Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Én ott voltam Bárcánál!"

1848. december 6-án az osztrák hadsereg galíciai erőinek bevethető része Duklánál átlépte a magyar határt. A három dandárból – hét zászlóaljból, három lovasosztályból (azaz hat lovasszázadból), egy hatfontos, egy tizenkét fontos ágyúütegből, valamint egy röppentyűütegből – álló, 8000 fős sereg élén Schlik altábornagy állott,(1) aki a csatákban tanúsított bátorsága és tüntető bajtársiassága révén nagy népszerűségnek örvendett katonái körében. Négy nappal korábban kiadott hadparancsában a rend és a nyugalom helyreállítását jelölte meg magyarországi bevonulása céljául. Mi szeretjük császárunkat – a jog a mi oldalunkon van –, a derék osztrák hadsereg katonái vagyunk – a többit majd meglátjuk – fejezte be katonáihoz intézett lelkesítő üzenetét Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen gróf. Amikor a szeretett császárra hivatkozott, vajon kire gondolt az osztrák tábornok: I. Ferdinándra-e vagy Ferenc Józsefre – fogalmazódhat meg bennünk önkéntelenül a kérdés. A törvényes uralkodót, a jóságos jelzővel kitüntetett és magyar királyként V. sorszámot viselő Ferdinándot éppen a kiáltvány keltezésének napján mondatták le az ifjú Ferenc József javára – nem éppen jogszerűen, s nem is azért, mert kissé agyalágyult volt.
Az ok inkább az, hogy a márciusi forradalmakkal kikényszerített változások dokumentumain Ferdinánd uralkodói kézjegye szerepelt, s rajta kívül több más Habsburg főherceget eskü, ígéret vagy valamilyen megalkuvást sugalló gesztus kötötte a bécsi forradalomhoz és a 48-as magyar alkotmányhoz. Az ifjú Ferenc József trónra emelése mellett más is szólt. Hogy mi, arra a császár ifjúságának kiváló magyar monográfusa, Angyal Dávid világít rá: A boldogtalan Ferdinánd tökéletes ellentétét akarták trónon látni. A sokáig sínylődő monarchikus érzéseknek új ösztönt és táplálékot akartak adni. A fiatalságot és az erőt ültették oda, hol a gyámoltalanság oly sokáig tespedett.(2)
Akadt valaki, aki ezt a személyi változást már a Habsburg-monarchiában kirobbant forradalmak előtt sugallta. Nem más, mint Kossuth, aki nevezetes március 3 ai pozsonyi beszédében a dinasztia értékelésére is kitért, s az alkotmányos szabadságot hozó megváltás zálogát – az 1847-es magyar országgyűlés megnyitásán magyarul tartott beszédével bemutatkozó és nagy rokonszenvet keltő – ifjú Ferenc Józsefben látta.(3) A császár közel két évtizeden át éppen az ellenkezőjének bizonyult: előbb a kemény, majd kényszerből a puha abszolutizmus hívének. December 2-a után az 1848-as magyar alkotmányt hosszú hónapokon át vele szemben a törvényes magyar király, V. Ferdinánd nevében védelmezték a honvédcsapatok.
Az udvari reakció mindenesetre azt kívánta sugallani az utóbbi leváltásával, hogy e változásokat semmisnek tekinti, közülük az marad érvényben, amit az új uralkodó jóváhagy.
Nem valószínű, hogy az uralkodóváltás körülményei mélyebben elgondolkoztatták volna Schliket. Ő a birodalmat szolgálta, s mint öreg katona jól tudta, hogy a jog és az igazság az erősebb zászlóaljak oldalán áll.
A katonák és polgárok barátkozásának mámorító márciusi napjai már régen a múlt ködébe vesztek. Krakkó április 26-ai és Ilyvó november 2-ai bombázása bizonyítja, hogy a császár katonáinak életére fenekedő városi polgárok ellen milyen hirtelen fel lehetett szítani a gyűlöletet. E két városban a közkatonák, megfelelő lelki felkészítés után, éles lőgyakorlatot tartottak. A jelzett napokon mindenkire lelkes odaadással tüzeltek, aki élt és mozgott. Találataikat tisztjeik pénzzel jutalmazták. Ilyvóban hetvennégy polgárt öltek meg és hatvanhatot sebesítettek meg, köztük gyerekeket és aggastyánokat.(4)
Az egykori szemtanú, a Schlik téli hadjáratát feldolgozó Franz K., a 10. gyalogezred főhadnagya aligha túloz, amikor azt írja A Schlik hadtestének téli hadjárata 1848-ban és 1849-ben című német nyelvű munkájában: a katonák, égve a harci kedvtől, lelkesen vonultak remélt dicsőségük színhelyére. A hadoszlopok ének- és zeneszótól kísérve, magasban csattogó zászlók és standárok alatt masíroztak a völgybe lefelé kígyózó, kanyaroktól megtört úton és út mentén – írja a Magyarországra bevonuló csapatok első óráiról.(5) K. figyelmét lenyűgözték a Kárpátok sziklabércei, amelyek mint üvegvágó gyémántok hasítottak a napfényes kék égbe. A fenyvesek magasba zúduló, majd a köves meredélyeken megtört hullámai tették teljessé a látványt. A csapatok vonulását figyelő osztrák vezérkarnak volt miben gyönyörködni. Hadaikat a magyarok elhagyott állásai fogadták, nem pedig puska- és ágyútűz, amellyel a határon átlépő ellenséget köszönteni illik.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ellenállásra ne történtek volna bizonyos előkészületek. Kassa polgármestere, gróf Dessewffy Ferenc több magas rangú honvédtisztnek az egyetértésével Teofil  bízta meg a város által felállított ágyúüteg parancsnokságával. A galíciai származású katona, aki alig töltötte be a huszadik életévét, fiatal kora ellenére képzett katona volt, s bátyja, a korábbi politikai fogoly, Jan kérésére 1848 áprilisában lépett ki az osztrák hadseregből, szabályos útlevéllel október utolsó hetében lépte át a lengyel–magyar határt. A Kassa város polgári és katonai vezetése november első felében kapta meg a hadügyminisztérium jóváhagyását. Így írja le tüzérparancsnoki működésének kezdetét: Reggeli után a polgármesterrel együtt elmentem a városházára. A derék gróf tüntető elégedettséggel mutatta meg Kassa városának félelmetes tüzérségét. Lövegtalp és minden más tartozék nélküli háromfontos ágyúcsövek voltak, igaz, hogy újak, de mégis csak puszta csövek. Azt követő lépéseiről is aprólékosan beszámol, hogy négy nap múlva hivatalosan a kassai üteg parancsnoka lesz: Ugyanezen a napon kiválogattam a 20. honvédzászlóaljból 120 nyalka és derék altisztet meg közkatonát, kik készséget mutattak arra, hogy tüzérségben szolgáljanak. Csak az volt a baj, hogy még egyikük se látott ágyút az életében… Egyébként többségükben válogatott társaság volt, számosan egyetemi hallgatók, s más értelmiségifélék, kiknek a kiképzéséhez nem kellett sok idő…(6)
Ha ideje nem is volt sok, oka az elégedettségre annál több lehetett. Az iparosok valóságos csodát műveltek. A lövegtalpak, a lőszerestaligák, a tartalék szekerek vasalásukat, farészeiket illetően egyaránt tökéletesek voltak, a hámok se hagytak kívánnivalót maguk után és lőszerben se mutatkozott hiány – számol be az eredményekről, s azt is szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a mesterek és iparoslegények nagy része a munkájáért egyáltalán nem akart pénzt elfogadni.(7) Ez jól jellemzi az országrész magyar és szlovák lakossága körében uralkodó hazafias áldozatkészséget és lelkesedést.
