Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A magyar külpolitika alternatívái 1848-ban

Az 1848 tavaszán győztes forradalmak nem csupán a reakciós és ellenforradalmi szent szövetségi rendszert szüntették meg, de a politikai, társadalmi megújulás előfeltételeinek megteremtésén túl lehetőséget nyitottak Közép-Európa nemzeti átrendeződése és újjászületése előtt is. Európa liberális-alkotmányos és polgári demokratikus fejlődésének kiteljesedése alapvetően magába foglalta Lengyelország feltámasztását, Magyarország teljes és az áprilisi törvényekben a Habsburg uralkodó által szentesített önrendelkezésének megőrzését, illetve az olasz és a német egység megteremtését. Az egyesített Olasz- és Németország, az újjászületett Lengyelország s a független Magyarország így egymástól és a demokratikus Európa jövőjétől elválaszthatatlan, sőt egymást kölcsönösen feltételező elemként jelent meg az alkotmányos – polgári – nemzeti fejlődés kiteljesedését igenlő, illetve a régi viszonyok helyreállításának tervéről le nem mondó erők számára egyaránt.
A Batthyány-kormány és támogatói helyesen ítélték meg, hogy a márciusban kivívott magyar és európai szabadságot mindenekelőtt a cári orosz birodalom fenyegeti, amely nem titkolta, hogy végső soron nem utasítaná vissza a Közép-Európa nemzeti átrendeződésének minden összefüggésében ellenérdekelt bizonyos konzervatív-abszolutisztikus Habsburg-körök esetleges segélykérését. Miután a magyar politikusok áprilisi próbálkozásaik során a hivatalos angol kormánykörök közömbös passzivitását; illetve belső szociális válsága következtében Párizs nemzetközi aktivitásának teljes hiányát tapasztalták meg, egyre határozottabban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a német, az olasz, a lengyel és a magyar ügy sorsa és jövője, esetleges sikere vagy bukása csakis közös lehet.
1848 tavaszának Itáliából kiinduló forradalmi hulláma alapvetően új helyzetet teremtett a megosztottságban és elnyomatásban élő közép-európai nemzetek számára. Magyarország az 1848. április 11-én V. Ferdinánd által szentesített törvények értelmében visszaszerezte a Habsburg-birodalmon belüli teljes függetlenségét, azaz önrendelkezését. Vezető politikusai új külpolitikai koncepciójuk megfogalmazásakor Ausztria közeli alapos átalakulásának valószínűségéből indultak ki. Úgy ítélték meg, hogy a birodalmat Itáliában érte a legnagyobb megrázkódtatás, s a félszigeten kibontakozó mozgalmak immár egyenesen Ausztria nagyhatalmi állását fenyegetik. Lombardia elszakadását március végén eldöntött kérdésnek tekintették, s a különválási szándékok kialakulását Metternich elhibázott politikájával, az olasz nemzeti mozgalom kiszélesedésével, a pápa által elindított folyamat kiteljesedésével magyarázták. Szükségesnek tartották, hogy a bécsi udvar szembenézzen a változásokkal, s a birodalom erejét tovább gyengítő, kilátástalannak tűnő harcok helyett az orosz fenyegetés és a tornyosuló gazdasági bajok leküzdésére összpontosítsa. Támogatták a megegyezés gondolatát azért is, mert Lamartine korábbi beszédéből arra következtettek, hogy fegyveres konfliktusok esetén az olaszok számíthatnak Franciaország támogatására.
Londonból pedig olyan hírek érkeztek, miszerint Palmerston is kész volt elfogadni Lombard-Velence függetlenné válását, mert ezáltal vélte menthetőnek Ausztria nagyhatalmi állását. A francia és angol hivatalos rokonszenv-nyilvánítások egyre inkább arról győzték meg a magyar közvéleményt, hogy az érintett tartomány sorsa eldőlt, s mint ismeretes: május végén a Pillersdorf-minisztérium is előterjesztette Lombardia elszakadását elismerő javaslatát.
Az olasz egységmozgalom számára kedvező külpolitikai kilátásokat azonban belső ellentétek árnyékolták be. A legnagyobb széthúzó erőt a Pesti Hírlap az ún. Észak-Olaszországi Királyság megteremtésén fáradozó Károly Albertben látta. Cikkírója a piemonti uralkodó tervezetét a függetlenségi harcot hódításig vinni akaró törekvésnek, a „felébredt olasz nemzeti önérzet túláradásának minősíti, és felhívja a figyelmet Károly Albertnek az olasz nemzettel szemben tanúsított ellentmondásos magatartására is. Utalt arra, hogy Piemont királya Velence megsegítése helyett Ausztriával alkudozik, és „odaadná a köztársaságot cserében Lombardiáért, mert az nem ígéri magát Szardíniának. Az áprilisban hivatalba lépett magyar kormány hivatalos lapja, a Közlöny arról értesül, hogy Károly Albert politikája felkorbácsolta a lombardiaiak szenvedélyét, tekintélye az olaszok körében megingott, „Majland teljes lázadásban forrong … az ellenzék Károly Albert ellen növekszik. Az olasz egységmozgalmat bomlasztó további negatív fejleménynek tekintette a reakció május 15. óta megfigyelhető és újabb kitöréseket provokáló nápolyi térnyerését is.
