Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyar kormányzati szerepvállalás Erdélyben

Erdély magyar közéletében, történelmi távlatba helyezve is, rendhagyó időszak volt az elfogyott 1997-es esztendő. Trianon óta első ízben vált kormányzó erővé a magyarság széles összefogáson nyugvó tömegpártja, érdekvédelmi szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.
A Kárpát-medence ezeregyszáz esztendős magyar történelmében Erdély mindig adott kiemelkedő államférfiakat, az önálló állami lét idején egyenesen nagy fejedelmeket a nemzetnek. Ezt a sort még az 1920-as párizsi békediktátum, a történelmi ország szétdarabolása sem szakíthatta meg. Üssük fel Borbándi Gyulának a maga nemében páratlan kötetét: Magyar politikai pályaképek, 1938–1948. (Európa Könyvkiadó, Bp. 1997.) A második világháború utáni nyugati magyar emigráció kitűnő krónikása, író és irodalomszervező, az említett évtized vezető magyar közéleti embereiről készített pályaképet. Nagy fordulatok és tragédiák ideje volt, kemény próbákon mérettetett meg minden közszereplő. Borbándi Gyula 308 vezető államférfit, politikust, tábornokot, diplomatát, vezető publicistát talált méltónak arra, hogy mint korszakukat jelentősen befolyásoló egyéniségeket, felvegyen a névsorába. Közülük 59 erdélyi születésű, illetve erősen erdélyi kötődésű volt. Tehát: egyhatoduk, ez nagyjából arányos a magyar nemzet földrajzi helyzetével. A Borbándi-lustra szereplői, három kivétellel, mind Csonka-Magyarországon fejtették ki tevékenységüket. Nyilván tovább bővíthetnők ezt a névsort, ha a kortárs erdélyi és felvidéki magyar közéleti nagyságokat is tekintetbe vennők, mivel az elcsatolt részeken is erőteljes egyéniségek, magyar politikai szereplők léptek fel a kisebbségi életben, országos, sőt egyetemes magyar tekintélyre tettek szert, döntően alakították kisebbségi közösségük közvéleményét.
Állami szerepkörhöz azonban ezek a kisebbségi magyar politikusok a két világháború közötti Romániában nem juthattak. Legmagasabb állami méltóság egyedül Bitay Árpád dr. tanár és irodalomtörténész volt, aki 1931-ben, Nicolae Iorga felkérésére, a jeles román történész kormányában elvállalta a kisebbségi minisztérium tanácsosi tisztségét. A két tudóst előzőleg évtizedes szakmai együttműködés kapcsolta össze. Az Országos Magyar Párt, az egyetlen jelentős magyar politikai alakzat egyáltalán nem örvendett Bitay tanácsosi kinevezésének, mivel ezt az állást a külföld elkábítására találták ki. Valóban, Bitay miniszteri tanácsos úrnak még saját szobája sem volt a kormányhivatalban, íróasztalát a piaci ármegállapító biztos mellett jelölték ki, fizetést nem kapott, csak napidíjat, és a különben törvényesen járó vasúti szabadjegyet is megtagadták tőle.
Mi jellemezte akkoriban az erdélyi magyar életérzést? Pusztán a túlélés, az átvészelés reménye. Majd 1940 őszétől, mikor a második bécsi döntés kettévágta Erdélyt, két ellentétes közhangulat alakult ki: északon a hazatérésé, a biztonságé (amelyet ugyan zavart Antonescu marsall revizionista politikája és szoros kapcsolata Hitlerrel), délen a maradék magyarság – vagy 400 ezer lélek – körében a teljes jogfosztottság csüggedt reménytelenséget váltott ki. Hiszen Bukarest – azzal sem törődve, hogy ez visszaüthet az észak-erdélyi románokra – utcára dobta a hatalma alatt maradt magyarokat, munkaszolgálatra, aknaszedésre hurcolta őket a keleti frontra, 1943-ban pedig a megmaradt három magyar középiskolát is bezárta.