És milyen véleménnyel volt az újonc tüzérekről? Tölteni, lőni, kicsit célozni, az első mozdulatok, ez volt minden, amit tudtak, de nem kételkedtem benne, hogy még néhány hét, s e kiváló embereket nyugodtan kiállíthatom az osztrákok elé.(8) Már nem állott néhány hét a rendelkezésére. Pár nappal később, annak hírére, hogy Schlik hadteste Dukla felé vonul s az ellenséges előőrsök a határ mentén össze-összecsapnak az önkéntes lovas nemzetőrökkel, Pulszky Sándor ezredes, az északi hadtest főparancsnoka utasította, hogy ütegével vonuljon Eperjesre, majd az eperjesi nemzetőrséggel megerősödve Bártfára.(9)
Bártfán éles lőgyakorlatot tart, majd magához vesz 120 lovas nemzetőrt, s Galícia területére lépve ágyúit a barwineki vámháznál állítja fel. Egyetlen éjszakát tölt itt. Ez volt az egyetlen éj, amit az egész magyarországi hadjárat folyamán lengyel földön töltöttem, de Isten a tanúm, nem gondoltam, hogy az egyetlen lesz.(10) Saját kései állítása szerint hajnalban innen ad le néhány lövést a közeledő osztrákokra. Mivel nem tartozik a fehér papíron nagyot mondó katonák közé, hinnünk kell neki, jóllehet, az osztrákok e hajnali ágyútűzről nem tesznek említést. Talán azért, mert a lövések nem tettek bennük kárt. Az viszont biztos, hogy a fiatal tüzértiszt – Pulszky parancsára – elhagyja a határátkelőhelyet, s gyors ütemben visszavonul – előbb Bártfára, majd Eperjesre.
Nem csoda hát, hogy a felderítésre előreküldött svalizsérok rendre azt jelentették, hogy híre-hamva az ellenségnek. A hadjárat első, szükségszerűen kritikus órái könnyű sikert ígértek a császáriaknak, s ez csak fokozta az osztrák katonák jó hangulatát. A hadtest két utászszázadának volt a legtöbb dolga: szét kellett szedniük a magyarok által a hegyszorosokban emelt gazdátlan torlaszokat, el kellett egyengetniük a földhányásokat, s úgy-ahogy helyreállítaniuk a lerombolt hidakat. A megenyhült idő is Schlik szövetségesének bizonyult.
A tábornok komolyabb ellenállásra számított. De arra számított Tchorznicki is, aki szekerekre ültetett lovasszázadával december 3-án hagyta el Pestet, hogy annak szervezését – Kossuth utasítására – a veszélyeztetett Eperjesen folytassa. A lengyel parancsnok előresietett, s már december 7-én jelentkezett Pulszky Sándor ezredes eperjesi főhadiszállásán.(11) A gyalogos ulánusok csak másnap kocsiztak be Kassára. További szervezésükre nem maradt idő. Hogy maradjon, ahhoz fel kellett volna tartóztatni Schlik hadtestét. Amikor a lengyel lovastiszt először találkozott Pulszky ezredessel, éppen akkor vették a hírt, hogy az ellenség megszállta Bártfát. Tchorznicki azt javasolta magyar felettesének, hogy bocsássa rendelkezésére a közvetlen parancsnoksága alatt álló erőt – 200 lovast, 400 gyalogost és 8 ágyút –, s ő azzal a kedvező terepadottságot kihasználva néhány napra megállítja az osztrákokat.
Pulszky ezredes elhárította Tchorznicki javaslatát, s kiürítette Eperjest, mire az indulatos lengyel parancsnok magyar feletteséről nem a legjobb véleményt hangoztatva visszatért Kassára. Pulszky is odatartott, mivel Kassa előterében, a jól védhető Budamérnál akart megütközni Schlikkel. Azzal, hogy Pulszky Sándor Budamér környékén, a kassai hegyeknél vonja össze csapatait, kémei jelentése folytán Schlik is tisztában volt. A galíciai hadtest december 11-én éjjel egy órakor indult meg aznapi dicsőségének színhelye felé. A kísértetek órájában elrendelt ébresztő jelzi, hogy támadási tervének fontos eleme volt a meglepetés. Az elővédet Anton Fiedler vezérőrnagy dandárja képezte.
Beszámolójából nem süt az irodalmi babérokra pályázó katonatisztek dilettantizmusa, amely éppen a természetleírásnál, egyéni és közösségi hangulatábrázolásnál a legbántóbb. Sőt vannak mondatai, amelyek kifejezett költői tehetségről árulkodnak: A heves esőzés, havas eső, viharos szél és a hideg rendkívül kimerítővé tették az erőltetett menetektől fáradt csapatok éjszakai vonulását. Az ember csak órák hosszat megy-megy a mély sötétségben, olykor megáll, majd megindul, hogy ismét elnyelje őt a sűrű homály. Egy idő elteltével abbamaradt az elemek tombolása – itt-ott felparázslott egy-egy csillag, a felhők délkeletnek húztak –, előbukkant a hold.
A Tarca völgyében vonuló előhad átkelt a Somoson, amelyet majd jó fél év múlva ver fel ágyúdörgéstől, puskaropogástól kísérve magyar, lengyel és orosz lovasok vágtája. Az ellenség azon kívül, hogy felgyújtotta a hidat, nem zavarta az osztrák csapatokat – jegyzi meg K., aki úgy jeleníti meg a Tarcán való átkelést, hogy a megáradt patak képzeletünkben Berezinává szélesül.
A császári utászoknak háromnegyed órába tellett, míg az égő híd szomszédságában a valóságos medrek között hidat vertek. A fel-felizzó gerendák, amelyek rőt fénye visszatükröződött a patak szélkorbácsolta hullámain, a katonák lépteitől dübörgő pallók, a biztató és korholó parancsszavak, s kontrasztul a már túlpartot ért és pihenő egységek gúlákba rakott puskái, s végül a fővezér imponáló megjelenése, aki kíséretétől övezve teremtett rendet és adta ki a további parancsokat, s mindehhez még a felhőtorlaszok mögül kibukkanó telihold…, hát igen, mennyire hálás lenne e látványért egy festő – ragadtatja el magát K.(12) Nemcsak a természet élőképei bűvölik el, hanem annak tudata is, hogy a történelem nagy események résztvevőjévé tette.
Fiedler vezérőrnagy azt a parancsot kapja, hogy dandárjával egy mellékúton – Kisfalu, Topolcsány és Tehány érintésével – keljen át a hegyen, és a Hernád völgye felől a kassai főutat elérve állja útját a frontálisan támadó Schlik derékhada által elűzött magyar csapatoknak, amelyek így menthetetlenül a császáriak gyűrűjébe kerülnek.(13) A derékhad a kassai országúton vonult tovább, s délelőtt tíz óra körül elérte az elnéptelenedett Budamért. Az út a falunál derékszögben megtörik, és kanyarogva a kassai hegyek felé emelkedik.
