Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hallgatag jövendő

Arany Jánost idézi könyve vége felé Ablonczy László: De bár fogy a nép és hazája pusztul / És a jövendő hallgat, – nem felel (A költő hazája), mint a Sütő-életművet meghatározó gondot. Idézhette volna tovább is: Bár keble csak bánat dalára buzdúl: / Honát a költő mégse’ hagyja el. Az Arany-vers a költő és hazája, szülőföldje, nyelve egybeforrottságáról, szétválaszthatatlanságáról szól. Arról a hűségről, amitől – Nagy László szavával – holtig nem menekülhet. És ami Sütő András emberi-írói magatartásának is meghatározója. Költészet-szépírás és nyelv-nemzet fogalmi körei kapcsolódnak össze itt. De a múlt század szorongásból építkező magyarságtudata századunkban, különösen a második felében (bevallva vagy bevallatlanul) a tragikum irányába mozdult. A Trianon óta tartó nemzeti defenzíva kulcsmondata Széchenyi egykor agyonidézett szavainak parafrázisa lehet: nyelvében fél a nemzet. S kevesen akadtak, akik ennek a szorító élménynek, sorsnak a Sütőéhez hasonló mélységgel és következetességgel adtak hangot.
Ez az életmű teremti meg az alkalmat Ablonczy László szép és fontos könyvéhez. Mert formáját tekintve Sütő-monográfia született, de a kötet többet és kevesebbet, tehát mást ad olvasójának. Végeredményben miről is szól Ablonczy könyve? Valóban Sütő Andrásról és az ő 70 évéről? A Trianon utáni Erdélyről? Avagy szerzőjének e témák együttesével való találkozásáról született lírai s egyúttal oknyomozó esszé? Természetesen mindez együtt. És éppen ez adja a kötet különlegességét, értékét: erényei és – ne tagadjuk – hibái egybeesnek. Ablonczy ugyanis nem irodalomtörténetet, nem kritikát ír. Szűkebb értelemben vett anyaga iránti elkötelezettsége, a Sütő-életművel való érzelmi azonosulása ihletett elemzéseket hív elő – de kizár minden bírálatot. Sőt, némely ponton a Sütő-művet illető kritikát kimondatlanul a nemzetellenességgel azonosítja – ami egyébként a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán nem is egészen alaptalan. Ablonczy László számára Sütő András életműve klasszikus érték s az erdélyi magyar irodalom legjelentősebb teljesítménye. Ez olyannyira magától értetődik számára, hogy nem is bizonyítja. Tekintve, hogy az életmű értéke kétségtelen, s művészi teljesítmények rangsorolásában a szubjektivitásnak döntő szerepe van, ez az álláspont tudomásul vehető. Gondokat okozhat azonban a Sütő-mű kapcsolatrendszerének feltárásakor, ez viszont csak akkor válhatna problematikussá, ha e kérdés foglalkoztatná – ahogyan ez egy szokványos monográfia esetében illendő – Ablonczyt. Kötete azonban korántsem a műfaj követelményeit megvalósítani akaró monográfia, mert egy írói életmű jelöli ugyan ki a dimenzióit, az irodalom csak az egyik tárgya. Ablonczy számára az igazi tét a magyarság nemzeti megmaradása, az ehhez szükséges feltételek, lehetőségek vizsgálata. Ebben az értelemben az erdélyi magyarság sorsában kifejeződő példázatot vizsgálja, a kérdéskört kitágítja. Úgy véli: e népcsoport életlehetőségeinek megőrzése, identitásának fennmaradása önmagán