Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Értékek és külpolitika

Talleyrand-nak (is) tulajdonítják a mondást, amely szerint a politika a lehetőségek művészete, és a 19. század nagy alkalmazkodója valóban mondhatta ezt. A 20. században azonban sokkal több szerzője és hirdetője akadhat a tételnek, kiknek felsorolásába ezúttal nem érdemes belekezdeni. A tétel azért nem meghökkentően eredeti, mert a politika alapkérdése éppen a lehetőségek felmérése, meghatározása és az ebből fakadó célok kitűzése. Ha ugyanis lehetőségnek a mindenkor fennálló állapotok változatlan rendszerét tekintjük, akkor a politika valóban nem lehet más, mint az ehhez a rendszerhez történő folyamatos és intelligens alkalmazkodás (intelligent adoptation, ahogy ezt – egészen más összefüggésben – az amerikai versenyjog mondja). Ha azonban a lehetőségek világába befogadjuk a fennálló helyzet bizonyos mértékű alakítását, jobbítását, ésszerű megváltoztatását, akkor azonnal szembesülünk a kérdéssel, hogy hol vannak ennek az ésszerű jobbításnak a határai, azaz mi lehetséges és mi nem az. A tétel ezért inkább a mindenkori pragmatikus alkalmazkodás követelményét sűríti általánosan követendő jelszóvá, és nem ad választ a politika – és a külpolitika – egyik legalapvetőbb kérdésére: melyek a politikai cselekvés alapjául szolgáló értékek, elvek és normák, milyen mértékben szükséges és lehetséges ezeknek az értékeknek alapján cselekednünk, az elveknek és normáknak érvényt szereznünk, mi az erkölcs és a politika, ezen belül a külpolitika viszonya, hogy lehet esetenként megtalálni az elvszerűség és célszerűség, az értékek és a pragmatikum helyes arányát.
A politika és az erkölcs viszonyáról az utóbbi időben sok szó esett, és akik erről szóltak, a legfontosabb kérdésekben egyetértettek. Hisszük Bibó Istvánnal együtt, hogy a hazugságra épített politikai konstrukció mindig összeomlik,(1) és azt is tudjuk, hogy erkölcsi értékrend nélkül, értékalapok nélkül nem működhet sem a gazdaság, sem a jogrendszer, és általában véve nem működhet az egész társadalom, tehát a politika is kudarcra van ítélve. Ezért mondják, mondjuk azt olyan sokan, hogy lelki, szellemi és mindenekelőtt erkölcsi megújulás nélkül nem lesz sikeres korszerűsödés és polgárosodás, nem lesz tartós nemzeti felemelkedés. A politikai, társadalmi, gazdasági rend és a jogrend – amint ezt a szociális piacgazdaság gondolatrendszerének megalkotói annyiszor kiemelték – egységet alkot, és ez az egységes rendszer az értékek rendjén, az erkölcsi renden alapul.
A politika és az erkölcs ma olyannyira elterjedt, intellektuális és morális igénytelenséget kifejező közhelyszerű szembeállítása éppen olyan hamis, mint a jog és az erkölcs közötti, szintén gyakran emlegetett ellentét. A politika valóban gyakran ütközik az erkölcsi értékekkel, de egyben alkalmat nyújt az erkölcsileg legmagasabb rendű emberi magatartás tanúsítására. Ahogy Debreczeni József mondja Kevés területe van az emberi cselekvésnek, ahol a politikánál több önfeláldozással, az elvekért, az eszményekért való kiállással, kitartással találkoznánk. Számos hőst adott a politika az emberiségnek, akik az elveikért mártírsorsot, börtönt, halálos ítéletet, akasztófát, máglyahalált vállaltak.(2) Ha az általa felsorolt és mindannyiunk által jól ismert vértanúk nevén elgondolkodunk, az is világossá válik, hogy bukásuk történelmi megközelítésben nem kudarcot, hanem győzelmet hozott: eszményeik és céljaik nagyrészt megvalósultak. Itt persze megjelenik a legtitokzatosabb és legnehezebben kezelhető dimenzió, az idő, és ez még összetettebbé teszi a politikai lehetőségek és sikerek felmérésének, illetve megítélésének a kérdését.
