Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gazdasági humanizmus

A hazai gazdasági, társadalomtudományi köztudatban ösztönös alapigazságként él az, hogy egy ország gazdaságának hatékonysága egy dolog, és a társadalmi igazságosság megint más dolog. Tegyük egy pillanatra félre azt, hogy mi is a tartalma az igazságosságnak (fair-ségnek), s beszéljünk csak annak egyik lehetséges vonatkozásáról: a társadalmon belüli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekről, hiszen a nagy jövedelmi szakadék olyasvalami, ami nyilvánvalóan sérti a társadalom igazságosságáról kialakított elképzelésünket.
Hasonló szakmai konvenció, hogy a gazdasági hatékonyság – a szokásos mércével, a nemzeti össztermék (GDP) szintjével és növekedési ütemével mérve azt – valamint az országon belüli anyagi egyenlőség fordítottan aránylik egymáshoz. Más szóval átváltás (trade-off) áll fenn közöttük: lehet ugyan a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek mérséklésére törekednünk, de annak ára van, amit a lehetségesnél lassabb ütemű növekedés formájában kell megfizetnünk. Ezt az összefüggést Nicholas Kaldor, azaz Káldor Miklós annak idején elméletbe is foglalta, mégpedig a megtakarítási ráta beiktatásával. Eszerint: a gyors gazdasági növekedésnek a nagy megtakarítási ráta az előfeltétele, márpedig a gazdagabbak megtakarítási határ-hajlandósága nagyobb, mint a szegényeké, ezért a nagy jövedelmi különbségek nem csupán elkerülhetetlenek, hanem szükségesek is.(1)
Más, nem piaci körülmények között, nevezetesen a régiónkra kényszerített sajátos szovjetizált államszocializmusban magunk is felismerhettünk hasonló összefüggést a gazdasági növekedés (fejlődés) és a jövedelemelosztási viszonyok között: ezen országok reménytelen pangása kapcsolatba hozható volt más egyebek mellett azzal, hogy a hatalmi elitet leszámítva, a szocialista társadalom többsége mesterkélten összenyomott (és alacsony) jövedelmi szinten élt. Az új mechanizmus reformígéreteinek egyike az volt, hogy a szocialista egyenlősdi felszámolásával javulni fog a gazdasági hatékonyság.
Ez a példa azonban rögtön rávilágít arra, hogy ezek a szakmai közhelyek vagy igazak, vagy sem, igazságtartalmuk nagyban függ az élő intézményektől és a tényleges viszonyoktól. A jövedelmi egyenlőtlenségek nálunk valóban növekedésnek indultak az 1970–80-as években, ugyanakkor nem következett be a gazdasági hatékonyságnak semmilyen valós javulása. A magyar társadalom egy szűk része ugyan csaknem észrevétlenül megtollasodott, egy más része egészségét és életminőségének nagy részét feláldozva maszekolt, hogy anyagilag előbbre jusson – de az ország egésze ez idő alatt is tovább csúszott hátra technológiai, versenyképességi, modernizációs téren a piacgazdaságokhoz képest.
1990 után a rendszerváltozás részeként a magyar társadalomban (is) tovább nőttek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. A változások egy része – mint a képzettebbek és a képzetlenek közötti jövedelmi különbségek növekedése – a gazdasági hatékonyság és a társadalmi ésszerűség javulásának irányába mutat. A különbségek egy másik, nagy része azonban nem a jelenlegi vagy jövőbeli nagyobb gazdasági teljesítményhez kapcsolódik, hanem ahhoz, amit járadékszerzésre irányuló (rent-seeking) viselkedésnek nevez a közgazdaságtan. Magyarul: a hirtelen szerzett vagyonok mögött nem ugrásszerűen megnövekvő teljesítmény áll, hanem a hatalmi-ismertségi pozíciókkal való élés (és visszaélés), mások és az állam szorultságának kihasználása. Mivel a magyar gazdaság növekedési teljesítménye elég kiábrándító az elmúlt néhány évben, így jogos a szkepszis a jövedelmi különbségeknek tulajdonított növekedésösztönző hatással kapcsolatban.
De nem csak arról van szó, hogy magánemberként nem vagyunk meggyőződve arról, amit e kérdésben az uralkodó felfogás hirdet. Többről van szó. Újabb ökonometriai vizsgálatok kimutatták, hogy a harmadik világ országai közül azok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyekben a jövedelmi különbségek kisebbek voltak és maradtak (így a kelet-ázsiai országokban), szemben azokkal, amelyeket – mint Latin-Amerikában, Afrikában – nagy jövedelmi szóródás jellemez.(2) A kutatók következtetése az, hogy azok a gazdasági és társadalompolitikai eszközök, amelyek a kelet-ázsiai országokban a szegénység és a jövedelemegyenlőtlenségek ellen hatottak, egyben növekedésösztönző következményekkel jártak.
