Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kortárs erdélyi képzőművészek tárlata

A marosvásárhelyi Kultúrpalotában Őszi Tárlat ’97 címmel nyílt meg az erdélyi képzőművészek eddigi legnagyobb bemutatkozása. A hatalmas munkával, felelősségteljesen összehozott anyag két kiállítást kívánt meg: először a festők és szobrászok, majd két hét múltán a grafikusok és iparművészek vetettek számot tehetségükkel, gondolataikkal, világlátásukkal.
A reprezentatív katalógus címoldalán mozaikszerűen egymás mellé helyezett színes képrészletek is szimbolizálják a kiállítók különböző műfajokból, korosztályokból és stílusokból érkezését. Ami közös: mindenki a legjavát nyújtotta művészetének. S amit a kiállítás – a sok-sok gondolat felvetődése mellett – egyértelműen igazolt: olyan, mennyiségében és minőségében hatalmas művészetről van szó, melynek létéről az összmagyar kortárs képzőművészet bármilyen fokú említésekor hiba hallgatni, vagy megfeledkezni.
Feltehetjük azt a kérdést: létezhet-e, létezik-e a magyarországi huszadik századi művészet hatása az ország határain kívül, a Kárpát-medencében élő magyar képzőművészetre? Természetesen létezett és létezik, de valljuk be, nem figyeltünk erre. A többé-kevésbé provinciálisnak ítélt művészettel szemben vonzóbb volt a Nyugat felé fordulni. Jogos a viszontkérdezés is: hat e az említett területek magyar alkotóinak művészete a Magyarországon élőkére? A válasz: míg a két világháború között és a háború alatt felismerhető – bár, máig feldolgozatlan – nyomai voltak ennek, 1945 után ez teljes mértékben megszűnt.
Ezek a háttérkérdések, a marosvásárhelyi kiállítás nyomán merültek fel. Maga a tárlat pontosan megismertette velünk, közönséggel és szakemberekkel, a kortárs erdélyi képzőművészet gyökereit, fejlődését, irányultságát. A legidősebb generációba tartozók, Kós András kivételével még a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezték tanulmányaikat. S miután ők maguk is tanárokká lettek, az ifjabb nemzedékre örökítették a harmincas-negyvenes évek hazai művészetét. A kiállítás első szakaszát (festészet, szobrászat) vizsgálva pontosan felvázolható a hatások továbbélése csakúgy, mint a román művészet és képzés befolyása. A két különböző eredetű és felfogású művészet keveredése újszerű, meglepően érdekes jegyeket produkált. De megfigyelhető volt a nyolcvanas évektől lehetővé vált utazások, kiállítások, művésztelepeken való részvételek hatása is. A feltétlenül inspiráló, felszabadító mozzanatok mellett viszont néhány esetben tapasztalhattuk, hogy a stíluskísérletek mögött az alkalmazkodás: modernnek, kortársiasnak lenni és a megfelelni akarás a motiváló.
Az 1992-ben a Magyarok Világszövetségének égisze alatt megalakult a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága működésének jelentőségét is aláhúzta a Barabás Miklós Céh által rendezett Őszi Tárlat ’97. A Társaság szervezésében 1995-ben ugyanitt, Marosvásárhelyen állítottak ki először együttesen az erdélyi képzőművészek, a tervezett Millecentenáriumi kiállítás előszemléjeként. Az 1996-ban Tisztelgés a Honfoglalás 1100. évfordulója előtt címen rendezett budapesti kiállítás és katalógus nem csak a Kárpát-medencében élő magyar művészek jelentőségét igazolta, hanem bátorítást és szakmai hátteret jelentett további működésükhöz. Ebben a tekintetben visszaigazolás volt a vásárhelyi kiállítás a Társaság számára.
A Tárlattal összefüggő, a Kárpát-medencében élő képzőművészeink helyzetére általánosan érvényes megállapítások ismertetésén túl indokolt a művészek közelebbi bemutatása. Az összefoglalás, helyzetrögzítés játszik ebben nagyobb szerepet, nem pedig az értékelés és a kritika.
