Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az "európai népcsalád" és Magyarország


A magyar külpolitika 1848–49-ben

 

Magyarország 1849. április 14-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozata leszögezte: a magyar nemzet elidegeníthetetlen természetes jogainál fogva az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy azon népekkel, melyek vele azelőtt egy fejedelem alatt állottak, békét s jó szomszédságokat alapítani s folytatni és minden más nemzetekkel barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata.
A Nyilatkozat e mondata az új, független ország tömör külpolitikai programját tartalmazza. Szükség volt rá, hiszen a deklaráció a nemzet közvéleménye mellett a külvilágnak szólt. A függetlenség kinyilvánítása után ezért vázolta fel előbb az ország korábbi államjogi helyzetét a Habsburg Birodalomban, majd a kibontakozó konfliktus egyéves történetét, végül az ebből fakadó nagy elhatározást; a trónfosztást.
A forradalom külpolitikája azonban nem 1848 tavaszán kezdődött, és nem is húzható egyenes vonal a reformkor magyar külpolitikai gondolkodása és a Függetlenségi Nyilatkozat között. Mindezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az iskolai oktatásban – némileg érthető leegyszerűsítéssel – már a reformkori, Kossuth vezette ellenzék programjába mintegy beírjuk, hogy a függetlenséget óhajtották, s mintha csak a körülmények kedvező alakulására vártak volna, amikor a függetlenséget, az elszakadást – végre – 1849 tavaszán kinyilvánították. E kialakult, leegyszerűsítő szemlélet egyik okozója, hogy a függetlenség szó, a függetlenség elérésének vágya reformkori, 1848 előtti programokban és törekvésekben csakugyan szerepel.
Ez a függetlenség azonban nem az a függetlenség! A reformkorban a legtöbbet az 1790. évi X. törvénycikkre hivatkoztak, amely leszögezte, hogy Magyarország független ország (a latin eredetiben: regnum independens), amelyet a saját törvényei és szokásai szerint, és nem más tartományok módjára kell kormányozni. Vagyis ez a – papíron maradt – törvény is elismerte az uralkodó (pontosabban: a dinasztia) közösségét, azt, hogy ezáltal Magyarország más országokkal-tartományokkal kapcsolatban áll. A reformkori ellenzéki politikában azután, a törvényt érvényesíteni kívánva, arra törekedtek, hogy csak az uralkodó személye legyen közös. Mai kifejezéssel ezt perszonális uniós programnak nevezhetjük. A formai, államjogi törekvés hátterében a rendi-nemesi, majd a nemzeti önrendelkezés elvi igénye rejlett, s ez egészült ki az 1840-es években azzal, hogy az ország önrendelkezésére azért is sürgető szükség van, mivel a gazdasági önállóság, az iparfejlesztéshez szükséges védővámok nem valósíthatók meg annak jogi alapjai, vagyis az államjogi különállás, a perszonális unió nélkül.
Kérdéses lehet, hogy a reformkor magyar politikusai nem gondoltak-e mégis többre, nem ábrándoztak-e legalább arról, hogy de jó is lenne a teljes függetlenség. – Mivel az ilyen vágyak hangoztatása-megfogalmazása törvénybe ütközött, a felségsértéshez járt közel, aligha remélhetjük, hogy ilyen megnyilatkozás előnkbe kerül. Amennyire ismerjük a külpolitikai vágyakat (magánlevelekből, besúgójelentésekből), elmondhatjuk, hogy nemcsak taktikából hallgattak ilyen elképzelésekről, hanem őszintén gondolták, hogy a Habsburg Birodalomban kell maradniuk. Olyan védelmi keretnek tartották, amely régebben a török, nem is oly régen a francia, a 19. század derekán és a jövőben pedig az orosz ellen nyújthat hathatós védelmet. De ha felbukkant is valahol, valakiben az elszakadás gondolata a reformkorban, el kellett hogy hessegesse: Európa ugyanis ekkor, Svájctól eltekintve, csak királyságokat, császárságokat ismert. Aki tehát a Habsburgoktól szabadulni akart (hacsak nem volt republikánus álmodozó), valakit tervezgetéseiben a trónra kellett hívnia, ültetnie. Hiszen amikor Belgium 1830-ban elszakadt Hollandiától, királyt kellett importálnia (Koburg Lipót személyében), akit az európai koronás főknek kellett elfogadniuk. (Így történt ez korábban Görögország függetlenné válásakor, s később, a balkáni államok további önállósodása idején is.)