túlmutató, jelképes jelentőségű. Közelítési módja a tárgyalt időszak túlnyomó részére nézve feltétlenül jogos is. Az a párhuzam, amely a román homogenizáló törekvések és a szovjet birodalom egységesítő ambíciói között érzékelhető, ezt tökéletesen indokolta. Annál is inkább, mert a magyarországi politikai élet meghatározó szereplőinek irtózása mindentől, ami nemzeti, paradox módon a szocialista építés magyar útjának meghatározó nemzeti vonása volt. Amiben élesen különbözött a térség más országaiban látott magatartástól. (Jellemző erre – hogy ne a legvadabban sovén román példákat idézzünk – az, ahogyan a szlovák nemzeti érzést igen színvonalasan képviselő Vladimir Miná a pártállami hierarchiában jelentős funkciókat tölthetett be, míg nálunk Csoóri Sándor európai mércével mérve is jelentős teljesítményeket felmutató, mélyen demokratikus nemzeti humanizmusa hivatalos részről mindig a gyanús nacionalizmus vádját vonta magára, s ezzel a legalitás peremén egyensúlyozott.) Ebben az abszurd kontextusban a hatalmi apparátus számára még az esetleges külső tiltakozások ellenére is kényelmesebb volt a magyar nemzeti érzést, nemzeti sérelmeket határon túli témákra csúsztatni át, mint a határokon inneni elnemzetietlenítő kurzussal kapcsolatos honi vitákba bonyolódni. Így aztán, miközben Sütő András életműve a magyarság asszimilációját célzó román belső imperializmus ellenében bontakozott ki, Magyarországon nem csak az erdélyi magyarság fenyegetettsége miatti aggodalom felkeltésével hatott, hanem azzal is, hogy az itteni magyarság saját veszélyeztetettségének kifejezését is megtalálta benne. Alighanem ez az érzés döntötte el Ablonczy László és a Sütő-életmű e kötetben meghatározó erővel ható összekapcsolódását is.
A kötetet a látásmód nemzeti aspektusa határozza meg. E nézőpont a mai magyar szellemi közegben magyarázatot követel: aki ennek jegyében dolgozik, nem babért, hanem parazsat gyűjt a fejére. Ablonczy a Nemzeti Színház élén is megtapasztalhatta ezt, mégsem hagyja magát eltéríteni választott útjától. Jóllehet, valóságlátásának egyirányúságával nem kell egyetérteni, mindazok számára, akik elfogulatlanul közelítenek könyvéhez, bizonyítja: lehet értékes művet létrehozni akkor is, ha annak a nemzeti princípium a döntő meghatározója. A könyvével kapcsolatos kételyeket nem is ez az alapállása, hanem a kritikai szemlélet teljes hiánya okozza. (Ami lélektanilag ugyan összefügghet a nemzeti szempont meghatározó voltával, de önmagában abból nem vezethető le.) E látásmód, a nemzeti küldetéstudat jegyében az eltérő értékű teljesítmények közötti különbségek elhomályosulnak. Ilyenformán az esetleges bírálat csak abban mutatkozik, hogy a túlzófokkal szemben olykor csupán a felsőfokig jut a dicséretben. Ennek következtében a Sütő pályakép művészi sikertörténet, a mögötte lévő társadalomtörténet katasztrófavonulatával szemben. Ráadásul az irodalmi művek értéke áttételesen a politikai szerepvállalás problematikáját is elfedi, s Ablonczy olvasatában a Sütő életmű minden pontja példaértékűvé válik. Ez pedig a jogos dicséret hitelességét fenyegeti.
