Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Sziget: Az Iparterv

Sziget című sorozatunkban olyan vállalatok vezetőivel beszélgetünk, amelyek sikeresen vették az elmúlt nyolc év nehéz átmenetének akadályait, vagy éppen ebben az időszakban indultak útnak. Értelmiségi, magasan képzett alkalmazottaik száma nagy, és munkájukban jelentős része van a szellemi tőkének. Szembekerültek a jogi bizonytalanságtól a mentális ellenállásig mindazokkal a fékező erőkkel, amelyek jellemzik ezt az időszakot. Beszélgetőpartnerünk ezúttal dr. Borostyánkői Mátyás építész, az Iparterv építészeti tervezőiroda vezérigazgatója, aki a mérnöki szakma közéletében is jelentős szerepet vállal. Az Iparterv neve a szakmán kívüli, értelmiségi vájtfülűek számára a 60-as évek egynapos, engedélyezetlen képzőművészeti kiállításaival kapcsolódott össze, melyeket az ő Bécsi utcai kiállítótermükben rendezett meg az induló új magyar avantgárd. A szakmán belüliek számára viszont a hazai építészet talán legjelentősebb, legszabadabb műhelyét jelentette a név, amely négy évtizeden át összefonódott a magyar ipar új létesítményeinek létrejöttével. Beszélgetésünk erről a múltról, de elsősorban a jelenről szól. Az Iparterv júniusban lesz ötvenéves.

 

***

 

Kodolányi Gyula: Hétévnyi küzdelemmel a hátad mögött elégedett vagy-e?
Dr. Borostyánkői Mátyás: Szeretek röviden válaszolni: igen.
K. GY.: Mi ad okot arra, hogy elégedett légy?
B. M.: Az iparterves múltam közel harmincéves, és az építész-tervezői múltam is körülbelül ugyanennyi. Ebből a menedzseri múltam tíz év, és pont ennek az utolsó hét évnek volt a legfontosabb része a privatizáció. Ezzel az időszakkal vagyok elégedett. Ez az az időszak, amire mi a menedzsmentben és a tervező barátaimmal-kollégáimmal szoktuk mondani, hogy ezt meg kellene írni, mert ez egy krimi.
K. GY.: Gondolom, ez nagyon kemény menet lehetett. A híres építész-tervező irodák nagy része ezt a menetet – sajnos – nem nyerte meg. Az Iparterv egyike a keveseknek, amelyik átalakult és fennmaradt a régi tervezőirodák közül. A többinek hogy alakult a sorsa?
B. M.: A történet inkább szomorú, mint vidám. Az állam felgyorsította a privatizációt, nagyon helyesen, mert piacgazdaságot kezdtünk játszani, békésen – tetszettek volna forradalmat csinálni, mondta volt miniszterelnökünk. Tehát egy olyan békés átmenettel, amit a piac kezdett diktálni, főleg a nyugati piac törvényei. Ebben az átmenetben senki nem ismerte föl, hogy bizonyos szakmákat finomabb átmenettel kellene privatizálni és átvezetni az új életbe.
K. GY.: Ez azt jelenti, hogy az ÁPV Rt.-nek nem volt koncepciója arra, hogy ezekkel a több évtizedes tervezőirodákkal mit is kellene tenni.
B. M.: Sajnos az ÁPV Rt.-től az első perctől kezdve koncepciótlan, kapkodó, ugyanakkor rettentően óvatos és mindent meggátló magatartást tapasztaltunk. Semmiféle szakmai érvet és indokot nem voltak hajlandók elfogadni, olyannyira nem, hogy az akkor regnáló államtitkárok közbenjárását is elhessegették: ők tudják, mit csinálnak, nekik az állami vagyon megmentése a feladatuk, a pozitív mérleg kihozása, nekik nem feladatuk szakmai szempontokkal foglalkozni. Óriási károkat okoztak ezzel.
K. GY.: Lehetséges, hogy a sietségben egy egyszerűsítő makrogazdasági szemlélet uralkodott?
B. M.: Minden szakma védi önmagát – elvárja, hogy vele szemben a társadalom kivételt tegyen. De azt hiszem, a tervezőirodákra nézve nem létezett egészséges szakmai stratégiai szemlélet. A legnagyobb nyugati országokban is van egy bizonyos védett szektor, és ott is gazdálkodnak az értékeikkel. Nekem van egy alappéldám, az egyik legnagyobb elvérzett cég a Mélyépterv. A Mélyéptervvel együtt terveztük a Paksi Atomerőművet. Köztudottan elég veszélyes üzem. Az alapozását a Mélyépterv csinálta, mi azt folytatva építettük rá a magasépítményt, a felépítményt. A Mélyépterv tehát elbukott ebben az átalakulási csatában. És az elbukása idején nem gondolták végig az ÁPV-nél, hogy egy hatalmas archívum, egy hatalmas vagyon van a cégben, például a Paksi Atomerőmű alapozásának a tervei.
K. GY.: Azt gondolom, hogy a probléma szimptomatikus. Túl gyorsan jött a változás, és ezért sajnos sok mindenre nem volt koncepció. Nyilvánvalóan nem volt koncepció arra sem, hogy mi legyen a tervezőirodákkal. Nem az építészeti minisztériumban vagy az építészek közül kellett volna valakinek ezt a koncepciót megcsinálni? Hiszen az ÁPV Rt. portfólióigazgatóitól nem várható el – ha nem szakemberek –, hogy tudják, mit jelent egy ilyen cégdokumentáció. Ezeknek az elképzeléseknek már a reformkommunista időben meg kellett volna születniük, hiszen az átalakulási törvény létrejötte bizonyítja, hogy voltak, akik sejtették, milyen változások előtt áll a gazdaság.
B. M.: Volt ilyen minisztériumi szakember 1990 után – de az egész minisztériumunk, az egész reálszakma nem számított. Legmagasabb szinten egy államtitkár képviselt minket, aki leveleket, támogató papírokat adott nekünk, hogy ezzel menjünk az ÁPV Rt.-hez, de ennél többet segíteni nem tudott. Mi elmondtuk, hogy tragédia, ami itt történik. S a történet vége az lett, hogy a mi rajzainkból kellett rekonstruálni, hogy mi van alul a Paksi Atomerőműben. A mi dokumentációnkból nem tudunk mindent pontosan helyreállítani. Mindez pusztán azért történt, mert nem voltak hajlandók azt az archívumot kiemelni, megőrizni, erre pénzt fordítani. Ez volt a lényege: nem voltak hajlandók pénzt fordítani arra, hogy egy összeomló cégből kimentsék az értékeket.