Jött az orosz felszabadítás, román segédlettel, de ez a kétféle szemlélet, amelyik 1940 és 1944 között alakult ki, hosszú ideig érvényesült még. Sőt, némelyek ma is dél-erdélyi gondolkodásnak bélyegzik az önfeladó, szolgai engedelmességet, és észak-erdélyi magatartásnak az öntudatos, meg nem roppanó ragaszkodást a teljes nemzeti egyenjogúsághoz, ami napjainkban mind szélesebb körök felfogásában az autonómiát jelenti. (Természetesen dél-erdélyi szemléletet vallhat egy Észak-Erdélyben élő közéleti férfiú is, és fordítva is igaz ez.)
Ennek az észak-erdélyi tartásnak nem kis mértékben köszönhető, kétségtelenül, hogy a két háború közötti totális román elnyomás az olyan etnikailag majdnem teljesen egyöntetű vidéken, mint Székelyföld a maga súlyos halálhangulatával, máig sem térhetett vissza. A magyar etnikai többség a maga súlyával megakadályozta a magyar nyelv maradéktalan kiszorítását az oktatásból vagy a telephelyek alacsony szintű, belső közéletéből, noha a diktatúra utolsó időszakában már felrémlett a magyar nyelv végső száműzése a családi otthonok falai közé, majd onnan is a semmibe. Szórványvidékeken ez a folyamat drámai módon végbe is ment. Beteljesedett továbbá a román asszimilációs politika félelmetes célja: a Székelyföldtől Nagyváradig húzódó magyar sáv, vagyis a tulajdonképpeni Észak-Erdély szétszaggatása, Nagyvárad, Kolozsvár, részben Marosvásárhely ijesztő arányú és hatású elrománosításával.
Ebben a légkörben nyilván szóba sem jöhetett a magyarság választott képviselőinek részvétele az ország kormányzásában. Az 1945 után egymagában engedélyezett magyar nemzetiségi szervezet, a Magyar Népi Szövetség határozottan és végzetesen a Groza-kormány, vagyis a kommunista párt oldalán állt ugyan, de 1947 őszéig a bukaresti kormányban magyar miniszter nem volt. (Vasile Luca, aki a magyar sajtóban gyakran jelent meg Luka Lászlóként írva, éppen azért, mert mélységesen renegát volt, kevésbé lehetett a magyarság hasznára, mint akár egy jóindulatú román vezető egyéniség.) Kurkó Gyárfásnak, az MNSZ tragikus sorsú országos elnökének egyik korabeli nyilatkozatából arra következtethetünk, hogy a szövetségnek felkínálták a nemzetiségi tárcát, amit Kurkó azzal hárított el, hogy egyetlen miniszteri hely a kormányban – akár a nemzetiségi tárca birtoklása – nem biztosíthatja a nemzeti egyenjogúságot, mivel ennek ezernyi gazdasági, kulturális vagy éppen külpolitikai vetülete van. Kisebbségügyi miniszter akkor egy nemzetközi tekintélyű román szociológus volt. Ezt a minisztériumot a Groza-kabinet, vagyis a kommunista egyeduralom, még megdöntött elődjétől, a tábornok kormányától örökölte; ugyanis egyetlen kérdésben, Észak-Erdély visszaszerzésében teljes volt az összhang a történelmi pártok, a Nemzeti Parasztpárt (Maniu), a Nemzeti Liberális Párt és a baloldal, vagyis a Román Kommunista Párt vezetősége között. Ennek az együttműködésnek a jegyében dolgozta ki a kormány az 1945. február 7-én közzétett, 86. számú törvényt, ama bizonyos – máig érvényben lévő – Nemzetiségi Statútumot, amelyről ugyanezen, már mint a március 6-án uralomra hozott Groza-kormány nemzetiségügyi minisztere, így nyilatkozott: Helyzetünk az elkövetkezendő békében igen nagy mértékben a nemzetiségi kérdés megoldásától függ. Ezért a nemzetiségi minisztérium minden erőfeszítése arra irányul, hogy Románia minden itt lakó népe számára kiharcolja az egyenlőségen alapuló szabadságjogokat.
Kurkó Gyárfás nem egy minisztérium megszerzésében, hanem – kimondva vagy kimondatlanul – az autonómia megvalósításában látta az erdélyi magyarság egyetlen biztos, valóban az egyenjogúságon alapuló jövőjét. Mikor 1946 elején kolozsvári jogászokkal kidolgoztatta a MNSZ nemzetiségitörvény-tervezetét, kifejtette előttük: a magyarokat minden téren ugyanolyan jogok illetik meg, mint amilyen jogokkal a románok rendelkeznek Romániában!