A külpolitika és általában a nemzetközi politika területén még nehezebb feladat az elvekből fakadó követelmények és a tényleges lehetőségek egyeztetése, az értékek és az érdekek nap mint nap jelentkező konfliktusának a feloldása. Nincs és nem is lehet olyan külpolitika, amely cselekvése egyetlen alapjának az általa helyesnek tekintett erkölcsi értékek, eszmények és elvek követését tekinti. A világ meghatározó folyamataihoz alkalmazkodni kell, ami e folyamatok körültekintő felmérését, megértését és szükséges mértékű befogadását feltételezi. De az a külpolitika sem lehet hosszú távon sikeres, amely egyetlen célját a napi alkalmazkodásban, a haszonelvűség tételének mindennapi szinten történő konkrét érvényesítésében látja. A napi alkalmazkodás sodródásba torkollik, a legkisebb ellenállás és a legkisebb kockázat mindenkori választása nemcsak hiteltelenné, hanem talajtalanná is teszi ezt a politikát, megfosztja azt támaszkodási pontjaitól, orientációs forrásaitól. A sikeres érdekérvényesítés ezért nem nélkülözheti az értékek, eszmények, elvek, az ezekből fakadó célok meghatározását és a mindezek melletti egyértelmű és határozott elkötelezettséget.
A nemzetközi politika egyébként bőven szolgáltat arra példákat, hogy az értékek melletti elkötelezettség és az erre épülő politika sikerre vezet. A legismertebb és legegyszerűbb példája ennek a hidegháború megnyerése a nyugati világ részéről. Az Egyesült Államoknak a 40-es évek végétől folytatott külpolitikáját egyes elemeiben lehet bírálni, egyéni megítélés kérdése, hogy egyes akciók erkölcsi tartalmát, valamint sikerét vagy kudarcát hogyan értékeljük, de az vitathatatlan, hogy az amerikai külpolitika végső soron morális alapokra épült és alapvető értékeket kívánt érvényesíteni. Sokáig úgy tűnt, hogy az amerikai politikának ez az erkölcsi dimenziója nem jelent előnyt, sőt esetenként hátrányos lehet. Végül mégsem ez történt, mivel nem a bölcs filozófusok, politológusok és kremlinológusok nagy többségének, hanem egy akkor ismeretlen magyar politológusnak, ma európai szellemóriásnak, Bibó Istvánnak lett igaza, aki szerint – mint láttuk – a hazugságra épített politikai konstrukció mindig összeomlik. A nyugati világnak mindössze kitartania kellett, igaz, ez sem volt csekélység.
A külpolitika ezért a politikához hasonlóan nem elsősorban arról szól, hogy miként alkalmazkodjunk és illeszkedjünk a világhoz, hanem arról, hogy a tényleges lehetőségek keretei között hogyan tudjuk ésszerűen javítani és jobbítani azt. Ezért a jövőben, a jövőről és a jövőért kell gondolkodni, ami a mi esetünkben egyszerre jelenti Magyarország jövőjét, a magyar állam jövőjét, de jelenti a magyar nemzet jövőjét is. Egyaránt szól ez a jövő az egységesülő Európába beilleszkedő, gazdasági, intézményi és jogi rendszerébe beépülő, de annak alakításához is hozzájáruló Magyarországról és az egységesülő nemzetek Európájának minden anyagi-szellemi erejét beépítő, de egyben önazonosságát, nyelvét, kultúráját megőrző és erősítő magyar nemzetről. Az egységes Európa megteremtésének és annak, hogy e folyamatnak s eredményének mind a magyar állam, mind pedig a magyar nemzet részese legyen, talán még nagyobb a jelentősége a nemzet, mint az állam szempontjából. A nemzet ugyanis ettől az európai egységtől, az európai építkezésnek nevezett, sok ellentmondással, feszültséggel és kétséggel terhes, alapjában véve mégis lenyűgözően sikeres folyamattól szétszakítottságának enyhítését, netán feloldását is reméli. Ezért is hinnünk kell abban, hogy a 21. század során létre fog jönni az egységes Európa, és ezért is kell alapvető célként kitűznünk, hogy az egységes Európa megteremtését elősegítjük, a folyamatnak aktív résztvevői leszünk. Ezért kell hinnünk abban, hogy a 21. század esélyt ad arra, hogy jobb idők jöjjenek Magyarországra, a magyar nemzetre, egész Európára, sőt talán a világra is.