K. GY.: Ez talán kicsit elvisz bennünket a témától, de megkérdezem, hogy nincsen Magyarországon az ilyen épületeknek valahol egy intézménynél teljes tervtára? És hogyan van ez külföldön?
B. M.: Külföldön, azt hiszem, az archiválási szabályok folyamatosan működnek. Nálunk is van levéltár, nekünk is minden adatot meg kell őrizni és le kell adni.
K. GY.: Tehát archiválási válságot is hozott nálunk a rendszerváltozás?
B. M.: Így van. Azt a céget, amelyik elbukott a privatizálás során, senki nem kérdezte, hogy mit csinál a dokumentációjával. Kidobták, eltűnt. Mi ma is archiválunk. Ha lejár a belső archiválási határidőnk, leadjuk az írott tervanyagot és rajzot a levéltárnak. Ezeket a megszűnt hatalmas cégeket nem archiválták.
Visszatérnék az eredeti kérdés megválaszolásához: az Erőterv ma finn tulajdon, az EGI német tulajdon, az Olajterv állami maradt a Mol tulajdonában. A Mélyépterv, az ÁÉTV, a Lakóterv megszűnt. Ezek olyan vállalatok, ahol két-háromezer fő dolgozott, és negyven év alatt az ország épületvagyonának a zömét tervezték.
K. GY.: Az ÁÉTV mit fed?
B. M.: Ő csinálta a belügyes és a katonai munkákat. Állami Építőipari Tervező Vállalat volt a fedőneve. Értelemszerűen elsőként omlott össze, mert igazi erő nem volt mögötte. Nagyon jó tervezők voltak ott, de a vállalatot igazán nem is védte senki. De az, hogy egy Lakóterv vagy Mélyépterv összeomolhatott, óriási hiba. A Lakóterv tervezte a panelépületek kilencven százalékát. Óriási gondot fog okozni, hogy annak idején az ő anyagaik archiválását senki nem vállalta föl.
K. GY.: Tehát a liberalizáció túl gyorsan és meggondolatlanul történt, és hirtelen rátok szakadt az égbolt.
B. M.: Egyértelmű. Nagyon hirtelen történt. A privatizációra nekem három alapadatom van. Az egyik az, amikor 1990 novemberében az ÁVÜ azt mondta, hogy privatizálnotok kell, küldött egy értesítést, az akkor még félig-meddig miniszteriális vonalon. Majd 1991. március 6-án Csepi Lajos elnök úr küldött egy telefaxot – akkor már én voltam az igazgató –, miszerint elvonta a vagyonunkat, úgy, ahogy volt, és állami felügyelet alá helyezett bennünket. Másnap pedig engem kinevezett privatizációs biztossá. Ebből a helyzetből nagyon gyorsan – ez a mi érdemünk, ugyanis készültünk rá –, 1991. október 1-jén részvénytársasággá nyilvánítottak, és mi megvettük a részvényeink 54%-át.
K. GY.: Ezek szerint ti kivétel vagytok, mert nem ért benneteket készületlenül a változás.
B. M.: Igen, azt mondhatom, hogy a tizenöt-húsz nagy iroda közül kettő-három sejtette ezt meg. És az úgynevezett spontán privatizáció keretében elkezdett rá készülni. Nekünk volt egy koncepciónk, ez úgy tűnik, hogy bevált. Talán ezért tudtunk megmenekülni, a többiek, akik nem készültek, elvéreztek.
K. GY.: Körülbelül 1988-ban kezdtetek gondolkodni ezen?
B. M.: Igen. Az utolsó igazgatónkat, akit még a párt, az állami szervek és a szakszervezet, az úgynevezett négyszög választott meg, már a vállalati tanács váltotta le 1988-ban. Az a társaság már fel merte vállalni, hogy a négyszög által támogatott és választott igazgatót elmozdítsa. Ez nagy áttörés volt. Ekkor lettem igazgató.
K. GY.: Szeretnék visszakanyarodni az előző témához, mert közérdekű és felkavaró. Nézeted szerint ezek közül a cégek közül azok maradtak meg, amelyeknek meg kellett maradniuk, vagy nem? Tehát ha lett volna egy koncepció, hogy ezeknek az irodáknak mi legyen a sorsuk, akkor te mely cégeket mentetted volna meg?
B. M.: Miért volna fontosabb egy Iparterv, mint egy Lakóterv? Az ipari épületek kilencven százalékát mi terveztük a pártállami időszak alatt. A Lakóterv a lakóépületek kilencven százalékát tervezte. Melyik a fontosabb? Nem lehet eldönteni… A Lakóterv elbukott, van egy utódja, de az halvány mása a réginek, mást is csinál. Az Iparterv is mást csinál, és sokkal kisebb. Bár a méret más kérdés… Véleményem szerint két út állt előttünk: ha forradalmat csinálunk és mindent fölborítunk és elölről kezdünk, akkor ugyanúgy megtanultuk volna, hogy mit csináljunk, összeálltak volna a cégek, ahogy 1945-ben elkezdték szervezni az akkori tervezőgárdát, talán ezt is el kezdte volna valaki szervezni, alulról. Nem ez történt. Nem volt egy nagy felfordulás, tehát a nagy cégek közül, aki meg tudta szervezni a túlélést, az megmaradt. A túlélés esetleges volt: nem okvetlenül azok maradtak fenn, akiknek funkciójuknál fogva fenn kellett volna maradniuk. Véleményem szerint egy ilyen értékes mélyépítő mérnöki kapacitás, mint a Mélyépterv, sokkal szervezettebb formában alakulhatott volna át. Nem ez történt – szétrobbant. Nagyon jó kis – ma már nem is olyan kicsi – utódcégek keletkeztek. De rengeteg kár érte az országot.
K. GY.: Feltételezem, hogy azok a cégek, melyeknek hatósági szerepük van, mint a VÁTI, mely az önkormányzatok vagy az állam számára várostervezési munkákat készít, mely mégiscsak közmunka és nem magánmunka, arról lehet mondani azt, hogy a fennmaradása szükséges és helyes.