A vezető magyar politikusok a Habsburg-birodalom, Közép-Európa jövője s a keleti politika alakulása szempontjából egyaránt kulcsfontosságúnak tekintették a lengyel kérdés megoldását, s ezért a magyar kormány különös fontosságot tulajdonított a Galíciában történteknek. A tartomány belviszonyainak rendezését az egyik legsürgetőbb feladatnak nevezte s a polgári, alkotmányos átalakulás alaptörvényeinek bevezetésétől a birodalom átmeneti regenerálódásának előmozdítását, a szomszédos területek nyugalmának biztosítását várta. Nem volt véletlen, sem esetleges, hogy a minisztertanács első, április 12-i ülésén az összbirodalmi politika befolyásolásának igényével, s a konszolidációs törekvéseket a nemzeti és a társadalmi fejlődés programjával összekapcsolva, határozottan leszögezte: miután „a Magyarországgal is határos Galícia nyugalmától a többi örökös tartományok, de még sokkal inkább Magyarországnak nyugalma is feltételeztetik; Herceg Esterházy Pál [a külügyminiszter] felszólíttatik, hogy az ausztriai kormányt a fennforgó körülmények mellett arra figyelmeztesse, miszerint Galícia nyugalmát legcélszerűbben úgy lehetne biztosítani, ha a nemzetőrség, különös tekintettel a lengyel elemre minél előbb felfegyvereztetik és egyszersmind az úrbéri tartozások annak rendje szerint megszüntetnek; így lévén elérhető az egész népben azon érdekesség, melytől egyedül lehetne várni a szükség óráiban a kellő erőkifejtést.
A javaslatok mielőbbi megvalósítása érdekében, s azok elmaradásának negatív következményeitől joggal tartva, az aktív kezdeményezést sürgető Batthyány arra ösztönözte Esterházyt, hogy Bécsben a galíciaiak kéréseit a magyar minisztérium nevében is támogassa és „igyekezzék annyit kieszközölni számukra, mennyi a cseheknek már meg is adatott, többek között azért is, „mert a lengyel jobbágyok nagy része ugyanazon népfajhoz tartozik, mely hazánk felvidékének egy részét lakja, minek folytán hazánkban is könnyen elterjedhetnek azon mozgalmak, melyek a kérelem megtagadása esetén Galíciában valószínűleg keletkeznek A polgári és alkotmányos átalakulásra irányuló galíciai igények kielégítését a bécsi udvar ellenállásával is számoló Kossuth annyira fontosnak tekintette, hogy Széchenyi április 15-i naplófeljegyzése szerint végső esetben akár egy 30 ezer fős pesti „Monster Meetinggel is kész lett volna alátámasztani követelése komolyságát.
Lengyelország újjászületését az új európai rend kialakítása szempontjából a magyar politikai közvélemény alapkérdésként kezelte. Szeged népének a kormányhoz intézett április 12-i felhívása örömmel mutat rá arra, hogy „Galícia feltámadni s egyesülni készül lengyel rokonaival, mivel úgy ítéli meg, hogy „Lengyelhon hazánknak természetes szövetségese a még műveletlen kelet védelmében. A Pesti Hírlap április 7-én azt hangsúlyozta, hogy „Lengyelország Európa vérző sebe, s ezért „nem lehetséges a béke, sem pedig biztos új államrendszer kialakítása… felszabadítása nélkül. Véleménye szerint szerencsés lenne, amennyiben a Habsburg-dinasztia aratná le a kezdeményezés dicsőségét és Poroszországgal egyetértésben felszólítaná Oroszországot az együttműködésre, a szükséges lépések megtételére.
A minisztérium tagjai közül különösen Batthyány viselte szívén Lengyelország jövőjét. Június első felében Bécsben személyes eszmecserét folytatott Potockival és Czartoryskival, szívélyes kapcsolatot tartott fenn Lubomirskival, és Esterházy ellenzésével dacolva útlevéllel látott el lengyel emigráns főurakat.
Jövőre vonatkozó terveiben a magyar vezetés nagyon komolyan számolt az új lengyel államalakulattal és egyik legfőbb szövetségesét kereste benne, amellyel összefogva Magyarország képes lenne a felbomló Habsburg-birodalom európai egyensúlyozó szerepét átvenni. Arra az esetre pedig, ha a Német-Ausztriát is magába foglaló Németország megszületése lényegesen megelőzné Lengyelország helyreállítását, a fő cél megvalósításához kedvező alkalom eljöveteléig az új Magyarország, azaz a Buda központú Habsburg-birodalom keretei között kereste Galícia ideiglenes helyét.
A Galíciával kapcsolatos magyar elképzelések egybeestek a párizsi lengyel emigráció törekvéseivel. Batthyányék és Czartoryskiék 1848 tavaszán nem kívánták a Habsburg-birodalom felbomlását, csupán olyan átalakulását, amely a teljes magyar önrendelkezés biztosításán túl visszaadná Galícia önállóságát. Abban reménykedtek ugyanakkor, hogy e változás kihatna a porosz és orosz fennhatóság alatt álló lengyel területekre is és felgyorsíthatná az egyesítés folyamatát. A május 15-i bécsi forradalmat s az Ausztria beolvadását axiómaként értelmező frankfurti német egységparlament május 18-i megnyitását követően, azonban már a Habsburg monarchia megszűnéséből indultak ki, és a független Lengyelország s Magyarország stratégiai szövetségében látták Közép- és Kelet-Európa demokratikus-nemzeti átalakulásának egyik elengedhetetlen biztosítékát.