Még egy éjszakai eseményről kell említést tennünk, amelyről nem szól a történetírás, csak Tchorznicki számol be Kossuthnak december 13-án írott jelentésében: katonái végre lábbelit kapnak a kassai városi hivataltól s tölténytáska helyett vászontarisznyát – 60 darab igazi tölténnyel. Puskához és szuronyhoz korábban jutottak: még november 16-án, amikor Kassáról Pestre mentek.(14)
Kis csapatával Tchorznicki ezredes délelőtt tízkor foglalja el helyét a frontvonalon. A főúttól jobbra felállított magyar ütegek fedezésére rendelik őket. Az egyik ütegnek Teofil a parancsnoka. Szerinte: a balszárny volt a legfontosabb, mert ez védelmezte a kassai utat, s áttörése esetén megfosztották volna a hadtest maradék részét a visszavonulás lehetőségétől.(15) A Farkassányi Sámuel kormánybiztos iratai közt található csatarendből azonban nem ez olvasható ki. Ezen a láttamozatlan, dátum nélküli fogalmazványon a 320 lengyel a jobbszárnyon szerepel, és két honvédszázaddal együtt a budaméri gyalogutat őrzi. E szerint a dokumentum szerint Gedeon Miklós őrnagy 42. honvéd zászlóalja is részt vett volna a csatában – a balszárnyon. Lehet persze, hogy a csatarendet – a tintafoltokból is érzékelhetően – sebtében elkészítő írnok összekeverte a jobb- és balszárnyat. Erre utal az, hogy a balszárny szélső pontját jelentő Tehányt őriző egységek a fogalmazványban a jobbszárnyra kerülnek.(16) Kérdés, hogy a felszereletlen 42. honvéd zászlóalj december 11-én délelőttig beérkezett-e a csatarendben feltüntetett állásba.
Még egy fontos – mondhatni: nemzetiségszociológiai – megfigyelésébe is beavat minket: A szlovák és a magyar önkéntesek között akkor is könnyen felfedezhető volt a különbség, ha nem hallottuk, milyen nyelven beszélnek. A magyarok külsőre tápláltabbak, izmosabbak voltak, fegyverzetük és ruházatuk is jobb, szalonnában, borban és dohányban nem szenvedtek hiányt, harciasabban festettek, és áthatotta őket az ellenség gyűlölete. A szlovákok kinézetre véznábbak voltak, s ellátásuk is szerényebbnek bizonyult, de magyar hazájukhoz szenvedélyesen és őszintén ragaszkodtak, s ugyanolyan áldozatkészség fűtötte őket, mint a magyarokat.(17)
Amikor a magyar állások feltűntek, a zöld tollbokrétás tábornoki kalpagot viselő és szivarozó Schlik kíséretével együtt csapatai élére lovagolt. Nemcsak azért, hogy az ellenség pozícióit szemügyre vegye. A napóleoni hadszíntereket megjárt egykori őrnagy jól tudta, hogyan kell már hadjárata első ütközetének első pillanataiban a békés évtizedek során beporosodott legendáját életre keltenie és gazdagítania. Az ilyen vállalkozás persze mindig kockázattal jár. Éppen a kockázatvállalás, a veszély kihívása, a halállal való teátrális kacérkodás teremti a legvisszhangosabb hírnevet. A puszta helytállás természetesebb, elfelejtésének felezési ideje ezért rendkívül rövid.
Schlik szivarfüstös vállalkozása kis híján balul sült el, de végül annál hatásosabb volt. Az Újházy grófék kastélya közelében álló honvédüteg ugyanis, mihelyt a fényes társaság megjelent a császári katonák előterében, nyomban tüzet nyitott. A jól irányzott lövedékek Schlikékhez közel, a Mazzucheli-gyalogosok közé csaptak, néhány katonát leterítettek, s a zászlóalj parancsnokát, Zimburg őrnagyot megsebesítették.(18) De a kedvező előjelű bevezető után a honvédhad mintha minden puskaporát ellőtte volna. Az előrevágtató osztrák tüzérség vette át a kezdeményezést, s rövid idő múlva el is dőlt a csata. A nemzetőr zászlóaljak ugyanis éppen úgy nem állták a tüzet, mint Schwechatnál a középhad népfelkelői. Megfutottak.
A futásban bomlasztó példával gróf Török Miklós nemzetőri őrnagy lovassága járt elöl – átvitt értelemben és valóságosan is. Pulszky ezredes december 22-ei miskolci jelentése szerint Török gróf Vajláta melletti állását korán hagyá el, s ahelyett, hogy a Rozgonyi völgyön húzódott volna lefelé, a hegyen keresztül Kassa felé hátrált. (…) Fenn érintett őrnagy később a Hernád völgyön a híd előtt megállván, midőn az ellenség csapatjait észre vette, embereihez eképp szólott: köszönjétek nékem, hogy életeteket eddig megtartám, s most menjen mindenki amerre tud, mely felszólítására a lovasság, ahelyett, hogy visszavonulásunkat fedezte volna, szétfutott – a többi csapatok között rémülést okozván.(19) Ennek ismeretében már nem is meglepő az, hogy a kassai csata után Török János grófot Schlik odaadó támogatói és hívei között találjuk. Ez azt jelenti, hogy nem pacifista volt, hanem áruló.
A balszárny tartotta magát legtovább, amelynek tengelyében egy üteg állott. A 20. zászlóalj egyik őrmestere, Karsa Ferenc a honvédek megfutamodásának fokozatait írja le: mielőtt még az ütközet elkezdődött volna, különféle ürüggyel valamennyi tiszt elhagyta a két századot. Ezt követően a csatárláncokra bomló századok hátráltak meg. Annyira tellett csak bátorságukból, hogy a közeledő ellenségre süssék puskájukat, és máris szaladtak visszafelé. Mire Karsa felocsúdott, hetedmagával maradt a téren: együtt menekültek. Épenség a hegy tetején álltunk, ahonnan az egész csatatér áttekinthető – emlékezik vissza Karsa, hogy szinte halljuk a zihálásukat.(20) – Megragadó szépet láttunk. Schlik hadoszlopai, mint a kőfal, egyenközű hézagokban, a legtökéletesebb manőverrel, mintha csak a gyakorlótéren volnának, tolakodtak előre: a lovasság a balszárnyon, a hézagok mögött a fölszuronyozott tüzérség. Könnyű volt nekik, akkor senki se bántotta… – jegyzi meg Karsa, de a jövőbe tekintve nem mulasztja el magabiztosan megjegyezni: … sokszor láttuk azután a hátukat is.
Valóban, az összecsapás Schlik derékhadának megjelenésétől kezdve inkább egy jól sikerült osztrák hadgyakorlatra emlékeztetett. A három fegyvernem egymást előírásosan támogatva nyomult előre: óvatosan, de határozottan. A csatatér tele volt a magyarok eldobált puskáival, kiegyenesített kaszáival, vasdorongjaival, pikáival és – mint K. megjegyzi – kondérjaival.(21) Ez még a menekülő Karsának is feltűnt: Egy fa alatt néhányszáz barna gubát, egy másik fa alatt sok házi kenyeret találtunk: (…) a kenyerek, mint a taliga kereke. (…) Szegények, nagyon elbizakodottan indultak csatába, hogy gubáikat és élelmüket ott hagyták, hogy ha megverik a németet, majd visszajönnek a holmijaikért. Én amondó vagyok, hogy délre sok volt a pálinkából, azért az a nagy kurázsi.(22)
Kondérok, gubák, taligakeréknagyságú kenyerek: éppen ezek a kellékek teszik groteszkké a Kassa előterében lejátszódó drámát. Harmincöt évvel fiatalabban Schlik bizonyára vakmerőbb parancsnok lett volna. A béke hosszú évtizedei után váratlanul kitört háború kezdetén csak a saját életét kockáztatta, az ütközet kimenetelét nem. Egyébként is bízott abban, hogy az ellenséget a Hernád völgye felől átkaroló Fiedler dandárja időben eléri a kassai postautat. Szerencsére az időjárás egész napra a magyarok szövetségesévé szegődött. Az osztrák dandár az éjszakai esőtől felázott hegyi úton rendkívül nehezen haladt előre. Végül lőszeres taligáit és röppentyűállványait is hátrahagyta, hogy a parancs által előírt időt és pontot el ne késse.