B. M.: Egyedül a VÁTI-ra nézve született magas szintű döntés, amelyet aztán az ÁVÜ-vel nyilván elfogadtattak. Ennek állami cégnek kellett maradnia, hiszen a regionális tervezés nem folyhat ad hoc módon – ezt mindenki tudja. De hogy az Uvaterv sorsa, ahol a magyar metró és az autópálya-hálózat, a Duna- és a Tisza-hidak tervezése zajlik, nem volna stratégiai kérdés, azt nem akarom elfogadni. És talán az Erőtervé sem, ahol az összes erőmű valamennyi adata rendelkezésre áll, és ma a finnek tulajdonában van. Az állam ezekről levette a kezét. Érdekes módon ez lépésekben történt. Először az volt az elképzelés, hogy az Uvatervet ötvenegy százalékig megtartja az állam. Ez megjelent a sajtóban, aztán az is, hogy hetvenegy százalékot tart meg az állam, aztán huszonöt százalékot, végül az lett, hogy szabad a gazda – vihetitek. Az Uvaterv az egyik iroda, amelyik harcolt a túlélésért. Megszerezte saját magának a részvényeit, és próbál helytállni a jelen körülmények között. Más úton jár, mint mi, de megpróbálta.
K. GY.: Térjünk vissza az Iparterv átalakításához. 1991 októberében részvénytársasággá váltatok. Gondolom, hogy emögött igen sok kínlódás, aggodalom, leleményesség, szívósság volt.
B. M.: Ezt még soha nem írták le, én sem mondtam még el: voltak olyan pillanatok, amikor másképp fordulhatott volna a privatizáció. Az 1991. októberi döntésben, amikor az rt. 54%-nyi részvényét megszereztük, akkor például a tárgyalások közben az ÁVÜ-ben fölajánlották az akkori vezetés három tagjának – én is benne voltam, mint igazgató –, hogy megkaphatjuk a céget vezetői kivásárlás útján. Vigyétek, ez jó megoldás, a céget szeretitek, jól fogjátok vinni. Kétszáz-háromszáz tulajdonos – érveltek – nem megoldás. Szép a demokrácia, de így nem lehet céget csinálni. Mi akkor, könnyes szemekkel, összefogództunk és kétszázhúszan csináltuk meg a privatizációt. Ma már tudom, hogy ez a gyengeség jele volt és nem a bölcs döntésé. Az akkori kétszázhúszból ma hetvennyolcan maradtak. Természetes okok folytán – emberek meghalnak, mások elmennek, összekülönböznek. Nagyon nehéz egy részvénytársaságot, ahol szavazatok döntenek az életünkről, egyben tartani akkor, amikor nem tudod a céget irányítani. Nem tanultuk. Én építészmérnök vagyok. Nem volt közgazdasági képzettségem. Részvény, osztalék – ezeket a fogalmakat meg kellett tanulnom, tanulnunk, és azt is hogy kell privatizálni. Amikor kiderült, hogy a százhuszonhárommilliós alaptőkét meg kell venni, akkor kétszázhúszan összedobtuk a pénzt, kértünk E-hitelt, az ÁVÜ-től kedvezményeket. Valamit adott is, hiszen nagy épületvagyont kapott tőlünk. És akkor kétszázhúszan a részvények 54%-ának tulajdonosai lettünk. Azóta hét év után, most először mondhatom, annyira kitisztult a kép, hogy igazán a miénknek érezzük a céget. Azóta a cégbe beleépített tulajdonosok részét is megváltottuk – az ÁVÜ megmaradt az úgynevezett kárpótlási jegy tíz százalékával, az önkormányzati törvény alapján, a földtulajdon alapján benne maradt a főváros, az ötödik kerület is, mint részvényes. Hét évbe tellett, míg kezelhető lett a tulajdonosi szerkezet a cégnél. Egy olyan cégnél, ahol az lett volna az elsődleges feladat, hogy jó házakat, erőműveket, óvodákat, iskolákat, irodákat tervezzen. Az volt a gondunk, hogy miként szabaduljunk meg rosszul kreált részvényektől és egy rossz indulástól.
K. GY.: Tulajdonképpen hét évet szakmai munka, tervezés helyett menedzseléssel töltöttél?
B. M.: Nem teljesen, de volt olyan év, amikor az időm több mint fele ezzel telt el.
K. GY.: Ezt az egész magyar értelmiség átélte, hiszen mindnyájan az átállás kínjaival küszködünk. Az átállás sokaknak, nagyon sok szakmának egyáltalán nem sikerült. Más szakmák jobban megcsinálták. A mi nemzedékünknek, amely ezt a változást olyan életkorban élte át, amikor pozícióba kerülhetett, nagyon sok energiája arra megy el, hogy belefogott ebbe az építkezésbe, sok bukdácsolással, tapogatózással. Mások is tapasztalják, hogy kevés területen voltak átfogó koncepciók, akár a szakmában, akár a kormányban. Tehát azzal együtt, hogy ez a folyamat lassú volt, nagyon gyorsan és hirtelen szakadt ránk, még azokra is, akik azt gondolták, hogy siettetik és tervezik ezt a változást. Tapasztalatod szerint milyen mentalitásbeli változás volt szükséges a túléléshez? És hogyan lehet megfogalmazni a Kádár-korszak mentális örökségének a terheit? Hiszen egészen más vezetési, munka- és életstílusra van szükség. Van, aki ehhez elég rugalmas, és tud változni, van aki nem. Ezzel meg kell küzdeni.
B. M.: Amit eddig elmondtam, az a külső viszonyokra vonatkozott, de valójában belül is meg kellett küzdeni. A belső örökség, hogy kerüljék az egyenes utat, mert az végül sehova sem vezet, rendes fizetéshez, szakmai megbecsüléshez semmiképpen. Keresik a kiskapukat, hol lehet még valamit szerezni, tehát ha lehet, rövidítsék meg az államot, és egy kicsit egymást is. A változásnál az első áttörés az volt, hogy építészként lehetett folyamodni magánlicencért. Ez volt a gulyáskommunizmus nagy áttörése: fogorvos és építész is tevékenykedhetett mint magánfogorvos és -építész. Az építészeknél ez a nyolcvanas években vált lehetővé. Otthon, önállóként, lehetett kis házakat tervezni – nagyokat nyilvánvalóan nem. A nagy cégben pedig közvetlenül az elődeinktől örököltük a vgmk-t, a vállalati gazdaság munkaközösséget. Ez a csalás, a pénzsíbolás egyik remek eszköze volt. Jött aztán a maszek kft., amit megtűrtek, maximum bejelentési kötelezettséggel járt a menedzsment felé. Az utolsó évek kft.-alapításai – bizony eszközei voltak az összegyűjtött pénzek kisíbolásának. Oda kiraktad a cég pénzét, és ha jön a krach, akkor abba kimenekülsz. Nagyon sokan így élték meg ezt a változást, ez általános volt.
K. GY.: Ez azt is jelenti, hogy a rendszerváltozás idejére az irodák már voltaképpen javában felbomlottak. A folyamatok elemzésének, a beszélgetésünkben említett rossz következmények kivédésére korábban kellett volna megindulnia.
