Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Lebilincselő bombasiker

Feltehetően a Belügyminisztérium illetékesei komoly elemző munkát végeznek, hogy miért is robbantgatnak mostanában a korábbinál hevesebben bizonyos polgártársak. Valószínűleg azzal a lehetőséggel is számolniuk kell, hogy nem polgártársak a vétkesek, hanem esetleg a külföldi turisták próbálnak élni a kedvező lehetőséggel, mivelhogy náluk otthon esetleg ezt szigorúan üldözik. Mivel azonban mindez nálunk történik, ez utóbbi lehetőséggel talán felesleges is számolnunk, elvégre akármi is az igazság, mégiscsak nekünk akarták felrobbantani a kisgazdaszékházat, hogy dr. Torgyán József házáról már ne is beszéljünk. Azt feltételezni, vagy sejtetni persze, hogy a kisgazda vezér esetleg maga robbantotta fel házának alsó szintjét, semmiképpen sem etikus, még akkor sem, ha logikai úton arra a következtetésre juthatunk, hogy mindez jót tesz népszerűségének.
De nézzük csak, mi motiválhat egy robbantót tettének elkövetésében, illetve próbáljunk választ találni a közvéleményt erősen foglalkoztató kérdésre is, miért tehetetlenek a belügyi szervek e téren?
Az első kérdésre sokféle válasz létezik. Ha humánetológiai érvet keresnénk, azt is találnánk éppen. A csoportagresszió, illetve az agresszió maga az emberiség univerzális jegyei közé tartozik. Azaz, ha adott közösség fenyegetve érzi magát, tértől és időtől függetlenül erőszakot alkalmaz a fenyegetővel szemben. Jelenségünkkel kapcsolatban azonban nem érdemes ilyen mélyre ásnunk, inkább az események társadalmi s nemkevésbé gazdasági mozgatórugóit kellene megtalálnunk. Ha a lelki előkészületekre vagyunk kíváncsiak, nyilván számolnunk kell a pártállam erőszakkultuszával, a partizántevékenységet utóbb igazolni kívánó robbantáskultusszal. Ezzel kapcsolatban elég, ha a történelemkönyvek hőseire, a Gömbös-szobrot felrobbantó illegális kommunistákra, vagy a Láng Vince-filmek nácivonat-robbantóira emlékezünk. Kétségtelen, hogy a nagy forradalmi lendület korában az alternatív-ellenzéki szubkultúrák, ha elsősorban szavakban is, de kitermelték a maguk nyelvi leleményeit. Az ETA nevű zenekar például így üzent a Kádár-rendszer cenzorainak: Sokan voltunk, leszünk is, nem számít a kor, szétrobbantunk mindenkit, ki velőnkbe tipor!.
A jelenbe visszatérve megállapíthatjuk, hogy legalább háromféle robbantónak kell léteznie. Az első – ha eltekintünk az egzakt kriminálpszichológiai szakkifejezéstől – a bolond. Az, aki különös késztetést érez arra, hogy valamit felrobbantson, feltűnést keltsen, vagy morálisan – épp elmeállapotából adódóan – elfogadhatónak tartja sérelmének efféle megbosszulását. Az elmekórtani esetek sajnos rendőrségi szempontból az egyszerűbb ügyek közé tartoznak. Ha a robbantóturista típust, mint komolytalan felvetést nem számítjuk, második elkövetőként a bűnözők csoportját kell megemlítenünk. A 30-as évek Amerikájára emlékeztető közállapotok, a korrupció, a maffiagazdaság kiépülésének foka sajnos a hétköznapi valóság részévé tették az üzletpolitika eme sajátos eszközét. A szakvélemények szerint olcsó, hatékony és egyben kinyomozhatatlannak tűnő kommunikációs eszköz – azaz a pokolgép – nem hagy sok esélyt a rend őreinek a sikeres nyomozómunkához. A harmadik típus már a politikai szférába tartozik, bár meg kell jegyeznünk, hogy már a kézigránát-dobálás is alkalmas a polgárok figyelmének elterelésére a mindennapi problémákról. A direkt politikai merénylet azonban eddig nem volt jellemző része mindennapi életünknek. Kétségtelen, hogy magyar politikus eddig még nem vált merénylet áldozatává, továbbá az is, hogy Fenyő János meggyilkolása után bizonyos, senki sincs biztonságban. Azaz, ha valakit valakik el akarnak távolítani mindennapjainkból, annak gyakorlati akadálya meglehetősen csekély.