Lényegében ezt a felfogást érvénytelenítették 1947 őszén, az MNSZ temesvári, harmadik kongresszusán az egyeduralkodó kommunista párt és buzgó magyar janicsárjai. Ezen a kongresszuson Kurkó Gyárfást leváltották, két év múlva bebörtönözték, a Magyar Népi Szövetséget pedig jellegtelen, vicinális tömegszervezetté építették le. Fel kellett adnia sérelmi politikáját, vagyis a jogos magyar önvédelmet. Ekkor az MNSZ csakugyan megkapta a nemzetiségi tárcát, és Takács Lajos dr. személyében kinevezték Románia történelmének első magyar miniszterét. Hatásköre azonban gyakorlatilag szinte nem volt, sőt: nem is volt ez minisztérium, csak államtitkárság, alminisztérium. Miközben a magyar újságok első oldalon, öles betűkkel ünnepelték Románia első magyar miniszterét, elrejtve közölték azt a királyi dekrétumot, mely kimondta, hogy a nemzetiségi alminisztérium utasításait, ha azok kormánytagok aláírását követelik meg, akkor csak Petru Groza miniszterelnök írhatja alá.
Ez a nemzetiségi alminisztérium úgy szűnt meg, hogy a romániai közvélemény észre sem vette. Az ötvenes évek elején vagyunk, mikor az osztályharc, a belső háború légköre fojtogatja a közéletet; még a magyarok se nagyon figyelnek oda, hogy mi történik a Győzelem terén álló Miniszterelnökség közelében, az egyemeletes kicsiny villában működő nemzetiségi alminisztériumban, amelynek gazdája már rég nem a félreállított Takács Lajos dr., hanem egy MNSZ-aktivista: Otrok Ferenc. Ő követi megbízatást kap, Skandináviába, de neve többé nem fordul elő. Talán románosította, miként ez akkoriban követelmény volt a nemzetközi téren szereplő diplomaták, sportolók számára. (A székely Tuzson Sándorból, akit nagykövetnek neveztek ki valahová Afrikába, Alexandru Tujon lett, a magasugró világbajnok Balázs Jolánból pedig Iolanda . Vajon ezáltal a román államvezetés a nemzetiségek puszta létezését akarta elfelejtetni a világgal, még a boldog Groza-korszak idejében?)
Egyébként a nemzetiségi alminisztérium számára nem is maradt tevékenységi terület, ezt a feladatot 1948-tól közvetlenül a Román Munkáspárt vállalta magára; így nevezték akkor a kommunisták pártját Romániában. Az az uralkodó párt, amely még visszautasításra sem méltatta Kurkó Gyárfásék kezdeményezését, az MNSZ 1945-ös nemzetiségi törvénytervezetét, 1948-ban külön határozatban szögezte le álláspontját a nemzetiségi kérdésben. A követendő mintát a szovjet nemzetiségi politikában jelölte ki. A felvázolt megoldás egyáltalán nem hasonlított a kolozsvári magyar jogászok törvénytervezetéhez, az egyetlen járható útnak nevezett autonómiához.
Ugyan 1952-ben a román párt létrehozta a Magyar Autonóm Tartományt, de ez csak szemfényvesztés volt – valószínűleg Moszkva felé, talán azt feledtetni a szovjet elvtársakkal, hogy Gheorghiu-Dej főtitkár, akiből később a nacionalista kurzus elindítója lett, puccsal félreállította Sztálin romániai bizalmasait, Ana Paukert és Vasile Lucát. A Magyar Autonóm Tartomány igazgatása semmiben sem különbözött a székelység addigi irányításától, belső szervezeti szabályzatát, amit beígértek, soha nem dolgozták ki, lényegében semmilyen önigazgatásra sem adott lehetőséget. A tartomány élére állított párt- és tanácsi vezetők nem a magyarságot, hanem a központi román államhatalmat képviselték. Ez megadta a kegyelemdöfést a már előbb átszervezett, megcsonkított, teljes mértékben kicsontolt Magyar Autonóm Tartománynak. Amely ebben a torz formájában is állandó ingerlést jelentett a román nacionalisták számára, a székelyek pedig – megtartó öncsalással – a maguk hatalmát akarták látni benne.