Nem változtat viszont ez azoknak a példás tárgyismerettel, természetes érzékenységgel megírt, invenciózus elemzéseknek az értékén. Ezekben az egyes alkotások művészi kvalitásainak valós aránya is kirajzolódik, s Ablonczy ítélete lényegében egybeesik a szakmai közmegegyezéssel, mely szerint az Anyám könnyű álmot ígér, a hetvenes évek esszékötetei (Istenek és falovacskák, Rigó és apostol) és drámái (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) s az Engedjétek hozzám a szavakat jelentik az igazi csúcsokat. Az epikus alkotások és esszék vizsgálatakor Ablonczy nem rajzolja át a Sütőről kialakult képet. Finom lélekrajzait, életismeretét, hitelességét, nyelvi szépségét, erkölcsi igényességét, az Arany János-i értelemben megélt hűséget emeli ki – s mindezek (és persze magának az írónak) szerepét a romániai magyar kisebbség önvédelmi harcaiban. Alapvetően újat hoz viszont kiváló drámaelemzéseivel. Egyetlen egységben látja e műveket, s eltérően Sütő korábbi monográfusaitól (Görömbei András, Bertha Zoltán) nem csupán könyvekben rögzített, hanem színpadon is megjelenített szöveget vizsgál. Értelmezésében így az egykori előadásoknak, mindenekelőtt a nagyszerű Harag György rendezéseknek is emléket állít, hiszen azok jelentették e szövegek első autentikus interpretációit. Ablonczy számára Sütő drámaköltészete mint egyetlen rendszer működik, s így az egyes művek közti kapcsolatokat, az író látásmódjából fakadó ismétlődő motívumokat (pl. pusztulásra ítélt hőseinek az a vágya, hogy megküzdhessenek-szembenézhessenek ellenfeleikkel) rendkívüli alapossággal tárja fel. Figyelemre méltóak azok az utalások, ahol a szövegpárhuzamok kiemelésével Illyés Gyula drámavilágával, problémalátásával kapcsolja össze Sütő erkölcsi és nemzeti imperatívuszait. De ide tartozik az is, ahogyan összeveti a kelet-európai létezés abszurditását kifejező drámai motívumokat az abszurd dráma (Beckett) világával.
Ablonczy érdemei között kitüntetett helye van az elmúlt fél század erdélyi története áttekintésének. Értelmezésében a Sütő életmű kettős természete szerint nem csak esztétikai-irodalmi jelenség, hanem korának-közösségének kifejezése révén történelmi-dokumentatív jelentése is van. A két vonulat egyformán, egyidejűleg és egymást erősítve fontos Ablonczy számára. Ezért kötete is kettős olvasatra ad lehetőséget. Olyannyira, hogy ha történetesen valaki nem kíváncsi Sütő Andrásra mint szépíróra, akkor is érdemes végig olvasnia ezt a könyvet: egy nagyvonalú, és nagy tárgyismeretről tanúskodó köz- és politikatörténeti kismonográfia is meghúzódik benne. Adatgazdagsága és életszerűsége imponáló, s haszonnal forgatható történelmi kézikönyvvé teszi, azzal együtt, hogy a Sütő-vonal következetesen érvényesített dominanciája miatt bizonyára kivívja a más irányba elkötelezettek rosszallását. (Már csak azért is, mert ha a kivédhetetlen kompromisszumok, a taktikai engedmények indokoltságát egy helyütt elfogadjuk, akkor nem vitathatjuk el mások ehhez, de a tévedéshez való jogát sem. Ami azonban nem lehet a feltétel nélküli behódolók, törtető karrieristák, túlbuzgó renegátok menlevele.)
A könyv erényeinek elismerése mellett sajnos szót kell ejteni szövege katasztrofális gondozatlanságáról, szerkesztetlenségéről. Nem pusztán a rengeteg, a mondatok értelmezését akadályozó vesszőhiba, betűhiányok és elütések, hanem befejezetlenül hagyott mondatok, egyeztetetlen alany és állítmány, kimaradt mondatrészek, fölöslegesen bennmaradt szavak, s olykor a fogalmazás modorosságai, Sütő András szépírói stílusának szervetlen utánérzései is zavaróan hatnak. Mindez még a mai könyvkiadásban is kivételesnek számító bőségben, amely egyes, különösen rossz csillagzat alatt született részek esetében lehetetlenné teszi az önfeledt olvasást.


(Ablonczy László: Nehéz álom. Sütő András 70 éve. Budapest, 1997. Nemzeti Kiadó. 504 o. 860. – Ft.)



« vissza