Bár az Európa felvirágzásához nélkülözhetetlennek tartott szabad Lengyelországot jövőbeli stratégiai szövetségesének tekintette, hivatalos szövetségi kapcsolat kiépítésére irányuló kezdeményezésektől mégis tartózkodott a magyar vezetés. Felismerte ugyanis, hogy a lengyel függetlenségi törekvések sikerét mindenekelőtt a nagyhatalmi politika alakulása határozza meg. Miközben reményekkel teli aggódással kísérte figyelemmel a felosztott lengyel területek nemzeti mozgalmainak felerősödését, s a Posenben mutatkozó, kezdetben megértő porosz magatartás, valamint a francia kormány nyilatkozatai óvatos derűlátással töltötték el, nem tévesztette szem elől a német nacionalizmus veszélyeit s az ellenforradalom várható reakcióit sem.
Ismeretes, hogy Lengyelország helyreállítását a magyar politikai közvélemény az újjászülető Németország kötelességének tekintette és azt remélte, hogy Posen tartomány helyzetének rendezésével a porosz uralkodóház maga is példát mutat majd (hasonlóan a Habsburgoktól elvárt galíciai magatartáshoz) a korábban okozott sérelmek orvoslásában. Nagy rokonszenvvel kísérte a Hohenzollernek kezdetben megértőnek látszó poseni politikáját, de egy pillanatra sem tévesztette szem elől a rideg valóságot, hogy a lengyel kérdés csak a nagyhatalmak reakciós szövetsége ellenére oldható meg.
Ismeretes, hogy a vezető magyar politikusok külpolitikai elemzéseiben 1848 késő tavaszán és nyarán megfogalmazódott a Buda központú Habsburg, illetve Frankfurt központú Német Birodalom koncepciója, melyek egy s ugyanazon összeurópai folyamat két meghatározó jelentőségű szuverén regionális, de mégis egymástól elválaszthatatlan tényezőjét képezték. Ezért az új Németország megszületésében reménykedő magyar politikusok – bár az Ausztria és Poroszország küszöbönálló meghasonlásában, a fejedelmi partikularizmus továbbélésében, a liberális–radikális ellentétek kiéleződésében, és a republikánus-szocialisztikus törekvések felerősödésében jelen lévő ellentmondásokat sem tévesztették szem elől – a Frankfurtban formálódó államalakulatot legfőbb stratégiai és természetes szövetségesüknek tekintették. Úgy ítélték meg, hogy a frankfurti német nemzeti parlament május 18-i megalakulása a kontinens, de különösen a közép-európai térség, s így Magyarország jövőjét leginkább meghatározó német egységtörekvések kibontakozásának történelmi jelentőségű lépcsőfokát képezi.
Ennek megfelelően szükségesnek tartották, hogy a magyar kormány István főherceg nádor jóváhagyásával és az osztrák kormány írásos egyetértésével önállóan képviseltesse magát a parlamentnek otthont adó Paulskirchében, és türelmetlenül várták a híreket, hiszen az Ausztriát is magába foglaló német egység létrejötte azzal kecsegtetett, hogy Magyarország teljes közjogi önállósága automatikus nemzetközi megerősítést kap. Nem kis örömmel értesültek Szalay László és Pázmándy Dénes május 26-i követjelentéséből arról, hogy a német nemzetgyűlés többsége viharos tetszéssel fogadta a magyar küldöttek megbízólevelének felolvasását, s a balcentrumhoz tartozó képviselők: Friedrich Schulz és Carl Möring határozottan követelték a „hatalmas és egységes Közép-Európa létrehozását, és hitet tettek Német- és Magyarország szövetsége mellett.
A felbomlásnak indult Habsburg-birodalom örökös tartományait is magába foglaló német egység formálódása 1848 nyarának egyik realitását jelentette még az egyébként reakciós politikai körök számára is: „Ausztria – szétszaggatva, legyengülve – megszűnt korábbi pozícióját őrizni Európában, helyette a német szövetségben egy egységes demokratikus hatalommal állunk szemben, mely már alkalmas arra, hogy komoly nehézségeket okozzon – állapítja meg április 18-i hivatalos jegyzékében az orosz külügyminiszter, Nesselrode.
A frankfurti magyar követküldés összefüggött a Batthyány-kormány külföldi értesülésre is épített koncepciójával, melynek egyik alappillérét az európai közvélemény által befejezett tényként elfogadott egységes Németország képezte, ez magyar várakozások szerint egyben az örökös tartományok beolvadását is feltételezte. A Német Szövetséghez tartozó és nem tartozó, Habsburg-fennhatóság alatt álló országok egymás közötti államjogi kapcsolatáról már az előparlament is tanácskozott. Álláspontja értelmében Magyarország, Lombardia-Velence és Galícia – akárcsak a Poroszországhoz tartozó Posen – német államokkal közös dinasztiájuk ellenére sem válhattak a német egység részévé, összetartozásukat Ausztriával a perszonális unióra kellett volna korlátozni. A frankfurti kísérlet tehát Magyarország Ausztriától elkülönült államiságával számolt, így esetleges sikere a márciusban kiharcolt magyar önrendelkezés nemzetközi biztosítékainak megteremtésével kecsegtetett.