B. M.: Sajnos ez az elemzés soha nem történt meg. A reálértelmiség mindig is háttérben volt, s talán lassú is volt. Ennek mi is okai vagyunk, mert nem vagyunk elég aktívak akkor, amikor írni vagy beszélni kell. Ezért is örülök, hogy a Magyar Szemle Alapítvány meghívott az igazgatóságába, és részese lehetek, így áttételesen a szerkesztésnek. Ezt gesztusnak érzem a reálértelmiség felé, amely egyébként nagyon hasznos és aktív tagja lehet a társadalomnak. Bár, talán, lényegesen kevesebbet olvas, mert éjszakánként húzza a vonalakat, de roppant értékes része a társadalomnak, és sokat akar javítani, tenni az országért. Ez a reálértelmiség, amelyik ebben az átalakulási folyamatban megtalálta a kiskapukat és az ennek megfelelő életet élte, 1990 után hirtelen szembe találta magát azzal, hogy ezt el kellene felejteni. Ha átörököljük a céget, nem lehet az embereknek egyik napról a másikra azt mondani, hogy na most ugye megváltoztál. Tulajdonos lettél: tehát nincs több kft.-zés, nincs több vgmk-zás. Rögtön nekem szegezték a kérdést, hogy akkor helyette mi lesz, tudtok-e jó fizetést adni, hiszen mostantól kezdve minden jó lesz. Ez természetesen nem így van. Amikor azt mondtam, hogy hét évet küzdöttem, akkor a házon belüli emberi átalakításról is beszéltem. Nagy fordulópont volt, amelyről még nem szóltam, egy 1996-os tizenegy órás közgyűlés, melynek végére az emberek 91 százaléka mellém állt. Akkor döntöttük el, hogy 1997. december 31-ig, aki Iparterves akar maradni, felszámolja a maszek életét és csak itt lesz maszek, hiszen nem konkurálhat saját magával a másik cégében. Nagyon büszke vagyok, hogy – persze néhány ellenséget szerezve – ezt sikerült elfogadtatni, hogy sikerült olyan szerződéseket kötni, miszerint minden tervezőnk csak a cégnek dolgozik. Ami nyugaton természetes: máshol konkurenciát nem teremt, nem rontja a saját cége esélyeit.
K. GY.: Ez nagy csata lehetett, de az eredmény is jelentős.
B. M.: Ez olyannyira így van, hogy amikor 1996 elején a The Budapest Sun megkeresett, azt mondtam, nem merek interjút adni, mert márciusban lesz egy közgyűlés, ahol valószínűleg kirúgnak. Mert azzal készültem felállni, hogy eljött az ideje a teljes megtisztulásnak, amire én folyamatosan, kis lépésekkel készültem. Nagyon nehéz volt, hiszen a kiskapukat, a lehetőségeket mindenki az utolsó percig ki akarja használni. Végül a közgyűlésen, mint mondtam, kilencvenegy százalékkal megtartottak, de tizenegy órán keresztül győzködtem őket, ugyanis nem kilencvenegy százalékkal indult a vita.
K. GY.: Minden tervező részvényes? A részvényeknek mekkora százaléka maradt a kezetekben?
B. M.: Nem minden tervező részvényes. Egy nagyon szabályozott rendszert örököltünk az ÁVÜ-től, rosszat. Például az új belépőknek csak közgyűlési határozattal adhatunk részvényt. Ma minden részvény a kezünkben van.
K. GY.: Említetted az önkormányzatot is.
B. M.: Az övéket megvettük. Minden külső cég, intézmény részvényét megvettük, kemény alku árán. Bizony olyan forrásokat használva, amelyeket másra is lehetett volna használni, gépvásárlásra például. Itt van az ÁVÜ-nek nagyon nagy felelőssége, ugyanis semmiféle segítséget nem adtak, azt mondták, hogy harcoljátok ki a jogaitokat és lehetőségeiteket. A nulláról indultunk, sok-sok teherrel. Úgy indultunk, hogy nekünk ötven korengedményes nyugdíjast öt évig tizenhatmillió forinttal ki kellett fizetni, a saját megtermelt nyereségünkből. Mindez hihetetlenül megterhelt bennünket. Most végre egyenesben vagyunk, a fizetéseink viszonylag szépen emelkednek. Nagyon sok cég a túlélésre, a minimálbérre játszik, és ha sikerül, akkor ad valamit. Mi az elmúlt évben átlag hatvan százalékot, már ebben az évben is húsz százalékot emeltünk, ennyit ki tudtunk gazdálkodni. Sok munkával és agresszív piackutatással el lehet érni, hogy ennyi ember – százhúszan vagyunk ma – meg tudjon élni mérnöki munkából.
K. GY.: Milyen szellemi tőke áll az Iparterv mögött, gondolok itt az Iparterv hagyományára, és mennyi az, amit elveszített, kik azok, akik megmaradtak és kik azok, akik elmentek?
B. M.: Ebben az évben vagyunk ötvenévesek, én harminc éve vagyok iparterves. A céget 1948-ban alapították. Az államosítási iniciatívák alapján a régi nagy tervezőirodák vezetőit összehívták és azt mondták, hogy ti egy iroda lesztek, vegyetek magatok mellé embert, egyikőtök csinálja az ipart, másik a mezőgazdaságot, a középületet, a lakóépületet stb. Ebből a nagy irodából nőtt ki az Iparterv. Elsősorban azokból, akik az ipari épületekhez nagyon értettek, mint Mátrai Gyula, Szendrői Jenő, Dávid Károly vagy Lux László, aki az első igazán komoly igazgató volt. Szendrői Jenő, aki 1952-ben került a céghez, azt mondta, hogy az hőskor volt, mert a legjobb tervezők kerültek össze, és viszonylag függetlenül a politikai hatalomtól, fölépítettek egy romba döntött országot, az ipart. Hihetetlen nagy feladat volt, gyakorlatilag akkor épült föl az egész magyar ipar. És nem nagyon befolyásolta ezt semmi. Ők tényleg az építészetért éltek-haltak. Ő azt mondja – egyébként nem egy romantikus ember –, hogy ez egy dicső hőskor volt. Granasztói Pali bácsi, aki a legjobb építész-író volt, írta a könyvében, szabadon idézve, hogy huzamosabb ideig módszeresen és háborítatlanul itt dolgoztak építészek. Így került az ipari építészetünk az európai élvonalba. Itt lehetett dolgozni, itt nem a szocreál volt a lényeg, legfeljebb az irodabejárat mellé emeltek két oszlopot, vagy föléje egy kis timpanont – és itt véget is ért a külső hatás. Az Ipartervben kiváló gárda gyűlt össze, európai elismerést kapott, az ipari épületek előregyártásáért díjat kapott a hatvanas években, amikor régiónkban tombolt a szocreál, és a keletieket nem nagyon díjazgatták. Olyan ezer fő körüli gárda csoportosult itt. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy Magyarországon háromfajta tervező létezik: aki volt Iparterves, aki most az, és aki lesz. Úgyhogy most, amikor az ötvenéves évfordulót tervezzük, szinte minden építészt meg fogunk hívni, mert mindenki megfordult itt, hiszen ez egy iskola volt.