Több mint négy évtizedes uralma alatt a Román Kommunista Párt – 1965-től megint ez a neve – nem látta szükségét annak, hogy külön magyar miniszter, egyáltalán minisztérium foglalkozzék a kisebbségi kérdéssel. A hivatalos álláspont az volt, hogy a nemzetiségi kérdés végérvényesen megoldódott Romániában. Ha egyik-másik pártvezető, mint Alexandru Moghioros, alias Mogyoros Sándor, vagy tényleges magyar pártkáder, mint Fazekas János bekerült a kormányba, még véletlenül sem bízták rá a kisebbségi ügyeket, hanem mondjuk a mezőgazdaság vagy az élelmiszeripar minisztere lett. Fazekas János azonban számtalan esetben – nemritkán eredménnyel – lépett fel úgy, mint a magyarság képviselője, ezt a hatalom sokáig eltűrte, nemegyszer fel is használta a maga céljaira, kirakatemberként, de Fazekas egyéni magyarmentését a pártvezetés soha nem szentesítette. Politikatörténeti érdekesség és magyar történelmi mementó lenne mélyebben elemezni Fazekas János partizánkodását saját pártjának vezetőségében, amelynek maga is tagja volt, illetve drámai félreállítását, mikor is felesége számára sok lett már állandó magyar okvetetlenkedése. Fazekas János kirekesztését a hatalomból az erdélyi magyarság úgy élte meg, mint a nemzeti jogok, a magyar egyenlőség ellen indított támadást. Tény, hogy nem sokkal később megindult a végső román roham a magyar iskolák, intézmények, egyáltalán a magyar nyelv ellen.
Miben és mennyiben változott az erdélyi magyarság közérzete az 1989. decemberi népmozgalom után? Itt emlékeznünk kell arra, hogy a megdöntést hozó forrongás vagy puccs gyújtó szikráját Temesvár adta meg, Tőkés László református lelkipásztor bátor kiállásával, és arra is, hogy a megmozdulás a Székelyföldön kapott valóban forradalmi jelleget. A történelem során annyiszor lázadni kényszerült székelység ismét elemében volt. Kétszeres elnyomottságból szeretett volna felszabadulni. De mielőtt élvezhette volna magára találásának elégtételét, a székely forradalmárok – felelőtlen gyilkosokként – börtönbe zárattak, miközben ugyanezen cselekményekért a Hunyad megyei románoknak kitüntetés járt. Az üzenet világos volt: sem az erények, sem a bűnök nem mérhetők egyenlően románok és magyarok között. Erősíthette volna-e ez az erdélyi magyarság jó közérzetét?
De jött a további üzenet, Marosvásárhelyről, 1990. március 19-én. Mintha csak Szárazajta ismétlődött volna! Most nem egy félig egyenruhás gárda támadott, hanem felheccelt, dorongos Maros-völgyi román legények. A véletlen avatkozott közbe, nem a jelen lévő román hadsereg, hogy nem vették fejét az erdélyi magyar sors írójának, Sütő Andrásnak, aki oly megrázó sorokat írt Szárazajta rémületéről, a székelynyakazásról.
Mert volt ezen a földön székelyöldöklés, 1764-ben Mádéfalván, és székelynyakazás 1944-ben Szárazajtán. Mekkora életerő kell hogy legyen ebben a népben, ha a tragédiák után is felemelte a fejét, hozzálátott háza tája, városa, faluja építéséhez. Az 1989-es fordulat után, noha az az Iliescu volt uralmon, aki a forradalom hevében egyenjogúságot, tán még autonómiát ígért a magyarságnak, majd sürgősen megtagadott mindent – ebben volt már némi gyakorlata előző politikai életében –, a székelyek teljes erejükkel bekapcsolódtak a helyi igazgatásba, fejlesztésbe, újjáépítésbe. Mivel a Székelyföldön kétségbevonhatatlan többségben élnek, a helyhatósági választásokon ők jutottak a polgármesteri, a tanácsosi székekbe; a kötelességbe, de egyben a helyi hatalomba is. Annál jobban érezte mellőzését, félretaszítottságát a szórványmagyarság – Románia magyarságán belül ez a számbeli többség –, amelyre tán még a diktatúra idejénél is erőteljesebben nehezedett a Funar-féle helyi román vezetők nacionalizmusa. Az erdélyi magyar létérzékelés az addigiaknál is jobban kezdett kettőbe válni, néha egymással szembekerülni.