Mégis akadt egy harmadik út, egy említésre érdemes magyar külpolitikai elképzelés a reformkorban, éspedig egy olyan, amely Belzebubbal akarta kiűzni az ördögöt: a nádori tisztség kvázi-örökletessé tételére, távlatosan egy szekundogenitura alapítására gondolunk: 1791 óta, mint ismeretes, a nádori tisztre a Habsburg-család tagjai közül választott az országgyűlés. A gyermektelen Sándor Lipót korai halála után 1796-ban testvére, József következett, s amikor ő 1847-ben elhunyt, sokak meglepetésére az ellenzék is fia, István főherceg nádorrá választását javasolta: egy nádori Habsburg-ág kialakítása, átörökítése révén abból alkirályság, majd királyság lett volna formálható…
A reformkori magyar külpolitika természetesen nem merült ki a perszonális unió iránti vágyakozásban, a Habsburg-családdal kapcsolatos tervezgetésekben. A kortársak kritikusan ítélték meg Metternich külpolitikai rendszerét, számoltak annak felbomlásával, új szövetségi rendszereket fontolgattak. Wesselényi Miklós például, 1843-ban megjelent Szózat c. munkájában, a liberálissá alakuló Poroszország (netán Németország) és a föderalizált Habsburg-monarchia szövetségét ajánlotta. A birodalom külpolitikájának befolyásolására a magyar reformereknek vajmi kevés esélyük volt, hiszen azt Bécsből, abszolutisztikus módon intézték, de előbb a sajtóban óvatosan, majd az utolsó reformországgyűléseken egyre merészebben, megpróbáltak hangot adni bírálatuknak, és annak az igényüknek, hogy beleszólást akarnak a birodalom külpolitikájának alakításába. Arra törekedtek, hogy az Erdéllyel való unió révén, illetve a gazdaság fejlesztésével megnöveljék Magyarország súlyát a birodalmon belül, hogy azután ennek külpolitikáját is inkább a magyar érdekeknek megfelelően alakíthassák. (Lényegében ez volt Széchenyi külpolitikai koncepciója is.)
Mind a nyílt külpolitikai program megformálásának, mind a külpolitikába való beleszólásnak nagy alkalma végeredményben csak az 1848-as forradalommal jött el. De ekkor, az 1848 áprilisában törvényes formát nyert átalakulás után sem mondhatjuk, hogy az államszervezetben biztosított volt Magyarország külpolitikai befolyása. A perszonális unió lényegében megteremtődött ugyan az 1848-as államjogi megoldással, de éppen a perszonális unió egykorú értelmezéséből fakadt, hogy a külügyek nem válhattak teljesen külön. A koronás fők személyes küldötteik révén tartottak egymással külpolitikai kapcsolatot, vagyis nem országok, hanem szuverén uralkodók érintkeztek (az alkotmányos országokban már csak forma szerint, az abszolutista országokban érdemben is) egymással. Az ekkor perszonális unióban álló Svédországnak és Norvégiának, közös királya folytán, közös diplomáciája, közös külpolitikája volt. A Habsburg Birodalom külpolitikai intézményhálózata, mint az uralkodó képviseleti rendszere, változatlan maradt. A magyar reformerek csak annyit tudtak elérni, hogy a felelős miniszterek egyike folyvást az uralkodó személye körül tartózkodván az országot mindazon ügyekben képviseli, amelyek őket Ő Felsége többi országaival közösen érdeklik, vagyis befolyásol(hat)ja a külpolitika alakítását. Az új minisztert, herceg Esterházy Pált, a monarchia korábbi londoni követét, egykorúan – osztrák részről is – magyar külügyminiszternek nevezték.
