjában kelt, Kossuth Lajostól származó, a 48-as törvények kompromisszív jellegét magyarázó levél7 tárja elénk a legvilágosabban a dilemmát: miért kellett egy „gyakorlatiatlan alkalmazáshoz” folyamodni, hogy véget érjen az »uralkodó vallás« borzasztó eszméje” és törvénybe kerüljön egy „nagy elv”: „a vallásfelekezetek közti tökéletes egyenlőség és viszonosság”. Ennek megvalósítására „csak egyetlen alternatíva képzelhető - szögezte le Kossuth. - Vagy az, hogy az állam semmi egyháznak, semmi vallásfelekezetnek nem ad semmit. Vagy az, hogy minden vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségeit az állam fedezi”. „Az emberiség eléggé haladott, miként ne legyen szükséges indokolgatni azt ~ jelentette ki a liberális alapelvek demokratikus meghaladása felé nyitott politikai gondolkodó -, hogy az alternatíva első része a helyes, nem a második.” Az Egyesült Államok példája alapján vallja, hogy „a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet vallók szabad akaratából kifolyó önkéntes egyesületeknek. [...] Fedezzék közös érdekű szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fel iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze. Nem ad nekik semmit. Ez az igazság.”8

De az igazság csak az irányt szabja meg, amerre a törvényhozónak haladnia kell - a konkrét részlépések meghozatalánál alkudni kell a körülményekkel, számolni az exigentiákkal. A korai századokban - mutatott rá Kossuth - a magyar állam különleges támogatásban részesítette a katolikus egyházat, „valóságos államintézménynek, papjait nemeseknek, főpapjait az ország első polgári karának, valóságos államhivatalnokoknak tekintette, s ilyeneknek tekintvén igen gazdagon fizette számukra kirendelt nagy terjedelmű birtokok haszonvételével”. Mivel mindez az államvallási privilégiumok következménye volt, változatlanul hagyása - figyelmeztetett rá - „csakugyan különös egy neme lett volna az egyenlőségnek s nagyon furcsa módja az »osztó igazságnak«„. Ha a fenti alternatíva első felét követjük, akkor „okvetlenül” az eddigi „ellátás” elvételét kellett volna indítványozni; amihez az államnak „joga volt s van [...], ez kétségtelen”.9

Kossuth itt kifejtett álláspontja egybecseng más utalásaival is10, így elfogadhatjuk, hogy a katolikus egyházi vagyon sorsának rendezését már 1848-ban is - a reformellenzék két évtizedes egyházpolitikai erőfeszítéseivel azonosulva11 - a felekezeti egyenlőség előfeltételének tekintette, a javadalmak jogi jellegét illetően pedig azt tartotta meghatározónak, hogy mind a törzsvagyon, mind a jövedelem kezdettől fogva állami rendelkezés alá tartózó, adott célokra folyósított fizetség és költségfedezet volt. Innen valóban már egyetlen lépéssel - a katolikus egyházi birtokok szekularizációjával - el lehetett volna érni az alternatíva első változatát, az amerikai modellt. A levélnek azonban - a 48-as törvények kompromisszivitását magyarázva - éppen az a központi gondolata, hogy az átalakulás két legfontosabb teendője, a kormányzati önállóság megteremtése és a jobbágyterhek eltörlése érdekében minden más, a konfliktus legcsekélyebb lehetőségével fenyegető lépést háttérbe kellett szorítani. Márpedig - utalt a pozícióőrzés általános pszichés reakciójára Kossuth - „az ember infulában is ember marad”, vagyis a katolikus papi vagyon „visszavételével [...] oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási nagy munka veszélyeztetve lett volna”. Ezért kellett végül egy másik - ugyan szintén igazságos, de az előbbihez képest mégiscsak „gyakorlatiatlan” - megoldáshoz: a közös állami költségfedezéshez nyúlni egy nagy elv, a felekezeti egyenlőség és viszonosság törvénybe iktatása érdekében.12

Az első népképviseleti országgyűlés átfogóan és rendszeresen csupán egyetlen problémával foglalkozott a művelődés- és egyházpolitika tágabb köréből: 1848 augusztusában vitatta meg - miként alább részletesebben lesz róla szó - az elemi oktatást rendezni hivatott törvényjavaslatot. Ezen kívül kifejezetten oktatáspolitikai kérdés csupán 1848 decemberében került napirendre, a hadi főtanodáról beterjesztett törvényjavaslat tárgyalásán. A tervezet a vallástanítás helyett világi erkölcstan oktatását írta elő, megjegyezve, hogy ugyanakkor az igazgatóság figyelemmel fogja kísérni a hallgatók rendszeres templomba járását. A felsőház ugyan ellenjavaslatában a rendes tanrend részének nyilvánította a felekezeti bontásban, az illető lelkészek által tanítandó erkölcs- és hittant, de ezt a módosítást a képviselőház nem tárgyalta, így a Hadi Főtanoda az eredeti tervezet előírásai szerint kezdte meg működését 1849. január 7-én.13

Egyházpolitikai vonatkozású vitatnivalók lényegesen többször kerültek szóba a népszuverenitás legfelső fórumán. Formálisan ilyen jellegűnek tekinthető - bár lényegét tekintve a nemzetiségi problémát érintette - 1848. július 18-án Bogdanovics Vilibáld azon indítványa, miszerint „az illir pártütők honárulásának” támogatása miatt a zágrábi káptalant és a várnai perjelt ítéljék el, továbbá kobozzák el magyar területen - Temes és Torontál megyékben - fekvő birtokaikat. Bár 26-án a javaslatot visszavonta, nyilván ez indította Palóczy Lászlót - a borsodi liberálisok doyenjét, a ház korelnökét - egy kapcsolódó indítvány beterjesztésére: amiként a zágrábi püspökséghez ezután ne tartozzanak magyarországi területek, éppígy ezentúl a karlócai szerb metropolita joghatósága se terjedjen ki a románul beszélő hívekre.14 Szerb Tivadar aradi főbíró ugyanezt ismételte meg szeptember 19-én benyújtott javaslatában, azzal kiegészítve, hogy a minisztériumban legyen önálló görögkeleti osztály, ahol román ajkúakat is foglalkoztatnak. A felsőházban Wesselényi Miklós báró, továbbá Eftimie Murgu és Ioan Dragos nyújtottak be a románság érdekeit biztosító, illetve a „román polgárok egyházi jogai iránt” törvénytervezetet. Mindezek a kezdeményezések végül beletorkollottak a nevezetes nemzetiségi törvény (1849. évi VIII. törvénycikk) megalkotásába.15 A hazai román ortodoxia régi kívánságának felkarolása világosan jelezte, hogy a képviselők miként próbálták összekapcsolni a délvidéki helyzet megoldását célzó erőfeszítések során az erőmutatást a méltányosnak elismert engedményekkel.

Ugyanezt az irányt követte Madarász Lászlónak egy Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez augusztus 3-án intézett interpellációja arról, felmentették-e a Muraközt az „illír mozgalmakban - állítólag - részes zágrábi püspök joghatósága alól, és vajon „Horvátországban létezhetnek-e egyének, kik Magyarországból húzott jövedelemmel táplálják a pártütést?” Továbbá - és itt már a korábbiakhoz képest keményedik a fogalmazás - felfüggesztették-e a „lázadó” karlócai érseket? Eötvös szerint régi kívánság a muraközi rész átcsatolása, de egy ilyen eljárás a katolikus egyház „szokása és elvei szerint, nem egyik napról a másikra” történik; a kezdeményezés mindenesetre már megtörtént. Ám rögtön visszakérdezett: honnan származnak Madarász információi, miszerint Haulik György püspök pénzzel, katonával támogatja a lázadó Josip Jellacic horvát bánt? - mivelhogy ő maga (ti. Eötvös) kérte meg a főpapot, hogy térjen vissza egyházmegyéjébe és segítse a kedélyek lecsillapítását. De hiszen a dolog köztudomású! - replikázott a radikális csoport vezéralakja, mire meglódult a vita: Bogdanovics Vilibáld újra felemlítette korábbi - a zágrábi káptalannal és a vránai perjellel kapcsolatos - aggályait, Perczel Mór pedig kijelentette: a maga részéről elégtelennek tartja a miniszter eljárását; hiszen ha magyarországi pénz megy a horvát lázadásra, ez valóságos „önfertőztetés”! A karlócai metropolita ügyében Palóczy és Dragos támogatták Madarász számonkérő szavait, Eötvösnek azonban végül sikerült megnyugtatnia a képviselőház többségét. Valóban, István főherceg nádor épp az előző napon, augusztus 2-án mentette fel Josif Rajacic érseket egyházi méltóságából - így a képviselőház csak annyit kötött a miniszter lelkére, hogy „jövőre is kellő, törvényes szigorú eljárást vár”.16