Mi történt közben a lengyelekkel, pontosabban Tchorznicki ulánusszázadával, amely Pulszkynak a magyar állásokról készített térképvázlata, visszaemlékezése és Karsa őrmester állítása szerint is a kassai ütegtől balra eső erdőkiszögellést tartotta megszállva? Nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a lengyelek vitéz ellenállást tanúsítottak a tapasztalt katonákból álló, túlerőben lévő osztrák hadoszlopokkal szemben s több ízben visszaverték meg-megújuló rohamait.(23)
A kassai-bárcai események lengyel krónikása, Roman leírása szerint, ők az osztrákokat, pontosabban; gyanútlanul vonuló ütegüket, csak egyszer lepték meg egy jól irányzott sortűzzel, majd sietve, szinte futva, az erdőn átvágva érték el a kassai utat.(24) A lengyelek és a néhány honvédjével menekülő Karsa őrmester útja az erdő egy tisztásán keresztezte egymást: Indulóban voltunk, midőn fölöttünk, a már ritkás erdőben, zajt és beszédet hallottunk – olvasható Karsa visszaemlékezésében. Azt gondoltuk, hogy az ellenség előre jutott csapatja, az országút az ellenség kezében, a hátunk mögött is ellenség – szentül hittük, hogy be vagyunk kerítve és lapultunkban a zaj felé vigyáztunk. Kis idő múlván láttuk, hogy a zajongó csapat a ritkás erdőn az országútnak tart, s egy fehér lovon ülő tiszt vezeti őket, felugráltunk, mert megismertük a vezérről, hogy azok a lengyelek.
Látszik, hogy Karsa szemében a csatatérről rendezetten visszavonuló lengyelek egyszeriben héroszokká növekednek, akikhez tartozni – a menekülés növekvő esélye mellett – megtiszteltetés. Mintha újkori filmoperatőrként osztozna lengyel bajtársai sorsában, úgy pergeti le előttünk az általa rögzített izgalmas jeleneteket: Siettünk utánuk, s már közel az országúthoz, utolértük őket, az öreg vezér, Tchorznicki beosztott bennünket és éppen az országúton álló és reánk erősen tüzelő ellenséget készülvén útjából elseperni, csapatjainak egyik felét gyorsan előre küldi, s a hátrább maradottakkal heves tüzelést kezd a császáriakra. Az előre küldött csapat rohanó lépésben tör az ellenségre, akik a tüzelés folytán már zavarba jöttek, a szurony elől pedig az erdőbe visszafutnak. Tchorznicki a hátrább hagyott csapattal rohamlépésben a futó osztrákok felé indult, hogy őket lövéstávolságra űzze – de az országútra érve, balra kanyarodással Kassának tart.(25) Karsa ekkor a közelről látott halál élménye alól, amely később megszűnik számára különösnek lenni, még nem tudja kivonni magát: Az osztrákok golyója a lengyelek közül egy embert elejtett; szívébe kapta a lövést. (…) a meglőtt lengyel álló helyéből egyenesen, mint a gyertyaszál függőleges irányban felszökött, azután a levegőben minden izma összecsuklott, és holtan esett vissza a földre.(26)
Tchorznickinak azonban, miután üldözőit lerázta, még egy élő akadályt kell legyőznie, hogy Kassát elérje. Ahhoz, hogy pontosan tudjuk, hol, mikor és miért, vissza kell térnünk Fiedler dandárja tevékenységének ismertetéséhez. Pulszky ezredesnek a már említett térképéből kiolvasható, hogy azt az utat, amelyen Fiedler közeledett a Hernád völgye felé, Tehány előterében egy kisebb csapat élén két ágyúval Bárczay őrnagy tartotta megszállva. Az biztos, hogy amikor az osztrák dandár az erdőből kibontakozott, már visszahúzódott Kassa felé. Mivel a falu a völgyben fekszik, védelme nem sok sikerrel kecsegtetett a hegyről aláereszkedő osztrák csapatokkal szemben. Ennek ellenére Pulszky december 17-i jelentésében kiemeli, hogy a hernádi völgyben Bárczay őrnagy a kassai nemzetőri századossal, Sóos Gusztávval nagyon jól viselte magát…(27) A jó viselés nyilván azt jelentheti, hogy Bárczay nem futott meg, hanem fegyelmezetten vonult vissza a kassai híd felé.
A lengyel csapat a kassai és eperjesi út találkozásához érve ékként vágódott Fiedler elővédje és a Tehány felől hátráló szepesi nemzetőrök közé. Váratlan megjelenésükre az osztrákok megtorpantak, így mind a szepesi nemzetőrök, mind a velök volt ágyúk, meg a zempléni önkéntes huszárok, elég időt nyerhettek a tisztességes megmenekülésre… – jegyzi meg Karsa, s noha ritkán dicsér, ezúttal szükségesnek tartja kiemelni: Sok-sok érdemük volt a lengyeleknek, különösen pedig vitéz és körültekintő vezérüknek, Tchorznickinek.(28)
Valóban, Tchorznicki százada győzelmes magabiztossággal, az utolsó zárt kötelékként ereszkedett le a Hernád hídja felé vezető országúton. Katonáinak még arra is futotta jókedvéből, hogy a folyóparton beragadt ágyú kivontatásában segédkezzenek. A hídon is a lengyelek keltek át utoljára anélkül, hogy tudatában lettek volna, hogy ők alkotják a szétvert magyar hadsereg utóvédjét. Laza egységet alkotva vonultak át a bezárkózó városon, menekülésre nógatva az elmaradozó honvédeket és nemzetőröket.
Fiedler vezérőrnagy dandárja kora délután kettő órakor, közvetlenül a Kassára vezető híd előterében egyesült a Schlik hadtest derékhadával. Még egy órába beletelt, amíg a gyalogságot a támadásra felsorakoztatták. A gondos előkészület feleslegesnek bizonyult. A Hernád túlpartján egyetlenegyszer dördült el a honvédtüzérség négy darab tizenkét fontos lövege.(29) Pont azok, amelyeknek az eredeti parancs szerint Tehányt kellett volna védeniük. Mintha a magyarok füstbe ment eltökéltségét itt dörögték volna bele a világba. Igaz, ezzel némileg akaratlanul is félrevezették Schliket…
Az osztrákok szuronyt szegezve, példás rendben megindultak a város felé. Biztosak voltak benne, hogy a főkaput eltorlaszolták, az utcákon barikádokat emeltek, s a városért késhegyre menő harcot kell folytatniuk. Eleinte óvatosan vonultak. De még mielőtt a külvárost elérték volna, a székesegyház tornyából bevonták a trikolórt, majd megadó lassúsággal kitűzték a fehér zászlót. Schlik puskaropogás helyett, harsány zeneszó mellett vonult be Felső-Magyarország fővárosába.(30) Az elkövetkező hónapokban majd többször megismétlődik e jelenet, azzal a különbséggel, hogy a bevonandó és a kitűzendő zászlók sorrendje változik, hol így, hol úgy.