A megszülető Németországgal kapcsolatos reményekről vallanak a Kossuth Hírlapja visszapillantó, egyben a várható kilátásokat is taglaló sorai. Egy anonim cikkíró szerint „a nagy Németország különös szempont alá jön…mint olly álladalom, hol a legközelebbi idők eszméi hatalmas gyökeret verve szétszaggatott anomal állásából rég óhajtott kibontakozásnak indult… Némethont eddigi elszaggatottsága sem volt képes politikai apáthiába süllyeszteni; ha átalakulása szerencsés diadalt vívhat ki: Európa elsőrangú álladalmai közt nemcsak méltó helyet foglaland el, de sok tekintetben irányul szolgálhat.
Az osztrák örökös tartományokat is magába foglaló új Németország, illetve a korábbi belső egységét elveszítő, itáliai tartományaiból kiszorított, felbomlásban levő Habsburg-birodalom, másfelől az egyre erősödő cári orosz fenyegetés az Al-Duna irányából együttesen arra kényszerítették az európai folyamatok kölcsönhatásrendszerében gondolkodó magyar politikusokat, hogy komolyan vegyék fontolóra az ország lehetőségeit. Miután a május 15-i forradalmi megmozdulások hatására az uralkodó saját birodalmi fővárosából is menekülni kényszerült, a Batthyány-kormány azt kezdeményezte, hogy Magyarország királya Budára helyezze át uralkodása központját. Az invitálással Kossuthék egyfelől tanújelét kívánták adni kompromisszumkészségüknek, másfelől megpróbálták színvallásra késztetni a feltételezéseik szerint a nemzetiségi mozgalmak, különösen pedig a horvát háborús készülődés mögött álló Habsburg-hatalmat. A terv megvalósulása pedig azzal kecsegtetett, hogy Magyarország nemzetközi tekintélye jelentősen megszilárdul, mivel a Habsburg uralkodó ilyen lépése a külföld előtt is megerősítette volna az áprilisi törvényekben szentesített magyar önrendelkezés érvényességét.
A Buda központú Habsburg-birodalom létrejöttét Batthyány és társai a közép- és kelet-európai átalakulás kívánatos alternatívájának tekintették. Feladatának nem kevesebbet, mint a cári orosz terjeszkedés és az esetleges német hódítási vágyak érvényesítésének megakadályozását tartották. Az átmeneti időszakban a kibontakozás lehetséges útjaként felmerülő elképzelés az események végkifejlődését már ismerő utókor számára talán túl merésznek tűnhet, a számos egykorú külföldön elhangzott megállapítás azonban körültekintőbb értékelés szükségességére figyelmeztet.
A párizsi hivatalos körök véleményének hangot adó Journal des Débats egyik májusi vezércikke szerint például „Európa súlyegyenét, vagyis az európai országok függetlenségét Magyarország fogja megvédeni, melynek megjelenése Európa politikai ügyeiben már csaknem be van végezve, … s feladata az olasz és a lengyel szabadság kivívásának támogatása, valamint Ausztriának visszavezetése igazi rendeltetési helyére. Bécsi követén keresztül Lamartine diplomáciai viszony létesítésére hívta fel Magyarországot, De la Court 1848 tavaszától pedig csaknem teljesen a magyar minisztérium felfogását követte, még Magyarország jövendő területi nagyságát illetően is.
Az angol kormány félhivatalos magyarországi képviselője, Blackwell bécsi követének küldött jelentésében szintén független államnak nevezi Magyarországot, melyet egy túlságosan megerősödő Németország ellensúlyozására is képesnek tartana, amennyiben konföderációra tudna lépni a szomszédos fejedelemségekkel (egy mellékelt térképen megjelöli az elképzelt államalakulat tervezett határait is). A londoni Times már április 4-én vezércikkében igyekezett meggyőzni kormányát, mert véleménye szerint „Magyarország az ausztriai ház leghatalmasabb és leghasznosabb birtoka fog lenni. Első frankfurti tapasztalatai alapján Szalay és Pázmándy arról számolt be kormányának, hogy „Magyarországot itt … mindenki független országnak ismeri el máris.
Az Ausztriától különvált független Magyarország az egykorú európai közvélemény számára egyáltalán nem tűnt forradalmi gondolatnak. A németországi átalakulás magától értetődő következményének tekintették azt azok a frankfurti osztrák követek is, akik a Habsburg-birodalom bomladozását tapasztalva október 27-én – a birodalmi kormányzó (Reichsverweser) János főherceg Schwarzenberget tájékoztató december 18-i levele szerint is joggal – a német-osztrák tartományoknak a többi Németországhoz való feltétlen csatlakozása, s azoknak Ausztria nem német országaival való perszonáluniója mellett nyilatkoztak.
Lényegesen messzebbre mutatnak Karl von Hummelauer, az osztrák kormány jogi szakértőjének az angol királynő jogi tanácsadójához, Friedrich von Stockmer báróhoz intézett szavai, melyek szerint „az a hit él Ausztriában, hogy új birodalmat kell alapítani, melynek első időben a feladata, hogy dicsőségessé tegye régi nevét; s éppen ezért Magyarországot teszi az új állam nagyjává és ha szükséges, még fővárosát is oda helyezi.