Ugyanezen a napon, tehát augusztus 3-án felmerült az a kérdés is, hogy a XX. törvénycikk 3. §-a értelmében tervezi-e a minisztérium a papság személyes járandóságának minősülő párbér és robot eltörlését? Eötvös válaszában rámutatott, hogy törvényjavaslata „az egyházak jelenlegi jövedelmére alapíttathatván, a minisztérium ez iránt kellő tudomást szerezve, a ház legközelebbi folyama alatt kimerítő törvényjavaslatot nyújtand be.”17 Augusztus 10-én Bakalovics (Bakai) Szilárd újabb, az egyházpolitikát részlegesen érintő javaslattal jelentkezett, amennyiben kezdeményezte a zágrábi püspök prediális nemeseinek a hűbérnökök” felett a fennhatóságot a püspök mint Puszkói apát gyakorolta) a bandériumállítás kötelezettsége alóli felszabadítását. A javaslat a közteherviselés jogi érvényesítésével állt kapcsolatban; úgy döntöttek, hogy az igazságügy-minisztérium által benyújtandó úrbéri törvényjavaslat vitájára halasztják.18

Részben az eddigiekkel érintkező egyházpolitikai döntések születtek az erdélyi unió végrehajtásával kapcsolatos törvényjavaslatok vitájában. A IX. cikkely Erdélyre is kiterjesztette a paritásos recepciót, vagyis a bevett vallások egyenlőségét és viszonosságát, külön kiemelve ennek érvényét az ortodoxokra (görög nem egyesültekre) vonatkozóan is. Az erdélyi románokról fogalmazott törvényjavaslat elsősorban a nemzetiségi-nyelvi kultúra őrzésének eszközeként erősítette meg az ortodox egyházi autonómiát. A XXXV. cikkely az erdélyi egyházi és iskolaviszonyokban is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium legfőbb hatóságát állapította meg.19 A szeptemberi napokban a kész szövegeket az osztályokhoz (a képviselőházi döntést előkészítő bizottságokhoz) utalták, ahonnan már nem kerültek vissza.

A szeptemberben napirendre tűzött, következő esztendei költségvetés tárgyalása során is felbukkant néhány művelődéspolitikai téma. Annak kapcsán, hogy a Nemzeti Színház tőkéjét az országos pénztár kezeli, Kubinyi Ferenc igazgató ugyanezt az eljárást javasolta a Nemzeti Múzeum esetében is, mert hiába áll a remek épület, ha az intézmény nincs az anyag őrzésére és kiállítására kellően felszerelve. Nyáry Pál, Pest megye nagy hírű alispánja megtoldotta azzal, hogy amíg rendezetlen a gyűjtemény, könnyebben lophatnak belőle, majd arra hívta fel a minisztérium figyelmét, hogy a hatóságukat vesztett kancellária és kamara irattáraiból a magyar történeti értékű okleveleket - különösen Hunyadi Mátyás dicső korszakának anyagát - mielőbb adassa át a múzeumnak. Eötvös támogatta az indítványokat, bár megjegyezte, hogy csak megfelelő rendezés után iktatható a Nemzeti Múzeum a költségvetésbe. Palóczy Lászlót - aki a Theresianum, a nemesi testőrképző intézet Bécsből Magyarországra hozatalát sürgette - is megnyugtatta, kijelentve, hogy napirenden tartja a nagy múltú intézmény magyarítását. Miként a miniszter, az országgyűlés is pártolta Kubinyi javaslatát.20

A budget tárgyalása során Madarász László - bár elvileg elfogadta az államnak az egyházi költségek fedezésére vonatkozó, az 1848. évi XX. törvénycikkben megállapított kötelezettségét - mégis az erre tervezett egymillió forintot teljes egészében a népnevelésre javasolta átirányítani, mert „midőn látom, hogy a reactio vallás leple alatt is mozog, akkor a hierarchiát nem kívánom egyedül erszényünkből ellátni”. A miniszter a konkrét összeget erősen hozzávetőlegesnek minősítette, mivel a kiküldött igényfelmérő tabellák alig 1/20-a érkezett csak vissza - hozzátette viszont, hogy képviselőtársai „elborzadnának”, ha a tényleges szükségletet látnák... Ez a millió éppen csak elég az éhenhalás ellen - állította zöme jótékonykodásként az „oláh” papoknak jut majd. A képviselők elfogadták Eötvös érveit és elvetették Madarász javaslatát.21

Az eddig ismertetett vitákban már számos eleme megjelenik azoknak az uralkodó nézeteknek, amelyek alapján a „nagy év” honatyái a művelődés-, oktatás- és egyházpolitikai problémákat kezelni akarták. Szisztematikus kifejtésükre - mint már utaltunk rá - az elemi népiskolai törvénytervezet 1848. augusztusi tárgyalásán nyílt mód, és a történelmi fordulatok véletlenje úgy hozta magával, hogy ez lett az egyetlen igazán átfogó és részletes törvényalkotói vitasorozat a hazai modern parlamentarizmus első intézményének történetében. A hét vitanapon át folyó eszmecserében 140 képviselő szólalt fel; maga Eötvös miniszter 16 - ebből 9 nagyobb - beszédet mondott.22 A törvényjavaslat július 24-én került benyújtásra, és a tárgyalási rendet követve az osztálybizottmányokhoz utasították. A miniszter már ekkor jelzett két alapvető körülményt. Egyfelől „a 20-dik törvényczikk 3. §-a fonalán” terjesztette be munkáját, mivel az írta elő ezt a kötelezettséget. Másfelől azonnal felhívta arra a figyelmet, hogy az egyik legfontosabb előfeltételt (miszerint a javaslat „az illető hitfelekezetek meghallgatásával” készüljön) nem lehetett teljesíteni, mert „az illető hitfelekezetektől az oskolai szükségek iránti táblás jegyzékek még be nem érkeztek”.23 Mindemiatt ez még nem a végleges törvény - itt csupán az alapelvek rögzítésére történt első kísérlet; a fő cél, hogy a törvényhozás tisztába jöjjön saját nézeteivel, és kialakítsa azt az elvi bázist, amelyen majd a részletes szabályozás alapulni fog.

A szakkutatás mára már feltárta, milyen előzményeken alapult Eötvösék törvénytervezete. Fontos impulzusokat adott az 1833. évi francia népoktatási törvény és a leendő miniszter 1836-37. évi franciaországi tanulmányútja, amikor többszöri vendége volt a minisztersége legaktívabb korszakát élő Francois Guizot szalonjának. Még inkább hatott rá az 1839/40. évi országgyűlésből kiküldött - a jeles tolnai reformpolitikus, Bezerédj István vezette - bizottság népoktatásügyi törvénytervezete, továbbá az ennek nyomán született 1845. évi helytartótanácsi szabályrendelet.24 A törvénytervezet a korabeli európai pedagógiai gondolkodás leghaladóbb elveit alkalmazta a hazai viszonyokra. Tartalmazta az általános tankötelezettséget (fiúknak 6-12., lányoknak 6-10. év között) és a tanítás szabadságát; a tanulás ingyenességét és a község népiskola-állító kötelezettségét; az állam közoktatásügyi irányító szerepét és ezt megvalósító főfelügyeleti jogát; továbbá a magántanulás lehetőségét (a nyilvános vizsga kötelezettségével társítva). Az oktatás nyelvét a lakosok többsége alapján javasolta meghatározni, a vallásoktatást pedig kivette a tantárgyak közül: ezentúl ezt „egyenesen és közvetlenül” vallásuk lelkészeitől kaphatták a növendékek. Ha a községben egy felekezetnek ötven gyermeke van, külön elemi iskola „nyittatik”, egyébként közös iskolát kell fenntartani. Ha kevesebb a gyerek, a felekezet csak akkor működtethet külön tanintézetet, ha közben az adót a közös iskolára is megfizeti. A község a maga kebeléből választott bizottmány útján felügyeli az általa fizetett tanítót, míg az általános pedagógiai irányítást és ellenőrzést országszerte hat „kerületi bizottmány” intézi. Tanítóképzők felállításáról is az állam gondoskodik.25

A képviselők először az osztályokban vitatták meg a tervezetet és ennek eredményeit összegezte a központi választmány jelentése. Komolyabb változtatásokat azokon a pontokon javasolt, amelyekről azután a nyilvános vitában is a legtöbb szó esett. Szerinte „a magyar nyelv mindenütt rendes tanulmány legyen” (tehát a magyar tannyelvű iskolákban is; ez - talán a sietség miatt - Eötvös tervezetéből kimaradt), továbbá a lakossági többség ne automatikusan határozza meg az oktatás nyelvét; csak azok a növendékek kapják anyanyelvükön a tanítást, akik a magyart nem értik (itt viszont kedvezmény az, hogy utóbbiak nem a többség nyelvén, hanem a sajátjukon tanulhatnak, ami nem mindig azonos a többségével). Bár elvileg szintén a közös iskola alapján áll, a várható ellenállás levezetésére a választmányi javaslat még egy lépéssel továbbmegy az eötvösi tervezetnél: ötven gyermek esetében nemcsak a felekezeteknek, hanem minden „népfajnak” is megengedi a külön tanoda szervezését. Tehát amíg a nyelv kérdésében az államnyelv pozícióit erősítette a választmány, addig a külön iskolában is testet öltő kulturális ónrendelkezés terén szélesebb lehetőségeket kívánt nyitni a hazai nemzetiségek számára.26