Tény, hogy a Batthyány-kormány külpolitikai mozgásterének szervezeti tágítására is törekedett. Leszögezték, hogy külkereskedelmi szerződéseket a magyar kormány a saját nevében is köthet (ez nem tartozik a szorosabban vett külpolitikához). Megpróbálkoztak saját zászló alatt hajózó önálló kereskedelmi flotta megalapításával. Elsősorban a Balkánon megkísérelték önálló konzuli képviseleti rendszer kiépítését (hiszen közös, birodalmi állampolgárság sohasem létezett), illetve a külhatalmakat arra kérték, hogy konzulátusokat állítsanak fel Pesten. (Magyarország területén addig csak Fiumében volt egy-két konzul.)
Az elsősorban megszólított angolok azonban az önállósodó Magyarország irányában tartózkodóak maradtak. Az új államjogi megoldást tudomásul vették, de csak a régi, birodalmi külügyminisztériummal kívántak kapcsolatban maradni, mert az egész magyar alkotmányos átalakulást nem európai ügynek, hanem Habsburg birodalmi belügynek tekintették.
A Batthyány-kormány új külpolitikai partnert keresett, s ezt az egyesülés nagy művére készülő Németországban, a frankfurti nemzetgyűlésben találta meg. Így került sor arra, hogy 1848 májusában két kormánymeghatalmazottat küldjenek a német alkotmányozó gyűlés mellé. Tehát egy kormány, pontosabban a nádor akkreditált diplomáciai képviselőket egy alkotmányozó gyűléshez – nem példa nélküli, de szokatlan eljárás, amelyet azonban egykorúan Bécsben nem kifogásoltak. A két követ, Szalay László és Pázmándy Dénes tehát Frankfurtba utazott, hogy a kapcsolatot kiépítse, sőt, ha lehetséges, az új német hatalommal szövetséget kössön. Nem sokkal később Pázmándy, mivel a képviselőház elnökévé választották, hazatért Magyarországra. Szalay László pedig nemcsak ott maradt, hanem júliusban új, szabályos megbízólevelet kapott, mivel Frankfurtban közben János főherceget (István nádor nagybátyját) ideiglenes államfővé, birodalmi kormányzóvá választották. (Megbízólevelét Szalay augusztus 26-án formálisan is átnyújtotta, ez volt a magyar kormány egyetlen diplomáciai elismerése 1848-ban.)
A kapcsolatfelvétel, a német szövetségkeresés hátterében immár új, az 1848-as Európa viszonyaihoz alkalmazkodó külpolitikai koncepció állt, amelyet elsőként a kiváló történész, Hajnal István rekonstruált, s ő maga találóan nagymagyar koncepciónak nevezett el. Az új elképzelés kiindulópontját a német egység létrejötte alkotta. Ha teljes, a hajdani Német Szövetség egész területére, az osztrák-német tartományokra is kiterjedő német nemzeti egység jön létre, akkor a Habsburg Birodalom gyakorlatilag megszűnik, hiszen a hatalmi súlypont áthelyeződik Bécsből Frankfurtba. Kimaradnak viszont a német egységből a Habsburg Birodalom oda nem tartozó területei: az itáliai tartományok, Lombardia és Velence, amelyeket ekkor már leváltnak, feladottnak tekintettek; továbbá egész Magyarország (Horvátországgal és Erdéllyel); végül az utóbbival határos két tartomány, északon a nagyobb Galícia, délkeleten, a tengermelléken a kisebb Dalmácia. Mindeme területek viszont új súlypontjukat Pest-Budán találhatják meg. A teljes Magyarország e két tartománnyal valamilyen formában tehát együtt marad; a térségben új, mintegy húszmilliós középhatalom teremtődik. A Habsburg-dinasztia áthelyezhetné székhelyét Budára, vagy – ha netán mégis megszereznék a német császárságot – István nádor állhatna királyként az új alakulat élére. A koncepció tehát, mint ezt Battyhány miniszterelnök perében is őszintén hangoztatta, magyar volt ugyan, de nem antidinasztikus. A tervnek megvoltak a magyar nacionalista felhangjai, hiszen a magyarok hegemóniájára épült az országon belül, a horvátokkal szemben is, sőt magyar kormánykörökben óvatosan megfogalmazták azt is, hogy a Balkánon önállósodó területek, például Havasalföld vagy Szerbia, ugyancsak a magyar hatalom felé, annak némileg alárendelődve, kereshetnének új szövetségest.