K. főhadnagy jó krónikaíró, meteorológiai pontossággal jegyzi fel azt is, hogy december 11-én délután szép napos, télies idő volt, a tájat győztesen szemlélő elgyönyörködhetett a korai naplementében, amelynek hangulatát a kassai Szent Erzsébet-székesegyházból hozzája szüremkedő harangszó tette még békésebben emberivé. De hány emberért szólt lélekharangként? Akkor is, ha a magyar hadsereg vesztesége nem volt nagy. A néhány száz halott és sebesült csak töredékét alkotta a csatába vonuló 12000 embernek. De John Donne Hemingway által mottóul idézett gondolata: … minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel – örök érvényű. Tértől és időtől függetlenül egy vagyok vele – mondhatja az emlékező. A múlt, a jelen és a jövő erőszakos halálai egyaránt bennünket pusztítanak. Bennünket, élőket – tehetnénk hozzá, jóllehet az élés fogalmát a mi korunkban már apránként kiszorítja a túlélés reménye.
Az osztrákok közül a gyalogságot jóval megelőzve a Császár könnyűlovasok őrnagyi osztálya kelt át elsőként a hídon s fordult a magyarok nem különösebb harcértéket képviselő balszárnyának. A büszke magabiztossággal ügető két könnyűlovas század, élén az osztályparancsnok, Horatio Concoreggio őrnagy és az osztrák hadsereg szépreményű tisztje, Anton Scudier kapitány haladt. Az utóbbi tehetségéről az a tény is tanúskodik, hogy Schlik vezérkari főnökévé nevezte ki. A magyarok üldözését is ő rendelte el.(31) De a terepviszonyok ezúttal sem kedveztek az osztrákoknak. A felázott, homokos terület a lovasság számára járhatatlan volt, csak az utat tudta igénybe venni. Ezt viszont a város északkeleti magasságában tekintélyes csatornaárok vágta ketté, amely a Kassáról a Hernádba vezetett.(32) Így ugyan a csatornaárkot szegélyező töltésen be lehetett jutni a városba, de csak a lovat kötőféken vezetve, libasorban. Ez szerfelett lelassította a svalizsérok előrenyomulását.
A türelmetlen parancsnokok a már Kassára bejutott fél lovasszázad élére álltak, hogy folytassák a magyarok üldözését, a hátramaradt hat szakasznak pedig meghagyták: miután a csatornatöltésen mindnyájan bevergődtek a városba, kövessék az előresiető két szakaszt. Azzal nyomban be is ügettek a Kassát átszelő főútra. A város lakói megéljenezték az átvonuló könnyűlovasokat. De . megjegyzi: inkább félelmükben, mint őszinte örömükben.(33) A helybéliektől megtudták, hogy a lázadók egy része Lőcse, más része Torna irányába, többségük pedig – beleértve a tüzérséget is – Miskolc felé menekült. A könnyűlovasok a miskolci utat választották, s hamarosan több mint száz foglyot ejtettek, és egy lőszerrel és fegyverrel megrakott társzekér is a zsákmányuk lett. E siker egyre mohóbb reményeket lobbantott a katonáikat vágtára buzdító osztrák tisztekben. Tudták, hogy aznapi győzelmüket az koronázná meg igazán, ha a magyarok fedezetlen ágyúparkját elfognák.
A pesti út mentén, Kassától egyórai járásra fekszik Bárca. Neve az őt birtokló Bárczay nemzetségre utal. Akkoriban hozzávetőleg kilencszáz lakost számlált, s így a nagyobb felföldi falvak közé tartozott. Zömével katolikus magyarok és szlovákok lakták. Bárca határában állt az a vendégfogadó, amely 1848. december 11-én bekerült a magyar és a lengyel hadtörténetbe. Épülettömbje előtt tekintélyes puszta térség húzódott, az ivóba betérők szekereinek parkolóhelye. A nevezetes decemberi napon a vereséget szenvedett észak-magyarországi hadtest tüzérségének több mint húsz ágyúja sorakozott rajta. Menetkészen, de gazdátlanul. A tüzérek, mint akik dolgukat jól végezték, a fogadóban iddogáltak és falatoztak. Való igaz, hogy a csatában egyedül ők állták meg úgy-ahogy a helyüket, de a hadtest egészének helyzete és állapota mégsem indokolta nyugalmukat. A Kassa és Bárca között elterülő mezők felől az országúttól kiindulva, szaggatott félkörszerűen, árkok övezték a kocsma udvarát. Az árkokból a kocsma felé kihányt föld hullámzó sáncvonalat alkotott. Karsa úgy emlékezik, hogy nem mesterséges sáncvonal, hanem egy dűlőút töltése húzódott a fogadó közelében.
A lengyel légió volt az utolsó zárt kötelék, amely a fogadó előtti térségre bevonult.(34) Tchorznicki döbbenten nézett végig a fedezetlenül hagyott ágyúkon. Az első pillanatban azt hitte, hogy az ő tapasztalatlan embereire vár az elvontatásuk. Erre a feladatra vállalkozni pedig lehetetlenség, mivel akkor ki fedezhetné őket az üldöző osztrákokkal szemben… Aztán látta, hogy a helyzet nem olyan tragikus… Miután a magyar tüzérek az ő többszöri sürgetésére se hagyták el az ivót, hanem még a légionáriusokat is bennmaradásra invitálták, Tchorznicki úgy döntött, hogy a fogadót feladja, de az ágyúkkal megrakott teret nem.(35)
Katonái a téren szétszóródva, csoportokba verődve tárgyalták életük első csatájának élményeit, nem is sejtve a rájuk váró közeli dicsőséget. Hirtelen azt látták, hogy a tüzérek egymást lökdösve, taszigálva tódulnak ki a vendéglőből. Voltak, akik az ablakon ugráltak ki. Nyilván egy újabb figyelmeztetésnek már hitelt adhattak, mert szempillantás alatt ágyúiknál termettek és egymás után elvágtattak. A kocsma előtti téren csak a nyolcvannégy lengyel és három honvéd maradt. Az utóbbiak egyike Karsa Ferenc őrmester volt. Tchorznicki meghagyta neki, hogy a menekülő honvédeket és nemzetőröket állítsa meg és sorakoztassa fel a lengyelek mellé. A továbbmenekülőkre lövessen. Felszólításomat kutyába se vették – fűzi hozzá keresetlen egyszerűséggel Karsa. Egyetlen embert sikerült csak maradásra bírnia. Azt is karsebet okozó puskagolyóval.(36)
Tchorznicki sorakozót parancsolt, s közben nagy komótosan szivarra gyújtott, majd a közelében álló tisztekkel kezet fogott és megölelte őket. Öreg katona volt ő is, mint Schlik, s tudta, mi nyugtatja meg az embereit. Különben is, amióta Poniatowski József herceg, a Varsói Hercegség hadügyére a raszyni csatában az 1. gyalogezred megingott I. zászlóalját szájában pipát, kezében szuronyos puskát tartva vezette rohamra, a lengyel tisztek majdhogynem kötelességüknek tartották, hogy kritikus időben pöfékeljenek. E kritikus idő Bárcánál is beköszöntött… A lengyelek kettős vonalban felsorakoztak, s mintegy élő torlaszt alkottak az országúton. Mögöttük egyre elhalóbban csörömpöltek a menekülő ágyúk, előttük lódobogás verte fel a felhő-pókhálós messzeséget. A távolból fehér köpenyes, villogó sisakú lovas kísértetek bontakoztak ki. Mind élesebben és sűrűbben rajzolták tele a fogyatkozó országút fölötti hátteret.