Augusztus 3-án kezdődött el a törvényjavaslat általános vitája. Eötvös miniszteri expozéjában mindjárt azzal kezdte, hogy a központi választmány módosításait elfogadja, majd újra kiemelte tervezete vezérgondolatait: 1. mivel az állam feladata a népnevelésről gondoskodni, így „mert elemi iskolában - úgymond - nem dogmatikus vallásra, hanem csak a bibliában leírt általános vallási eszmékre kell a gyermekeket oktatni”. A külön felekezeti iskolát a liberális katolikus elvek iránt fogékony nagyatádi pap-képviselő, Mujszer József is a „separatismus” eszközének vélte: ha közös tudást, nevelést kapnak a tanulók, miért ne legyen közös az ezt adó iskola is! „A kisgyermek tud-e valamit a bölcsőről? - kérdezte Bója Gergely a közös iskola mellett érvelve. - Valamint nem tud semmit: úgy a tanuló gyermekek ha őket nem figyelmeztetjük, az ő és más felekezetűek szíve között bizonyára nem fog létezhetni ellenséges indulat”.30

Az augusztus 4-i vitanapon Bernát József egy olyan problémát vetett fel, ami fél évszázadon át végigkíséri majd a XX. törvénycikk alkalmazásának vitáit: az egyházi és iskolai költségek állami viselése érthető-e úgy, hogy ehhez az állam a saját kezébe veszi a protestánsok iskolai alapítványait? Az aggodalom jogos volt, hiszen Halász Boldizsár magától értetődőnek tekintette, hogy ha az állam átvállalja a nevelés feladatát, akkor az azt ellátó anyagi eszközöket is át kell vennie. Ha a miniszter a törvényhozás véleményét kéri - nyomta meg a szót -, akkor „én, mint e háznak egyik tagja kimondom: hogy azon javadalmakat és alapítványokat, melyekből eddig az iskolai és egyházi ügy fizettetett - átmentnek tekintem az állomány kezébe”. Ilyen előzmények után emelkedett szólásra a tervezet - fentebbi értelemben vett - radikalizálására törekvők egyik legnagyobb hatású szónoka, Palóczy László. Az elvet kell kimondani: kell-e közös iskola? - célozta meg mondandója lényegét, majd igazolásul saját példáját idézte, a számára oly kedves történeti párhuzamokkal fűszerezve. Az ellentmondásos emlékezetű II. József császár idején már behozták egyszer a közös iskolát, és virágzott is szépen az egyetértés a miskolci köztanodában; amikor változott a világ, „mi zokogva búcsúztunk el egymástól, mint egymást szerető testvérek”. Nem kell félni tehát a változástól, és bátran pártolni kell a jót - vagyis eltörölni a külön iskolát és támogatni a közöset.31

Több képviselő hozzászólásában az anyagi kérdés tisztázására helyezte a hangsúlyt. Patay József úgy vélte, most olyannyira a honvédelemre kell fordítani minden pénzt, hogy emiatt el kell halasztani a nevelésügy tárgyalását. Tanárky Gedeon - Eötvös második minisztersége idején majdani protestáns államtitkára - viszont éppen hogy kevesellte a fedezetnek beállított 5%-os adót; helyes továbbá, hogy a községek fizessék az iskolát, ám akkor nagyobb beleszólásuk legyen annak működésébe. A mielőbbi intézkedést statisztikai adatokkal is alátámasztotta, közölve, hogy az ország 14 780 községe és városa közül csupán 9333-ban működik tanító. Madarász László szerint is a pénz a nervum renim gerendarum, csakhogy - ismételve Román Ferenc előző napi érvét - az állami költségfedezés már többször említett elvével ellentétesnek minősíthető a községi adó elrendelése. Van pénz a közoktatásra, csak hagyjanak üresen pár főpapi stallumot; azután vannak iskolai célú alapítványok is, de szükség esetén ott a szerzetesrendi vagyon... E tárgyban egyébként - közölte - önálló törvényjavaslatot fog beterjeszteni.32

Halász Boldizsár, Madarász és mások felszólalásának világos szekularizációs tendenciája választ kívánt a mérsékelt liberálisok részéről, és ezt nem is késett megadni Kazinczy Gábor, bár tartalmi érvek helyett egyelőre - kissé bevilágítva az országgyűlés mentalitástörténetébe is - inkább személyes éllel kritizálta a flamingók vezérét. „Megvallom, figyelemmel követtem becses barátomnak okoskodását ~ adta meg enyhe gúnnyal a tiszteletet kollégájának, mert azon volubilis [forgandó] elmének ide s tova szökdelését lehetetlen legbecsesebb érdekkel nem követni”. Ám mégsem talált benne olyan érvet, ami a választmány véleményével korrigált miniszteri tervezetet megingathatná, így ez utóbbi mellett tette le voksát, mégpedig mielőbbi elfogadását sürgetve; ez teszi majd - fejezte be szavait hogy a fáklya fényt adjon. Hunfalvi Pál is úgy vélte: mivel Szent István uralkodása óta nem foglalkozott a törvényhozás a népneveléssel, 814 év után ez a lépés nem tekinthető korainak. Vitatta Palóczy érveit: ma izgatottabb korban élünk, mint a kalapos király idején, így a közös iskolát nem kötelezően, csupán engedőlegesen szabad behozni. Szintén Miskolc képviselőjének érveit kívánta cáfolni Szász Károly, amikor arra figyelmeztetett, hogy a kényszer nem a gyermek életét korlátozná, aki bizonyára jól érezné magát a közös iskolában is, hanem a szülőnek azt a jogát sértené, hogy gyermeke jövőjéről döntsön (pl. a katolikus apát arra kényszerítené, hogy protestáns iskolába adja a fiát stb.). Az érvek némi kiegyenlítődését érzékelve, Pázmándy Dénes házelnök felvetette, hogy általánosságban zárják le a vitát és szavazzanak a törvényjavaslatról. A halasztás hívei itt kisebbségben maradtak, így immár a részletekről folyhatott tovább az eszmecsere.33

Előbb Kazinczy Gábor nyújtott be írásbeli indítványt arra vonatkozóan, hogy világosabb szavakkal kellene a magánoktatást állami felügyelet alá helyezni, majd ennek kapcsán a radikálisoknak az az indítványa jött elő, miszerint a „rossz hírükről nevezetes” jezsuitákat ki kellene zárni a hazai oktatásból. Ám ha a jezsuitákat kizárjuk - fejlesztette tovább az ötletet Trefort Ágoston a dologban rejlő „logikai összeköttetés”-re hivatkozva -, akkor „zárjuk ki egyszersmind a veszélyes emberek minden nemeit - nem csak a jezsuitákat, hanem a communistákat is”. Madarász erre úgy formulázta a javaslatot, hogy a törvényesen be nem vett szerzetek magánintézetben sem taníthassanak, ennek kimondását viszont Kazinczy - a Jézus Társaság törvényhozási kitiltására hivatkozva - szükségtelennek ítélte. Szavait azonban ketten is cáfolták. Egyfelől Irányi, aki arra utalt, hogy a testületileg elűzött jezsuiták magán tanítóként mégis visszaszivárogtak Franciaországba, másfelől Eötvös miniszter, figyelmeztetve, hogy mivel a rendet a pápa oszlatta fel, magyarországi jelenlétét törvény nem törölte el soha. Palóczy László ekkor kapott az alkalmon, és épp egy ilyen törvény meghozatalát indítványozta - amit a szatmári Pap Endre azután „valóságos kicsinyeskedésnek” minősített. A képviselőház többsége azonban oktatáspolitikai vonatkozásban akceptálta Palóczyék érveit, és úgy döntött, hogy nemcsak Kazinczy említett indítványa alapján iktat be egy új paragrafust a magántanításról a törvénybe, hanem ebben azt is kimondja, miszerint „az 1773. év óta az országban és kapcsolt részekben tettleg eltörlött szerzetesek magántanítók sem lehetnek”.34

Augusztus 5-én, a törvényjavaslat tárgyalásának harmadik napján - Dobozy Mihály figyelemreméltó felszólalása nyomán - az iskolai adó kérdése körül erősödött fel a vita. A felszólaló új szempontból világította meg azt a már korábban mások által is pedzegetett problémát, hogy a községi iskolaadó eszméje úgymond ellentétben áll az oktatási költségek törvényhozásilag vállalt állami fedezésével. A nép ugyanis jelenleg azt hiszi - érvelt a margitai képviselő -, hogy a papfizetés, iskolaállítás terhe a nyakáról le van véve. Ezt újra rá visszarakni túl nagy politikai kockázat, helyesebb tehát a vonatkozó paragrafusokat a törvényből kihagyni - annál is inkább, állította, mert az államnak joga van a közalapítványok jövedelmét is a népnevelés céljára fordítani.