Nem is annyira e koncepció nacionalista elemeit kell lelepleznünk, hiszen az egyáltalán nincs elrejtve, s a nacionalizmus századában nem meglepő, hogy a magyarok is megpróbálták a környező népekkel szembeni csekélyke demográfiai, társadalmi fölényüket központi szerepkörre váltani. Érdemibb kérdés, hogy volt-e a koncepciónak egyáltalán – realitása?
Először is azt kell hangsúlyoznunk, hogy a nagymagyar koncepció az 1848. tavaszi-nyári magyar külpolitikának csak a legkedvezőbb variánsa volt, amelynek természetesen csak a német egység esetén lehetett megvalósulási esélye. Utóbbi létrejötte vagy létre-nem-jötte kívül esett a magyar kormány erőterén, tehát a Battyhány-kormány a merész tervek dacára tetteiben óvatos kivárással politizált. A jövőtervek mérlegelésekor arra is fel kell figyelnünk, hogy a frankfurti Pál-templomban ülésező német parlament vitáiban sokan – őszig a többség! – elfogadni látszott Magyarország itt felvázolt új szerepkörét. A német egységkoncepció tehát ugyancsak azzal számolt, hogy az osztrák tartományok is csatlakozni fognak hozzájuk, s ezért aztán Magyarország önállósul, s megpróbálhatja ellátni a térség rendező hatalmának szerepkörét. Természetesen nem egyedül, hiszen az orosz elleni védelem biztosításához egy középhatalom ereje nem lehetett elégséges: a német–magyar szövetség volt hivatott megteremteni azt a keretet, amely mindkét felet külső (lényegében orosz) támadás esetén jelentős fegyveres erővel támogatja, s a két ország külkereskedelmi szerződése egészítette volna ki a katonai-politikai szövetséget. A német parlament 1848. május 29-én nagy ovációval fogadta a magyar követeket, s számukra díszhelyet – afféle diplomáciai páholyt – jelöltek ki. Július 22-én pedig, az egyik osztrák képviselő felszólítására, az egész frankfurti parlament egyhangú szavazással (felállással) juttatta kifejezésre, hogy a magyar szövetség megkötését kormánya figyelmébe ajánlja, s annak mielőbbi létrejöttét óhajtja. (Érdekességként megemlíthetjük, hogy néhány nap múlva, az államfő választásakor, még a mi István nádorunk is kapott egy szavazatot.) Szalay követ nagy buzgalommal működött, a diplomáciai elszigeteltséggel bajlódó, fegyveres erővel nem rendelkező német központi hatalom azonban az érdemi, szimpátia-gesztusokon túlmenő közeledést elhárította. Őszre már megváltozott a frankfurti hatalom helyzete, politikája, de még érvényesítették nyári elképzeléseiket annyiban, hogy az alkotmány legelső paragrafusaiban kimondták: a német egységben részt vevő tartományok uralkodói csak perszonális uniós viszonyt tarthatnak fenn a Németországon kívüli területekkel, s pontosan ez volt a magyar külpolitika elképzelése is. Őszre azonban kibontakozott, hogy a Habsburg-hatalom szembeszáll mind a német egységre vonatkozó, mind a magyar különállás kiteljesítését óhajtó törekvésekkel, sőt ellentámadásba lendül, a vívmányok felszámolását követeli, és Magyarország ellen fegyveres támadást indít. A nagymagyar koncepció ezzel lekerült a napirendről. A Batthyány-kormány, szűkülő mozgásterét érzékelve, a vívmányok megvédését minimális programjának tekintve, megpróbált együttműködni a Habsburg-hatalommal. Ennek a politikának volt része az olasz segély képviselőházi vitája 1848. július 20–22-én, amelyben a kormány Magyarország belső nyugalmának helyreállítása, a horvát támadás veszélyének elhárítása esetén segítséget ígért az olasz hadszíntérre. De ez a lépés, a feltételek előírásával, az olasz tartományoknak biztosítandó szabadságjogok határozott megfogalmazásával még a reformkorban megfogalmazott, 1848 tavaszán realizált elképzelésen alapul, amennyiben a birodalom egész külpolitikájának formálásába való beleszólás határozott igényét tartalmazza.