A modellszámítások elsősorban az oktatás szerepét emelik ki: a viszonylag kis jövedelmi egyenlőtlenség a vizsgált sikeres országokban az oktatásban való széles körű részvétellel járt együtt.(3) A másik logikai kapcsolat a lakossági megtakarítás és az ország beruházási rátája között mutatható ki: szemben a Káldor által korábban feltételezettekkel, a szegények megtakarításra való képtelensége csak a nagyon nagy jövedelemkülönbségű társadalmakban mutatkozott. A kevésbé jómódúak (de nem reménytelenül szegények) is képesek megtakarítani és beruházni (vagyontárgyakba vagy emberi tőkébe). Ha megtakarításuk az emberi tőke gyarapítására (azaz a gyermekek iskolázására) irányul, e befektetés megtérülési rátája van olyan magas, mint a gazdagok bankrendszeren keresztüli megtakarításának hozama: ez az egyik titka a gyorsan növő kelet-ázsiai országok igen nagy megtakarítási és beruházási hányadának.(4)
Ezek az ökonometriai eredmények igen figyelemreméltók, mert ellentmondanak a Nyugaton korábban olyannyira divatos szakmai bölcsességnek és a nálunk ma is uralkodónak látszó technokrata felfogásnak, amely a jövedelmi olló kinyílását nem csak tudomásul veszi, hanem a modernizáció szükséges attribútumának tartja. Azért is figyelemreméltók ezek a publikációk, mert tételeik alapján visszamenőleg is megerősítést nyer az Antall-kormány programjának az a vonulata, amely a piacgazdaságra való határozott átmenet stratégiáján belül korlátozni igyekezett – szerény lehetőségeihez képest – a jövedelmi különbségek és társadalmi esélyaránytalanságok mértéktelen szétnyílását (példa erre az oktatás ügyének pozitív megkülönböztetése a nemzeti össztermék nagy zsugorodása ellenére is, a gazdaságpolitikában pedig a kárpótlás ügye, az MRP és a kisvállalkozás-indítás támogatása).
De érdekes maga az a körülmény is, hogy az idézett vizsgálatok beépültek a Világbank hivatalos jelentéseibe. És nem ez az egyetlen téma, amelyet újra felfedeznek Washingtonban. A Világbanknak a világ fejlődéséről szokás szerint kiadott éves jelentése legutóbb,(5) központi témaként, az állam szerepét választotta, azaz egy olyan kérdéskört, amely a legutóbbi időkig leginkább csak a visszájáról nézve fordult elő: a privatizáció-deregulálás-államtalanítás összefüggésében. A jelentés kimondja, hogy a szakszerű és tisztességes államigazgatás, a korrupciótól mentes közélet fontos előfeltétele annak, hogy az adott országban létesüljön elég beruházás, a gazdasági döntések ésszerűek és távlatosak legyenek.
Mindezek a vizsgálati megállapítások minket nem lepnek meg: a rendszerváltozás részeseként sokan hittük – és hisszük ma is –, hogy a létező szocializmus igazságtalan és nem hatékony rendszerét lehetséges olyan társadalommal felváltanunk, amely egyidejűleg hatékonyabb és igazságosabb.
Mielőtt arról szólnék, hogy ma milyen teendőket látok, érdemes eltűnődni a nemzetközi gondolkodási irányzatokban észlelhető mai változásokról. Amikor a világbanki publikációkban a korábbiakhoz képest új elemeket vélek felfedezni, akkor ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a Világbank – vagy különösen társintézete, a Valutaalap – gyökeresen felülvizsgálta volna működési filozófiáját, elfordulva a stabilizáció – piacnyitás – infrastruktúra-fejlesztés hármasának paradigmájától. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy már náluk is a ténylegesen vitatható témák közé kerültek az úgynevezett intézményi kérdések (mint amilyen az állam, az erkölcsi értékrend szerepe, a természeti környezet, a társadalmi egyenlőtlenségek ügye).
Tekintettel arra, hogy a Bretton Woods-i pénzintézetek a II. világháború utáni hatalmi viszonyoknak fontos tényezői, és működésük sokak számára megtestesíti (akár az utálat tárgyának megszemélyesítőjeként) a világgazdasági rend logikáját, fel kell tenni a kérdést: történik-e lényegi elmozdulás filozófiájukban? Vagy csak a napjainkra olyannyira jellemző érdek-marketingről van szó, azaz az önös érdek politikailag korrekt nyelven való becsomagolásáról?!(6)