A vitának ezen a pontján nem kisebb tekintély, mint maga Kossuth Lajos, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere szólalt fel minisztertársa törvényjavaslatának védelmében - azért éppen ő, mert a financiális vonatkozásokat a két politikus nyilván egyetértve állapította meg. „A népnevelés fontosságától áthatva - kezdte reálpolitikusi felelősséggel a mondandóját a kormány szóvivője -, e dolgot azok közé számítom, melyekről éltemben sokat gondolkoztam, s nem mulasztottam el egy parányi kis számvetést tenni magammal arra nézve, hogy midőn azt mondjuk: legyen népnevelés, egyszersmind tudjuk, mennyibe kerül.” Porosz- és szászországi példák alapján készített minimális becslés szerint 30M0 millió kellene az indulási költségekre. A kérdésre - honnan vegyünk ennyi pénzt? - Kossuth olyan választ adott, amivel oszlatni kívánta a XX. törvénycikk 3. §-ával kapcsolatos félreértéseket is. Elvi érvényességgel szögezte le, hogy „a község a státus organismusának egyik eszköze”, tehát a törvényben kimondott állami költségfedezés nemcsak a központi forrásokon, hanem a községek anyagi erején is alapszik. Amerikában úgy oldják meg ezt a problémát, hogy amikor új települést alapítanak, akkor egy 600 holdas township kijelölésénél minden 16. hold a népnevelés ellátását szolgálja. Mivel még számos községben előttünk áll a legelőelkülönözés - adaptálja szellemesen a példát a hazai viszonyokra -, mód lesz forrást találni az iskolai költségekre; de addig is az adózás elkerülhetetlen. A nép egyébként - nyugtatta meg Dobozyt - nem érzi majd új tehernek, mert az iskolaállításra fordítandó összeg nem külön jelentkezik, hanem bele lesz a foglalva az általános községi adóba. A pénzügyminiszter érvei meggyőzték a többséget, és - csupán kisebb fogalmazásbeli változtatással - maradt az eredeti javaslat.35

Ezen a napon kerültek szóba az oktatás tartalmi kérdései, a tantárgyak is. Bogdanovics Vilibáld a gyakorlati oktatás fontosságát, a kertészet- és gazdászattan hasznát hangsúlyozta, és javasolta a községi közlegelőből egy-egy holdnak „tanföld” céljára történő kihasítását. Kecskemét képviselője, Karika János főiskolai tanár a magyar nyelvtannak a tanrendbe történő felvételét ajánlotta. Többen vélték úgy, hogy a vallás- és erkölcstanítás ne maradjon pusztán a papok kezén, így - közöttük pl. Zsembery Imre - egy általános erkölcstan bevezetését ajánlották. Eötvös válaszában arra utalt, hogy külföldön erkölcstan alatt a tárgyra vonatkozó gondolkodás, vagyis az erkölcsfilozófia történetét oktatják, márpedig ez a stúdium nem elemi iskolába való. A jó tanító a többi tanulmányok során számos alkalommal képes erkölcsi hatást kelteni, nem kell ehhez önálló tantárgy. A végzés meghagyta az eredeti - a választmány által szerényen módosított - miniszteri javaslatot.36

Tovább haladva a vita időrendjén, az augusztus 7-i összecsapás következett, amelynek az egyik legproblematikusabb témakör - a tanítás nyelve - állt a középpontjában. Láttuk, hogy Eötvös eredeti - a lakosok többségi nyelvéhez igazodó - javaslatát már a központi választmány átalakította, lehetővé téve, hogy ahol - a nemzetiségi többség ellenére - már magyarul folyik az oktatás, ott az meg is maradjon. A képviselők egy része határozottan kevesellte ezt a rendelkezést. így pl. Szintai János beregszászi képviselő a magyar oktatási nyelv kötelező bevezetését ajánlotta. Az egyetértő Bónis Samu szerint még a választmányi javaslat is egy adott községben a kisebb lélekszámú magyarságnak a más ajkú többségben való felolvadását eredményezné. Palóczy László - sokakkal közös illúziókat táplálva - abban bízott, hogy a magyar nyelv szelíd terjesztése nem ingerli majd a nemzetiségeket, mert a nép bölcs belátása idővel felülemelkedik az ellentéteken; ezt bizonyították - szerinte - a dunamelléki reformátusok, amikor a katolikus (!) Halassy Ede komáromi alispánt választották meg felekezeti bíróságuk egyik tagjának. Tóth Lőrinc leszögezte, hogy „arra soha, de soha rá nem állok, míg Buda áll, hogy ott, hol p. o. 100 magyar s 101 tót vagy rácz lakos van, az oktatási nyelv tót vagy rácz legyen”. Erezve azonban valamiféle közvetítő javaslat szükségességét, azt indítványozta, hogy 6-tól 9 éves korig anyanyelven oktassanak, ettől kezdve 12 éves korig azonban már magyarul. Úgy vélte, ez a változat jogos és méltányos a nemzetiségekkel szemben, ugyanakkor nem adja fel a teret, amit a magyarság már elfoglalt. Még ő maga figyelmeztetett arra, hogy nem lehet mindjárt az első iskolaévtől a magyart bevezetni, mert az „felbőszítené a népfajokat”! E rendszer kiegészítéseként javasolta a magyar nyelvű óvodák felállításának szorgalmazását is.37

Amíg Madarász László és az országgyűlési ellenzék tagjai általában egyetértettek Tóth Lőrinccel, komoly aggodalmát fejezte ki Kazinczy Gábor, arra utalva, hogy ezen indítvány nyomán ugyan „magyar iskolát nyerünk, de a népnevelést semmivé tesszük”. A sátoraljaújhelyi képviselő joggal utalt arra, hogy a nemzetiségi ellenállás valóban paralizálhatja mindazoknak a tágabban értett pedagógiai hatásoknak az érvényesülését, amelyek az új, polgári magyar államhoz és országhoz közelíthették volna más nyelvű honfitársainkat. Wass Sámuel gróf, a későbbi jeles világjáró - a dobokai kerületet képviselő, a magyarok és nem magyarok együttélésének problémáiban igencsak járatos férfiú - is azt kérte, ne erőltessék a magyarul tanítást, maradjon a közoktatás nyelve az, amit a lakosság többsége beszél. Hogyan esne számukra - próbálta rádöbbenteni a kővárvidéki kapitány, Pap Zsigmond is képviselőtársait, miről beszélnek-, ha az anyanyelvük ki lenne rekesztve az oktatásból? Nem vagyok született magyar - tett emberi-politikai vallomást elköteleződéséről Ioan Dragos, a magyar-román megbékélési törekvések későbbi vértanúja -, de beszélem a magyar nyelvet és magyar érzelmű ember vagyok”. Higgyenek őszinte szavának - kérte ne erőltessék a kötelező magyar nyelvű tanítást, különben nincs, aki jótálljon az elszabaduló indulatokért.38

Az indulatokkal teli szópárbaj során is világosan megmutatkozott, hogy 1848 nyarán a nemzeti érzelemvilág területén a magyar törvényhozás többségének gondolkodását még - bár mérsékelten, de mégiscsak egyértelműen - nacionalista vonások uralták. Számos gesztussal igyekeztek méltányosak lenni, egyházi és kulturális területeken jogokat, teret adni a nem magyar ajkú polgároknak, ám egyelőre nem tudtak szabadulni a magyar elsőbbség, a magyar fölény tudatától - ideologikus fogalmazásban: „az egy politikai nemzet” formulájától és ha enyhe eszközökkel is, de törekedtek ennek bizonyos mértékű érvényesítésére. Biztató jelként értékelhető azonban, hogy a határozottabb nacionalista javaslatot végül nem fogadták el (tehát a központi választmány szövegváltozatát szavazták meg) ami arra mutatott, hogy ez a politikusi gárda tud majd tanulni a kibontakozó küzdelem tényeiből és képes lesz levonni a szükséges tanulságokat.