Torgyán József magyarázata tehát, miszerint személyének megsemmisítésével a rettenthetetlen kisgazdaprogram megvalósítását akarták megakadályozni a nemzetvesztők, legalábbis kétségeket ébreszt a szemlélőben. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy kinek használ egy ilyen esemény, szomorú következtetésre kell jutnunk. Egyetértve Elek Istvánnal (Napi Magyarország, 1998. március 23.) könnyen belátható, hogy magának az túlélő áldozatnak nyújt szereplési lehetőséget, biztosít együttérző szimpátiát, másfelől a nagyobbik koalíciós párt esélyét növeli a választási győzelemre, mert paradox módon a fő kommunistafaló népszerűség-növekedése egyetlen reális ellenfelének – a Fidesznek – esélyeit ronthatja.
Talán még mindezeknél is izgalmasabb azonban a bűnüldöző szervek heroikus munkáját elemezni, valamint az őket felügyelő szabad demokrata pártelnök, Kuncze Gábor elsősorban verbális erőfeszítéseit szemrevételezni. Ha a belügyminisztert hallgatja az ember, csak úgy magában, arra gondolhat, hogy dehogyis rossz itt a közbiztonság. Sőt, sajnálni kezdi a nagy nyugati városok polgárait, hogy ott aztán még rosszabb a helyzet, lassan az utcára sem mernek kilépni a szegény rettegő németek meg angolok. Csak emlékeztetni szeretnék, hogy például a kondukátor is hasonló érvrendszerhez folyamodott, amikor kellemetlen kérdésekkel bombázták a szocialista Romániát illetően. Ilyenkor általában azt mondta, hogy a Nyugat először oldja meg a kábítószeresek meg a munkanélküliek problémáját. Ettől persze a Kárpátok Géniusza még nem tudott áramot varázsolni. Ahogy Camus írta volt A pestisben: a külföldi katasztrófahírek mindig nagyon népszerűek. Könnyen belátható azonban – így nyilván a belügyminiszter is tudja – hogy a külföldi honfiak ijedelmétől a pesti lakos még nem érzi magát biztonságban. Így aztán valamit mégiscsak tenni kellett.
A Fenyő-gyilkosság után először még csak átfogó tervek elkészítésére futotta a szakapparátustól, ám azoktól Kuncze és pártja népszerűsége nem indult rohamos növekedésnek. Ezért aztán fent nevezett szakértők rövid osztás-szorzás után arra a következtetésre jutottak, hogy a közbiztonság megteremtéséhez 10 milliárd forint szükségeltetik zusammen hirtelen, egy hét elteltével, némi koalíciós huzavona után a súlyozás következtében az összeg pedig 12 milliárdra emelkedett. Érdekes vita bontakozott ki a nép szórakozására a miniszterelnök és helyettese között a tárgyról: akkor most van itt közbiztonság avagy nincs, illetve, hogy ha nincs, akkor annak mi az ára, illetve ha van, akkor az vajon pénzbe kerül-e? A patthelyzetet a jelek szerint dr. Torgyánnak sikerült – mégha akaratán kívül is – megoldania, mert hirtelen mégiscsak lett pénz, igaz, hogy csupán 7 milliárdnyi.
A polgárok máris érzékelhetik, hogy több rendőr került az utcára – mondta Kuncze. S valóban, mondania sem kellett, mert ami nyilvánvaló, azt nem kell magyarázni. Aki a városban közlekedik, maga is megtapasztalhatja, hogy a korábbinál gyakrabban állítják meg a rend szigorú őrei – esetleges – gépjárművét, s olyan bírságolásba kezdtek a lerobbant autópark adottságait kihasználva, hogy nem nehéz megjósolni: hamarosan meglesz az a hiányzó 5 milliárd is – a közbiztonságot javítandó. S ezzel válaszoltunk is arra a sokakat érdeklő kérdésre, hogy akkor miért nem érzékelhető pozitív változás a közrend területén.
A válasz pedig hihetetlenül egyszerű. A szakértők megállapították a szükséges összeget. Ennél kevesebbel belefogni a dologba nem érdemes. Ezért a meglévő összegből nyilván beruházni kell a jövő érdekében. Számítógépes rendszert kell létesíteni az aranytojást tojó tyúknak számító bírságok feldolgozására, új kerékbilincseket kell venni, új rendőröket kell felvenni kerékbilincselni, és végül új elitalakulatokra is szükség lesz nyilván, hogy megvédje a bírságolókat a komisz gépjármű-tulajdonosoktól. Lesz itt közbiztonság, attól nem kell tartani.



« vissza