A lovasszázadot mintha a menekülő ágyúk látványa vonzotta volna. Az ügetve közeledő könnyűlovasok vezére hirtelen visszafogta a lovát. Meglepte őt az útjukat álló kettős sorfal. A lengyeleken csak a négyszögletes sapka volt egyforma, egyébként meglehetősen vásáriasan festettek. Egy részük a nemzeti gárda mundérját viselte, néhányan a lengyel légió egyenruháját, a többiek a legkülönfélébb civil gúnyákat hordták, ki miben jött, vagy ki mit szerzett Magyarországon.(37) A nemzetőrök futásához szokott Concoreggio őrnagy nem tudta mire vélni, hogy az elébe merészkedett szedett-vedett népséget nem ugrasztja szét lovasainak puszta látványa. A lódobogás mintha áthatóbbá tette volna a csendet: aránytalanul harsánynak hallatszott a puskák felhúzott kakasának csattanása. Ne lőjetek, csak parancsszóra – szólalt meg Tchorznicki nyugodt, természetes hangon.
Végignézett az emberein. A lengyel alezredes Napóleon módján igyekezett minden katonáját név szerint ismerni. Közülük sokan még innen vannak huszadik életévükön. Fredro tizenkilenc éves, Brenner november 7-én töltötte be a tizennyolcadik életévét.(38) De nem ő a legfiatalabb a légionisták között. Marceli Nadziak, a tarnówi gimnázium tanulója, vagy Zygmunt Stetkiewicz przemyśli gimnazista tizenhat évesen szöktek Magyarországra és álltak be a légióba.(39) Roman a maga huszonnégy esztendejével már szinte idősnek számít. Neki köszönhető a bárcai összecsapás részletes megörökítése. Ő Mylenicéből származott, Bochniában nevelkedett, és a közeli Krakkóban diákoskodott. Bizonyára részt vett a tavaszi krakkói eseményekben.(40) Beszámolójában tévesen Castiglioninak titulálja az osztrák lovasok őrnagyát. Tudatának mélyéből Krakkó gyalázatos bombázójának nevét hívta elő. Bosszúvágya így teljesülhetett csak: a személyében megduplázódott ellenséges parancsnok ugyanis pár perc múlva átlyuggatott testtel marad a téren.
Fegyvereink lövéshez készen balmarokra fektetve mereven néztünk a vágtató ellenségre. A lovasság nem mert az országúton, előtte kőfalként tömören álló gyalogságnak rohanni, de mintegy 150–200 lépésnyire előtte, balrakanyarodással az országútról a rétre lefordult, hogy megkerülje a lengyeleket – emlékezik vissza Karsa.(41) Ez szerinte kedvezett a védőknek, mivel a felázott réten a lovakat nem lehetett sebes vágtára fogni…
És most adjuk át a szót: A rohamozó egységet vezető osztrák őrnagy bizonyára úgy gondolta, hogy a front megváltoztatásával szétzilálja sorainkat, és arcvonalunk így képtelen lesz őt sortűzzel köszönteni. Másként történt. Jobb helyzetbe kényszerített minket: az árok fölötti földhányások mögé. Szinte azzal egyidejűleg, ahogy a svalizsérok eltűntek az országútról – parancs nélkül, puskáinkkal egymás sapkáját leütve, inunk szakadtából rohantunk a sánc felé és megálltunk mögötte – igaz, minden különösebb rend nélkül, mert mindenki ott maradt, ahol a földhányást elérte, de fedezékben, mert az árkot és a sáncot együtt lehetetlenség volt átugratni.
Tchorznicki alighanem ügyet sem vetett a svalizsérokra, csak a sorainkat figyelte, mert azt hitte, hogy menekülésre fogjuk a dolgot.
– »Mit csináltok?! « – kiáltotta, és ismét a kocsma közelében a balszárnyunkon termett.
Szivarozva ismételgette: »Ne lőjetek, csak parancsra.« Egy pillanatig lövésre készen vártuk, hogy a svalizsérok megjelenjenek. Soraik rendezése némi időbe tellett.
Végre egymás után előbukkant a két részre szakadt század, legelöl az őrnaggyal, de míg a katonák ügetnek, az őrnagy vágtára fogja a lovát és jócskán megelőzi tiszttársait. Vagy harminc lépéssel róluk leszakadva már csak tíz-egynéhány lépésnyire van tőlünk.(42)
Mit gondolhatott Concoreggio őrnagy, látva, hogy ellenfelei rendíthetetlen nyugalommal, tüzelésre készen várják a rohamozókat? Ha a magyarok ágyúparkját elfogja, övé a nap dicsősége… Kitüntetés, előléptetés, hírnév vár rá. Nevét az osztrák hadsereg hadiközleményei a határokon túl röpítették volna. És most pár tucat tejfeles szájú polyák keresztezni próbálja magasra ívelő pályáját… Talán azért fogta egyre vadabb vágtára lovát, mintha makacs ellenfeleit egymaga akarná szétkergetni. Vagy azért, mert a végső pillanatokban, a puskák nekiszegeződő gondolatjeleiben felfedezte saját feldarabolt életvonalát?
A kétségbeesés vagy a magabiztos határozottság kiáltatta-e vele, mintegy varázsigeként, a megadásra felszólító parancsot: Waffen nieder Rebellen! Szavainak lengyel visszhangját: – Ne lőjetek, csak parancsra! – nem hallotta. Tchorznicki utasítását egyelőre még mindenki megtartotta, jóllehet az életükkel játszottak. És azok közül, akik az életet a haláltól elválasztó árok peremén állnak, szükségszerűen akad valaki, egy első, akinek túlfeszített idegei elpattannak. Az, aki úgy érzi, hogy a legelöl vágtató lovas, mint bosszúálló arkangyal, bömbölő hangon és magasra tartott pallossal, egyenesen őt akarja legázolni… És így mit tehetne mást: önkéntelenül meghúzza a ravaszt. A golyó végigszántotta Concoreggio sisakjának aranyos, oroszlánokkal díszített taraját. A puskadörrenést négy újabb lőporfüstös csattanás követte. Az elsőként tüzelőnek jobbján és balján álló két-két légionárius sütötte el fegyverét, nyilván társáéhoz hasonló félelmében. A ló felbukott, s lovasával együtt a sáncárokig kalimpált.(43)
Magabiztos vezérük halálát látva az osztrák lovasok tanácstalanul megtorpantak.
Tchorznicki ekkor adta ki első tűzparancsát: Második sor, tűz!
Jóllehet nem álltunk kettős sorban, de mindenki tudta, melyik sorhoz tartozik. Fele részünk elsüti puskáját, és máris tölti, a másik még célra tart – emlékezik vissza dicsőségük legforróbb pillanataira. – A század közepén támad a legnagyobb zavar, látszik, hogy a legtöbben oda lőttek. Többen meginognak, a lovukra borulnak, mások lefordulnak a nyeregből, de a század majdhogynem egy helyben toporog. Azok, akik megmenekültek, igyekeznek megfordítani lovukat, de a zárt seregben ez alig lehetséges, előbbre menni pedig, hogy maguknak fordulóhelyet találjanak, vagy nincs bátorságuk, vagy a lovuk nem engedelmeskedik. Egy percig tarthatott e riadt zavar, amikor néhányuknak mégis sikerül a lovukat kihozni a tömegből, így a sereg fellazul, s mindnyájan megfordulhatnak.
Tchorznicki csak erre várt – parancsa most: »Első sor, tűz! «
A második sor már berakja a töltést, azok öten pedig, akik elsőkként lőttek, a második sortűzhöz csatlakoznak. Már szabadon hullanak lovukról mind az első, mind a második sortűz áldozatai. A második sor tagjai nem akarják puskájukban hagyni a golyót. Néhányuk kifut az árkon túlra, hogy a menekülők nyomába érjen. A hidegvér és a józan ész szemmel láthatóan elhagyja a bakát.
