Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Üresjárat


(A 29. Magyar Filmszemle)



Másfél héttel hivatalos megnyitója előtt kezdődött a 29. Magyar Filmszemle, amikor Tímár Péter
bohózatát pergették le a nagyérdemű bennfentesek előtt. A tavalyi kasszasiker után nyilván minél hamarabb előrukkoltak volna egy újabbal is. Hiába számítottak azonban fergeteges sikerre, a Zimmer Feri meg sem közelíti az író-rendezőtől elvárható szintet. Szokott erényeinek nyoma sincs: ügyetlen a jellemzés és kevés az ötlet. Jelenetei meghökkentően üresek, a film megreked egy balatoni panziósvilágról fölvázolt skiccnél. Rögtönzésszerű fordulatok követik egymást, az idő javát pedig színészi magánszámok töltik ki. Reviczky Gábor ugyan megteszi a tőle telhetőt, de nem egy Kabos Gyula, és a vagány kisfiú szerepében remeklő Bíró Attila, valamint Louanda Bird Abreu felvonultatása sem elegendő rekeszizmaink működtetéséhez, vagy legalább figyelmünk ébrentartásához. Végül már torta- (esetünkben tejberizs) dobáláshoz folyamodnak… Mitől lenghet át egy bohózatot ernyedt szomorúság, ködös unalom? A választott téma alkalmas ugyan cinema veritére, harcos filmpublicisztikára, esetleg politikai pamfletre, önfeledten kacagnunk azonban vajmi nehéz a végletes kiszolgáltatottságukban kenyerükért nemtelen eszközökkel küzdő szerencsétleneken, akik a hivatalos és nemhivatalos vámszedők közt őrlődve néhány nyári hónap leforgása alatt próbálják egész évi megélhetésüket biztosítani. Ide csak erőszakkal lehet némi humort fecskendezni, és a film alkotói látványos, kidolgozott gegek helyett szövegpoénokra hagyatkoznak. Előcibálnak a sifonérból néhány maníros kabaréfigurát, akik süketen botorkálnak el egymás mellett. Mintha a Csinibaba fölös kellékeit hasznosítanák, egyedül a vakondmérce utal a mára, máskülönben e film kívül reked saját korán.
A 23 milliós propagandaköltséggel bevezetett másik vígjáték, Kern András és Koltai Róbert filmje egy német kereskedelmi adás históriáját idézi: gazdái szerették volna felfuttatni programjukat, és gyakorlott amerikai médiacégektől kértek tanácsot. Túl magas a nívó hallották, szállítsák le a mércét. És csakugyan, a következő évben majdnem megduplázzák nézőszámukat. Andrew G. Vajna, A miniszter félrelép producere már ismeri e receptet, és úgy látszik, égetően fontos számára a siker. Blődlijének egyedüli mentsége, hogy versenyen kívül mutatták be.
Igazi újdonság viszont a premier előtti televíziós közvetítés, a fesztiválok történetében eddig nemigen volt példa ilyesmire. Talán a vetélkedő komolytalanságára óhajtottak figyelmeztetni az MTV 2 műsorszerkesztői, esetleg arra, hogy örüljünk, ha látunk magyar produkciót még. Pedig Sas Tamás legjobb első filmes díját kiérdemelt Presszója korántsem érdektelen. Szükségből kovácsol erényt alkotója: tőke hiányában leszűkíti a költségvetést, és a látvány gazdagságáról lemondva stabil nézőpontot választ. Egy presszó televíziós készülékének helyére kerül a kamera, onnét rögzíti az eseményeket. Visszájára fordul a hagyományos néző–kép viszony, s aki e szellemes megoldásnál olcsóbbat talál, az már csal (híres-hírhedett Kékjének elkészítése során Derek Jarman végül a képalkotásról is letett, műve viszont aligha lett film a szó szoros értelmében). Leleményesen használja ki a szűk teret is, bőséggel kínálván néznivalót a különféle síkokon. Kényelmes voyeuri pozíciót foglalhatunk el, bár némileg kötöttebbet, mint a hagyományos kukucskáló színház zsöllyéjében, mivel ott tágabb a látómezőnk, és magunk választhatjuk meg tekintetünk irányát. A legjobb forgatókönyvíró díjával kitüntetett Németh Gábor remekül megírt, fordulatos, izgalmas történettel szolgál. Kár, hogy a méltó lezárás nem sikerült, véletlenszerű befejezése kifejezetten gyönge. Dicséretesen szerepelnek viszont a karakteres hölgyeket alakító színészek: Söptei Andrea, Kecskés Karina és Fullajtár Andrea.