Szeptemberre a Batthyány-kormány külpolitikailag teljesen elszigetelődött. A bécsi kormány ellenséges szándékait nyíltan megvallotta, megindult  támadása. Szalay követi elismerését Frankfurtban, Bécs követelésére, október 4-én visszavonták. István nádor szeptember 23-án Bécsbe távozott, ahol lemondatták. A dinasztikus tervek illúziónak bizonyultak, de a dinasztikus látszat megőrzésének a későbbiekben is megvolt a maga jelentősége.
 V. Ferdinánd császár nevében támadt, a Batthyány-kormány V. Ferdinánd király nevében védekezett. Mivel  nem tudott császári parancsot előmutatni, így biztosítani lehetett a Ferdinánd királyra felesküdött tisztikar lojalitását. Az ellenforradalmi támadást elhárították. – Bécs október 6-i újabb forradalma ismeretesen másfél hónapra tehermentesítette a magyar honvédelmet. Az év végére tovább bonyolódott az államjogi-külpolitikai helyzet. V. Ferdinándot december 2-án lemondatták, helyére császárként (Ferenc Károly trónörökös mellőzésével ennek fia) Ferenc József lépett. A magyar országgyűlés nem ismerte el a hozzájárulása nélküli lemondást, trónbetöltést. Ugyanakkor sem a trón megüresedését, sem a trónfosztást nem mondták ki. Fenntartották tehát azt a fikciót, hogy Magyarország királya V. Ferdinánd (aki akadályozva van királyi jogai gyakorlásában, szabad elhatározásában). Windisch-Grätz támadása tehát Ferenc József császár nevében indult; az új magyar kormányhatalom, az Országos Honvédelmi Bizottmány, V. Ferdinánd király nevében védekezett – ez is a császár háborúja volt a király ellen, de már két különböző személyről volt szó. Amennyire biztosította ez a megoldás a konzervatívabb politikai körök s főként a Ferenc Józsefnek engedelmességgel nem tartozó tisztikar lojalitását, annyira nehézzé tette a magyar harc nemzetközi megértetését, elfogadtatását, nemzetközi üggyé emelését. Még jóindulatú külső megfigyelő is mondhatta, hogy nem államok közötti harcról van szó, hanem egy birodalom belügyéről, afféle polgárháborúról, amelynek tétje az alkotmány értelmezése, illetve a trónbetöltés, az uralkodó személye. (Ilyen polgárháborúk kísérték végig például Spanyolország 19. századi történetét.) Találóan mondja a magyar kérdéssel kapcsolatos brit külpolitika feldolgozója, Sproxton, hogy a briteket éppoly kevéssé érdekelte ekkor a magyar különállás, mint a magyarokat a walesiek önállósodási törekvései Nagy-Britannián belül.