Jól érzékelteti ezt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség eddigi története: a székely radikálisok és a szórványbeli dél-erdélyiek viaskodása egymással, hogy meddig mehet el az egyik szabadságigénye és mikor válik önfeladássá a másik óvatossága?
Tükröződik a kettősség az RMDSZ viszonyában a központi hatalomhoz. Vállaljon-e kormányzati szerepet a szövetség? Voltak olyan jelek az RMDSZ csúcsain, hogy meg kellene próbálkozni a kormányzással, akár Iliescu jogara alatt is. De ezt a véleményt, amely kétségtelenül táplálkozott az 1989 utáni magyar győzelmi tudatból is, elnyomta egy másik: az Iliescu-vezetés a diktatúrából nőtt ki, nem demokratikus, márpedig a nemzetiségi jogokat csak demokratikus pártok és rendszerek biztosíthatják. Aztán újabb csalódás érkezett, immár eme demokratikus oldalról: a Demokratikus Konvenció szólította fel az erdélyi magyarság képviseletét, hogy ismerje el a román nemzetállam eszméjét, vagyis saját másodrendűségét, megtűrtségét azon a földön, ahol legalább annyi vagy még több ideje él, mint a hatalmat gyakorló nemzetállam fiai. A szövetség szálai szétszakadtak…
De mégsem. Az 1996-os őszi választások után világosan látszott, hogy az RMDSZ központi szerepet kap a romániai politikában. Nem csak azért, mert egyik oldal sem szerzett olyan parlamenti többséget, amelyik biztosítani tudná a szilárd kormányzást, külső segítség nélkül. Ezenfelül a román politika kezdte megérteni, hogy európai betagolódásához nélkülözhetetlen az egyik legnagyobb lélekszámú európai nemzeti kisebbség jogainak felmutatása a Nyugat előtt. A kiszámított román terveket hagyományos magyar naivság, hiszékenység erősítette fel. A Székelyföldön és a szórványokban is fellobbant a lelkesedés: eleget voltunk már ellenzékben, jogainkat csak a kormányzaton belül szerezhetjük meg, építhetjük tovább. Kétségtelen, hogy ebbe a közhangulatba belejátszott a székelység illúziója, hogy a helyi igazgatásban betöltött szerepe egyben országos hatalmat jelent számára.
Kisebbségi története során az erdélyi magyarság három nagy illúziót élt át és szenvedett meg. 1918 decemberében elhitte Maniunak, hogy Bukarest teljesíteni fogja a Gyulafehérváron megígért jogokat: Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához, saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. 1945-ben elhitte Grozának a magyar-román vámuniót, az örök életű Bolyai Tudományegyetemet. 1968-ban elhitte néhány régi magyar középiskola önállóságának időleges visszaállítása árán –, hogy kijavítja az egyenjogúság súlyos zavarait, begyógyítja a magyar élet pusztító sebeit. Mind a háromszor csúfosan veszítettünk a vásáron, noha minden alkalommal – gondoljunk csak jól bele – nem nekünk volt szükségünk az egyezkedésre. És azt sem feledhetjük, hogy a román hatalom mindig akkor ígért engedményeket, amikor a külső, nemzetközi viszonyok ezt követelték meg.