Az előzetes hírverés során több mint húsz produkciót ígértek, a bemutatásra érett nagyjátékfilmek száma azonban hamar leapadt tizennégyre, hogy a Szemle nyitónapjának reggelén már arról értesüljünk: közülük sem készül el mind. A gyér érdeklődés mellett folyó sajtóvetítések nyitó darabja A program volt. Videóra forgatták, és szemlátomást művészi produkciónak szánták, vagyis kaotikus értékrendünkhöz híven mindent megtesznek, hogy élvezhetetlen legyen. Szándékosan rontják a képet, zavarják a hangot, és kuszálják össze a történet szálait. Ismerős formátlanság, hány ilyennel találkoztunk már (igaz, profi módon kivitelezve)! Karl Popper így ironizált az eljárás fölött 1934-ben: egyes filozófusok erénynek tüntetik fel, hogy magukban beszélnek, talán mert úgy érzik, nincs, aki méltó lenne rá, hogy hallgassa szavaikat. Hasonlót művel Sopsits Árpád is. Ahogy mondá tanítványai óhajának engedve fiatalos, friss és kreatív filmet készítene a mester és követőinek viszonyáról. Mélyértelmű látomások, bizarr álmok szövedéke borul tehát a Légyfogóra, miközben hősei egy külszíni fejtés meddőhányóján téblábolnak. Hogy mi végre, azt nem kötik az orrunkra, viszont tanúi lehetünk, miként alázzák meg az élet és a halál méltóságát néhány vicces pillanat kedvéért. Az időnként nekiuszult hangeffektusok között nosztalgikusan emlékezhetünk Rainer Maria Rilke gondolatára a nagy halálról. Gryllus Dorka persze szép, Kovács Lajos remekül fotózható, egy törlőrongyot pedig megint az izzó hengerfejen felejtenek.
Martinidesz László szerint elérkezett a világ vége, s illenék erről tudósítani az érintetteket is. Bármiként vélekedjünk egy apokaliptikus vízióról, esztétikai vizsgálatnak alávetni csupán akkor érdemes, ha művészien fogalmazott. A Bírós emberek másfél órára duzzasztott soványka etűdje viszont üresjáratai miatt emlékezetes. Munkát kereső hősei naphosszat csellengenek, s a kamera ezenközben naturalista módon élvezkedik embertelen világunkon, minket pedig kedélyes adomázgatásokkal altatnak a láthatatlan narrátorok. S ha valakinek még ennyi artisztikum sem elegendő, terjedelmes Joszeliani-idézetekben gyönyörködhet. (Az eredeti jobb volt.) Tévelygéseit illetően Gyöngyössy Bence Cigánytörvénye is rokon alkotás. Ennyi operatőri szépelgéssel, képi közhellyel régóta nem traktálták már. Lovak, kutyák, gyerekek nyüzsögnek a csodásra fotografált tájon, ahol e roma Lear-történet pereg. Minden olyan, akár egy nyugat-európai videós úti beszámolóban: a cigányok csapatostul bukkannak fel, örökké vidámak és duzzadnak az élettől. A közösség mítoszának eleven hordozói ők a ványadt, rosszindulatú, kicsinyes magyarokkal szemben. Színesek, érdekesek, még apró törvényszegéseik is megbocsáthatóak, amennyiben pedig súlyosan vétenek (heves felindulásukban megölnek egy embert), úgy maguk vezekelnek érte. Rendre előcsoszog tehát az összes kitaposott hiedelem, elaggott vélekedés, s megleli helyét a flashbackekben: unalmas jelképpé válik. Gyűrűs holló a halálmadár, a fiatalos szabadság vágtató ménes, míg az élettől búcsúzó jegye a napszentület. Semmi eredeti, semmi valószerű; egyetlen hiteles képi elem a sörösüveg. E történet bárhol, bármikor lepereghetne, ennélfogva soha és sehol nem fordul elő. Csupán találgathatjuk a szimbólumképzés és a ködös hiedelmek gerjesztésének okát: egzotikus folklór címén másutt tán kelendő az ilyen (kishibás) áru, de itt, ahol a való ordítva cáfolja? E mű mint büszkén jelentették a legjobb első filmes rendezésnek járó díjat érdemelte ki a montreali fesztiválon. Úgy látszik, nehéz előlépni a híres szülők árnyékából.