Külföldi politikusok és politikai orgánumok megnyilatkozásai azt bizonyítják, hogy a Buda központú Habsburg-birodalomra vonatkozó, 1848 előtti előzményekre is visszavezethető elképzelések, azaz az 1848 nyarának átmeneti időszakában megfogalmazódó és az ellenforradalom augusztus végi nyílt fellépéséig élénken ható elgondolások nem értelmezhetők egyszerűen csak a magyar nacionalizmus jelentkezéseként a külpolitikában. Amennyiben ugyanis az európai folyamatokat értékelő, s abból kiinduló magyar vezetés célkitűzéseit mégis nacionalista szűklátókörűségből következő illúziónak minősítenénk, úgy a magyar nacionalizmus képviselőjének kellene tekintenünk az idézett angol és francia publicistákat, a frankfurti parlament képviselőit; Blackwellt, De la Court-t és a Habsburg-hatalom jogi szakértőjét, londoni megbízottját, Hummelauert is.
Nem tekinthetjük a birodalmi súlypont áthelyezésének tervezetét a nemzetiségek elnyomása érdekében megfogalmazott kísérletnek sem, mivel hivatalos vezető magyar politikusok többször is hangsúlyozták, hogy törekvéseik csak abban az esetben valósulnak meg, a tervezett új államalakulat csak akkor felelhet meg az elvárásoknak és csak akkor bizonyíthatja be létjogosultságát, ha mindenekelőtt sikerül megegyezni a nemzetiségekkel, és rajtuk keresztül megnyerni a szomszédos fejedelemségeket. 1848 nyarán a liberális magyar államférfiak még osztották Kossuthnak azokat, az európai liberális politikusok gondolkodására általánosan jellemző reményeit, hogy: „a közös szabadság a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti, s „a különböző nyelvű népfajokat, a polgári közös nemzetiségben egymás között egyesítheti.
A magyar próbálkozások sikere – mint már említettük – különös mértékben múlott a német egységtörekvések megvalósulásától. Július 19-i írásában a magyar pénzügyminiszter abban jelölte meg Németország legfőbb rendeltetését, „hogy a nemzetiségek közvetítője legyen a polgárosodás eszközei által. A pesti radikális ellenzéki politikus Nyáry Pál július 22-i parlamenti beszédében pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy „magának azon civilisált német nemzetnek létele sincs biztosítva önmaga, hanem az európai civilisatio által.
Az európai szabadság és az egységes Németország tehát egymást kölcsönösen feltételező tényezőkként jelentek meg a magyar külpolitikai gondolkodásban. Hasonló kölcsönhatásokat feltételezett a magyar – és német – jövőt vizsgálva Szalay László, akinek augusztus 12-i, Leiningen Károlyhoz írott levele szerint „a független Magyarország Németország egységének legerősebb biztosítéka. Mi Magyarország önálló kifejlését, mi annak megerősödését előmozdítja, ugyanez elősegíti az egységes és szabad Németország hatalmát is. Véleménye egybeesett a frankfurti képviselő, Eisenmann augusztus 21-i nyilatkozatával, amely kiemelte, hogy „ha egyszer Magyarország önállósága megsemmisül és a magyar erőforrásokkal úgy rendelkeznek, mint korábban, akkor azok, akik jelenleg az előjáték bevezetésével foglalatoskodnak [utalás a Habsburg-ellenforradalom készülődéseire], azon leszek, hogy erejüket ellenünk fordítsák. A nemzeti érdekek egybeesésének kölcsönös felismerésével magyarázható, hogy miközben a magyar kormány nem fűzött nagyobb reményeket a nyugati nagyhatalmak politikájához, az egységes Németországban továbbra is stratégiai szövetségesét kereste.
A magyar politikusok továbbra is türelmetlenül várták a Frankfurtból érkező híreket. A pesti és bécsi forrongásokhoz szokott magyar követek kezdetben szokatlan nyugalommal találkoztak a birodalmi parlament székhelyén. Ugyanakkor a város környékét „mélyen feldúlva találták, s nem tartották lehetetlennek, hogy a „Rajna-balparti lakosság minden pillanatban irányt adhat a város mozgalmának.
Szalay és Pázmándy május végi jelentése a porosz és osztrák követek többségének minden centralizációs törekvést elutasító magatartásáról számol be. Megfigyelésük teljes mértékben igazolta a kormánypárti magyar hírlapok bécsi és berlini helyzetjelentéseit, amelyek azt sugallták, hogy a reakció nemcsak Frankfurtban dolgozott. Jelentősen nehezítette a magyarok frankfurti tájékozódását az események túlságosan lassú kibontakozása. „A konzervatív professzorok a dolgokat szubjektív és objektív oldalról szemlélik, disztingválnak és szubdisztingválnak oly sokáig, hogy végül is az egész tárgyalás a semmibe fúl – fejti ki aggályait Kossuthnak a hazai politikában egyébként nagyon is mérsékelt szerepet játszó Pázmándy. Nem hiányoztak a bíráló megjegyzések a Pesti Hírlap Frankfurt munkáját értékelő szavaiból sem: „Egy illy – úgy szólván – forradalom útján alakult testületnek … el kellene hagyni a mérséklet terét – szögezi le.