Kéznél a kételkedés is, csakugyan a többségi nemzet, egyszerűbben: a románok számára volt-e létérdek a magyar illúziók felkeltése? Maniuék jól tudták, hogy a trianoni békefeltételeknek összhangban kell állniuk a néhány hónappal előbb, 1919. december 9-én Párizsban megkötött, úgynevezett kisebbségvédelmi szerződéssel, amelyet Románia is aláírt – ha nem is miniszterelnöki szinten, mivel  inkább lemondott – és amelyik előírta: Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen. A második világháború végén, a román kommunisták és Groza számára az egyenlőség látszatának bemutatása egyet jelentett Erdély egészének újbóli visszaszerzésével. (Erről már idéztük anemzetiségügyi miniszter 1945. márciusi nyilatkozatát.) Végül 1968 őszén-nyarán akkor tette meg emlékezetes ígéreteit az erdélyi magyarságnak, amikor a szovjet tömb lerohanta Csehszlovákiát és a bukaresti vezetés attól tarthatott, hogy a Varsói Szerződés csapatai Románia határait is átlépik, s ehhez a nemzetiségi sérelmek indokká válhattak volna…
Tőkés László nagyváradi református püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki kezdettől nem a kormányba való belépéstől óvott, hanem az írásos koalíciós megállapodást igényelte, de ezt mindenképpen – vagyis a magyar illúzió következményeit akarta elkerülni – egy évvel a magyar kormányzati szereplés megkezdése után, 1997 novemberében így nyilatkozott: Mindenekelőtt csökkent a mozgásterünk kül- és belpolitikailag egyaránt. Az RMDSZ beállt a Románia kedvező külpolitikai arculatát megtervezni és ‘eladni’ hivatott propagandaszervezet mellé. Nem véletlen, hogy bukaresti látogatása során Clinton amerikai elnök oly melegen parolázott Markó Bélával. Örült annak, hogy a magyar szövetség előmozdítja a térség békéjét és biztonságát, ami elsőrendű amerikai érdek. Megtehette volna-e az RMDSZ elnöke, hogy válaszul a dicséretre, elpanaszolja, hogy milyen féloldalasan működik ez a romániai demokrácia? Nyilván nem tehette volna meg. Egyáltalán nem csupán a protokoll okán. Itt van az egyik magyar csapda ma Erdélyben: az RMDSZ vezetőinek közösséget kell vállalniuk a román kormánnyal, akkor is, ha panaszkodni lenne jól megalapozott okuk!
Ez egyben pártállami örökség. Egy rendszer akkor lét, le a történelem színpadáról, ha szokásai, berögzültségei is a bukott kormányzat sorsára jutnak. A két háború közötti időszakban az erdélyi magyar politikusok számára természetes volt, hogy a magyar sérelmekkel elmentek Genfbe, a Népszövetséghez. Ezt az akkori bevett politikai gyakorlatot az erdélyi magyar közvélemény most egyszerűen nem értené. Egyébként pártállami gyakorlat mutatkozott meg abban is, hogy az RMDSZ 1996 utolsó heteiben, a kormányalakítás izgalmában, elfelejtette írásban rögzíteni az együttműködés feltételeit. Hiszen a diktatúrában se lehetett szó ilyesmiről: a diktátor joga volt az általa elfogadhatónak ítélt kisebbségi jogok kinyilatkoztatása, a kisebbség kinevezett képviselői pedig hódolatukat fejezték ki bölcsességéért a diktátornak. Vajon nem ez a pártállami eljárás, gondolkodásmód jellemzi-e a négy román demokrata közéleti személyiség nyílt levelét, amelyet az 1997 decemberében kiéleződött koalíciós vita idején intéztek az RMDSZ vezető testületéhez? Ebben akaratlanul elismerik, hogy a magyar miniszterek bennmaradása a kormányban mindenekfölött román érdek, hiszen kiválásuk csökkentené Románia euroatlanti integrációs esélyeit. Tehát: a magyarok bölcs tisztánlátással emelkedjenek felül a sérelmeken és szószegéseken… Meglepő módon a magyar nyelvű oktatás önkéntes korlátozására kérik fel a magyarság képviselőit, akárcsak a pártállam idején, amikor a kisebbségi kérdés tárgyalásakor természetes volt, hogy csak a többségi érdekek érvényesüljenek, a magyar érdekek pedig háttérbe szoruljanak. Ha a nyílt levél szerzői – köztük legjelentősebb és legismertebb Doina Cornea asszony, kolozsvári tanárnő – igazán demokratikusan gondolkodnak, akkor egyértelműen elismerik a magyarság alapvető jogait az anyanyelvű oktatásra, óvodától egyetemekig. Akkor nem tévesztették volna el a címzést. A nyílt levelet ugyanis sokkal inkább a Keresztény és Demokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőihez és a görög katolikus egyház balázsfalvi érsekségéhez kellett volna elküldeniük, hiszen Doina Cornea asszony lelkes híve a Nemzeti Parasztpártnak (Maniu) és görög katolikus hitvallású. Márpedig a koalíciós válságot éppen ez a párt és ez az egyházfelekezet okozta.