K. GY.: Volt-e sajátos étosza, stílusa ennek az iskolának?
B. M.: Az iparterves iskolát úgy szokták jellemezni, hogy nagyon racionális, kicsit sótlan, gazdaságos és mindig a funkciót tiszteletben tartó építészet volt. Erre ma is büszkék vagyunk. Nagyon józan, nagyon racionális, kicsit poroszos építészet volt mindig is. Kitűnő iskola.
K. GY.: A régi mamutiroda alaposan megkarcsúsodott.
B. M.: Jött a privatizáció. Én nyolc évvel ezelőtt ezt mint 500 fős céget örököltem meg. És ebből ma százhúszan vagyunk.
K. GY.: Mi történt a többiekkel?
B. M.: Kétszázhúszan vettünk részt a privatizációban, mert annyian hittük, hogy túl fogjuk élni. A többi már akkor elment. Ők a kft.-ket, a vgmk-kat átalakították betéti társasággá, kiscégekké, és így élnek, néhányan nagyon ügyesen. Hogy a kétszázhúszból hogyan lett százhúsz? Nagyon szomorúan. Olyanok is elmentek, akik részben az iparterves iskolában tanulták a szakmát, megszerezték a klientúrát és ma képesek az önálló életre, tehát kitűnő emberek mentek el. Olyanok, akiktől szomorúan váltunk meg. Voltak akik a kettőt az utolsó pillanatig próbálták együtt csinálni, de éppen ez a kettősség nem ment tovább. Tehát ez az utolsó aktus nagyon fájdalmas volt. De ez a százhúszas létszám ma nagy cégnek számít, mindenhol a világon. Amikor én a hetvenes években beléptem az Ipartervhez, 1200 fős volt, akkoriban ez általános méret volt nálunk. Ma a 120 fős cég nagynak számít Magyarországon. Természetes folyamat, ezért nem szabad elkeserednünk. Svédországban négyszáz cégnek tizenegyezer alkalmazottja van, 70%-uk tízfős cégekben dolgozik. Ez a természetes, ma a piacot másként kell szolgálni. Korábban a megrendelések 95% át az államtól kaptuk, s nem volt rivális.
K. GY.: Felteszem, hogy egy ilyen 1200 fős állami monstrumban rengeteg volt az üresjárat, tehát a hatékonyság nagyon kicsi volt. Vegyük még hozzá a számítógépek következményeit. Tehát ma egy hatékony cég tizedakkora létszámmal dolgozik, s ez nemzetközileg is, ahogy mondod, nagy cégnek számít. Az egész magyar építészet, a középületek állapota, megóvása szempontjából fontos, hogy egy ilyen cég együtt maradjon. Például, ahogy tudom, a Keleti pályaudvar rekonstrukcióját tervezitek, és nincsen más olyan nagy cég, ahol együtt volna az a tudás és kapacitás, ami egy ilyen munkához szükséges.
B. M.: A képlet nagyon egyszerű. Ha azt vesszük, hogy egy nagyon tehetséges ember egyedül csinál egy munkát, akkor a kontroll egyfős, nálunk a kontroll minimum két-három lépcsőn keresztül valósul meg. A legnagyobb munkáknál, például a Keletinél, nagyon sokszor körülültük a terveket, és megbeszéltük hogy mit lehet csinálni. Egy százéves acélszerkezet, drámai módon mondott csődöt, a múlt télen elszakadt az egyik nagy vonórúdja és abból majdnem tragédia történt. Szerencsére nagyon kevés utas volt a csarnokban, és nem ütött fejbe senkit a leszakadt, hatalmas drótköteg. Ezt a szerkezetet csak úgy lehet újjáépíteni, hogy sok ügyes-okos ember összedugja a fejét. Azért örülök a mostani fejleményeknek, mert érzem, hogy a hazai és a külföldi piac, megrendelők visszatérnek a megbízható cégekhez. Értékelik, hogy mi így együtt vagyunk, egy nagy szellemi kapacitás. Még mindig negyven építész tud nálunk körbeülni egy feladatot, ha kell. És a Keletinél tíz építész dolgozik a feladaton egy állandó kontrollal. Ez megnyugtatja a Mávot is és a külföldi megrendelőket is. Ezt a kontrollt csak egy nagy cég tudja megadni. Erre mi tudatosan is készülünk. Ezért is csatlakoztunk az európai ISO minőségbiztosítási rendszerhez. Ez a munkákat ellenőrizhetővé, megbízhatóvá teszi. Ezt a piac értékeli.
K. GY.: Milyen nagyobb középületeken, épületeken dolgozik ma az Iparterv?
B. M.: A legnagyobb munkánk a volt Expo-együttesből az ELTE–BME nagyépület, amit a Köztivel kezdtünk el és ma már mi visszük tovább. A 120 ezer négyzetméteres hatalmas együttes több fázisban fog megépülni. Az állam még gyűjtögeti rá a pénzt – ez közismert téma. Utána a legnagyobb, mert állandó munkát ad nekünk az erőművi szektor, például Paks: a kiégett fűtőanyagokat el kell helyezni valahova, annak új házat kell építeni. Ez a legizgalmasabb feladatsor, mert jönnek a külföldi erőmű-tulajdonosok, és azok nyilván igényelik majd a hazai, ehhez értő mérnökök, építészek segítségét.
K. GY.: Miért jönnek külföldiek?
B. M.: Minden erőművi berendezésünk húsz-harminc éves, ezeket tovább gazdaságosan üzemeltetni nem lehet. Megszűnt a magyar tulajdon, a franciák, a belgák, az angolok a tulajdonosok. Szerencsére az állam a privatizációs pályázatban előírta nekik, hogy újítsák föl ezeket. A felújításhoz hozzák a hazai építészeiket, de nem mehetnek el a helyi szaktudás mellett sem. Mi tudjuk, hogy itt milyenek a szabályzatok, mi ismerjük a hazai infrastruktúrát, mi csináltuk az ott álló épületeket. Kénytelen hozzánk jönni, legalább a rajzokért. Ezt vagy adjuk, vagy nem, de leginkább akkor adjuk, ha hajlandó minket bevonni a munkába. Néha megalázó ez a helyzet. Nehéz. Keleti pályaudvar, követségi épületek, Berlinben és Budapesten, hollandoknak és magyaroknak, számítóközpontok, kisebb-nagyobb gyárak, pizzaüzem, a Coca-Colának palackozóüzem, a Porschénak javítóbázis. Ezek szép feladatok. Vannak picik is: autószalon, ugyanakkor milliárdos nagy ügyek, mint a Keleti pályaudvar.