Június végére mégis bizonyos haladás volt érzékelhető a birodalmi alkotmány kidolgozásával kapcsolatos konkrét kérdések tárgyalásában. A Közlöny hírei szerint „Németország erőteljes egységének előállításáról nincs vita a gyűlésben, csak azon módszerre nézve, melly ezen czélhoz vezet, térnek el a vélemények. A népfelség értelmezése körül megmutatkozó ellentétek lényegét vázolva Kossuth Hírlapja elmondja, hogy „a pártok élén jobbról Vincke, balról Blum és Jordan küzdenek. Azok a szabadságot a fejedelmek tulajdonának állítják, miből ők a népet tetszésök szerint részesíthetik; s ebből azon bámulatos következtetést vonják a véleményezők, hogy ők a jog terén harczolnak. Ezek ellenben a népek eredeti kincsének mondván azt, mint a fejedelmek által elrabolt tulajdont, a forradalmak közepett egyedül revindicáltak. A vitában a mérleg nyelvét a balközép felé látja hajlani, mindenekelőtt Gagern felé, s csupán az ő megválasztása esetén bízik a megalakítandó minisztérium tartós működésében.
Az új Németország megnyerése minden szempontból egybeesni látszott Magyarország érdekeivel. Kossuth azonban a német szövetségben rejlő negatív mozzanatokra – az esetleges hódító ambíciókra – is felfigyelt, s már a kezdetektől igyekezett biztosítékot teremteni a potenciális német túlsúlyból adódó veszélyekkel szemben. Ezek figyelembevételével a tervezett szövetséget kizárólag a teljes szuverenitás talaján tartotta kivitelezhetőnek, s július 11-i beszédében nyomatékosan utalt arra, hogy a „Német Birodalommal barátságot akarunk, úgy hogy szabadságunkból ezért semmit sem engedünk.
Az említett fenntartások s a mindkét fél részéről tapasztalt kölcsönös bizakodás között meghúzódó ellentmondás a birodalmi parlament „külpolitikájának vizsgálata alapján válik érthetővé és feloldhatóvá, s ezáltal válik értelmezhetővé a Kossuth Hírlapja július 15-i megállapítása is, mely szerint az emberiség szabadságának előmozdításában, „nem pedig hiú hódítási és gyarmatosítási ábrándokban fekszik Németország jövendője. A preventív bírálat nem volt alaptalan. Számos esetben ugyanis – mint például a lengyel, az olasz, az aldunai kérdésben – olyan kijelentések is elhangzottak az egységparlament vitáiban, amelyek nemcsak általában az egyes népek szabadságjogaival, hanem a konkrét magyar célkitűzésekkel is ellentétben álltak. A kritikát ugyanakkor nem kevéssé az a félelem is táplálta, hogy a szabadság és jog útjáról letérő Németország nem töltheti be azt a szerepet az egyre fenyegetőbben kibontakozó ellenforradalmi készülődéssel szemben, amit nemcsak a magyar, hanem az egész haladó európai közvélemény is legfőbb feladatának tekintett.
Nagy elvárással fordultak Batthyányék a frankfurti német egységparlament tevékenysége felé a poseni kérdés kapcsán is, s az előparlament lengyelekkel rokonszenvező megnyilvánulása alapján abban bíztak: a liberális német erők őszintén fogják támogatni a lengyel egységfolyamat teljes kibontakozását. Sajnálattal vették ezért tudomásul, amikor a korábban kinyilatkoztatott demokratikus alapelveket figyelmen kívül hagyva az időközben kiéleződő konfliktusban a Paulskirche a porosz uralkodó eljárását: a nemzeti jogaikért fellépő lengyelekkel szembeni fegyveres megtorlást és újabb területek elcsatolását jóváhagyta.
A porosz reakció területrabló eljárását, Lengyelország „hetedik felosztását a magyar közvélemény felháborodással fogadta. A Márczius Tizenötödike június 17-én sajnálattal jelentette, hogy „Lengyelország helyreállításának idejét ismét bizonytalan időre tolták el. A Kossuth Hírlapja szerint „a poseni kérdésnek kettős oldala van, egyik: a német lakosokkal elárasztott Posen nagyhercegséget az egyesült német birodalomba beolvasztani; a másik: Lengyelország helyreállítását megtagadni, s ezen szerencsétlen ország jogtalan felosztására a helybehagyás bélyegét fölsütni.
A magyar politikusok nyíltan hangot adtak a más népek jogait figyelmen kívül hagyó, az európai szabadság érdekeit veszélyeztető német nacionalizmus felülkerekedése miatti rosszallásuknak. A lengyel nemzeti törekvések cserbenhagyását súlyos negatív döntésnek tekintették azért is, mert szerintük az a nemzetközi erőviszonyok jelentős mértékű kedvezőtlen eltolódását vonhatta maga után. S végül aggódva gondoltak a fordulat várható következményeire azért is, mert a lengyelek megsegítésének elodázása egyet jelentett szemükben a cári Oroszország ellen irányuló forradalmi összefogás gondolatának megtagadásával.
Az európai ellenforradalmi erők 1848 nyarán megfigyelhető általános térnyerésének részeként a poseni fordulat s annak kedvezőtlen németországi fogadtatása a lengyel kérdés demokratikus megoldásának esélyeit jelentős mértékben csökkentette. Fokozta a magyar politikusok gondjait, hogy Galícia és Posen problémájának megoldásához érdemi nyugati támogatásban egyre kevésbé reménykedhettek.