S ami még fontosabb: van-e elmozdulás abban a csaknem univerzális felfogásban, amely a gazdasági hatékonyságot és növekedést axiómaszerűen állítja szembe a társadalmi egyenlőség és fair-ség eszméjével?(7)
Úgy látom, nemcsak stiláris változások következtek be. A világgazdaságban az elmúlt egy vagy két évtizedben az államok és a nemzetközi fejlesztési pénzintézetek (Világbank, Valutaalap) által közvetített tőkemozgásokat jóval felülmúlta a nemzetközi magántőke-áramlás. Annak intézményi, hatalmi természetét még nem ismerjük kellően, de az látszik, hogy a tőkepiac ideológiája egyszerűbb, tranzakciói személytelenebbek, mint a Bretton Woods-i intézményrendszeré, melynek gazdasági világképe egyébként nem alakult át gyökeresen, sőt inkább letisztult és egyetemessé vált. A hidegháború véget értével és a szocializmus mint alternatív rendszer elsüllyedtével ma egyeduralkodó az ún. washingtoni konszenzus.(8) E konszenzus értelmében a mai világgazdaságban csak az a nemzeti gazdaságpolitika lehet tartósan sikeres, mely az állami költségvetés hiányát csekély szinten tartja, az államadósságot mérsékli, az inflációs finanszírozás eszközével nem él, a kereskedelmi és fizetési mérlegre ügyel. Ezt a konszenzust fordította át önkényes, de nem ésszerűtlen számszerű mércévé a nyugat-európai kormányok maastrichti megállapodása.
Ezt a konszenzust tudomásul kell vennünk. Részben azért, mert kifejezi a magyar nemzetgazdasággal szembeni európai követelményeket. Hasonló követelményeket kényszerít ránk a nemzetközi tőkepiac is. De nem csak kényszerű beletörődésről van szó: e konszenzus tételei önmagukban nem zárják ki a tisztességes (fair) társadalmi működést – igaz, nem is szavatolják azt. A költségvetési hiány elkerülése ugyanis nem csupán közgazdasági dogma (az is), de azt is magában rejti, hogy az állam ne vállaljon túlzott kötelezettségeket a következő generáció terhére. Ezt az elvet nehéz etikai alapon elvitatni – még akkor is, ha a magyar viszonyok között, ahol a mai generációk életét súlyosan nehezíti a megelőző rezsim által reánk hagyományozott államadósság mostani visszafizetésének terhe, ezt az elvet gyakran végtelen cinizmussal képviselik azok, akiktől a teher ered.
A pénzromlástól (inflációtól) való tartózkodás szintén egyszerre gazdasági érdek és erkölcsileg indokolható elv. Az inflációellenes álláspont nem az ún. monetaristák találmánya. Az emberséges társadalom és emberséges gazdaság nagy gondolkodója, Wilhelm Röpke, aki ma is legalább annyira időszerű, mint volt ötven éve, teljesen világosan fogalmaz erről: A pénzromlással kapcsolatban csak egyetlen állásfoglalás lehetséges, ti. az egyértelmű ellenkezés. Ezzel az állásponttal kapcsolatban alkudozásnak nincs helye.(9)
Végigmehetünk a washingtoni konszenzus többi gazdasági elvén, és aligha juthatunk más következtetésre, mint a Szentszék társadalmi ügyekkel foglalkozó tanácsának 1993-as szemináriumán a bevezetőt tartó Musu és Zamagni professzorok, akik a világ fejlődési folyamatai és a gazdasági intézmények összefüggéseiről szólva leszögezték: a gazdasági fejlődés tágabb, mint a gazdasági növekedés: a fejlődésnek javítania kell az életminőséget, magában foglalja az életszínvonal emelését, de többet is: a jobb oktatást és egészségügyi ellátást, kisebb szegénységet, tisztább természeti környezetet, nagyobb esélyegyenlőséget és több személyes szabadságot, gazdagabb kulturális életet.(10)
A fejlődésnek azonban része a nemzetgazdasági stabilitás is, hiszen az egyensúlyát vesztett gazdaságban a spekulatív elemek a termelő munka fölé kerekednek, s a szegény többet szenved az inflációtól és más bizonytalanságtól, mint a gazdag, aki képes védekezni, például megtakarításának külföldre juttatásával. A kormányoknak ezért erkölcsi kötelessége is a nemzetgazdasági egyensúly megőrzése, a költségvetés keretek között tartása.
A két katolikus professzortól külön is idézni kívánom azt a részt, ami a kormányok döntési felelősségével foglalkozik. Nevezetesen: a kormányzat köteles a társadalmi célok sorrendjét megállapítani, mert nem szabad minden társadalmi célt egyformán fontosnak és sürgősnek tekinteni, elfeledkezve az erőforrás-korlátokról.(11)
Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert nálunk azok, akik érzékenyek a társadalmi igazságosságra és a nemzeti értékekre, gyakran hajlamosak az etikus személy és szolidáris politikus képét azonosítani az úgynevezett jó emberével; s jó ember az, aki nem mond nemet, nem hajlandó vagy képes eldönteni, hogy mire futja és mire nem; mi az, ami jogos igény, és mi nem; mi az, ami sürgősebb ügy, mint a másik. A jó ember ilyen felfogása kizárja az etikai lények közül a közgazdászokat: hiszen a gazdaságtan, a legáltalánosabb meghatározás szerint, a szűkös (korlátos) erőforrások közötti ésszerű választás tudománya, sőt a mérnököt is, aki számára evidencia az anyagok és technológiák végessége. A jó ember ilyen ideálja a politikában pedig megnyitja az utat a jó szándékú amatőrök, a dilettánsok, majd pedig a felelőtlen ígérgetők előtt.
És ezzel hazaértünk, eljutottunk a magyar valósághoz. Az eddig elmondottaknak azért van jelentősége itt és most, mert a magyar társadalom előtt igen összetett történelmi feladat áll. Egyfelől a lehető legsikeresebben kell bekerülnünk a modern világgazdaság fő sodrába, ahova – legyünk őszinték – hazánk a megelőző korokban teljességgel sosem tartozott; másfelől – és az előbbivel egy időben – alkalmassá kell tenni a nemzetet arra, hogy erőszakos hirtelenséggel kinyíló világunkban megtartsa identitását, életképességét és társadalmi fejlődőképességét.
Szeretném azt mondani, hogy látok elégséges erőt a magyar társadalomban a két feladat együttes elvégzésére. Optimisták azonban a mai állapotban nem lehetünk. Azok száma nem kevés – társadalmi-politikai-pénzügyi erejük és médiabeli befolyásuk pedig különösen erős –, akik a nemzetközi újrabetagozódás feladatát teljes odaadással vállalják. Ne akadjunk fel azon, hogy emögött gyakran önérdek áll; attól például, hogy valaki az EU-csatlakozásból az új tagország számára adódó néhány ezer jól fizető nemzetközi állás egyikének megszerzését reméli, még nem kell gyanakvással tekinteni az illető NATO/EU-párti álláspontjára. Azon se, hogy az euro-atlanti felzárkózásunk szószólói között számos olyat is felismerni, aki egy bő évtizede még a Moszkvához való hűséget erkölcsi axiómának tartotta. Az viszont valóban sorsdöntő kérdés, hogy a feladatkettősünk első fele – a világpiaci reintegrálódás – milyen feltételek mellett megy végbe: Magyarország helyzetét hosszú évtizedekre behatárolják azok a megegyezések és kondíciók, amelyeket az ország nevében tárgyalók alá fognak írni.
És itt nyer azonos fontosságot a történelmi feladat másik vonatkozása: milyen társadalmi értékalapon alakul ki visszaintegrálásunk?! Egyáltalán: beszélhetünk-e majd társadalomról, annak szerves értelmében? Vagy csak az erős érdekérvényesítő képességű csoportok jutnak el Európába, hátrafelejtve a nehezen integrálhatókat?! A gazdasági hatékonyságra és a globális kihívásra hivatkozva el kell-e fogadnunk – mint szükségszerű átváltást (trade-off-t) – a jövedelmi, területi, korosztályi, etnikai aránytalanságok további szétnyílását?
A válasz itt csak nemleges lehet. De erkölcsi alapon mit tudunk mégis mondani a történelmi lecke első feléről?
Ezek nem költői kérdések, és nem is elvont, időszerűtlen fejtegetések. Ami nálunk tollforgatóktól, úgynevezett közvélemény-formálóktól megjelenik, az túlságosan is gyakran olyannyira egyoldalú, annyira képtelen e kettős feladatot egységben látni, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. A polgárinak számító Magyar Nemzetben a minap az ismert politológus nyilatkozott gazdaságról-politikáról-erkölcsről; az, akit az újságíró úgy mutat be, mint a politológust, akit néhány éve bíróság elé idéztek azért a kijelentéséért, miszerint minden magas beosztású köztisztviselőnek megvan a pontos ára. Emlékszünk arra, amikor e politológus – ne kerülgessük a szót – megrágalmazta a magyar államigazgatást. Holott mint minden társadalomban, nálunk is vannak korrupt és vannak becsületes tisztviselők, mint ahogy vannak munkájukat jól végző asztalosok meg könyvelők, és vannak pancserok. Lehet arról vitatkozni, hogy érdemes volt-e a magyar joggyakorlat ismeretében bírósághoz fordulni e rágalom ügyében, de az biztos, hogy az evidenciaként kinyilatkoztatott állítás igaztalan és káros volt. Az el nem fogadhatót a szellemi ember éppen azzal emeli az elfogadhatóság, a norma szintjére, hogy azt mint magától értetődőt említi; mint itt: ha van is ma nálunk bukás, erkölcstelenség nincs, mert a tisztességtelenség határai nem húzhatók meg. Amire a riporter szellemesen odaveti: – … s ha pechje van, meg is bilincselik, mármint például a bukott bankárt. Mintha nálunk gyakori lenne a korrupt bankárok megbilincselése, és akkor is kizárólag egyéni balszerencséről lenne szó…(12)