K. GY.: Éppen ezért tettem fel ezt a kérdést, mert az érdekel, nyilván mindnyájunkat, hogy milyen a magánosított tervezőirodák esélye a megrendelések beszerzésére, itthon vagy külföldön.
B. M.: Csekély. Ez a legnagyobb gondunk. Amellett, hogy erre bizonyos fokú indíttatásom volt, ezért vállaltam a Magyar Tervezőmérnökök és Építészek Nemzetközi Szervezetében, a TMSZ-ben a Tanácsadó Mérnökök Szervezetében az alelnöki pozíciót, mert mi fogjuk megvédeni az érdekeinket a külföldiekkel szemben. A külföldi tőke épít, mert nincs elég hazai tőke. A külföldi tőke, érthetően, a neki otthon már bizonyított embereit hozza magával, és csak az alantas munkákat bízza magyarra. Tehát morzsák jutnak a piacból. Ez irreális dolog, ez sehol a világon nincs így. Hollandiában vagy Németországban a magyarok nem rúghatnak labdába, mert a külföldi építésznek tudnia kell tökéletesen hollandul vagy németül, bejegyeztetett irodájának kell lennie. Nálunk a külföldiek ügyesen bejegyeztették magukat, a szakma egy része hajlandó odaadni a nevét, a gyenge, kis kapacitását. A legjobbak nem hajlandók a nevüket odaadni, és bizony azokkal a külföldieknek a második vagy harmadik vonala fogja végigtervezni Magyarországot, a középületet, az irodát és az erőművet is. Ezért álltunk össze A TMSZ-nek az a feladata, hogy kiharcolja és elfogadtassa azokat a jogokat, amelyeket a világon mindenütt elfogadtatnak, hogy a hazai reálértelmiséget is védje valami.
K. GY.: Tehát nemcsak cégek provatizációjánál történt nagyon hirtelen és átgondolatlan liberalizáció, hanem olyan értelemben is, hogy az építő- és tervezőpiacokat is nagyon könnyen nyitottuk meg. Ez sok más hasonló jelenséggel rokon. És ebben elsősorban egy nagy adag jóhiszeműség volt, ami nem igazolódott be, hiszen a gyengébb piaci helyzetünkkel igenis visszaéltek a nyugati cégek minden területen. Nem történt volna talán baj, ha mi nem teszünk ilyen liberalizációs gesztusokat. Sajnos elhittük, hogy ezt meg kell tennünk.
B. M.: Muszáj példát mondanom, mert bonyolult a mi szakmánk. Csinálunk PHARE-munkát, ez tudvalevően a Poland, Hungary szavakból származik, a mi segítségünkre hozták létre ezt az EU-programot, melyet brüsszeli központ igazgat. Ebből nagyon sok műszaki-mérnöki munka keletkezik. A kiírás szerint dolgozhatnak benne nyugatiak is. Ők négyszer-ötször többet kapnak ugyanazért a munkáért, mint a magyarok. Mi dolgozunk ilyenben, szerencsések vagyunk, ügyesek vagyunk, nyelvet beszélnek a kollégáink. Tehát részt tudunk venni. A nyugati tervező 800 ecut, a legjobb magyar tervező 200 ecut kap ugyanazért a munkáért. Ez megalázó különbség. Mi folyamatosan fölemeltük a hangunkat ez ellen. Persze a mi életszínvonalunk nem olyan magas, az árszínvonalunk is alacsonyabb, ezt elfogadjuk, de nem az ötöde és tizedrésze. Ezért bennünket Brüsszelben, ezekben a nemzetközi kooperációkban ledorongolnak, lesöpörnek, és azt mondják, hogy akkor nem lesztek benne. Itt van a nagy baj. Ha egy segély létrejön, ami értünk jön létre, akkor hogy lehet a magyart letarolni, hogy lehet nem segíteni a magyar tervezőt. Két dolgot tehettünk volna, hogy büszkén, fölemelt fejjel kivonulunk a munkából, akkor ezt a 200 ecut egy román, egy lengyel, egy szlovák boldogan elvitte volna, mert ez még mindig sokkal-sokkal több, mint amit otthon kaphat. Nekünk viszont, akik már a nemzetközi piacon ugyanolyan feltételekkel dolgozunk, mint a nyugati tervezők, ugyanolyan komputert és szoftvert kell vennünk, nekünk ez az éhbérrel kezd egyenlő lenni. Minimum jó lenne az ötven-hatvan százalékát elérni a külföldiének, amikor ezt kijelentettük, a külföldi azt válaszolta: elvonulhatsz emelt fővel, és beteszünk helyetted mást, aki ezt vállalja.
K. GY.: Ez fölhívja a figyelmet arra, hogy a magyar kormánynak hogyan is kellene tárgyalni az integrációról, hogy milyen előnyöket kér Magyarország és miben tud engedni Magyarország a csatlakozási tárgyalások során és a már működő kapcsolatokban. Ilyenkor tudtok-e fordulni a Magyar Külügyminisztérium integrációs államtitkárához, hiszen ez olyan elvi kérdés, ami más területen is előfordul?
B. M.: Mi is gyengék vagyunk, mi is a piacról élünk. Bevallom, hogy ez a 200 ecu nagyon jó pénz ma; naponta negyvennégyezer forintot magyar viszonylatban jó kereset. Ezzel együtt azt kell mondjam, hogy toronymagasan mi csináljuk a legkevesebb munkát a PHARE-programban. A balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Románia sokkal többet használnak a programból, mint mi. A mi döntési mechanizmusunk hihetetlenül lassú, óvatos. Ugyanakkor nem mondhatom, hogy ebben az esetben nem állt mellénk a minisztérium Project Menedzsment vezetője. De a kivonulás nem oldott volna meg semmit, mert az ország akkor a PHARE-programot sem kapta volna meg, mi pedig ettől a pénztől is elestünk volna. Ebből az egyszerű példából is látható, hogy mit kell nekünk elérnünk például az integrációs tárgyalásokban. Kitűnő mérnökeink vannak, megkockáztatom, jobbak, mint a kintiek, és negyed-ötöd áron áruljuk a szellemi termékeinket egy megalázó szituációban, mert fölöltözni sem, utazni sem tudunk. Nincs erre pénz. Mi delegációt nem tudunk nyugatra küldeni, mert nincs rá pénzünk.