Miután a vallásoktatás nyilvánosságáról és ingyenességéről is határoztak, még ugyanezen a napon elkezdődött, de zömében a következőn, augusztus 8-án zajlott le az egész törvényjavaslat talán legfontosabb pontjáról - a közös iskolákról - kibontakozó vita. „Népképviselők! - szólította meg társait drámai erővel a borsodi liberálisok sok évtizedes küzdelmeinek vezéralakja, a reformországgyűlések egyházpolitikai összecsapásainak kipróbált harcosa, a modern népnevelés elkötelezettje, Palóczy László.

A múlt országgyűlésen ütött az alkotmány és hazánk boldogságának órája; de nem ütött még tizenkettőt - delet még nem ütött. Menjünk előre, menjünk azon alapon, melyet a múlt diéta élőnkbe adott Ariadne-fonal gyanánt. Ha most a közös iskolákat meg nem alapítjuk, ugyan mit mond majd reánk a jelen és utókor?” Méltóképp kell folytatni azt az országgyűlést, amely a legtöbbet tette Árpád és Pusztaszer óta, és nem szabad ijedten meghátrálni a „csak, de, mindazonáltal” szavaktól. A felekezeti viszály legjobb ellenszere, ha „a gyermekeinket gyermekkorban testvérekké tesszük” azáltal, hogy kötelezően előírjuk a közös iskolát. A hatvanötödik évében járó, fehér hajú, markáns arcú, szép szál férfi biblikus pátosszal záródó beszédére hatalmas „éljen”-nel felelt a lelkesült képviselők többsége.39

Ez lesz a mostani nemzeti gyűlésnek egyik legszebb diadali dicsősége - folytatta ugyanezen emelkedett hangon a közös iskola melletti propagandát Bója Gergely ez lesz a legszebb alap, amelyen az egyesség üdvháza fel fog emelkedni, hol minden felekezetek a rokonság és testvériség oltárán a haza közboldogságára áldozni fognak.” Ne hozzák fel szempontként a felekezeti viszály veszélyét - utasította el a miniszteri javaslat legfőbb reálpolitikai érvét Madarász László -, mert a vallás és iskola már el van választva egymástól; a minisztériumban is vallási és közoktatási osztályok működnek stb. Aki ezután is így érvel, annál a „szabadság eszméje zavarban van”. Bezerédj István persze aligha fogadta el a maga eszméiről ezt a minősítést, mégis erőtlenül szólt a közös iskola kötelező bevezetése ellen. Karika Jánossal közös érve szerint az erre kötelezés ellentétes a protestánsok sok évszázados iskolaállítási szabadságával. Széchenyi István is sorompóba lépett, de ő sem tudott komolyabb hatást kelteni, amikor arról beszélt, hogy terjeszteni kell a magyarságot, ám csakis erőszak nélkül; ezért támogatja ő csupán permissive a közös iskolát.

A vita fokozatos élénkülése felforrósította az indulatokat; többször keletkeztek heves szóváltások akörül, visszalépjenek-e a tucatjával feliratkozott szónokok, hogy meghallgatják-e egymást egyáltalán. A rendhagyó jeleneteket végül igazolta a szavazás végeredménye: miután a még hátralévő mintegy 40 jelentkező elállt a szótól, 181:86 arányban megbukott a törvényjavaslat vonatkozó paragrafusa, és megszavazták, hogy állampénzen csak a közös iskolát lehet fenntartani.40

Széchenyi naplójából tudjuk, hogy Eötvös úgy érezte, a leszavazással személyes kudarcot vallott, és ennek fő okát abban látta, hogy minisztertársai cserbenhagyták a parlamenti vitában. „Madarász Eötvös Pepit támadja..- törvénye miatt - jegyezte fel már augusztus 4-én este a „legnagyobb magyar”. - Emez olyannyira zokon veszi, hogy senki sem segít neki, hogy »ma kiszolgáltam... lemondok etc. « Megmondom ezt B[atthyány] Lajosnak. Ő: Majd lecsillapítjuk megint valahogy...”41 A javaslat augusztus 8-i leszavazása azután intő jel lehetett a kormányfő számára is, annál inkább, mert Kossuth - Eötvössel szolidárisán - szintén lemondását helyezte kilátásba. (Mint láttuk, a vita eddigi menetében Eötvös mellett valóban csak Kossuth és Széchenyi képviselték a kormányt.) Ezen az estén Batthyány fogadást adott, és az ezt követő minisztertanácson születhetett meg annak az akciónak a terve, amit azután mintaszerűen hajtott végre a következő nap főszereplője, Pázmándy Dénes.42

A képviselőház elnöke augusztus 9-én leszállott a pulpitusról, és mint egyszerű komáromi képviselő kijelentette: tegnap elfogadta a ház, hogy ha egy községben több felekezet van, állampénzen csak egy közös iskola működjék. De miért ne nyithasson valamely felekezet többsége ugyanott saját iskolát magának, ha a gyermekeit nem akarja a közösbe járatni? Egyéneknek eddig is megengedtük az iskolaállítást - most adjuk meg ezt a jogot a felekezeteknek is. Az a kérdés azután egyelőre maradjon nyitva - és ehhez várja a képviselők hozzászólását -, hogy vajon fizessenek-e a közös iskolára azok is, akiknek a gyermeke nem oda, hanem a saját felekezeti iskolába jár? Összegezve: az indítvány valóban alkalmas volt arra, hogy kiköszörülje az előző napi csorbát, mert némi kompromisszummal lehetővé tette a felekezeti iskolarendszerek megőrzését.

Madarász László azonnal felismerni vélte Pázmándy manőverének lényegét. „Most már belelátok a titokba - emelte fel hangját a radikálisok vezére, a napirend váratlan megváltozására célozva - és megmondom önöknek nyíltan, hogy előttem szólt követtársam az általa beadott módosítással a háznak minden eddigi végzéseit kívánja paralizálni.” A bejelentés erejét jelzi a Közlöny tudósítója is: „zaj” - jegyzi fel Madarász mondata után. A csákvári képviselő módosítást indítványozott: eszerint akár egyesek, akár testületek szabadon állíthatnak - kormányfelügyelet mellett - iskolákat, de amiként erre fizetni senkinek sem kötelező, éppúgy viszont senki sem kaphat felmentést a községi iskolaadó alól. A fő veszély, ismételte az ellenzéki politikus beszéde végén, Pázmándy zárójavaslatában van, tehát ebből ne engedjen a ház: a közös iskolára az 5%-os adót mindenkinek fizetnie kell.

Bónis Samu úgy vélte, Pázmándy javaslata nincs ellentétben az előző napi végzéssel, mert nyitva hagyta a fizetés kérdését. O javasolja is a lezárását: mindenki fizessen a közös iskolára; így megvan a teljes harmónia, miközben megmaradnak a javaslat pozitívumai. A felekezeti kisebbség sincs kényszerítve a saját külön iskolára, hiszen járathatja a gyermekét a közösbe, és nemzetiségi szempontból is remek az ötlet, mert ahol kisebbségben él a magyarság, ott is lehetővé teszi az anyanyelvű iskolát. De igenis ellentétben van Pázmándy indítványa a tegnapi döntéssel! - replikázott Zsembery Imre. Ha komolyan értjük a XX. törvénycikk 3. §-át, akkor az állam az egyházi és iskolai költségfedezési vállalást csakis abból a forrásból fedezheti, ahonnan azokat jelenleg is fizetik: az egyházi javakból és jövedelmekből. Honnan venné egyébként a pénzt a megszavazott közös iskolára? Nincs más megoldás, mint „a most fennálló iskolákat canonisálni álladalmi iskolákká”, és ehhez átvenni alapítványaikat. Ez persze nemcsak a katolikus vagyont érinti, hanem a protestánsok - ugyan nagyságrendekkel szerényebb, de azért nem elhanyagolható mennyiségű - iskolapénzeit is. „De én is protestáns vagyok - forrósodik át a hangja - és azt mondom, fő kötelességem az egybeforrást és olvadást eszközleni, s azt mondom, ki ezt nem akarja, az nem protestáns, mert a protestantizmusnak fő elve a haladás és egybeolvadás, aki ezt megtagadja, megtagadja hitét”. Ezen alkalom szülte hitvallás után - amelynek szerencsére nem kellett kiállnia egy Luther vagy egy Kálvin próbáját... - javaslatot formulázott (tegnap még nem volt rá szükség, de Pázmándy indítványa után már igen): „az egyházi iskolák álladalmi iskolákká alakíttatnak”.43

Nyáry Pál, az ekkoriban még a radikálisokkal tartó pesti alispán, Perczel Mór, a jövendő tábornok és önjelölt politikai vezér, valamint Pap Pál kápolnai képviselő hevesen támadták Pázmándy indítványát, abban ismerve fel annak veszedelmes lényegét, hogy azokat az anyagi eszközöket igyekszik elvonni (alapítványok és az 5%-os adó), amelyekből a közös iskolát fel lehetne állítani. Kazinczy Gábornak a liberális alapelvekre hivatkozó felszólítását - ne tagadják meg a felekezetektől az oktatás szabadságát! - még könnyen mellőzhették a radikális szónokok44, de nem úgy Deák Ferenc igazságügy-miniszter súlyos reálpolitikai érveit. A vitának ebben a szakaszában övé lett a főszerep, fellépésével egyben Eötvösnek is megadva a miniszteri részvétel elégtételét.