Ennyit a modernizációs irányzat társadalom- és erkölcsfelfogásáról. Mindennek azonban megvan az ellenreakciója is. A magyar társadalomnak egy másik jelentős, nem értéktelen része – megütközve a mostani társadalmi-kulturális folyamatokon – szembefordulni látszik a nyugati gyakorlattal (de talán még nem a nyugati elvekkel). A rendszerváltoztató Antall-kormány működését elveti. Különös, hogy az idő múlásával és a jelenlegi kormány működéséről alkotott súlyos véleménye fényében a társadalom ezen részében az első évek nemhogy megszépülnek, hanem inkább démonizálódnak. Miért van az, hogy bennük a sorstárs országok hasonló gondjait látva sem erősödik az empátia – ha nem is a szimpátia – az átalakulás legnehezebb időszakában szerepet vállalók iránt? Nemrégen olvastam (Bíró Zoltán tollából), hogy kormányzati évei során az MDF úgymond tudomásul vette a globális, neoliberális politikai gyakorlatot, s azt beolvasztotta a magyar társadalomba, holott – állítja a szerző – lett volna alternatíva: az országot abban a szellemben kellett volna továbbvezetni, amelyet évszázadok legjobb magyarjai képviseltek. Ez azt jelenti, hogy a magyar nép sorsára és jövőjére kellett volna figyelni, a nemzetközi porondon pedig a nemzeti érdekeket képviselni. Ehelyett az történt, hogy elkezdtük másolgatni a nyugati mintát, ugyanakkor a jóléti társadalmakat nem másolhatták le az akkori gazdasági körülmények között. Voltaképpen nem történt semmi más, mint hogy beletörődés (sic!) abba, hogy van egy nemzetközi erő és vannak belső karrierérdekek, amelyek összekapcsolásával rendszert lehet változtatni.(13)
Az ilyen s hasonló véleményeknek nem a nyilvánvaló igazságtalanságát teszem itt szóvá elsősorban, noha nem akármilyen inzultus egy Antall Józsefet a magyar történelem nagy magyarjainak szellemiségéről kioktatni, vagy azt a vádat közzétenni, hogy a kormányzó koalíció pártjainak vezetői és az Antall-kormány tagjai nem figyeltek a magyar nép sorsára és jövőjére, s a nemzetközi porondon ne képviselték volna a nemzeti érdekeket. A különös inkább az, hogy vádként áll itt a világban uralkodó politikai gyakorlat tudomásulvétele, s beletörődés abba, hogy vannak meghatározó nemzetközi erők. Mintha lehetne a magyar nép sorsáról helyesen dönteni a világ politikai-gazdasági-kulturális erőviszonyait el nem fogadva, tudomásul nem véve!? Mintha elég lenne kívánni az értelmes és tisztességes társadalmat a magyarság számára, de nem ismerni el – vagy nem ismerni – a világ uralkodó gyakorlatát?!
Érthető talán ezek után, hogy miért érzem halknak a magyar társadalom közvélemény-formáló köreiben azokat, akik nem vagy csak az egyik, vagy csak a másik történelmi feladatot ismerik el és tekintik magukénak. Ezért kell meggyőző választ adnunk arra, hogy ez a két feladat valóban összeegyeztethető, és akik erre vállalkoznak, nem csupán langyos kompromisszumot ajánlgatnak.
De előbb megint egy kitérőt: kell-e az elveket megtagadni a gyakorlat tisztátalanságai miatt? Wilhelm Röpke nagy munkájában, az 1944-ben írt Civitas Humanában azt mondja a piacgazdaság történelmileg kialakult formájáról: Nincs semmi kétségünk afelől, hogy ez a történelmi forma súlyos hiányosságokkal terhes, s a hibák mérlege sürgős beavatkozást igényel, amit követelve mi egyáltalán nem maradunk le a szocialistáktól anti-kapitalista radikalizmusunkban. Másrészt viszont legalább ilyen konzervatívak vagyunk magának a piacgazdaságnak az elveire vonatkozó nézeteinkben – írja, hozzátéve, hogy ez persze úszás az ár ellen: ez a harmadik út, a gazdasági humanizmus, szemben a fennálló vagy-vagy-gyal.(14)