Bár Czartoryskiék óriási erőfeszítéseket tettek a párizsi kormány együttműködésének megszerzésére, Batthyányék nem értékelték túl a francia köztársaság esetleges segítőkészségét. Július 11-i nagy parlamenti külpolitikai expozéjában a pénzügyminiszter Kossuth kifejtette: „én a francia nemzet iránt, mint a szabadság megszemélyesítője iránt az óvilágban, legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de életemet az ő oltalmazásától vagy szövetségétől föltételezve látni nem akarom … akármint alakuljanak is a franciaországi viszonyok … Franciaország messze van. A francia sympathiákra támaszkodhatni, Lengyelország is csak sympathiákra támaszkodott, a sympathia megvolt, de Lengyelország nincs többé.
Mint korábban bemutattuk, 1848 tavaszán a magyar politikusok érzékelték az olasz nemzeti mozgalomban jelentkező és felerősödő széthúzó tendenciákat, de bíztak abban, hogy az ellentétek a radikális-republikánikus követelések háttérbe szorításával áthidalhatók. Egyre inkább aggodalommal töltötte el azonban őket az a tény, hogy a nyári hónapokban érezhetően erősödtek az Észak-Itália visszaszerzésére irányuló Habsburg-előkészületek.
A magyar kormány pénzügyminiszterének szócsöve, a Kossuth Hírlapja július 2-án a pápa gyümölcsöző innsbrucki tárgyalásairól veszi híreit, s abban reménykedik, hogy „nemsokára meg fog szűnni a háború. Sürgeti a béke helyreállítását Kossuth július 4-i cikke azért is, mert szerinte „amott Olaszországban egy oktalan harcban, melyet kárhoztatunk, Ausztriáért magyar vitézeink vére foly. Az „európai fontosságúnak nevezett probléma megoldására a pénzügyminiszter új határvonal meghúzását javasolta az Etsch (Adige) folyó mentén úgy, hogy az attól délre eső területek elszakadnának Ausztriától, s azoknak, amelyek Habsburg-kézen maradnának, „a legszabadabb institutiók garantíroztassanak.
Ezt nevezi meg egyben a Habsburg-uralkodó által – a Pragmatica Sanctióra hivatkozva – sürgetett magyar segélycsapatok megajánlásának feltételéül és hozzáteszi: ahhoz, „hogy az olasz nemzet elnyomassék, segédkezet nem nyújtunk, sőt egyenesen tiltakozunk ellene.
Az itáliai kérdés békés, alkotmányos szellemű rendezésében a magyar közvélemény azért is reménykedett, mert megalapozottan feltételezte, hogy a bécsi udvari körök titkos ellenforradalmi terveikben – mint arra Perczel Mór augusztus 1-jei parlamenti felszólalásaiban rámutatott – „már régen rebesgetik, hogy csak egyszer győzzenek, majd csinálnak Bécsben és Magyarországon rendet. A Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozó idézett képviselő a magyar és az olasz szabadság érdekközösségére mutatott rá. Az események alakulásában megnyilvánuló kölcsönhatások ismeretében ugyanakkor Eötvös József, vallás- és közoktatásügyi miniszter is arra a következtetésre jutott, hogy „a szabadságnak érdeke annyira közös minden nép között, hogy az elnyomást, ha valahol ez létezik, megszüntetni minden szabad nemzetnek nemcsak kötelessége, hanem legfőbb érdeke is.
A nemzetközi feltételek általános és Itáliára nézve is kedvezőtlen alakulása mellett egyre nyugtalanabbul fogadták a magyar politikusok az olasz egység híveinek táborán belül mutatkozó meghasonlásról kapott híreket. A Kossuth Hírlapja értékelése szerint „az olasz egység utáni törekvés mindinkább kivált a tartományi mozgalmakból. A szardíniai király Olaszország fejévé törekszik lenni, míg a pápa egy idő óta háttérbe vonult a véressé vált mozgalmak elől. Az olasz egység eszménye a monarcha személyében látszik megvalósulni akarni …, de nem csekély a köztársasági elem sem Olaszországban.
Az erőfeszítések eredményességének zálogát Kossuth abban kereste, hogy „valóban át van-e Károly Albert Olaszország egységének eszményétől hatva, vagy pedig csak dinasztiájának javára akarja kizsákmányolni „a nemzetiség szent harcát? IX. Pius kiválásával a magyar közvélemény az olasz nemzeti mozgalom számára nem látott más lehetőséget, mint hogy felsorakozzon a szárd király mögé. De vajon megvalósíthatta-e ő mindazt, amire az egyház feje alkalmatlannak bizonyult?
A Kossuth Hírlapja szerint a savoyai uralkodót „legtöbb helyt csak kényszerből szeretik, s csak azért fogadják el vezetőjükként, mert benne látják azt az erőt, amely felszabadíthatja Olaszországot. A Béccsel még kompromisszumot kereső Kossuth július 20-i beszéde szerint Károly Albertnek nincs több joga a Lombard–Velencei Királysághoz, mint Jellaèiænak a horvát koronához, s nincs több köze az olasz nép szabadságáért folytatott harcokhoz, mint az orosz cárnak az illír-magyar ellentétekhez. Károly Albert törekvéseinek őszinteségét Eötvös is megkérdőjelezi, harcát pedig egyenesen „az ausztriai birodalom ellen irányzott foglalási háborúnak minősíti, s úgy ítéli meg, hogy „a szabadság nevét a szardíniai király hatalmának kiterjesztésére használja.