Az alapvető kérdés az, hogy e cél eléréséhez elegendő-e a szemlélődés, az alkalmazkodás, a napi pragmatikum kiváltotta sodródás. Elegendő lesz-e a 20. századi gondolkodás változatlan folytatása, továbbvitele? Elegendőek lesznek-e azok az ideák, gondolkodási modellek, paradigmák, technikák, amelyek a 19. század önmagát mindentudónak feltételező pozitivizmusában gyökereztek és a dicsőséges 20. században teljesedtek ki? Abban a században, amikor az ember legyőzte a természetet, szolgálatába állította, sőt kis híján megfordította a folyókat, gyilkos ideológiái nyomán tízmilliószámra gyilkolta egymást, a világ egyharmadán gazdaságilag tartósan életképtelen, a polgári társadalmat felszámoló, az emberek fejét, szívét kifordító, erkölcsét szétroncsoló diktatúrákat hozott létre. A hétköznapi bölcsesség szerint mindez már mögöttünk van, de nincs pontos felmérésünk arról, hogy mennyiben hordozzuk ezt a múltat, annak kultúráját, gondolkodásmódját, technikáit, mennyiben munkál a folytonosság, és mennyiben tudtuk megszakítani és tudjuk egyénként és közösségként meghaladni azt. E múltat nem végképp elfelejteni, hanem meghaladni kell, megértve azt és emlékezve arra annak érdekében, hogy értsük és alakítsuk a jövőt.
Óriási bizonytalanságokat hordoz az elkövetkezendő század. Hatalmasak a lehetőségek, de félelmetesek a veszélyek is nemcsak Magyarország, hanem Európa és az egész világ számára. Közeledhetünk a valóságos esélyegyenlőséggel rendelkező polgárok és nemzetek igazságosabb és biztonságosabb világához, de a politikai és gazdasági koncentráció, az ebből fakadó egyenlőtlenség, az ökológiai katasztrófák veszélye, a lassan a világ legelső iparágává növő szervezett bűnözés és nem utolsósorban az e veszélyekre adható hamis válasz el is távolíthat bennünket ettől a jobb és kiegyensúlyozottabb világtól.
A választás mindannyiunkon múlik és mindannyiunk felelőssége. Mindenekelőtt bíznunk kell önmagunkban, közösségünkben és nemzetünkben. Nemzeti önazonosság-tudat nélkül nem tartható fenn az önmeghatározásunk szempontjából legfontosabb közösség. A nemzetnek magabiztos, jogaikat ismerő és érvényesítő polgárokra, a polgároknak pedig magabiztos, történelmére és teljesítményére büszke, önazonosságát átélő, sikerekben bízó nemzetre van szükségük. Csak az ilyen nemzetek tudják létrehozni azt a politikailag és gazdaságilag egységes Európát, amelyen nem kis részben múlik, hogy a 21. század a lehetőségek érvényesítésének százada lesz-e a világ, benne Európa s persze a mi számunkra, vagy a veszélyek és az azokra adott hamis, fundamentalista válaszok új katasztrófákat érlelnek.