Röpkéhez még vissza kell térnünk az alapkérdés kapcsán, de itt idézett gondolatai lényegesek azok számára, akik nem akarnak az árral úszni, sem a mai gyarlóságok apologétáinak látszani akkor, midőn a piacgazdaság eszményét fenntartják; de nem fordítanak hátat meggyőződéssel vallott elveiknek sem – és különösen nem fordulnak vissza korábban diszkreditálódott, nemzetünkre annyi kárt hozó szocialisztikus ideákhoz – csupán azért, mert a mai piacgazdaság szereplői között sok csirkefogó van.
Ez az álláspont azonban bonyolult. Bonyolultabb, mint a most erőteljesebb másik kettő: az ez van, ezt kell szeretni; meg túloldali párja, az úgy rossz, ahogy van.
De vajon nem illúzió-e mégis? Nem lenne jobb inkább beletörődni a világ vagylagosságába, és valamelyik táborhoz csatlakozni?!
Hogy nem illúzió a röpkei gazdasági humanizmus, afelől lehet bizonyosságot szerezni, mind bölcseleti úton, mind pedig nyitott szemmel járva a világban. Nemrégen volt alkalmam szólni arról, hogy a gazdasági hatékonyság és a polgári erkölcs, azaz a kiszámíthatóság, pontosság, bizalom, nem csupán nem zárja ki egymást, sőt inkább az mutatható ki, hogy a gazdasági fejlődés feltételez erkölcsi alapot.(15) Hasonló módon, a gazdasági hatékonyságról és gazdasági növekedésről elterjedt nézetrendszer számos szilárdnak deklarált eleme rendült meg mára, és szűnt meg elégséges intellektuális alapként szolgálni a társadalmi igazságosság elveinek félretevéséhez. Amíg ugyanis a két világrendszer nem csak a kölcsönös elpusztítással való fenyegetésben (brinkmanship), hanem a beruházás és fogyasztás anyagi mérőszámaiban is vetélkedett (growthmanship), addig könnyebb volt axiómaként tekinteni a gazdasági növekedés elsőbbségére a társadalmi igazságosság olyan puha tényezőivel szemben, mint amilyen a szolidaritás, az esélyek egyenlőségére, a szubszidiaritás elvének érvényesítésére való törekvés.
De nem csak arról van szó, hogy a szocialista alternatíva megszűntével egyedül maradt a nyugati modell, amely így már nem kényszerül arra, hogy a mindenáron való növekedés jegyében ignoráljon más vonatkozásokat. Nem: a gazdasági növekedés nem vesztette el fontosságát. A világ kevésbé fejlett részén élők természetes törekvésként igénylik az anyagi javakból való nagyobb részesedést, vagy – ha úgy tetszik – a gazdasági növekedést. A magyar polgár is jogosan szeretne jobb lakásban lakni, modernebb autót vezetni, egészségesebben táplálkozni. Ha valaki ezt az igényt nem ismeri el, kirekeszti magát a mai magyar (kelet-európai) életérzésből, s ha a nyugati konzumizmussal való szembefordulás stratégiáját hirdetné meg, politikailag azonnal marginalizálódna.
Azonban – és itt válik a kérdés izgalmassá és Röpke nézetrendszere időszerűvé – a gazdasági felemelkedés a perifériáról, ahova hazánkat és a többi sorstárs országot a történelem odasorolta, csak akkor lehet sikeres, ha a piacgazdaság alkalmas intézményeit és a humánus társadalomnak legalább a minimumát meg tudjuk alkotni. Azok ugyanis teljesen maguktól nem alakulnak ki, a know-how-juk nem vásárolható meg és nem is kopírozható le.
Európa közepén lehetetlen lemásolni a távol-keleti tigrisek stratégiáját, de nem utánozhatjuk a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmi modellt sem. Mint ahogy az sem vezethet sikerre, ha a folyamatok csak úgy mennek a maguk útján. Röpke ezt írja: Energikus semmittevésünkből még nem lesz önmagát megfelelően fenntartó piacgazdaság. Az ugyanis míves szerkezet és civilizációs termék, amely – csakúgy, mint a politikai demokrácia – megkövetel és feltételez sok olyat, amit csak teljes erőbevetéssel érhetünk el.(16) Bár nálunk sokak számára vonzó az, ha az állam, a közélet nem avatkozik be az egyén életébe, és a késő-kádári időkben megszokott privát-lét folytatódna: én nem érdeklődöm a te ügyeid iránt, és nem vállalok felelősséget semmiért, te nem szólsz bele abba, amit én csinálok – de ez a működési mód nem tartható fenn. Az egyéni túlélés stratégiája – ma már tisztábban látni, mint eddig bármikor – nem vált be az elmúlt évtizedekben, hanem óriási demográfiai, közegészségügyi károkat, lelki sérülést, a családok megroppanását okozta.