Alapítványt elvenni igazságtalanság - kezdte hozzászólását a haza majdani bölcse, de rögtön hozzátette, hogy „ne hasonlítsa senki ezzel össze a katholikus alapítványokat, mert ezeknek nem csekély része a státus javaiból adatott már Szent István által azon jószágok közül, amelyeket a státus közszükségeinek fedezésére kiszakítottak eleink akkor, midőn az országot felosztották”. E nyilatkozatával Deák bizonyította, hogy változatlanul vallotta a hazai polgári átalakulás reformkori élgárdájának a katolikus egyházi vagyonnal kapcsolatos, konzekvenciájában szekularizációs természetű meggyőződését, miközben maga is úgy vélte, hogy az adott politikai szituációban kerülendő a konfliktusok élezése.45 „Jaj annak a törvényhozásnak - figyelmeztetett a politikai realizmus máig érvényes követelményére -, melly oly ideális törvényeket alkot, mellyeket az emberi élet naponként és a tapasztalás minden órán meghazudtol”. Mi a végső cél? - teszi fel a kérdést. A hitfelekezeti különbségeket eltörölni? Hol van erre a hatalom? Jobb lett volna persze, ha nálunk ugyanúgy nincs „státusreligio”, ahogy nincs az Egyesült Államokban - de hát van, és ha komolyan vesszük a szabadság biztosítását, akkor ne bántsuk pusztán teoretikus megfontolásból a lakosságnak kedves - és a nyugalmi helyzetben veszélytelen - vallási előítéleteket, mert ezek megváltoztatását a nép kényszernek érzi. Ez ugyanis „sokszor oly érzelem, mely őt, ti. a népet boldogítja, s melynek védelmében fegyvert ragad”.46

Eötvös elégtételét fokozhatta, hogy egy újabb miniszter, Klauzál Gábor is támogatta a Pázmándy-féle indítványt. Könnyű itt, Pest városában okosnak lenni - tetézte az érveket Dragos -, de kinn a nép között, amikor fel vannak korbácsolva a nemzetiségi indulatok, a közös iskolára kötelezés nagy csapás lenne; ezért nemcsak pártolja Pázmándy indítványát, de továbbmegy: az 5%-os adót mindenki csak a saját iskolájára fizesse.47

A vita további része már nemigen hozott új érveket. Palóczy László figyelmeztette a tegnap győztes többséget, hogy ne hagyja kicsavarni a kezéből eredményeit, majd - miután a 28 hátralévő hozzászóló felszólításra elállt a szótól - még az indítványtevők kaptak lehetőséget álláspontjuk tömör összefoglalására. Pázmándy imponáló beszédben verte vissza az ellenérveket. Bevallotta, hogy a nyitva hagyott kérdés - mindenki fizesse-e a közös iskolaadót, vagy csak az, akinek oda jár a gyermeke? - csapda volt, és az ellenzék bele is sétált annak rendje és módja szerint. Ugyanis szerinte is fizessen mindenki! Javaslatának valódi célja a felekezeti iskolaállítás szabadságának visszaszerzése volt, mert Madarászék előző napi javaslata ezt a jogot veszélyeztette. A kötelező közös iskola azt a félelmet keltené a népben, hogy vallását és nemzetiségét el akarják venni - márpedig az ilyesmi bizony kapóra jönne a bécsi vagy innsbrucki kamarillának! Az elemi iskolai alapítványok maradjanak a felekezeteknél, de - teszi meg ő is Deákot, Klauzált, a pár nappal korábban szóló Kossuthot követve a fontos distinkciót - nem értendők ide a speciális természetű fundus religionis és a többi nagy közalapítványok. Palóczy példája a jozefinista közös iskoláról maga ellen fordul, hiszen a kísérlet annak idején éppen azért bukott meg, mert erőszakolták (többek között a német tannyelvet...) - emiatt kell a közös iskolát csupán választható lehetőségként törvénybe iktatni.

A másik indítványtevő, Madarász László állította, hogy az ő javaslata több szabadságot ad, mint Pázmándyé, hiszen - a kellő törvényes feltételek mellett - bármilyen társulatnak megengedi az iskolaállítást. Miért jönnek a miniszterek és hozzászólók folyton a vallással? - értetlenkedik, „holott elv szerint nem szabad a nevelésben a vallást emlegetni”. (E tétel makacs emlegetését látva felmerül a kérdés, hogy a radikális politikus vajon valóban nem fogta fel, hogy mérsékelt liberális ellenfelei nem a nevelésben emlegetik a vallást, hanem arról a lapos realitásról és annak következményeiről beszélnek, hogy az iskolák az egyházak kezében vannak?) Miért hivatkoznak továbbá egyesek a nép előítéleteire? - kérdezte a csákvári képviselő. A veszély nem ott van, hanem a papokban, „kiknek hatalmát nem tudtuk mindeddig megsemmisíteni”. Utolsó figyelmeztetése a házhoz szólt: ne hagyja, hogy a miniszterek felvonultatásával kifejtett kormánypárti nyomás semmissé tegye az előző napi győzelmet.48

Madarász László reményei azonban nem teljesültek. Augusztus 9-én ugyan már nem lehetett lefolytatni a szavazást, mert a „módfeletti zajban” képtelenség volt megegyezni az indítványok előterjesztési sorrendjében. 10-én azonban 231:84 arányban átment Pázmándy javaslata. A hátralévő paragrafusok vitatása már nem keltett politikai és emberi feszültségeket, nem bukkantak föl elvi érvényességű gondolatok. Egyetlen mozzanat érdemel még figyelmet: a radikális csoport legutolsó ellenállási kísérlete, amelynek megkísértésére nem kisebb politikus, mint Teleki László gróf vállalkozott. Augusztus 10-én, a vita lezárása után és a végső szavazás előtt azzal emelkedett szólásra, hogy az eredeti törvényjavaslat a tárgyalás során oly mértékben megváltozott, hogy immár bizonnyal csak nagyon keveseknek tetszik. Rosszul keveredik benne a centralizáció és a szabadság eszméje, „összeférczelt munka” - vegye tehát vissza a miniszter, vagy pedig halasszák el a végső szavazást szerencsésebb napokra. Eötvös taktikusan azzal válaszolt, hogy a javaslat már nem az övé, hanem a törvényhozásé, így nem rendelkezhet felőle. Tökéletes népnevelési törvény egyébként sem alkotható, mert nem pusztán teoretikus kérdésről van szó; arra azonban, amire neki szüksége van - hogy ti. irányt adjon a további munkához - szerinte jelen formájában alkalmas. A házszabály értelmében egy nap közbenjöttével tűzték ki a végső szavazást, és augusztus 12-én a képviselők nagy többsége a jól végzett „férfimunka” elégedettségével hagyhatta jóvá a magyar történelem első elemi iskolai törvényét.49

Ha röviden értékelni akarjuk a vitában összecsapó érveket - és így ennek nyomán az első népképviseleti országgyűlésnek a népnevelés kérdésében megnyilatkozó tágabb állásfoglalását -, akkor elsőként a törvényjavaslatba foglalt alapelvekre, mint általánosan elfogadott véleményre, másodsorban pedig a liberális centrum és a radikális csoport között már jelzett különbségekre utalhatunk. Elfogadva Eötvös tervezetének szellemi lényegét, a magyar törvényhozók a század legjelesebb koponyáinak szellemi- politikai-jogi alkotásait adaptálták, a bontakozó modern humanizmus vezető eszméit és gyakorlati megoldásait alkalmazták a hazai viszonyokra. Ugyanakkor e közös szellemi kincs kezelésében világosan megmutatkozott a törvényhozásban összecsapó két csoport különbsége. Amíg a radikálisok a kényszer módszerét is elfogadhatónak tartották annak érdekében, hogy a többség akaratát érvényesíthessék (esetünkben a közös iskolában), addig a liberális centrum hívei a kisebbség jogát védték a külön iskola lehetőségének engedélyeztetésével. E nézetkülönbségeket közben többféleképp is átmetszette a nemzetiségi probléma, amelynek problematikájában ugyan nem világnézet szerint húzódtak a csoporthatárok, de nagy általánosságban megfigyelhető, hogy akik inkább vonzódtak a radikálisabb módszerekhez, azok jobban szorgalmazták ezek alkalmazását a magyar fölény valamiféle biztosításában is.