A belpolitika és a külpolitika érdeke ellentétbe, az ekkori magyar államvezetés dilemmába került: ha a trónfosztás irányában mozdulnak tovább, ügyük európai üggyé válhat, hiszen polgárháborújuk akkor szecessziós, elszakadó jellegű lesz, amelybe beleszólhatnak külhatalmak (mint a török alól kiszakadó balkáni népek esetében). A belpolitikában viszont az antidinasztikus fordulat a társadalmi bázis szűkülését, a hivatásos, részben nem is magyar, a harcba csak történetesen belesodródott tisztikar kiválását, félrevonulását eredményezheti; sőt még a paraszti lojalitás is meginoghat, ha az ellenséges propaganda majd az urak háborúját láttatja benne a jó királlyal szemben. Ha pedig a trónfosztást a trón mielőbbi betöltése nélkül, netán köztársaság kikiáltásával mondják ki, akkor ennek folytán megint csak nemzetközi elszigeteltség fenyeget, mivel a magyar harcnak ekkor vörös, szocialisztikus-kommunisztikus híre támadt volna. Megoldás nem volt: a kérdést lebegtetni, s nem feszegetni kellett. 1849 első hónapjaiban hol hivatkoztak V. Ferdinándra, hol mellőzték azt, néha még Ferenc József elismerésének lehetőségét is felvillantották, egy megegyezés esetére. A magyar külpolitika ekkor, 1848 végén, 1849 elején kényszerült a legnagyobb fokú passzivitásra. Néhány ágense, vagyis nem hivatalos, bár igen aktív, a hivatalosságokkal is érintkező ügyvivője működött; Szalay László, majd Pulszky Ferenc Londonban; Splényi Béla Turinban, Teleki László Párizsban, később Andrássy Gyula Konstantinápolyban. Az Országos Honvédelmi Bizottmány külpolitikájában azzal számolt, hogy az olasz tartományok sorsáról egy európai kongresszus dönt majd (erre valóban történtek kezdeményezések), és ott azután a magyar ügy is terítékre kerülhet. A hadi helyzet is hozzájárult a magyar harc elszigeteltségéhez. A visszavonulás, a főváros elfoglalása, Windisch-Grätz diadalittas jelentései folytán a magyar szabadságharc ügyét 1849 elején Európa-szerte elveszettnek – a végleges vereséget már csak néhány hét kérdésének – tartották. A közvéleményt és az attól akkor még meglehetős elkülönültségben dolgozó nemzetközi diplomáciát egyaránt az első orosz invázió híre zökkentette ki nyugalmából. Az erdélyi osztrák hadvezetés (illetve sugalmazására a szász városok) kérésére 1849. február 1-jén orosz hadosztály érkezett Erdélybe. A váratlan fordulatot a magyarországi hadi helyzetet el is túlzó orosz diplomáciai körjegyzék magyarázta, s a magyar történetírás előtt mind ez idáig rejtve maradt, hogy mennyire felpörgött ekkor az európai diplomácia. Évtizedek óta először léptek túl cári csapatok birodalmi érdekszférájuk elismert határain. A hírre az európai sajtó és a közvélemény érdeklődése felélénkült Magyarország iránt. A Habsburgok belső nehézségei láttán mind több ország szorgalmazta az itáliai kongresszus megtartását. Schwarzenberg olmützi osztrák miniszterelnök azonban cinikusan azt válaszolta az angol követnek: ha majd meghívják az Írország jövőjével kapcsolatos konferenciára, akkor lesz itáliai konferencia is – vagyis belső ügyeikbe nem tűrnek beleszólást.