Röpke pillanat múlva már mindnyájan az árok előtti téren vannak, futás közben töltik meg puskájukat, és úgy űzik az ellenséget, mintha lovon ülnének.
Tchorznicki igyekszik őket visszatartani, de hiába.(44)
A mezőn szétszóródva, lövöldözve a menekülő lovasok után szaladó lengyelek látványa nem éppen katonai. Reguláris alakulat ilyesmire nem nagyon ragadtatná magát. Részben azért, mert veszélyes; ha a lovasok, mintegy parancsszóra megfordulnának, nehéz helyzetbe hoznák az üldözőket. Vagy ha megérkezne a nehézkes városi átkelés miatt lemaradt hat könnyűlovas szakasz… A megízlelt dicsőség azonban túlságosan mámorító az ifjú harcosok számára. Schlik hadserege megfutamította az egész magyar hadsereget, a 84 lengyel most úgy érzi, hogy az egész osztrák hadsereget verte vissza.
A havas pusztaságot döglött lovak, halott könnyűlovasok tarkítják. A sebesültek is holtnak tettetik magukat, mint például Begg hadnagy, aki a lengyelek elvonulása után szabadítja ki magát a lova alól.(45) Anton von Redl hadnagynak azonban nincs ilyen szerencséje; sebesülten fogságba esik.(46) Anton Scudier százados lába úgy szorul lelőtt lova alá, hogy ha akarna se tudna elnyúlni a földön. E ló-csapdából egy Jan Suryn nevű légionárius menti ki. Így aztán, mint a lengyelek foglyát, ő kísérheti Scudiert Miskolcra. Suryn Sanok környékérő származott, egy ideig műszaki iskolába járt…, és görög katolikus pap fia volt.(47) Ebből következően – származását tekintve – ukrán, pontosabban: lemák lehetett. A tehetséges osztrák vezérkari kapitány kikapcsolása a további küzdelemből kétségtelen hasznára van a magyar hadseregnek. Ráadásul Scudiert a hadifogság nem tette magyargyűlölővé. Sőt… A kiegyezés után a temesvári hadtest parancsnoka lett, és nemcsak posztján működött eredményesen, hanem a városért is sokat tett. Emlékét sokáig őrizte a róla elnevezett park.
A Scudiert fogságba ejtő és kísérő Surynra természetesen fölfigyeltek felettesei. Így e félig-meddig véletlen tettének köszönheti, három hónap múlva a légió 2. zászlóaljának századosa lesz,(48) míg a bárcai összecsapásban a helyét hozzá hasonlóan derekasan megálló Roman csak közlegényként hagyja el a magyarországi hadszínteret.(49) A csatatéren nemcsak az életben maradáshoz kell szerencse, hanem a feltűnéshez, kitüntetéshez is.
Az osztrák lovasok előbb lőtávolon kívül kerülnek, majd eltűnnek a Kassa felé vezető úton. Már jódarabon elvágtattak, mégis láttunk közülük egyeseket lepotyogni, kik csak a szorosan zárt sorok tágulásával hulltak le lovaikról – jegyzi meg Karsa.(50)
A lengyelek mintha hirtelen rádöbbennének tettükre. Amit elkövettek, azért a legszigorúbb megtorlás jár. Biztos, hogy Schlik az egész hadsereget rájuk szabadítja. El is terjed a hír egy új osztrák könnyűlovas század közeledéséről. A légiósok izgatottan veszik körül Tchorznickit, mint apjukat a megszeppent gyermekek. Lelki szemeinkkel láttuk, amint a tajtékos lovon vágtató svalizsérok érkezése után máris kartáccsal töltik a lovasüteg ágyúit, befogják elébük a lovakat, s a fedezésére rendelt könnyűlovasok felnyergelnek. Ezen elképzelt látvány arra ösztökélt bennünket, hogy a lehető legrövidebb időn belül a legmesszebbre kerüljünk Kassától – idézi fel a győzelmi mámort váratlanul kioltó riasztó percek hangulatát Roman.(51)
A menekülő és alaposan megritkított könnyűlovasok látványa azonban az ellenkező hatást váltotta ki az osztrákok kassai táborában. Schlik arra a meggyőződésre jutott, hogy a további előnyomulásra körültekintően fel kell készülni. Vállalkozó kedvéből az elkövetkező napokban is csak arra futotta, hogy a bárcai kocsma előtt kiterített halott könnyűlovasok előtt elvonultatta csapatait.(52)
Az, hogy a magyar hadvezetésnek ideje maradt arra, hogy az ágyúit megőrzött északi hadtestet újjászervezze, kizárólag Tchorznickinak és embereinek az érdeme. Ezzel mindenki tisztában volt. Ennek tudatában teljességgel érthető, hogy Debretzeni Pál borsodi nemzetőr főhadnagy december 14-i jelentését e szavakkal kezdi: Hála, örök hála néktek, testvéreink, barátaink, hű lengyelek!(53)
A kis lengyel csapat hirtelen támadt veszélyérzetében egyhuzamban menetelt Hidasnémetiig, ahol Tchorznicki éjfél körül átadta az utóvéd parancsnokságát Gedeon őrnagynak. Az egész hadtestből ő volt az egyetlen a lengyel ezredesen kívül, aki úgy-ahogy rendben visszavezette fegyvertelen, ruházatlan, gyakorlatlan zászlóalját.(54) A tőle idézett minősítések is érzékeltetik, hogy az különösebb harci tevékenység kifejtésére alkalmatlan volt.
Ezúttal a főparancsnoka hadmozdulatát egekig magasztaló K. is elismeréssel szól a légió bárcai tettéről: … a lengyelekből álló egység, amelyet a sambori Nemzeti Gárda századosa, az akkor már alezredes Tchorznicki (a napóleoni iskola kiváló katonája) vezetett, a könnyűlovasokat húsz lépés közelségbe engedte, majd parancsszóra fölényes hidegvérrel rájuk süttette fegyverét. (…) A könnyűlovasok, akik a jól időzített sortűzre első soraikat és vezérüket elveszítették, megzavarodtak és visszafordultak.(55) Az osztrák főhadnagy tapintatosan a visszafordultak fordulatot használja a megfutottak vagy elmenekültek helyett.
Annak idején a somosierrai hegyszorost elfoglaló lengyel könnyűlovasok tettét Napóleon francia–lengyel hadiérdemként adta hírül a világnak, mert a rohamban egy francia tiszt is részt vett. A császár számára alaptétel volt, hogy nyilvános közleményekben, dokumentumokban dicsőíteni csak a franciákat szabad, szövetségeseit dicsérni csak akkor kell, ha nagyon muszáj, akkor is csak módjával.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány szerencsére nem követte ezt a napóleoni propagandagyakorlatot. Bizonyára fogalma se volt arról, hogy Karsa és három honvédtársa is kiérdemelte a lengyel csapatot megillető babérkoszorú egy-egy levelét. A Közlöny december 19-ei számában értékelte az egy héttel korábban lezajlott csatát: A Kassán túli parton volt az ütközet, de nem sikerült népünknek az ellent feltartóztatni, mert táborunkban kevés honvéden s egy lengyel csapaton kívül a többi erő nagyrészt rosszul felfegyverzett, ruházott s családi gondokkal terhelt nemzetőrökből állott, szép számú ágyúinkhoz hiányzott a fedezet, s az egész hadimunkálatban az összefüggés, veszteségünk számát kitudni nehéz, mert a nép annyifelé széledt, ahány megyéből való volt. A lengyelek bámulatos elszántságot tanúsítanak, ezeknek köszönhető, hogy az ágyúk, egy felfordulton kívül, az üldöző svalizsérok által el nem foglaltattak, sőt bevárván ezek egy kocsmánál a lovasokat, közölök többet lelőttek, egy őrnagy el is ejtetett.