A felsőház augusztus 14-én kapta meg és utasította saját, 15 tagú bizottmánya elé az oktatási törvény tervezetét. Ennek véleményét Perényi Zsigmond báró, a szabadságharc majdani vértanúja ismertette az augusztus 25-i ülésen. Belátják a tárgy fontosságát, jelentőségét - szögezik le elöljáróban -, de éppen ezért nagy óvatossággal kell eljárni ezen a területen. A jelen belviszályok között nem vélik tanácsosnak egy olyan kérdéskör vitatását, amelynek eldöntéséhez nagy többség és egyetértés kell. A pontos információszerzéshez részletesen ki kell hallgatni a hitfelekezeteket is. Most minden erőt a béke és a csend helyreállítására kell fordítani - a törvényjavaslat tárgyalását tehát el kell halasztani.

Eötvös a tárgynak szentelt egyik legjobb beszédében tett rá kísérletet, hogy megmásítsa a főrendek elhatározását. Egyfelől arra utalt, hogy a népnevelés nyomorúságos helyzete nem tűr halasztást, másfelől arra, hogy a törvény éppen hogy nem növelné, hanem csillapítaná a felgerjedt indulatokat. A felekezetek kihallgatásának eddigi mulasztása sem lehet akadály, mert nem a nevelési elvekről, hanem csak a szükségletek fedezésének új rendszeréről van szó. Az érvek azonban nem használtak, csupán - idősebb Pázmándy Dénes és Beöthy Ödön főispánok hozzászólásai nyomán - az elutasítás végső indoklásának hangsúlyai változtak meg, amennyiben főképp a haza veszedelmes állapota került említésre, továbbá elismerték Eötvös miniszter személyes érdemeit. A felsőház határozatát augusztus 29-én kapta meg a képviselőház elnöke, és rendelte el kinyomtatását, illetve az osztályokbani tárgyalását - de az önvédelmi harc kibontakozása miatt minderre már nem kerülhetett sor.50

A szeptemberi válság idején Eötvös József miniszter külföldre távozott, és csupán a legszükségesebb ügyvitelt adminisztrálta Szász Károly államtitkár. A Debrecenbe átköltöző vallás- és közoktatásügyi apparátus tovább folytatta a törvény-előkészítő munkát, de nem született olyan eredmény, amivel a Szemere-kormány kultuszminisztere, Horváth Mihály Csanádi püspök kiállhatott volna a képviselőház elé.51 Az első népképviseleti országgyűlés történetében így már csak egyszer került sor olyan nagy jelentőségű döntésre, ami témánkhoz - jelesül annak egyházpolitikai oldalához - tartozik. A szegedi ülésszakon, 1849. július 28-án került sor a zsidóság egyenjogúságát - és ennek részeként a zsidó-keresztény vegyes házasságokra nézve a polgári házasság behozatalát - kimondó törvény megalkotására.

E nevezetes döntés előzményei visszanyúlnak az utolsó rendi országgyűlés végnapjaira. A meghozandó reformtörvények jogkiterjesztő tendenciája folytán - fontos reformkori előzményektől támogatva - természetesen napirendre került a zsidóság emancipációja is. A forradalmi átalakulást követően azonban, ürügyül használva a városi törvényjavaslatnak azt a szakaszát, amely a szavazati jogot valláskülönbség nélkül kívánta megadni a lakosságnak, a nagyobb városok főként német ajkú lakossága körében zsidóellenes zavargások kezdődtek, mégpedig olyan méretűek, hogy végül az országgyűlés jónak látta egyelőre csupán a törvényesen bevett vallásokra szűkíteni a kvalifikációt, a kormány pedig rendeletben adta tudtul, hogy a zsidóság jogi helyzete egyelőre változatlan marad.52 Kossuth Lajos többször is elítélte a zavargásokat, és a március 31-i ülésen a jogegyenlősítés időleges elhalasztását kifejezetten a zsidóság érdekében kívánta: „a jelen körülmények közt éppen azoknak, kik baráti az eman- cipátiónak, kívánni kell, hogy e perczben ne történjék semmi e részben; mert vannak akadályok, mikkel bizonyos perczekben istenek sem küzdhetnek meg; most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének.53

Július 12-én Szemere Bertalan belügyminiszter - egy interpellációra válaszolva - bejelentette, hogy bár elvileg a minisztérium egyetért a zsidóemancipációval, „a jelen ülés alatt elegendő idő nem lévén”, e tárgyban nem tervez indítványt. Erre 19-én Kállay Ödön beterjesztette a maga változatát, egyszerre célozva kimondatni a politikai emancipációt és a vallási recepciót; 26-án a tervezetet átirányították az osztályokban történő megvitatásra. A kérvényi bizottságnál közben elfeküdt két ellenfél: a magyarországi zsidóság vezetőinek polgárosítási kérvénye, és Pozsony városáé ennek elodázásáról.54 Az osztályok központi választmányának augusztus 3-án kelt jelentése a Kállay-féle javaslat körüli politikai harcról tudósít: három osztály azonnal, hat halasztva javasolta tárgyalni a kérdést, de nem a beadott tervezetét, hanem egy, a témában elkészítendő önálló minisztériumi indítványt. Ehhez két lényeges kiegészítést javasolt a választmány: egy bevándorlási törvényt, és a zsidó vallási reform szorgalmazását.55

Tóth Lőrinc a debreceni ülésszakon bejelentette, hogy ő is előterjeszteni kíván egy ilyen tárgyú indítványt, mire kiderült, hogy a házszabály szerint előbb Kállayét kellene már tárgyalni.56 Mindezek az előzmények végül 1849. július 28-án összegeződtek, amikor az eredetileg már Debrecenben elkészített törvényjavaslatot Szemere Bertalan miniszterelnök letette a ház asztalára. A témát a nemzetiségi kérdés vitájában vetette fel, olyan asztalnak láttatva Magyarországot, amelynél minden népek boldogan lakomáznak, kivéve egy oldalt álló „néposztályt”, amely annak ellenére oltalmazza az asztalt, hogy azon nincs rajta az ő szabadsága, becsülete, jogai. A törvényjavaslat indoklása az ún. zsidókérdéssel kapcsolatos századközépi liberális álláspont figyelemre méltó összegezése. Hitet tesz a feltétel nélküli egyenjogúsítás elve mellett, de a jogkiterjesztő asszimiláció szellemében kívánatosnak tartja a „moses hit” némi modernizálását és egy központi zsidó vallási önkormányzat létrehozását. A bevándorlás szabályozása - felfogása szerint - „nincs ellentmondásban a jogegyenlőség elvével”: a „népfajtarkaság” miatt van rá szükség, „pusztán önfenntartási tekintetből”.

A törvényjavaslat kimondja a zsidóság politikai és polgári jogokban való teljes egyenlőségét. Legfontosabb egyházpolitikai vetülete a keresztényekkel köthető polgári házasság bevezetése. A miniszterelnök az indoklásban is célzott rá, hogy ez döntő lépése lehet majd a polgári házasság általános behozatalának. Az elvileg problematikus betelepítésről, az országos központi szervezet létrehozásáról, a hitéleti modernizációról és a kézműves-földműves szakmák terjesztéséről intézkednek még az egyes paragrafusok. A javaslat elfogadására végül közhelyesléssel került sor, és az ülést vezető korelnök, Palóczy László találó formulával jelezte a tett nagyszerűségét és példamutató erejét: „Ez volt egy nagy ünnepe a felebaráti szeretetnek és a kereszténységnek!”57

Az első népképviseleti országgyűlés művelődés- és egyházpolitikai állásfoglalása fontos szerepet játszott az átalakulás egészének győzelméért vívott küzdelemben. Az európai politikai és kulturális mintákat, párhuzamokat a képviselők többsége felelősségteljesen igyekezett alkalmazni a hazai viszonyokra. Az országra kényszerített önvédelmi háború, a politikai, majd hovatovább a puszta fizikai létért vívott harc eseményei azonban csak szűkebb teret engedtek a témába vágó megnyilatkozásoknak. De ezek így is jelezték, hogy a polgári átalakulás melyik útját kívánta járni, és a nemzettel végigjáratni az a testület, amely minden korábbinál nagyobb részét képviselte az ország lakosságának. Ha tényleges hatása a szabadságharc leveretése miatt végül nem is lehetett meghatározó jelentőségű, szellemi öröksége mindmáig alakító tényezője a nemzet életének.
 