Erdély magyar közérzetét mindjobban zavarhatja, hogy a demokratikus koalíció eddigi története több ígéretet termett, mint konkrét nemzetiségi jogot. Minden kis és nagy nemzetiségi vívmány hihetetlen küzdelmet kíván meg. A Ciorbea-kormánynak nemritkán saját parlamenti többségével szemben kell kormányoznia. Az RMDSZ jogos követelései között elsőbbséget kapott az együttműködésben a tanügyi törvény és a közigazgatási szabályozók módosítása, vagyis a magyarellenes, egyáltalán: kisebbségellenes előírások törlése. A parlamentben nem lehetett elfogadtatni e módosításokat. Az erdélyi magyar választópolgárt megnyugtatta, hogy a Ciorbea-kormány sürgősségi rendelettel kijavította a tanügyi törvény és a közigazgatási törvény súlyosan magyarellenes előírásait. De ugyanakkor nyugtalanította, hogy a miniszterelnök például a kolozsvári önálló magyar egyetem ügyében biztos ígéretet tesz Budapesten, majd visszavonja ezt az ígéretet Bukarestben. Megígéri a magyar egyházi javak visszaszolgáltatását, de utána a román propaganda előveszi azokat az érveket, miszerint a magyaroknak semmi joguk államosított egyházi javaikhoz, iskoláikhoz, templomaikhoz, mivel ezek az elmúlt évszázadokban a románok verejtékéből épültek fel. A kormányzó pártok vezetőinek írásos kötelezettségvállalása ellenére, ugyanezen pártok szenátorai, képviselői titkos szavazást kérnek, kapnak, és leszavazzák saját kormányuk javaslatát. Ez lenne a demokrácia? Hiszen kisebbségi sorsunkból úgy véljük, hogy a demokrácia azért a legméltányosabb rendszer, mert úgy biztosítja a többség akaratát, hogy egyben védelmezi a kisebbség jogait. De milyen az a mai román demokrácia, amelyben félmillió magyar aláírása – a tanügyi törvény felülvizsgálását követelve – kevesebbet ér, mint két-három hitszegő szenátor szavazata?
Két csomópontja alakult ki az erdélyi magyarság jelen sérelmeinek: az oktatás anyanyelven és a székelyudvarhelyi erőszakos román betelepítés. A román szenátus 1997. decemberi szavazata egyelőre semmissé tette a magyar reményeket a saját egyetemet, a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatását illetően. Székelyudvarhelyen román apácák csellel szerezték meg a Cserehát nevű dombtetőt, ahol kisegítő iskolát akarnak nyitni – román gyermekeknek. Akiket nyilván román vidékekről hoznak ide. A csereháti csel a román betelepítéseket kívánja folytatni a legmagyarabb romániai városban, miután az iparfejlesztés révén lezajlott nagy népmozgásra, milliós román tömegek beáramoltatására Erdélybe, pillanatnyilag nincs gazdasági lehetőség.
Remény a reménytelenségben, igazi változás az erdélyi magyar közérzetben, közgondolkozásban az, hogy a fenyegető negyedik magyar illúziónál erősebb lett a józan önvédelem. A kormánybeli egyezkedés kompromisszumát nem lehetett újabb, még jobban csonkító kompromisszumokkal hatálytalanítani. Markó Béla országos elnök nyíltan kijelentette a tévé előtt, hogy nagyon nehéz együttműködni olyan politikusokkal, akik egyetlen szavukat sem tartják be. Másik nyilatkozata arról biztosította az RMDSZ tagságát, hogy nem fogják tovább takargatni az erdélyi magyar sebeket, hogy ilyképpen védjék Románia hamis arculatát. Összehangolt támadás indult a magyarság jogai, anyanyelve, léte ellen. Ilyen őszintén és keményen beszélt annak idején, 1945 őszén Kurkó Gyárfás, a MNSZ országos elnöke: Amíg nem fáj, nem jajgatunk. De ha egyszer feljajdulunk, akkor mindenkinek tudnia kell, hogy fájdalmaink vannak – mondotta Kézdivásárhelyen, amely (puszta véletlen) Markó Béla szülővárosa.