K. GY.: Milyen jellegűek ezek a létesítmények, melyek a PHARE-program keretében Magyarországon készülnek?
B. M.: Ezek nem épületek, beruházások. Nagyon fontos beruházások: szennyvíztisztítás, energiamegtakarítás, környezetvédelem. De például tréningeket, a tervezéshez, stratégiakialakításhoz jó programokat is támogat a PHARE. Tehát szellemi fejlesztést is végez, ami nagyon hasznos. Részt vettünk ilyenben, és nagyon érdekes volt.
K. GY.: A határok megnyitása rengeteg hátránnyal járt. Hozott-e új technológiai lehetőséget a tervezők számára? Új anyagok és tervezési módszerek bejövetele történt-e, új irányzatok megjelentek-e? Érzitek-e azt, hogy most, bár az Iparterv mindig magas szellemi kapacitást képviselt, nagyobbak-e a lehetőségeitek? Szakmailag jelent-e ez valamiféle gyarapodásélményt?
B. M.: Nagyon sokat jelent. Hét évvel ezelőtt az is megtörtént, hogy abban a pillanatban, ahogy lehetett, leváltunk az államilag irányított külkereskedelemről. Nem árulnak ma már minket. Mi tárgyalunk. Tehát a menedzsmentnek, a jó tervezőknek nyelvet kell tudni, utazni kell, meg kell szervezni az életünket. És csináljuk, dolgozunk külföldön sok helyen: Berlin, Frankfurt, Dánia, Hollandia, Franciaország, Anglia, Ausztria. Ezeken a helyeken az embereknek helyt kell állniuk, ma már a tervezőtechnológia komputeres, eleinte tiltakoztunk ellene, ma már tudjuk, hogy létkérdés. Öt évvel ezelőtt három gépünk volt a cégnél.
K. GY.: Tehát a rajzolás és a szerkesztés stádiumait tudjátok komputerizálni?
B. M.: Pontosan. Javaslatomra, baráti vonalon, holland építészeket engedtünk be a cégbe, statikust és gépészt is. Olyan mentalitást hoztak, ami az itteni emberek számára új volt. Ők tízszázalékos tulajdonosok, de kitűnő szakmai partnerek. Öt évvel ezelőtt három számítógépünk volt, ma száz műszakira hetven gép jut. Ez már európai nívó, rengeteg pénzt áldoztunk erre.
K. GY.: A hollandok jelenléte mit jelentett nektek?
B. M.: A hollandok Európán belül is kivételes helyzetben vannak, nagyon jól szervezik az életüket, és nagyon jó üzletemberek. Ezektől a mérnököktől nagyon sokat tanultunk, például azt is, hogy nem vagyunk rosszabbak. Sok német céggel is dolgozunk együtt, soha egyetlen kollégámat sem küldték vissza, soha nem mondták azt, hogy nem felel meg. Tehát nem voltunk lemaradva semmiben. Egyedül a gépesítettségben, és bátran mondhatom, hogy ezt a lemaradást behoztuk. És ez öt vagy hét év alatt történt. Megváltozott a tervezői metódus, ez nem jelenti azt, hogy megszűnt a kézzel rajzolás, de ez segít, sőt jobban tudjuk eladni is azt, amit a korábbi gyatra prezentáció miatt nem tudtunk eladni.
K. GY.: Ha az ipari tervezés irányzatait tekintjük, érzékeltek-e valami változást, vagy ti ezeket a módszereket a mostohább helyzetben is követtétek, átvettétek, kreatívan alkalmaztátok? Jött-e az országba ilyen értelemben új technológia vagy szemlélet? Tudjuk, hogy nagyon sok eljárás bejön a multinacionális cégek révén, melyek energiatakarékosak, környezetkímélőbbek.
B. M.: Az építőipari piac változott meg. Ez részben szomorú. Mert nincs magyar anyag. Ha fölépítünk egy házat, kiderül, hogy minden külföldi. A márka és az előállítás is. Néhány nagy céget megvettek a nyugatiak, főleg innen nyugatra viszik a terméket. Meg kellett ismernünk az új anyagokat, mert megszűnt a magyar építőanyag-ipar. Még ha tégláról van szó, akkor is inkább a holland vagy a német téglával építünk, mert az szebb meg jobb. Ezt meg kellett tanulni. Nem hiszen, hogy építéstechnikában sokat tanultunk volna, mert azt eleve tudtuk. Ez talán kicsit nagyképűen hangzik, de így van. Ezért kaptunk a hetvenes-nyolcvanas években díjakat, mert az ipari épületek előregyártását jobban csináltuk, mint a kintiek, vagy legalább olyan jól. A mai építészetben inkább az a változás, hogy most már ezeket az anyagokat be tudjuk tervezni. Tehát megjelent az igény rá.
K. GY.: Az én kérdésem nem annyira tudatlan, mint inkább provokatív volt, hiszen az, hogy a magyar építészeti képzés nagyon jó, nagyon jó hagyományokra épül, még akkor is ha nincs is a csúcson, közismert. Kubinszky Mihály Kotsis Ivánról szóló megemlékezésében elmondja, hogy Kotsis Iván és Csonka Pál hogyan újították meg a magyar építészképzést a harmincas években, ami egy világraszóló fordulat volt. A magyar építész statikailag is meg tudja csinálni az épületét, ami általában Nyugaton nem szokás. Hiszen a nyugati építész művészeti iskolákban tanul és nem műszaki egyetemeken. Ez tehát az erős oldala a magyar építészképzésnek. Nyilvánvaló, hogy az Iparterv ebből profitált.
B. M.: Az iparterves mérnök mindig is racionális, megépíthető, tiszta funkciójú, olcsó házakat próbált építeni. Sajnos én tőlük már nem hallgathattam előadást, de még láttam őket, Kotsis Ivánt is és Csonkát is. Legendás az, hogy együtt mekkora megbecsülésnek örvendtek. Ezt kellene a mai építészeknek elérni, hogy amikor ők nagyon sok élettapasztalattal valami mellett kiállnak, egy másod-harmadrangú akár önkormányzati, akár állami szintű akarat ne változtassa azt meg. Amögött sokkal több érték van. Náluk ezeket a döntéseket nem lehetett megkérdőjelezni. A mi hasonlóan nagyon jó építészeink ezt a bizalmat eljátszották, ebben benne van az építésztársadalom is, amely beállt, be kellett álljon a házgyári lakásépítés mögé, és azóta a hitelünk sokkal kisebb. De volt egy vonal, ami nagyon komolyat alkotott. Amit Makovecz egyedileg tud csinálni, azt egész Európa elfogadja, az ő anyagai magyarok, a fái magyarok, lehet szeretni vagy nem szeretni. Vagy Finta hihetetlen formaérzékét, azt mégis magyarként csinálta meg. Benne van az első vonalban.