Tóth Tamás bemutatkozását különösen nagy várakozás előzte meg. Örvénylő képekben bizakodott a közönség, kelet varázsára áhítozott. Csakugyan jól kezdődik a Natasa, a Lomonoszov Egyetem sztálinbarokk kollégiumánál ugyanis keresve sem találni hitelesebb elvarázsolt kastélyra. Karneváli miliőjében búcsúzkodik a végzős diákok serege, s szerelemre lobban egy magyar nyelvész és egy szibériai lány. Mielőtt azonban érdekessé válnék a mese, rátelepszik a misztika, és fojtogatni kezdi. A hely szellemének engedve egyre mélyebben bonyolódunk a sámánista-gengszterista homályba, míg a rációtól elbitangoltan ott találjuk magunkat a Lánchíd közepén egy hiúzzal (a háttérben még a vári díszkivilágítást is leoltják, nehogy fény derüljön valahonnét a mese értelmére). A szimbolizmus gyökeret vert rendezőinkben, Dárday István és Szalai Györgyi is annak égisze alatt folytatja makacs szemideg-sorvasztását. Természetesen, bárkinek jogában áll veszendő világunkról alkotott véleményét olvadt formákban tudomásunkra hozni, lelke rajta, ám engedtessék meg akkor a nézőnek is, hogy a hibásan rögzített, gyönge artikulációjú civil hanggal kísért elasztikus képi forgácsokról ne vegyen tudomást, és idő előtt távozzék a Szemle egyik hosszú, 140 perces filmjéről, a Tükröződésekről. (Fertályóra múltán a szűk szakmai közönség fele már elhagyta a termet, annyira mélyen érintette őket a széthullás vizuális és szellemi élménye.)
Filmet is láttunk azért a Szemlén, jóllehet versenyen kívül. Annyi feledhető ujjgyakorlatot követően A játékos végre remekül megkomponált, minden ízében végiggondolt és kidolgozott mozidarab, noha ugyancsak szabad feldolgozása Dosztojevszkij regényének, valamint a (második) feleség Emlékiratainak. Keretjátéka tökéletesen ízesül a históriához, vágása pontos és megkapóan szép, ütemezése hibátlan, ritmusa sehol sem döccen. Sűrű drámaiság árad belőle, s olyan telítettség-érzetet kelt, ami egyedül a jó művek sajátja. Szemérmes önvallomás is rejlik benne: néha még én is alig értem, mi ez tesz hitet a művészi alázat mellett hősével Makk Károly. E páratlan alkotással szemben egyetlen kifogást emelhetünk, az elüzletiesített befejezést, ami sehogyan sem illik hozzá, és merőben idegen az orosz író habitusától is (felesége emlékezései szerint vajmi ritkán hagyták el a játéktermeket kéz a kézben). Forgalmazhatóságért cserébe ennyit engedett igazából.
Sólyom András bezzeg szigorúbb, versenydarabja mindössze két dologtól idegen: az állítólag filmre vitt irodalmi műtől és a történelmi valóságtól. Használható elképzelés, talpraesett ötlet híján Mészöly Miklós cégére alatt váltja aprópénzre 1956 forradalmának emlékét. Vasárnapi iskolába való prédikációkat kever sivár, hamis képekhez, s ha valami megkapja figyelmünket egyáltalán, úgy az a visszacsengő Velence-mánia: akár a Tükröződések, a Pannon töredék hősei is oda vágynak. Ez a divat mostanában? Czabán György és Pálos György másik sémát követ: a kereskedelmi adók bohókás ifjoncait utánozza, akik semmi ráfordítással töltik ki a hosszú adásidőt. Országalmájuk jópofáskodó tengés-lengés, és alkalmas is tán a háttértelevíziózásra, de moziban főműsorként nem megy el.