Az idősebb generációba tartozók jelenkori munkáin is első pillantásra felfedezhető a budapesti Képzőművészeti Főiskola indíttatása, melyhez magától értetődően járul a román képzőművészet franciásabb iskolázottságának megfelelő színgazdagabb világ. Így Miklóssy Gábor festményei felismerni engedték a Rudnay-tanítványt, de azt is, hogy kompozíciós építkezése, színei, hangulata más, mint Rudnay Magyarországon maradt növendékeié lett. Miklóssy Rudnay tanársegédje volt, amikor a háború után Kolozsvárra hívták a Magyar Művészeti Intézet, majd a főiskola tanárának (1949–1978). Tanítványa volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián végzett, ma középgenerációba tartozó Gaál András, Jakobovits Miklós, Márton Árpád, Albert László, Simon Endre, Zolcsák Sándor, Miklóssy Mária, Zsigmond Attila, Siklódy Tibor, Veresspál, Kusztos Endre, Plugor Sándor. Az évek során – tehetségüktől, temperamentumuktól, de a környezet nyújtotta lehetőségektől függően is – más-más irányba haladtak. Figurális kompozíciók, tájkép, portré, absztrakt vagy éppen a kísérletező műfajok felé. Márton Árpád Kilátástalanság (1989–1993) című, érzékenyen megfogalmazott lírai festménye markáns művészi tehetségről, kiforrottságról tanúskodik. A színek és a formák biztos kezelését az ihletettségből fakadó művészi magatartás jellemzi Zolcsák Sándort. Kusztos Endre festő- és grafikusművész egyéni stílusában, visszatérő motívumokkal készült Memento 1996 című grafikai lapját állította ki. Gaál András, Veresspál, Siklódy Tibor tájképei a rutint, a színes, könnyed képfelfogást tükrözik. Képeik – több más művészhez hasonlóan – magukban hordozzák a tetszetősség iránti igény kiszolgálásának a veszélyét, hisz ismert, hogy a nagyközönség számára sok esetben ez a felfogás és stílus képviseli a modern, de ugyanakkor hagyományos értékrendűnek ítélt magyar illetve erdélyi művészetet. Gaál András esetében a Hegyi kaszáló című kép egyértelműen jelzi, hogy nagy tartalékok vannak festészetében, ami a másik két képéből nem derült ki. Az absztrakt, pontosabban a kortárs képzőművészet változó irányvonalaira figyelésről, s talán még inkább annak megkísérlésére tett gesztusról árulkodnak Simon Endre és Zsigmond Attila képei. E kísérletező periódusukra bizonyára jó hatással lesz a figurális ábrázolás iránt újabban feltámadt igény, mind a magyar, mind az egyetemes művészetben. Miklóssy Gábor tanítványai közül Jakobovits Miklós került a legtávolabb mesterétől a kifejezési stílus tekintetében. Metafizikus tárgy (1996) című és további munkái átgondolt, kiérlelt environmentek. Kompozícióban, színben, technikában rendkívül precízen kidolgozottak, s a kortárs avantgárd alkotások legjava közé sorolandók művei.
Az erdélyi klasszikust, Mohi Sándort 1992-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett életmű-kiállítás alkalmával ismerhettük meg. Összetéveszthetetlenül egyéni stílusát egyszerű témáinak redukált kompozíciós megoldása, visszafogott színei, már-már száraz kubista képépítése és vonalvezetése határozza meg. Hatása feltétlenül érezhető egykori tanítványa Véső Ágoston művein.
Abodi Nagy Béla művészete és alakja kapcsolódik még közvetlenül a budapesti képzéshez; 1936–40-ben a bukaresti, majd 1941–42 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Mestere Szőnyi István volt, s mint vallja, az ő művészi és emberi magatartása kíséri végig egész életét. Képei stílusában pontosan érzékelhető ez a hatás, pl. a Barabás Miklós Céh előző, (1996) kolozsvári tárlatán bemutatott Bajor Andor-portrén. A jelen kiállításon látható, a hatvanas évek második felében készült pasztell hatású mozaikképei az absztrakt és a konstruktív festészet irányába mutatnak. A mirói szürrealizmus felfogását képviseli érett fokon Feszt László Kövület 1996 című képe.