Mindez nem lehetséges megkérdőjelezhetetlen nemzeti és egyben Európa-elkötelezettség nélkül. Nemzeti elkötelezettség nélkül nincs Európa-elkötelezettség, a nemzethez tartozás élményének átélési készsége nélkül pedig nincs európai önazonosság és sikeres integráció. Ez az Európa-elkötelezettség ad arra alapot, hogy semmilyen kisebbségi érzést ne tápláljunk az Európai Unióval szemben, érdekeinket az értékeinkre építve határozottan, keményen, szakszerűen és ésszerűen képviseljük. Az európai integráció maga is mindenekelőtt értékekre és eszményekre épül, az európai építkezés ma is nem kis részben értékvezérelt folyamat. Az egység gondolata az eszmék világában jött létre, és minden megtorpanás esetén az eszmények és célok adtak lendületet ahhoz, hogy a folyamat túllépjen a válságon. Une certaine idée de l’Europe vezetett ahhoz, hogy például az Európai Bíróság kimondja az alapszerződések közvetlen alkalmazandó voltának a tételét, de ugyancsak az európai társadalmi és gazdasági rendszerrel kapcsolatos eszmények – így a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam eszménye – határozták meg ennek az egész folyamatnak a természetét és jellemzőit. Magunkénak kell tudnunk tehát ezeket az eszményeket ahhoz, hogy a folyamatban valóságosan részt vegyünk. A demokrácia, a piacgazdaság, az alkotmányos jogállam pedig azt is jelenti, hogy az integráció nem egyetlen bölcs központ akaratának alávetve működik, és egyetlen politikai mozgalom sincs abban a helyzetben, hogy egyedül ismerje meg és fel a világ és ezzel a társadalom átalakításának objektív törvényszerűségeit. Az európai integráció éppen úgy a különböző, ellentétes érdekek határozott és tisztességes képviseletére épül, mint általában a működő piacgazdaság és a demokratikus jogállam. Ennek a rendszernek az a lényege, hogy mindenki a saját érdekeit képviseli, és senki sem a másik féltől várja az érdekei képviseletét. A markáns és határozott érdekképviseletet éppen az teszi lehetővé, hogy a résztvevők mindegyike – a szükséges szakmai és erkölcsi színvonalon túl – az alapvető célok és értékek tekintetében elkötelezett, és ezt senki nem vonja kétségbe.
A magyar csatlakozással kapcsolatban az utóbbi időben több alkalommal felmerült a tárgyalási stratégia kérdése, ezzel összefüggésben az, hogy milyen mértékben és körben támasszon a magyar fél igényt ún. átmeneti könnyítésekre, a közösségi szabályozási rendszertől (acquis communautaire) történő ideiglenes eltérésekre. Ismeretes, hogy az Európai Unió jelentős területeken tervez átmeneti eltérésre, derogációra javaslatot tenni. Feltehetően átmenetileg korlátozni kívánja a szabad munkaerő-áramlást, és nem kívánja teljes egészében alkalmazni az új tagokkal szemben a mezőgazdasági politika és az abból fakadó támogatások minden elemét. Arra vonatkozóan pedig hivatalos anyagokban is történt már utalás, hogy az új tagok nem kaphatják meg annak a pénzügyi támogatásnak a teljes összegét, amelyekben a jelenlegi szabályok és mechanizmusok alapján tagságuk esetén részesülnének. Mindez az acquis communautaire-től történő igen lényeges eltérést jelent, hiszen átmenetileg sérelmet szenved a négy szabadság érvényesítése és azok közgazdasági és ma már – éppen az Európai Bíróság gyakorlata nyomán létrejött – jogi egysége, a mezőgazdaság terén nem érvényesülnek a közös, sőt egyetlen piacból fakadó egyenlő versenyfeltételek, a pénzügyi támogatás körében pedig nem érvényesülne maradéktalanul a közösségi szolidaritás és az egyenlő elbánás elve. Mindezek súlyos kérdések, amelyekre természetesen alaposan fel