Constantinescu elnök, akit a válság elején az RMDSZ hiába kért fel közvetítésre közte és a Maniu-párt között, a szakítás veszélyének közelében beavatkozott, és ígéretet tett, hogy nem ír alá olyan tanügyi törvényt, amelyik nem teszi lehetővé az önálló magyar egyetem létezését. Az elnöki szóvivő azonban hozzátette, hogy Constantinescu ragaszkodik a történelem és földrajz román nyelven történő oktatásához.
Éljen hát az újabb magyar illúzió, a Grozáé után az Emil Constantinescué? Groza legalább azt tudta, hogy mit jelent Erdélyben a magyar múlt, ezeresztendős történelem, kultúra, művészet, irodalom. Talán meg is akarta menteni mindezeket, román uralom alatt… Emil Constantinescu tárgyal a magyarság politikai képviselőivel, de tudomást sem vesz az erdélyi magyar valóságról. Kisebbségi fogyatékosságunkban talán fel sem figyelnénk arra, hogy 1997. december elsején egy szava sem volt azokról a magyarokról, akiknek 1918. december elsején ugyanitt Maniuék önkormányzatot, szabad magyar életet ígértek Romániában. Immár önként elfogadott kisebbrendűségi tudatunktól távolabb Csoóri Sándor észleli mindezt: Nézem a sokaságot: megrendült és elszánt. A katonáknál csak az ortodox pópák átszellemültebbek. Mintha minden jelenlévőt ők térítettek volna át az egyedül üdvözítő hitre: a nemzeti összefogásra – jellemzi az 1997. december elsejei gyulafehérvári ünnepséget. Érvényes ez az új államelnökre: Emil Constantinescura is. Hisz’, ahogy a fegyveres díszszázadok előtt elvonul, vonzó európai polgárnak látszik, de ünnepi beszéde mögött sorra föltünedeznek a huszadik századi román politika sikeres embereinek az árnyképei: Golditól Maniun, Titulescun, Antonescun át. Amit mond, úgy hangzik, mintha minden román szájáról leste volna el. Nem messze a gyulafehérvári, Szent István által emeltetett püspöki székesegyháztól eszébe se jut, hogy a történelmi Erdélyben élt és élő magyarságról is ejtsen néhány szót. Ha tetszik: drámaiakat. Mindenekelőtt azért, mert az erdélyi magyarság szavazata nélkül ő most nem volna Nagy-Románia elnöke.
Egy elnök – talán – megfeledkezhetik kétmillió más nyelvű állampolgár más mintájú nemzeti történelméről. De leghűségesebb szavazóiról? Ráadásul megtiltaná e szavazóknak, hogy saját nyelvükön tanulják az iskolákban saját történelmüket, és anyanyelvükön nevezhessék meg a várost vagy falut, ahol születtek, a hegyeket maguk körül, a vizeket?
Pártállami reflex erre az lenne, hogy némuljanak el a pörös szájak, kimondatott a legfelső szó. Még örülhetünk, hogy betiltott történelmünk és helységneveink helyett megkaphatjuk a jogot, hogy legyen – ha lesz egyáltalán, hiszen annyi akadályt lehet támasztani! – önálló egyetemünk.
Illúziók végét, ocsúdás kezdetét jelzi, jelezheti, hogy Takács Csaba ügyvezető elnök azt feleli tisztelettel az elnöki szózatra: ez az elnök úr véleménye; a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ragaszkodik eredeti álláspontjához, tehát a történelem és a földrajz magyar nyelvű oktatásához!
Ebben a szellemben érthető és értelmezhető érvényesen a Szövetségi Képviselők Tanácsában, a romániai magyarság miniparlamentjében Kolozsvárott született döntés: a kormányban maradásnak, amely elsőrendű román érdek, megvannak a határozott magyar feltételei.
Ez a hiteles magyar közhangulat Erdélyben, 1997 végén.



« vissza