A Pesti Hírlapnak két nappal korábban a kassai csatáról beszámoló kevésbé hivatalos cikke nem fukarkodott az elismeréssel: Azon derék vitézek sorában, kik e nehéz napon a nemzet tiszteletét és közelismerését kivívták maguknak, első helyen kell említenünk a hazánk védelmében rettenthetetlen vitézséggel harcolt lengyel csapatot, mely (…) magának a szétvert sereg hátrálásánál rettenthetetlen elszánt fedezésével örök dicsőséget vívott ki, s nemzetünk hálájára a legnagyobb igénnyel bír. (…)
A kormány a nemzet nevében ezen hős lengyel csapatnak ezennel köszönetet mond…
A valóságban azonban ez a köszönet közel fél évet késett. A mulasztás oka nem féltékenység, hanem politikai meggondolás. Az osztrák sajtó amúgy is nagydobra verte a lengyelek bárcai szereplését, annak bizonyságául, hogy a meghatározó szerepet ők játsszák a magyar hadseregben. A magyar hadvezetés csak a cári intervenció bejelentése és a lengyel légió hivatalos megalakítása után jutalmazta meg Tchorznicki századát a bárcai helytállásáért. Erről a Közlöny 1849. június 8-ai számában közzétett rövid közleményből szerezhetünk tudomást:
A lengyel légió 1-ső dsidás osztálya azon hősies és eredményes magaviseletéért, mellyet a múlt évi december 11-i kassai és bárcai ütközetekben, részint a nemzet ott vívott serege ágyúinak megmentése, részint az ez által szerzett nagy fontosságú következménye által tanúsított, zászlója – a’ hálás magyar nemzet nevében a’ katonai vitézség harmadik osztályával feldíszíttetett.
Debrecen, május 31. 1849.
Görgei hadügyminiszter
Az ugyanezen a napon a lengyel légió 1 dzsidásosztályának átküldött kitüntetést igazoló oklevél kiemeli, hogy mivel a Hadügyminisztérium e vitéz csapat minden egyes tagjának mellét nem tudja vitézségi érdemjellel feldíszíteni, kedves kötelességének tartja az 1. lengyel ulánusosztály lobogójának 3. osztály érdemjelet adományozni…(56)
A nemzet közvetlen háláját Tchorznicki lengyelei már december 15-én délelőtt megtapasztalhatták. Ekkorra már a tettükről tudomást szerzett környékbeli magyarok vendégszeretete képezte előrehaladásuk legfőbb akadályát. Mire Miskolcot elérték, már a város is felkészülhetett a fogadásukra: tekintélyes küldöttség várta őket. Arra kérték a lengyeleket, hogy a fogadás ünnepélyesebbé tétele és a hangulat fokozása végett katonai menetben masírozzanak a városházáig. Feltűnő, hogy a masírozás, a puskával való tisztelgés kevésbé megy az ifjú légionáriusoknak, mint az ellenség megfutamítása. De az őket körülvevő és éljenző tömeg miatt sem menetelhettek úgy, ahogy ez a díszmenetet kivágó katonákhoz illett volna.
Kiderült, hogy a katonai merevség nem illik a bennünket elárasztó kedvességhez – igazolja magukat –, Tchorznicki visszadugta kardját, a menetoszlop felbomlott a sorainkba vegyülő és bennünket szállásra invitáló polgárok, mi több, asszonyok miatt.
Igaz, mi sem azok közül valók voltunk, akik ne akartak volna véget vetni a feszélyező parádénak.
Mielőtt a városházára értünk volna, elfogytunk: szétszedtek bennünket a vendégségbe invitálók. Ott aztán ismét védekeznünk kellett, ezúttal a borral szemben, de nem kevésbé, mint Bárcánál az osztrák lovasság ellen.(57)
A napóleoni hadseregben 1805 után az volt a legkitüntetőbb minősítés, ha egy katona elmondhatta magáról: Én ott voltam Austerlitznél! Tchorznicki ezt a kijelentő mondatot második személyű kérdő mondattá alakította át. Austerlitz helyébe, ahol a szövetséges orosz-osztrák csapatok közel 30 000 ember veszítettek, a tizennyolc könnyűlovasnak nyughelyet adó Bárca került. Lengyel légionárius számára az volt a legnagyobb kitüntetés, ha Tchorznicki kérdésére azt válaszolhatta: Én ott voltam Bárcánál!

 


Jegyzetek:

 


1 K., Franz: Die Winter-Campagne desSchlikschen Armee-Korps 1848–1849. Olmütz, 1850. (továbbiakban: .)
2 Angyal Dávid: Az ifjú Ferenc József. Bp. (év nélkül): 62.
3 Uott 31.
4 T., Henryk: Kraków, 1971: 457–460.
5 K. 20.
6 Teofil: Egy lengyel számkivetett honvédtiszt visszaemlékezéséből. Holmi, 1996. 6. (továbbiakban: T.)
7 Uott 872.
8 Uott.
9 Uott 873.
10 Uott 875.
11 Magyar Országos Levéltár Országos Honvédelmi Bizottmány iratai. Továbbiakban: ( MOL H 2 OHB) 1848: 5879.
12 K. 27.
13 Uott 29.
14 L. a 11. sz. jegyzetet.
15 T. 877.
16 MOL H 105 Farkassányi kormánybiztos. iratai, 1. doboz.
17 T. 876–877.
18 K. 31.
19 MOL H 2 OHB 1848: 6554.
20 Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. Bp. 1993. (továbbiakban: Karsa): 39–40.
21 K. 34.
22 Karsa: 40.
23 T. 878.
24 Roman: (Polacy w powstaniu 1848 roku. Potyczka pod Barc). In: Rakowski, Kazimierz: Dwa z 1848 roku. Warszawa, 1906.
25 Karsa 41.
26 Uott.
27 MOL H 2 OHB 1848: 6032.
28 Karsa: 41–42.
29 K. 36.
30 Breit József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai története. I. Budapest, 1897: 185.
31 K. 36.
32 MOL H 2 OHB 1848: 6554. Térképmelléklet.
33 K. 38.
34 B. 109.
35 Uott.
36 Karsa: 46.
37 B. 118.
38 Lengyel Hadtörténeti Múzeum: Muzeum Wojska Polskiego – MWP 2766/c.
39 Központi Állami Történeti Levéltár – Lvov (továbbiakban: CGIA) f. 146, op. 4, ed. 395, k. 64–65.
40 CGIA f. 146, op. 4, ed. 395, k. 75–76.
41 Karsa: 47.
42 B. 111.
43 Uott 111–112.
44 Uott 112–113.
45 B. 40–41.
46 Pizzighelli, Cajetan: Geschichte des k. u. k. Ulanen-Regiments Kaiser Joseph II. No. 6. II. Wien, 1908: 128.
47 CGIA f. 146, op. 4, ed. 396, k. 9.
48 Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988: 588.
49 Wysocki, Józef: Együtt a szabadságért. 1848/49. A magyarországi lengyel légió parancsnokának visszaemlékezései az 1848-as magyarországi hadjáratra. Budapest, 1993: 126.
50 Karsa: 47.
51 B. 114.
52 K. 43.
53 MOL R 110 Kossuth Hírlap. 2. tét. 4. d.
54 MOL H 2 OHB 1848: 5452.
55 B. 40.
56 MWP 2767/c.
57 B. 118–119.



« vissza