Az önző, egyszemélyes modernizálódás tehát nem járható út a jövő Magyarországa számára. Csupán a válogatott kevesek csinálhatnak karriert a globális versengésben – individuumként, feladva a küldő közösséget. A teljes ember viszont csak társadalmi lényként prosperálhat.
Mert a társadalom – létezik. A társadalom számít. A siker és a sikertelenség nemzetközi példái éppen azt üzenik, hogy nem lehet a gazdaság egészséges, ha a társadalom beteg, s különösen nem működhet jól a piacgazdaság akkor, ha a társadalom eltömegesedett, kollektivizálódott, elprolisodott; gyökértelenné, mélyen elégedetlenné és bizonytalanná vált – írta Röpke 1944-ben. Akkor az erős rezsim és a beteg, gyenge társadalom volt az általa észlelt veszély, ma a globális pénz- és ideológiai uralom, meg a beteg, gyenge polgárság a képlet.
Hogy mi a társadalmi igazságosság tartalma itt és most, s miként lehet kialakítani vagy megerősíteni azokat a társadalmi intézményeket, amelyek kapcsot alkotnak a hatékony gazdaság és a fejlődőképes, önmagával békében élő, azaz elégségesen tisztességes társadalom között: az nem elsősorban bölcseleti kérdés, és nem is tudományos ügy. Ez a közélet, ha úgy tetszik, a politika ügye. Mert csak közösség tudja megadni a választ; a nemzeti közösség. Európa közepén régi és új államok küszködnek a rájuk zúduló történelemmel, s keresik egyben a maguk sajátos válaszát. Mert nincs két egyforma válasz, még ha a történelem által feltett kérdés hasonló is. Azért hazánknak magyar választ kell adnia, a szlovéneknek szlovén választ, a lengyeleknek pedig lengyel választ kell találniuk.
1997-ben már annyival többet tudunk – szeretném azt mondani: annyival bölcsebbek vagyunk –, mint 1990-ben, hogy ismerjük a világ gazdasági és politikai kereteit, s abban tisztábban látjuk a kis népek mozgásterét. Látni azt, hogy a tőkepiacok logikája együgyű, a szónak sem az ostoba, hanem szó szerinti értelmében: e logika számára az fontos, hogy az egy ügy: a pénzcsinálás érdekében minden nemzetgazdaság kompatíbilis legyen kereskedelmi, pénzügyi, kommunikációs értelemben. Az viszont nem érdekli mélyen e logikát, hogy mi a tartalma, erkölcsi és értékrendje, s van-e egyáltalán értékalapja a nemzeti társadalmaknak. Ezért a mi felelősségünk, hogy milyen minőségű intézményeket alakítunk ki magunknak, s milyen értékkel töltjük meg – nemzetközileg egyébként kompatíbilis – szabályainkat. Nem hivatkozhatunk arra, hogy rajtunk kívül álló nagyobb hatalmak nem engedik.
Az elmúlt hat-hét évben a magyar gazdaság átalakult: jól-rosszul. Egyre kevésbé a kormányok és a pártok nézeteitől, működésétől függ az, hogy miként halad előre ez az új gazdaság. Az úgynevezett kemény ügyek, mint a magánosítás, a liberalizálás, lassan lezárulnak – megint csak azt mondhatni: jól-rosszul. De egyre nagyobb jelentősége lesz a szakma által – naivan – puhának tartott ügyeknek, amelyek meghatározó szerepét az említett újabb kutatások feltárták. A tőkebefogadás és a hozzáadott értéktartalom ugyanis – ma már jobban látni, mint eddig – a tágan vett kultúrától függ világszerte: az oktatási rendszertől, a munkavállalók fizikai és szellemi állapotától, a gazdasági etikától. A polgári erők ezért helyesen járnak el, ha felkészülésük során alaposan végiggondolják azokat a társadalom- és gazdaságpolitikai eszközöket, amelyekkel el lehet érni, hogy a mai munka nélküli százezreket vissza lehessen vezetni – nem a munkapadokhoz, mert az a magántulajdonosok szuverén döntéseitől és nem az államtól függ már, hanem – az iskolapadokhoz. Megoldást kell felmutatni arra, hogy miként akadályozható meg országrészek lecsúszása, s hogy mi tehető a cigány etnikum társadalmi újraintegrálásáért. A család- és népességpolitika szintén olyan terület, ahol a távlatos gazdasági-pénzügyi ésszerűség nem áll szemben a társadalmi igazságosság, a szolidaritás, a patriotizmus értékeivel, hanem feltételezi mindazokat.
Röviden tehát: az a mozgalom, párt, szellemi irányzat szolgálja legjobban a magyar társadalmat, amely egyszerre képes hasznosat mondani a magyar gazdaság nemzetközi visszailleszkedésének nagy dilemmájáról és a szolidáris társadalom helyreállításának erkölcsi imperatívuszáról.