A kiállításon szereplő jelentős számú absztrakt és avantgárd kép színekkel, hangulatokkal, formákkal operál – csak éppen a művészet alapvető igényét, az ihletettséget kevésbé érezzük ki belőlük (Albert László, Ardeleanu Kovács Ibolya, Botár László, Csata Hermina, Koszti István Miklós, Nagy Ödön, Szép György, Zsigmond Attila, Orbán Endre, Molnár Dénes, Tamás Alice). A magyar és egyetemes képzőművészetet elárasztották a hasonló stílusú és felfogású képek; sokan úgy vélik, ez a belépő a magyarországi kiállításokra. Láthatóan mindenkinek több van a tarsolyában, s talán idegen is tőlük a legújabbnak vélt képzőművészeti kihívásoknak megfelelni akarás. E kísértés érezhető a legfiatalabb kiállítók körében is (Berszán Márkos Zsolt Klee utánérzésű Piros part című nagyméretű festményén, Dobribán Emil Néptánc című új expresszivitás és figurális festészet, posztmodernnek titulált hatalmas képén, Vorzsák Gyula drapériatanulmányán.) Képzettek, fejlődésük, tehetségük a későbbiek során igazolódik majd. Nehezebb már olyan kiváló festői tudással rendelkezőkről írni, mint Kákonyi Csilla, kinek breugheles, vagy Bráda Tiborra emlékeztető festészeti világa rendkívül tetszetős, de ugyanígy Kuti Dénesről. Az ő Álomfa című festménye volt a tárlat talán legnagyobb méretű képe, melyen az abszolút mesterségbeli tudást csillantotta fel. Hasonlóan bizarr alkotását láthattuk az említett 1996. évi kiállításon (Ösvény). A hiperrealizmus és szürrealizmus keverékéből megoldott ösvény nyilván széles utat nyit számára a műkereskedelemben, de talán éppen emiatt érezzük a zsűri elnéző magatartását. Nagy Ödön, Starmüller Katalin munkáin érzékelhető, hogy egy kialakult korszakuk fázisában élnek. Józsa Nemes Irén Emlék című képe Ámos Imre és a szentendrei művészek (Ilosvai Varga István) festészetét idézi. Meglepő volt Jakabos Olsefszky Imola keramikus És elerednek az ég csatornái!… című munkája, amely tehetségét, lírai egyéniségének összefogott képi megfogalmazását tükrözte. Lírai hangvétel jellemezte Balázs Imre Patak, Csillag István Kövek című grafikáit is. Érzékeny látása szépségét vetítette elénk Porzsolt Borbála két akvarellje. Így nem is sajnáltuk, hogy nem a figurális, népéletből merített, balladai erejű festményeivel szerepelt. (Ez utóbbiakban Zsögödi Nagy Imre képi világának folytatását véljük felismerni.)
Sipos László Klézsei Kőműves Kelemenné, és a Csángó Madonna című festményei hangvételükkel, kékes színeikkel szinte elkülönültek a kiállítás más képeitől. Nemcsak az erdélyi, de egész képzőművészetünkben magában áll Sipos kubizmust a konstruktivizmussal és ezzel a fajta, rá jellemző dekorativitással elegyítő stílusa. Rideg, vértelen alakjai feltétlenül magukra irányítják a szemlélő figyelmét. Népviseletben megfestett, semmibe tekintő nőalakjai más típusú balladai előadásmódot képviselnek, mint pl. Porzsolt Borbála figurái. Leginkább Somogyi Győző történelmi alakokról készült, vagy az urbanizálódott falut ábrázoló grafikai lapjai derengenek fel előttünk képei láttán.
Régies hangvétellel, elbeszélőn szólít meg bennünket Balázs Péter Kós Károly-arcképe. A portré szimbolikus jelentőséggel rendelkezik; az 1994-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh és az erdélyi művészek tisztelgését fejezi ki nagy mesterük előtt. A nagy öregek, Mohy Sándor, Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla generációjába tartozik Balázs Péter. Gyökerei Nagybányára nyúlnak vissza; tanárai Ziffer Sándor és Szolnay Sándor voltak. Egész életében hű maradt a késő nagybányai festészethez és Kós Károly művészetéhez.
Kiváló szobrászokat sorakoztatott fel a tárlat. Néhányukat ismeri a magyarországi közönség is; Kós Andrásnak Szentendrén, Benczédi Sándornak pedig az ősz folyamán Budapesten volt kiállítása. A két teljesen különböző szemléletű, a formákat, a témát másként feldolgozó és bemutató művész munkái magától értetődően uralták a szobrászati anyagot. Kós finom, kedves, hallgatag, magukba néző, fából kibontott alakjai szemlesütve állnak Benczédi vérbő, robusztus kerek formái, ölelkező alakjai közt. Kós a temesvári Szépművészeti Akadémián Romulus Ladeánál végezte tanulmányait (1938), míg Benczédi többfelé, így Budapesten is megfordult. Alkata, művészete Medgyessyhez áll közel. A katalógusban önmagáról így vall: Játszadozom még most is, nem győzök betelni vele s így csupa játék az egész életem… Rájöttem, hogy kisplasztikáim nem szobrok. Kifejeznek bizonyos érzelmeket, emberi viszonyokat, de a formai szépséghez vajmi kevés közük van; ez az érzés erjedt bennem egészen 1995 ig, mikor a feleki kövek hatására elkezdtem igazából a formai szépségre törekedni.