Szomjas György a nagyközönségnek dolgozik Gengszterfilmjében. Grunwalsky Ferenc kamerája a szokott falfúrós miliőt idézi, és fekete-fehér, valamint állóképek emelik ki a Tábori Zoltán igaz történetéből vett fontosabb motívumokat. Ismerős világ ez, otthonosan mozgunk benne, s legföljebb azon mélázhatunk: csakugyan annyira élvezetes-e egy-egy bő humorral megöntözött brutális gyilkosság? A megértő mód, amivel a tetteseket kezeli, rokonszenves lehet egy megcsontosodott értékrendű, elmeszesült társadalomban, de az utcáinkon tomboló horror láttán inkább békét és nyugalmat szeretnénk, mintsem hogy lépten-nyomon együttérzésünkről biztosítsuk a pánikba esett, lövöldöző rablókat A börtönben is néznek filmet persze, és jó közönség az. Fővárosunk alvilágával szemben az ukrán maffiát részesíti előnyben Zsigmond Dezső. A rózsa vére keleti határszélünkön játszódik, csempészésre kényszerült parasztemberek között. Szokványos história, egy átlagnéző már az első percek megtekintése után bízvást elmeséli a végkifejletet. Olykor pedig mintha az operatőr is unatkoznék, kamerájával rajtafeledkezik a helyi kuriózumokon: hol a tiszavirágzást bámuljuk hosszan, hol az ártéri erdőben ődöngünk, vagy bekukkantunk egy fatemplomba. Mi tagadás, a kopottas história senkit nem érdekel. Vajon minek erőltetik akkor? Összemocskolódott emberek helyett beérnénk hangulatos tájképekkel is.
A Szenvedély közönsége, úgy látszik, ennyit sem érdemelt. Fehér György műve – akárcsak a Szürkület – fekete-fehér, szemcsés és drámaian bevilágított. Kíméletlenül hosszú snittjeivel radikálisan cáfolja várakozásunkat, és erőnek erejével újraértelmezné száz esztendő során kialakult nézői szokásainkat. Amit a mai közfelfogás egyetlen vizuális gesztussal jelezhetőnek vél, ő végtelen lassú mozgással, vagy sokáig kitartott állóképekkel mutatja. Ilyen tempóvétel mellett természetesen roppantul jelentőségteljesnek tűnik valamennyi beállítása, ám hiába keressük bennük a kiemelésre méltó, fontos mozzanatokat, a kép rendszerint üres. Az egyhangúan ömlő eső tócsái nem mutatnak roppant mélységeket, csupán felszínük gyűrűzik sötéten. Ami futó benyomás másutt (mint például a Gengszterfilm stábjának tükörképe egy kocsi oldalán), súlyos hanyagságként bosszant itt: belógnak a kellékesek, egy fahrtkocsi keréknyomai díszlenek a néptelen úton stb., vagyis hiányzik az igazi műgond. Ez lett a Szemle fődíjas alkotása, s kiérdemelte a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját is.
Vajon melyiket tüntethették volna ki az utolsó órák sietősen összecsapott produkciói közül? Alighanem a fesztivál egészét illetné a pálma. Hang- és képhibával leptek meg, volt filmszakadás, s vetítettek úgynevezett 0" kópiát (vagyis felfényezetlen, feliratozatlan nyersanyagot), egy másik pergetését pedig akkor szakították meg, amikor ráeszméltek, hogy a labor számozatlanul küldte el a tekercseket, így a gépész kiszámolóval dönt a fűzési sorrendről. Folyvást változott a műsor, és az is előfordult, hogy le sem játszottak egy technikailag használhatatlan kazettát. Annak rendezője járt jól.



« vissza