Fejtegetéseinkben itt egy pillanatra meg kell állnunk, s figyelmünkkel ebbe az irányba; a másik, az ellenforradalmi oldal felé kell fordulnunk: mi az oka annak, hogy soha, egyetlen pillanatra sem vették fontolóra, hogy a magyar ellenállást valamilyen engedménnyel próbálják leszerelni, miért ragaszkodtak oly konokul a feltétel nélküli megadáshoz? Nem csak presztízsszempontból! A nagy tét ismét csak a német egység ügye volt, amelyet Schwarzenberg most oly módon akart megoldani, hogy a birodalom egész, központosított állományával (magyar, olasz, lengyel stb. területeivel) belép a német egységbe, s így mégis Bécs lesz egy új, soknemzetiségű, német hegemóniájú, abszolutisztikusan kormányzott, hetvenmilliós közép-európai birodalom központja. E terv irrealitása, akár Napóleon, akár Hitler hasonló, európai háborút eredményező tervezgetéseivel vetjük egybe, nyilvánvaló. De kivitelezhetetlensége dacára is ez mozgatta a morva kisvárosban, Olmützben működő nagyhatalmi megszállottságú elméket, és ennek a tervnek alárendelten a magyarok sorsa nem lehetett más, mint az azonnali alávetés – és a jövőbeli germanizálás. A terv első lépcsőjeként a Habsburg Birodalom számára 1849. március 4-én alkotmányt hirdettek, amely Magyarországot felosztotta és önállóságát felszámolva betagozta a Habsburg Birodalomba. Az ellenforradalom ezzel nyíltan kinyilvánította hadicéljait. De melyek a magyar hadicélok győzelem esetére?
Mindezek után már nem lehetett fenntartani azt a fikciót, hogy az ország királya V. Ferdinánd, vagy hogy az új uralkodóval, Ferenc Józseffel lehetséges valaminő megegyezés. Az alternatíva a győzelemre vagy vereségre szűkült. A vereség egyedüli távlatával nem lett volna alkotmányjogi tennivaló. Győzelem esetén mi legyen, mi lesz Magyarország jövője? A dicsőséges, népszerű hadvezérek veszik át a hatalmat, mint Latin-Amerika fegyveres harcokban függetlenedő államaiban? Győzelem esetén is beérik a kevesebbel, az abszurd államjogi fikció fenntartásával, V. Ferdinánd még mindig meg nem szüntetett királyságával? – A belpolitikai helyzet tehát döntést igényelt. A külpolitikai megfontolások is a cselekvés mellett szóltak. Csak egy önállóságát bejelentő ország lehetett nemzetközi tárgyalások tárgya, még kedvezőbb esetben alanya.
A legfontosabb e megfontolások között mégis az volt, hogy az olmützi alkotmány nem maradhatott válasz nélkül. Az önvédelmi háború folytatóinak is meg kellett fogalmazniuk politikai céljaikat! S ez nem lehetett más, mint a független Magyarország. Az április 14-én országgyűlésileg elhatározott, formailag 19-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat az államforma kérdésével nem foglalkozott; a magyar álladalom, a státus függetlenségét mondta ki, nem szólt arról, hogy a trón vajon megmarad-e. S ha igen, rövidesen betöltendő lesz-e? Vagy ha nem marad meg, akkor az állam köztársasággá alakul? – Kossuthot kormányzó-elnökké választották, márpedig kormányzója király nélküli királyságnak, elnöke köztársaságnak van – az államfői cím is kifejezte a bizonytalan, átmeneti helyzetet. A magyar függetlenség konszolidálásán, nemzetközi elfogadtatásán múlott, hogy az országgyűlés majd melyik irányba lép tovább; szándékosan hagyták meg mind a trónbetöltés, mind a köztársasággá alakulás lehetőségét.
A független magyar állam nem igényelt többet Európától, mint semlegességet – ezt azonban nem kaphatta meg. Még a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadtatásának híre előtt elhatározták Olmützben, hogy segítségül hívják a cár csapatait; és Szentpétervárott, a Debrecenben történtekről mit sem tudva, eldöntötték, hogy eleget tesznek a kérésnek.