 

Jegyzetek:


 

1 Petőfi Sándor: 15-dik marczius, 1848.

2 Kossuth Lajos Összes Művei XI. (Kiad. Barta István). Bp. 1951. (a továbbiakban: KLÖM XI) 739.

3 Vasvári Pál: „A márciusi ifjak egyike valék”. Vál. jegyz. Danyi Gábor, Simor András. Bp. 1988. 249.

4 A korszak számtalan ideillő megnyilatkozásából egyet emelek ki: Eötvös Józsefnek - aki kétízbeni minisztersége során viszonylag a legtöbbet tehetett és tett is e meggyőződés valóra váltásáért - egy visszatekintő megállapítását francia barátjához, Charles de Montalembert grófhoz intézett, 1866. július 27-én kelt leveléből: „Mindig az volt és most is az a szilárd meggyőződésem, hogy nemzeti jövőnk kérdése kulturális kérdés, és hogy itt minden attól a szellemi és erkölcsi kultúrától függ, amelyre a magyar nép a többi nemzetiségekkel összehasonlítva felemelkedni képes. Ezért semmit sem tartok fontosabbnak, mint azt, hogy éppen a közoktatásügy vonatkozásában a célnak megfelelő törvények szülessenek”, lásd Eötvös József: Levelek. Szerk. Oltványi Ambrus. Bp. 1976. 466.

5 Ahogy Eötvös az elemi oktatási törvényjavaslat augusztusi vitájában megjegyezte: „Kérdem a Háztól, akar-e mindent elkövetni, hogy ezen pár szó: »szabadság és egyenlőség« valósággá váljék? Nevelés nélkül az egyenlőség semmi, nem egyéb, mint puszta szó; a nevelés az, mi által az alsó néposztálybeliek a közállomány által nekik adott jogok élvezetére képesekké tétetnek”, lásd Eötvös József: Kultúra és nevelés. Szerk. Mezei Márta. Bp. 1976. (a továbbiakban: Eötvös 1976) 307. - A nép ítéletének jobbítására törekvés már a reformkorban is számtalan esetben felmelegít; többek között - pl. a demokratikus és az elitelvű államberendezkedés különbségeit biblikus képben megjelenítő Krisztus-Barabás-dilemmát értelmezve - a reformkori Széche- nyi-Kossuth-vitában, lásd Szabad György: Kossuth politikai pályája. Bp. 1977. 84-85.

6 Magyar Törvénytár. 1836-68. évi törvénycikkek. Szerk. Márkus Dezső. Bp. 1896. 243. - A XX. törvénycikk általános értékelésére lásd Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Bp. 1966. 76. skl.

7 „Együttes válasz sokaknak” - jegyezte meg a közreadó Kossuth Ferenc, lásd Kossuth Lajos iratai. Kiad. Kossuth Ferenc. Vili. Bp. 1900. (a továbbiakban: KLI VIII) 321.

8 Uo. 335., 339-340.

9 Uo. 341-342.

10 Lásd pl. a Lonovics József Csanádi püspökkel folytatott eszmecseréjét, idézi Csorba László: Katolikus önkormányzat és forradalom. Világosság 1989/3. (a továbbiakban: Csorba 1989) 221.

11 A reformkori egyházvagyoni vitákra, köztük a kossuthi érvelés párhuzamaira lásd Csorba László: A szekularizáció a reformkori ország- gyűléseken. Világosság 1979/10.

12 KLI VIII 342-343.

13 Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerk. Beér János, S. a. r. Csizmadia Andor, Gyulai Lajos. Bp. 1954. (a továbbiakban: Beér-Csiz- madia) 78., 330., 603.; vö. Petzelt József: A magyar hadi főtanoda szerkezete, Mészáros Lázár hadügyminiszter és magyar vezérőrnagy megbízásából - által összeállított és az 1848. évi magyar országgyűlés CXVI. ülésébe elfogadtatott. Pest, 1849.

14 Beér-Csizmadia 161., 170. - Palóczy végül írásban nem formulázta indítványát.

15 Beér-Csizmadia 65-66., 202,229., 241., 861., 863-864. - A szegedi nemzetiségi törvénynek valóban több pontja foglalkozik az ortodox egyház helyzetével.

16 Beér-Csizmadia 179.; vö. 1848/49. A szabadságharc és forradalom története. Szerk. Hermann Róbert. Bp. 1996. 127. - A vitát lásd Közlöny 1848. aug. 5. 267.

17 Beér-Csizmadia 179.

18 Beér-Csizmadia 186., 661. A javaslatot Bakalovics először az augusztus 3-i ülésen vetette fel, lásd Közlöny 1848. aug. 5. 267.

19 Beér-Csizmadia 580., 583., 587.

20 Közlöny 1848. szept 3. 445., továbbá Beér-Csizmadia 212.

21 Közlöny 1848. szept. 3. 445-446.

22 Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp. 1979. (a továbbiakban: Felkai) 88.

23 Beér-Csizmadia 168. - Eötvös május 6-án küldte ki az adatszolgáltatásra vonatkozó felhívást, lásd Felkai 74.

24 Az említett dokumentumokat behatóan elemzi Hajdú János: Eötvös József báró első minisztersége. Bp. 1933. (a továbbiakban: Hajdú) 204. skl., továbbá - Hajdú nyomán - Felkai 85. skl.

25 Eötvös 1976 294-296.

26 Eötvös 1976 297-300.; vö. Hajdú 219-221. - A tanítás nyelve kapcsán a többségi elv megváltoztatását a választmány azzal indokolta, hogy „miképp a hazában több nem magyar ajkú helységekben is egy idő óta már jó sikerrel folytattatik a magyar nyelveni általános oktatás; nehogy [...] ily helyeken a nemzetiségre nézve káros visszaesés lehetségessé váljék, s hogy a kormánynak hatalmában álljon oly nem magyar ajkú helyeken, hol a lakosokban a magyar nyelv iránt őszinte hajlam mutatkozik, azt minden káros ellenszenv vagy visszahatás nélkül az elemi oktatás által is elősegíthetni”, lásd Eötvös 1976 298.

27 Eötvös 1976 301-306.

28 Közlöny 1848. aug. 5. 269-270.

29 Uo. 270., továbbá Eötvös 1976 306-308.

30 Mindezeket lásd Közlöny 1848. aug. 5. 269-270.

31 Közlöny 1848. aug. 6. 274.

32 Uo., továbbá Közlöny 1848. aug. 6. 275-276. - Az említett szekularizá- ciós törvényjavaslatot - nyilván a radikálisok közötti politikai munka- megosztás alapján - végül nem Madarász, hanem Szacsvay Imre nyújtotta be augusztus 5-én; szövegét lásd 662-663. A javaslat - éppúgy, mint a szerzetesrendek feloszlatásáról ugyanekkor benyújtott indítvány, lásd uo. - nem került tárgyalásra.

33 Mindezekre lásd Közlöny 1848. aug. 6. 275-277.

34 Mindezekre lásd Közlöny 1848. aug. 6. 277-278. - A beiktatott új paragrafus szövegét lásd Beér-Csizmadia 618.

35 Közlöny 1848. aug. 8. 284-285.

36 Közlöny 1848. aug. 8. 287., továbbá Eötvös 1976 312-313.

37 Mindezekre lásd Közlöny 1848. aug. 9. 292-293., 296-297.

38 Közlöny 1848. aug. 9. 293

39 Közlöny 1848. aug. 10. 298.

40 Mindezekre lásd Közlöny 1848. aug. 10. 297, 300, 3030-304.

41 Széchenyi István: Napló. Szerk Oltványi Ambrus. Bp. 1978. (a továbbiakban: Széchenyi) 1298.

42 Széchenyi 1301. - A jól értesült Marczius Tizenötödike másnap így írt az esetről: „Az éjjeli miniszterjtanácsban egyesek kimondták, hogy ha Pázmándy javaslata nem megy keresztül - ők kilépnek.”, lásd Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986. 537.

43 Mindezekxe lásd Közlöny 1848. aug. 11. 305.

44 Mindezekre lásd Közlöny 1848. aug. 11. 306-307.

45 Az egyházi vagyonról 1848/49-ben folytatott vitákra - amelyek szoros kapcsolatban álltak a katolikus autonómiamozgalom alakulásával - lásd Csorba 1989 i. m.

46 Közlöny 1848. aug. 11. 307-308.

47 Közlöny 1848. aug. 11. 308., aug. 12. 312.

48 Közlöny 1848. aug. 12. 312-314.

49 Közlöny 1848. aug. 12. 314-316.

50 Közlöny 1848. aug. 15. 328., aug. 27. 402., Beér-Csizmadia 204., 488., Eötvös 1976 319-323.

51 A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium technikai viszonyaira, ügyviteli ténykedésére stb. lásd E Kiss Erzsébet: Az 1848/1849-es magyar minisztériumok. Bp. 1987. 436-459.

52 A téma tetemes irodalmából lásd Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Bp. 1992. 85., Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. II. Genf, 1864. 615-617.

53 KLÖM XI 706.

54 Mindezekre lásd Beér-Csizmadia 153., 163., 169., 171., 191.

55 Beér-Csizmadia 870.

56 Beér-Csizmadia 425.

57 Beér-Csizmadia 477.; a törvény szövegét lásd Beér-Csizmadia 873.



« vissza