Jegyzetek:

 


1 Kaldor, Nicholas (1978): Capital Accumulation and Economic Growth. In: Kaldor (ed): Further Essays on Economic Theory. New York. Holmes and Meier Publ.

2 Birdsall, N.–Ross, D.–Sabot R. (1995): Inequality and Growth Reconsidered: Lessons from East Asia. The World Bank Economic Review. Vol. 9. No. 3.

3 Az állami hozzájárulás azonban például a gyorsan növő Koreában az általános és középfokú oktatásra koncentrálódik, szemben a felsőfokú képzéssel, míg a gyenge növekedési eredményt felmutató Venezuelában az eleve nagy jövedelmi különbségeket tovább növeli az, hogy az oktatásra fordított állami pénzek igen nagy hányada az elitista felsőoktatásba megy, támogatva az amúgy is privilegizált családok gyermekeit.

4 Alesina, A.–Rodrik, D. (1994): Distributive Politics and Economic Growth. Quartely Journal of Economics, 109. 465–90.

5 World Development Report (1997): The State in a Changing World. Oxford University Press.

6 Amelynek sikeres példáját ma Angliában látni, ahol Blair miniszterelnök clintoni stílusban adja el – néhány munkáspárti jelképet felhasználva – a megelőző konzervatív kormány gazdasági és társadalmi politikáját, melyet nem kíván vagy nem képes megváltoztatni. De láthatunk hozzánk közelebb is nyers önérdek-érvényesítést a modernizáció és az europaizáció csomagolópapírjába takarva…

7 A termelési hatékonyságot akkor érjük el, ha minden termelési tényező árához a határtermelékenységet rendeljük. Ez a jövedelem és a vagyon igen egyenlőtlen elosztásához vezethet. A gazdasági élet realitásai közé tartozik az, hogy egymás mellett létezik a nagy vagyon és a súlyos szegénység. Egy egészen más logika azt hangsúlyozza, hogy az emberek igényei mind hasonlóak, és őket képessé kell tenni azok kielégítésére. Az egyenlőség (equity) és az igazságosság (fairness) gyakran a társadalmi kohézió és stabilitás feltételeként jelenik meg. Ám az egyenlőség és a hatékonyság gyakran egymás ellen hat: itt egy alapvető egyenlőség-hatékonyság átváltás (trade-off) áll fenn – írja az egyik modern közgazdasági tankönyv. Lásd: Burda, Michael–Wyplosz, Charles (1993): Macroeconomics – A European Text. Oxford University Press, 285. o.

8 A ma meghatározó közgazdasági irányzat főbb tételei között az exportorientált gazdaságpolitika szerepel (szemben a korábban több fejlődő országban követett importhelyettesítő politikával), valamint a tőkemozgásokat megkönnyítő valutakonvertibilitás előmozdítása, a költségvetési hiány keretek között tartása, a túlértékelt valutaárfolyam kerülése, a jegybanki függetlenség kiteljesítése áll. A washingtoni konszenzus név John Williamson: The Political Economy of Policy Reforms c. cikke (Institute for International Studies, Washington DC, 1994) után terjedt el.

9 Lásd J. Horváth T. (szerk): Civitas Humana. Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996. 79. o. Ez válogatás Röpke írásaiból, de a címmel ellentétben nem terjed ki a Civitas Humanára.

10 Etchegaray, Roger (1994): World Development and Economic Institutions. Pontifical Council for Justice and Peace, Vatical City. 8–10.

11 Uo. 10.

12 Javorniczky István interjúja Lengyel Lászlóval. Magyar Nemzet, 1997. szeptember 20.

13 Bíró Zoltán: Másoltuk a nyugati mintát. Magyar Nemzet, 1997, szeptember 27.

14 Röpke, Wilhelm (1996): The Moral Foundation of Civil Society. Transaction Publishers, New Brunswick & London. 9–10.

15 Bod Péter Ákos (1997): Erkölcs és gazdaság. Magyar Szemle, VI. évf. 5–6. sz.

16 Röpke: The moral foundation… 28.



« vissza