kell készülnünk. E felkészülésnek csak egyik eleme, hogy pontosan és szakszerűen kidolgozzuk azokat az átmeneti kivételekre vonatkozó igényeinket, amelyeket mi kívánunk a csatlakozási tárgyalások során előterjeszteni. Nem az a fő kérdés, hogy ezeknek az igényeknek a száma jelentős vagy csekély, ezek súlyát egyébként sem a számszerűség határozza meg. Önmagában az a tárgyalási stratégia sem tekinthető hibásnak, amely szűk körben kívánja megvonni ezeknek az igényeknek az érvényesítését annak reményében, hogy ezzel felgyorsítjuk a tárgyalási folyamatot. Az azonban már súlyos hiba, ha bizonyos igények érvényesítéséről eleve lemondunk éspedig az Unió által érvényesített derogációs igények pontos ismerete nélkül. Még súlyosabb hiba, ha nem ismerjük fel pontosan ezeknek az igényeknek a természetét és az azok által érvényesíteni kívánt érdekeket. Ezzel kapcsolatban gyakran elhangzik az az érvelés, hogy túlságosan nagy számú igény előterjesztése esetén valójában a tagságra való éretlenségünkre vonatkozóan szolgáltatunk érveket és bizonyítékokat, mivel minél fejletlenebb egy ország, annál nagyobb számú kérdésben van szüksége és igénye átmeneti könnyítésekre és kivételekre, minél fejlettebb, annál kevésbé van erre szükség. Ez az érvelés elvezethet azután oda, hogy a csatlakozási tárgyalásunk valóban egyfajta érettségi vizsgává alakul, ahol nekünk azt kell bizonyítanunk, hogy minden szempontból érettek vagyunk, ezért a mi érdekeinket szolgáló eltérésekre vonatkozó javaslatokat nem vagy csak nagyon szűk körben kívánunk előterjeszteni. Ezzel szemben a másik fél érettsége természetszerűen adott, ezért számára semmi sem gátolja azt, hogy az érdekeit szolgáló derogációk ügyét határozottan képviselje, függetlenül attól, hogy ezek jelentősebbek és szélesebb körűek, mint a fejletlenebb, éretlenebb fél jórészt konkrét részkérdésekre vonatkozó eltérési igényei.
Úgy tűnik, szem elől tévesztjük, hogy az acquis communautaire átvételével kapcsolatos átmeneti eltéréseknek csak egy része függ össze a tagjelölt állam fejlettségi szintjével. A korábbi csatlakozási tárgyalások során ez egyértelmű volt, hiszen nehéz lenne például a svédek számára fontos, sajátos rágó-dohány különleges kezelésére vonatkozó igényt Svédország fejlettségével vagy fejletlenségével összefüggésbe hozni. A most induló csatlakozási tárgyalások esetében is látható, hogy például az Unió által várhatóan érvényesített igények többsége is fejlettségsemleges, sőt éppen az a helyzet, hogy a fejlettebb fél tart igényt átmeneti kivételekre és könnyítésekre, például a saját munkaerőpiaca vagy mezőgazdasági termékpiaca oltalma céljából. Az esetleges magyar igények is csak részben függenek össze a fejlettségi szintünkkel. Ez a helyzet például a környezetvédelem területén, ahol kétségkívül átmeneti könnyítésekre van szükségünk a Nyugat-Európában már érvényesülő szigorúbb szabályozási szintek megvalósítása céljából. Ugyanakkor például az állategészségügy, a növényegészségügy területén úgy tűnik, hogy a mi szabályaink a szigorúbbak, és itt esetleg éppen ezért lesz szükségünk a közösségi szabályozástól történő, szintén csak átmenetileg érvényesített kivételekre. Más igényeink egyes termékeink (például a bor) sajátos hagyományaival, elnevezésével függhetnek össze. A mezőgazdaság terén különleges figyelmet érdemel, hogy az Európai Unió a közös költségvetésből történő támogatás összegét jelenleg gazdaságonként maximálja. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek hátrányosabb helyzetben vannak, hiszen számukra ugyanaz a támogatásmaximum érvényesül, mint a családi gazdaságok számára. Kérdés persze, hogy ki mit tart fejlettebbnek, a mezőgazdasági nagyüzemekre épülő gazdálkodást, vagy a családi gazdaságok meghatározó szerepét. Ha a nagyüzemek által dominált mezőgazdaságot tartjuk fejlettebbnek – és gyakran hallunk erre irányuló megnyilatkozásokat –, akkor az esetleg előterjesztendő magyar derogációs igény megint csak nem a fejletlenségünkkel, hanem éppen a fejlettségünkkel áll majd kapcsolatban. A példákat tovább lehetne sorolni, de nem azokon van a lényeg, hanem azon, hogy világosan lássuk az érdekeinket, az ebből fakadó igényeinket, és azokat szakszerűen, ésszerűen és határozottan képviseljük. A gyors csatlakozás valóban elsődleges érdekünk, ez azonban nem elsősorban a magyar igények természetétől és számától, hanem az Unió által velünk szemben bejelentett igények mikénti kezelésétől, valamint az Unión belüli fejleményektől függ majd. Nyilvánvaló, hogy semmilyen engedményt sem szabad tennünk mindaddig, ameddig nem látjuk annak ellentételét, illetve azt az előnyt – akár a tárgyalások tényleges felgyorsítása, akár az uniós igények mérséklése terén –, amely ezt ellentételezi.
A sikeres integrációs politika legfontosabb feltételei azonban nem a tárgyalási stratégiával és annak mikénti érvényesítésével függenek össze. Az ország és a nemzet teljes jogú és sikeres beillesztése abba a folyamatba, amely a 21. század során el fog vezetni egy egységes, a mainál erősebb, hatékonyabb és demokratikusabb Európa megteremtéséhez, döntően attól függ, tudunk e itthon jól működő, hatékony piacgazdaságot és működésében is európai szintű demokratikus jogállamot, tisztességesebb közéletet, közbiztonságot, demokratikusabb és igazságosabb társadalmat teremteni. Szükséges és nagyon fontos, hogy beinduljon a jelenleginél erőteljesebb tartós gazdasági növekedés, hiszen az Európai Unió gazdasága és a magyar gazdaság között fennálló fejlettségi szintkülönbségnek csökkennie kell. Nagyon lényeges, hogy a jogharmonizáció terén is további eredményeket érjünk el, hiszen itt nem csak a jogrendszerünk közelítéséről, hanem valójában egész társadalmi és gazdasági rendszerünk közelítéséről van szó, amely az intézményi rendszerünkben és az arra vonatkozó szabályozásunkban tükröződik vissza. Ha azonban a társadalmi szerkezet területén nem közeledünk, hanem távolodunk Nyugat-Európától, akkor mindezek az eredmények üressé és tartalmatlanná válnak, a nyugat-európai modell csak virtuálisan létezik, a valóság pedig egészen más irányba fordul. Az igazi veszély tehát abban áll, hogy a politikai rendszerünk tényleges működése fokozatosan a gazdasági eredményeinket is aláássa, és a politikai torzulások az elmúlt rendszer kulturális, erkölcsi és gondolkodásbeli sajátosságainak felerősödése mellett és következtében egy Európától fokozatosan távolodó társadalmi és politikai rendszer kialakulása irányában hatnak. Ilyen rendszerek ma a világ számos országában működnek, nem is kell feltétlenül a Távol-Keletig vagy Latin-Amerikáig mennünk.(3)
Mindazok a jelenségek és megnyilvánulások tehát, amelyek ma a demokratikus jogállam értékrendjével és követelményrendszerével ellentétben állnak, Európa-ellenesek. Az alkotmányosság meg nem értése, az át nem gondolt rögtönzések és a politikai alternativitást tagadó kijelentések nemcsak a demokratikus jogállam működését veszélyeztetik, hanem súlyos kárt okoznak Európa-politikánknak is. A gyakran belpolitikai motivációjú téves és meggondolatlan megnyilvánulások egyébként könnyen vezetnek külpolitikailag is káros kijelentésekhez.