Kós és Benczédi szobrászati erejét Korondi Jenő és Kolozsi Tibor alkotásai viszik tovább. Nem véletlenül: Korondinak Mohy Sándor és Kós András voltak a tanárai. Kós lírai hangvételét folytatja, de ő nem fával, hanem fémötvözettel dolgozik. Lesimított felületein és a redukált részletek kidolgozott megoldásán érezhető modell-tervezői gyakorlata (1962–65 között a kolozsvári Iris Porcelángyárban dolgozott). Ipari tárgyakhoz illő vas fényű szobrai éles kontrasztban állnak a finom formákkal.
Korondi és Gocan Eugen tanítványa a fiatal Kolozsi Tibor. Hangja már most is erőteljes. A vas rozsdás felülete által még keményebbé, még valóságosabbá válnak munkái. Egyéni formanyelvet, határozott kifejezési stílust tapasztalunk plasztikáin. Szent Sebestyén és Az itatónál című nagyméretű szobrain klasszikus témákat dolgoz fel merészen modern megfogalmazásban. Magabiztosan uralja a témát, a kompozíciót, a méreteket, az anyagot. Hibátlan szobrászi egységben jelennek meg itt bemutatott alkotásai. Olyan ígéret ő az erdélyi képzőművészetben, mint Lipcsey György a szlovákiai magyar szobrászoknál. Mindkettőjük művészetében a hagyomány és a korunk szemlélete kiegyensúlyozottan és abszolút előremutatóan van jelen.
Sánta Csaba szintén Korondinál és Gocannál tanult. A Királyi pár című plasztikája mind témában, mind megoldásban ismert Henry Moore óta. Mintázásában Giacometti hatását is felismerjük – mégis kezelni tudja e befolyást. Minden adottsága megvan a teljes kiforráshoz, egyéni hangja megleléséhez.
Gergely Zoltán Állat II. című plasztikája kíváncsivá teszi nézőjét: vajon milyenek egyéb munkái? Mennyire bírja tartani e redukáltságában érdekes, egy hangsúllyal – szobrászatilag is jól – végigvezetett mintázást és komponálást.
Tanára, Korondi Jenő finom formavilágát, részletek iránti érzékenységét idézik Gyarmathy János szobrai.
A többiek szereplése is igazolja az erdélyi szobrászat sokféle hangját, a portré (Bálint Károly, Bocskay Vince), vagy a nonfiguratív művészet (Horváth Ödön, Kása Dávid, Kiss Levente, Kondrak Károly, Kelemen István) változatait. Az ő esetükben több az utánérzés (Borsos Miklós, Szabó Tamás stb.). Erdei István humoros terrakotta figurái szellemesek, s ha megfelelő arányban, keretek közt tudja tartani poénjait, elkerülheti kisplasztikái kommercializálódását.
Az 1994-ben újjászületett Barabás Miklós Céh 1996-os legelső kiállításának katalógusában olvashatjuk: … a Céh az említett, etnikum szülte, gondolkodásbeli és ízlésbeli sajátosságoknak művészi felszínre hozását nem téveszti szem elől. Azokat a művészet egyetemes értékeibe ötvözve kíván közösségünknek – Eötvös Józseffel egyetértésben – nem pusztán kedves játékot, de a hibák orvoslására, az érzelmek nemesítésére törekvő művészetet adni. Olyat, amelyik nem válik külön a kor nagy érdekeitől. A hagyomány és korszerűség ötvözetének kívánalma hallik ki e szavakból, de ezt tapasztalhattuk a nagy munkával, felkészültséggel rendezett kiállításon. Elismerés illeti a rendezőket, Simon Endrét, Korondi Jenőt, Gaál Andrást, Zolcsák Sándort, Nagy Dalmát. Mert nagyon is valós az a helyzet, melyről Sebestyén Mihály szólt megnyitóbeszédében – s tegyük hozzá, nincsenek egyedül e kérdésben: Az erdélyi magyar művészetnek meg kell élnie és tapogatnia önállóan a reászakadt szabadságot. Pályája kötéltánc és a messzeség vonzása, rögtönözni kell, hogy nem inog meg, éppen olyan egyenesen lépdel át a mélységek felett, mintha a régi földön járna. Oda a visszafojtott csend. A cirkuszban néhányan figyelnek a mutatványra. Itt ülnek mellettünk. Velünk egy sorban. Ők az igazi közönség. De a feszült figyelés, nehézségek mögött ott halljuk a Művészet hangját Benczédi szavaiban, vagy abban, amikor Porzsolt Borbálának szülőfalujában valaki festés közben megjegyezte: Birike, mekkorára megnőtt és még örökkétig játszódik. Hát így legyen. Örökkétig őrizzék meg művészeink ezt a nehéz játékot.



« vissza