K. GY.: Van-e rálátásod arra, hogy mit csinál ma az építésztársadalom, az elmúlt nyolc-kilenc év mit hozott? Gondolom, a válasz az lesz, kinek ezt, kinek azt. Egészében véve kevesebbet vagy többet terveznek a magyar építészek, ki van-e használva a szellemi és fizikai kapacitásuk? Hogyan látod a jövőt?
B. M.: A kérdés első részére a válaszom negatív. Sokkal kevesebbet tudunk tervezni, mert a külföldi konkurencia ezekben a nagyon rosszul felépített teamekben elviszi a munka zömét, a pénzről nem is beszélve. Kevesebbet tervez, a kapacitása nincs kihasználva, kitűnő emberek vannak munka nélkül. Ezeket az ember még csak munkával sem nagyon tudja segíteni, mert a piac kegyetlen, minél kevesebb munkával kell ugyanannyit termelni, tehát nem lehet embereket emberbaráti szeretetből fölvenni. Nagyon rosszul állunk. Ezért emlegettem a TMSZ-t, a kamarák szerepét.
K. GY.: Melyek azok a nyugati módszerek a hazai építészet megvédésére, amit át kellene vennünk és használnunk kellene? Vannak-e olyan dolgok, amik megfordíthatók, hiszen egy nagyon nagy kapunyitás után restrikciót alkalmazni az azt jelenti, hogy meg kell ütközni keményebb lobbykkal.
B. M.: Nagyon kicsi a játékterünk. Hazai beruházás nem nagyon van. Egy hazai pályázati kiírónak nem mondhatom azt, hogy köteles vagy kijelenteni: csak magyar pályázó indulhat.
K. GY.: Pedig vannak ilyen előírások.
B. M.: Igen, de ez csak a közszektorban érvényes. A magánszektorban az történik, amit a nyugati akar, Nyugaton is. Nálunk, valljuk be őszintén, a magántőke, a multinacionális vállalatok tőkéje azt csinál, amit akar. Gyakran fordul elő, hogy amikor meghirdetnek egy nagy munkát név szerinti meghívásos pályázaton, mind az öt meghívott nyugati cégnek az itt lévő tervezője vesz részt, legjobb esetben egyetlen fal magyar pályázóval.
K. GY.: Az új magyar vállalkozói réteg, amelynek a kimutatottnál sokkal nagyobb a vagyona, mennyire jelenik meg mint megrendelő a piacon?
B. M.: Én értékelhető javulást nem tapasztalok. Meglehet, a lakásépítésben van, de igazi komoly épületekben, középületekben, ipari épületekben ez egyáltalán nem jellemző. Nem látom a magyar tőkét megjelenni, minimális a részvétele, mert végül is a magyar cégek részvényeseinek is a zöme külföldi, tehát nem lehet magyarnak nevezni. Nyilván ez javulni fog, lesznek tiszta magyar vállalkozások. De ezen a területen mi, tervezők nem tudunk segíteni. Talán azt el tudjuk érni, hogy a kinti példán okuljunk: a kinti tartományok, kamarák előírják, hogy csak ott bejegyzett, különböző vizsgákon átment, tehát nem fantomcégek azok, akik a munkát megnyerik, elvégzik, van biztosításuk, van tervezői felelősség és garancialehetőségük az adott országban vagy megyében. Németországban például a tartományok is külön védik magukat és nem engednek ott nemhogy egy magyart, de tartományon kívülit sem tervezni. Ezt a mi törvényhozóink is megcsinálhatnák. Lehet ennek némi retorziója, de valahol meg kellene találni a középutat, mert így a magyar tervezésben csak a legjobbaknak van lehetőségük dolgozni, és akkor is alantas szerepre kényszerülnek. A TMSZ most próbál ezekért föllépni, nagyon rossz a helyzet.
K. GY.: Sajnos a magyar vállalkozói tőke jelentős része nem a termelésben, hanem valószínűleg a pénzpiacon forog. Ezért nem is hoz komoly megrendelést, kivéve a magánház-építkezés. Nálunk a pénz a magánházépítésbe folyik, a luxusba. Ahol van hagyománya piacgazdaságnak, ott először a beruházás következik, és csak később a magánluxus. Nincs-e most, a kacsalábon forgó villák divatja idején a kis, pár személyes irodáknak több, érdekes megbízása, mint korábban? Valami, amiből kibontakozhatna a magánházépítés reneszánsza, mint a harmincas években.
B. M.: Olyan építtetői réteg kerekedett ki, amelynek nincs ízlése, és ennek megfelelően olyan építészeket fog alkalmazni, akik mindenre hajlandóak, megcsinálják az ő kívánságait. Ebből nem jött létre az az építészet, amire te utaltál. Azért a kivételek, az a néhány kitűnő fiatal vagy korosabb építész most tényleg kapott lehetőséget, hogy néhány nagyon szép házat tervezzen, tehát erre is van példa, de kis számban. Az arány elkeserítő, a házak zöme szörnyű.
K. GY.: Akkor ugyanazzal a kérdéssel zárnám, amivel kezdtem, miért vagy elégedett?
B. M.: Most jelent meg az a skandináv kiadvány, mely közli az európai nagy tervezőirodák adatait. Az Iparterv ebben a 189. helyen szerepel. Ezt az elmúlt hét év alatt értük el. Van nemzetközi kapcsolatunk, vagy partnerünk a cégben, dolgozunk hollandokkal, finnekkel, németekkel. Engem ez éltet. Abban a bizonyos maszek piacban többet kereshetnék, talán vagyok olyan jó építész is, és néhány más kollégám is többet kereshetne. És mégis az élteti, hogy az ország legnagyobb művelődésügyi tervén dolgozik, hogy a Keletit megmentheti, hogy épít olyan középületeket, amikre büszke lehet – a követségi házainkra gondolok –, hogy a nagyon kényes erőművi tervezésekben részt vehet, melyekhez sok szaktudás kell. Ezért maradok itt, ezért vállaltam, ezért csináljuk néhányan. És remélem, hogy ez átöröklődik arra a fiatal gárdára, melyet mi nevelünk ki a cégnél, hogy az mester–tanítvány kapcsolat, ami a régi Ipartervet is jellemezte, megmaradhasson…



« vissza