Az pedig, hogy milyen típusú társadalmat, ezen belül milyen politikai rendszert teremtünk, és azt hogyan működtetjük, az mindenekelőtt az alapul vett értékektől és az azokból származtatott erkölcsi rendtől függ. Ezért érvényes a szociális piacgazdaság elméleti megalapozóinak tanítása a különböző rendek – a gazdasági rend, a társadalmi rend, a jogrend – összefüggéséről. A rendek interdependenciája pedig nem másra, mint a mögöttük álló értékrendre épül. Ezért épül a sikeres társadalom, a sikeres gazdaság, a sikeres jogrend megteremtésére irányuló politika értékekre, és ezért függ a siker végső soron attól, hogy mennyire tartunk ki ezek mellett az értékek mellett annak ellenére, hogy a mindennapok alkalmazkodási szükségleteit is ésszerűen kielégítjük.
Az értékelvűség, a hitelesség és az elkötelezettség követelményének természetszerűen nemcsak az Európa-politika, hanem a nemzetpolitika és a szomszédpolitika területén is érvényesülnie kell. Ami például a regionális politikát illeti, hinni kell a közép-európai identitásban és abban, hogy Közép-Európa történelmi és kulturális realitása átfordítható politikai és gazdasági realitásba is. A közép-európai önazonosságra épülő, minőségileg magasabb szintű közép-európai együttműködés megteremtése melletti elkötelezettség teheti azt lehetővé, hogy túllépjünk a jelszavakon és felélesszük Visegrád valódi szellemét. A közép-európai együttműködést ezért valóságos tartalommal kell megtölteni, és annak a gazdaságon túlmenő dimenziókat is adni kell. Ez áll összhangban az Európa-politikánkkal is, hiszen a közép-európai együttműködés új dimenziókkal történő megtöltése a tagságra irányuló tárgyalásainkat is segíti, sőt helyzetünket az Unión belül tagként is erősíti. Még inkább ez a helyzet a nemzetpolitikai célkitűzéseinkkel; a nemzet különböző részeinek eltérő időpontban történő bekerülése az Európai Unióba ugyanis elengedhetetlenné teszi, hogy rövid idő alatt minőségileg lépjünk előre a közép-európai együttműködés rendszerének megteremtése terén, amely rendszer a belépés eltérő időpontjától függetlenül legalább részlegesen Magyarország tagsága esetén is érvényesíthető. Így lenne összeegyeztethető a sikeres Európa-politika egyrészt a sikeres szomszédpolitikával, másrészt pedig a nemzetpolitikai elkötelezettségből fakadó alapvető erkölcsi és alkotmányos követelményekkel.
Hosszú távon sikeres politika nem létezik értékrend és erkölcsi rend nélkül sem a gazdaságban, sem pedig a nemzetközi kapcsolatok területén, értékelvűség, hitelesség és elkötelezettség nélkül nincs sem sikeres nemzetpolitika, sem sikeres Európa-politika, sem pedig sikeres szomszédpolitika.

 

Jegyzetek:


1 Idézi Orbán Viktor, Bibó István politikai üzenete cím eladásában, Polgár, Bibó István üzenete, Különkiadás, 1998. február.
2 Polgár, Erkölcs és társadalom Különkiadás, 1997. május
3 Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy, Foreign Affairs, 1977 November/December



« vissza