Az államjogilag egyértelmű helyzetet teremtő Függetlenségi Nyilatkozat elvileg alkalmat nyújtott arra, hogy az önvédelmi háborút nemzetközi üggyé emeljék. Megélénkült a magyar külpolitikai aktivitás. A Függetlenségi Nyilatkozat szövegével és utasításokkal ellátott küldöttek indultak, az első magyar Külügyminisztérium szervezésében, a világ négy égtája felé, hogy az európai országokat tájékoztassák, a magyar függetlenséget elfogadtassák. A külpolitikai erőfeszítések mintegy versenyt futottak a hadieseményekkel. Négy szűk hónap alatt (április 14-től augusztus 13-ig, Világosig) azonban áttörést, a függetlenség elismerését, a magyar harc nemzetközi üggyé emelését, a be nem avatkozás elvének nemzetközi elfogadtatását nem sikerült elérni. Magyarország függetlenségét csupán a köztársasági Svájc, az Egyesült Államok és az ugyancsak élethalál-küzdelmet folytató Velencei Köztársaság ismerte el – az utóbbival kötötte a független Magyarország egyetlen nemzetközi szerződését. A nagyhatalmaknak egyszerűen nem állott érdekében, hogy Magyarország függetlenségét elfogadják, mivel ezzel elismerték volna a Habsburg Birodalom felbomlását is. Márpedig mind az orosz, mind a brit, mind a francia érdekek (vagy az annak vélt szempontok) a Habsburg-hatalom fenntartása mellett szóltak. Hagyták tehát, hogy az orosz másodszor is beavatkozzon (az első után már nem is volt ez igazi meglepetés számukra). S az óriási túlerő eldöntötte a szabadságharc sorsát.
Nem a mi lett volna, ha kérdése, hanem a függetlenség kinyilvánításának értékeléséhez tartozik, hogy megállhatott volna-e tartósan a független Magyarország? Nem féltek-e már 1848 előtt is a nemzetiségektől, a pánszláv veszélytől; és vélt külső szövetségesétől, az orosz cártól?
A függetlenség belső feltételeit tekintve a szegedi, július 29-én elfogadott nemzetiségi törvényre kell hivatkoznunk, amely a végnapokban született ugyan, de nem rögtönzés, hanem hosszas előkészületek nyomán; s a jelek szerint ha nem is a megoldást hozta volna, de olyan fejlődést, amely a súlyosabb nemzetiségi konfliktusok elhárítására alkalmasnak bizonyulhatott. 1848–49 során ugyanis nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi politikusok is felismerték, hogy kompromisszumra kell törekedniük, ha az együttélést biztosítani akarják.
A függetlenség külső feltételeit tekintve az optimumot kétségkívül az önállóság nemzetközi szerződésben biztosított elismerése (mint Svájc, Görögország vagy Belgium esetében) hozhatta volna, amelynek eredményeként új dinasztia kerül az ország élére. A korabeli magyar külpolitika azonban – bár remélte, hogy a jelzett, Itália ügyében tárgyaló nagyhatalmi konferencia összejön – nem ringatta magát ilyen illúziókban. Inkább azzal számoltak, s erre a nemzetiségi törvény vitája során hivatkoztak, hogy Magyarország szomszédaival, akár a Habsburgok alatt maradó tartományokkal is (amint erre a Függetlenségi Nyilatkozat hivatkozik!), jószomszédi kapcsolatokat fog ápolni, illetve szövetségeket köt a török alól függetlenedő tartományokkal, a szerb és a román fejedelemségekkel. – Kossuth Duna-konföderációs terveinek első elemei tehát már ekkor felbukkannak.
A vereség folytán a kérdések újrafogalmazódtak. A szuverenitás teljes elvesztésével, önfeladással a magyar politika egyetlen mérvadó személyisége sem értett egyet. Voltak, akik a térség viszonyainak újjáformálása helyett a Habsburg Birodalmon belül kerestek volna Magyarország számára megoldást. Mások, elsősorban a Kossuth-emigráció, az 1849-es örökséghez nyúltak vissza, s a magyar függetlenség elérését, és a szuverenitás birtokában azután új szövetkezések megkötését tűzték ki célul. A magyar politika nemzetközi függésrendszerének felismerése mindenképpen 1848–49 nagy, közös tanulsága maradt.



« vissza