Eötvösnek szánt válaszában Perczel azt hangsúlyozta, hogy Károly Albert csupán „megtette azon kötelességét, melyet a magyar sem tudna megtagadni egy más magyar néptől, vagy ha megtagadná, hűtelen lenne saját vére iránt. Nem cselekedett tehát mint önkényes zsarnok, hanem mint alkotmányos fejedelem és tette azt, amit egynyelvű s fajú nemzet a másik iránt tenni köteles. Nem ez a szempont itt, hogy Károly Albert az ausztriai birodalom irányában miképpen viselte magát, hanem … vajon a lombard-velencei nép irányában tett-e úgy mint szabad alkotmányos nemzet királyának szabad tenni.
Perczel helyesen hívta fel az országgyűlés figyelmét arra, hogy Eötvös a piemonti király magatartását egyetlen szempontra leszűkítve közelítette meg. Károly Albert korábbi évtizedekre visszanyúló politikai pályafutását elemezve Pulszky Ferenc rámutatott ugyanakkor az uralkodó forradalomellenes érzelmeire, s nem késett leleplezni azok meglétét 1848-as cselekedeteiben sem: „Ez, uraim, nem szabadsághős, ő a régi idők tartományokat foglaló politikáját követi, s országát nagyobbítani akarja.
A Habsburg-ellenforradalommal szemben döntő összecsapás előtt álló olasz egységmozgalom táborában az ún. „olasz segély vitája során a magyar politikusok tehát a siker reményét megkérdőjelező, egyre mélyülő belső megosztottságot tapasztaltak, s egyetlen olyan államférfiút sem találtak, akiben a nemzeti érdekek őszinte és következetes képviselőjét ismerhették volna meg.
Radetzky július 25-én Custozzánál aratott győzelme alapvetően új helyzetet teremtett Közép-Európában, megváltoztatta a Habsburg-birodalmon belüli erőviszonyokat, nemcsak Itália 1848-as történetében nyitott új fejezetet, de lehetővé tette a Habsburg-udvar számára, hogy saját fővárosa és Magyarország ellen vonuljon. Kossuth – noha a csata súlyos következményeit nem becsülte alá – a custozzai vereség ellenére sem vesztette el optimizmusát. Önmagát is bátorítva hirdette, hogy „egy ephemer győzelem a század szellemét nem riaszthatja vissza medrébe –, mert az annyival inkább fog kitörni ha erőszakkal visszatartóztatták azon menetelében, melyet számára az isten, a polgárosodás, a szabadság eszméje, és az érett Európának lelkülete kiszabott.
Bár a német egységtörekvések esélyeinek megítélésében a magyar politikai vezető köröket tavasszal jellemző kettősség továbbra is érvényesült, Habsburg János főherceg július 12-i megjelenése Frankfurtban s a birodalmi minisztérium megalakításának előkészítése fokozta a reményeket. A magyar közvélemény az egységes Németország őszinte híveként üdvözölte a birodalmi kormányzót, s azt várta el tőle, hogy megfelelő biztosítékot fog jelenteni Ausztria Frankfurttal kapcsolatos pozitív politikájára. E reményeket látszottak megerősíteni a főherceg ígéretei, miszerint „az osztrák monarchiában minden nemzet egyenlő Ő Felsége előtt. Ezeknek testvérisége s a Németországgali egyesülés minden érdekek erős alapja. Tovább fokozta a magyarok optimizmusát az a körülmény, hogy Szalay László július végétől már határozott ígérettel rendelkezett követségének hivatalos elismerésére.
A német–magyar együttműködés egyre erősödő szelleméről tanúskodott többek között az a július 22-i esemény is, amikor egy magyarbarát felszólalás alkalmából a parlament valamennyi tagja felállva ünnepelte a szövetségkötés szándékának kinyilvánítását.
Az események ellentmondásos alakulása közepette érkezett el augusztus 6-a, az egységes német birodalmi hadsereg megteremtésére, a német színek birodalom-szerte történő egyidejű felvételére kijelölt nap. A magyar politikusok reményekkel és fenntartásokkal teli várakozással néztek a fejlemények elé. Az intézkedést az egységes Németország megalkotása újabb jelentős állomásának tekintették; sikeres végrehajtásától azt várták, hogy a felhalmozódott ellentmondásokat megszünteti, és egyértelműen tisztázza az erőviszonyokat. Kudarc esetén pedig polgárháború kitörésétől tartottak. Mivel a német birodalmi hadsereg megteremtése automatikusan a Habsburg-birodalmi hadsereg fölbomlásával együtt valósulhatott csak meg, ami pedig egyetlen tollvonással megszüntette volna a magyar honvédsereg felállításának valamennyi jogi akadályát, érthető a magyar politikusok feszültséggel teli várakozása.
Ismeretes, hogy a sorsdöntő augusztus 6-i fejlemények végül a pesszimistákat igazolták, mindez egyelőre mégsem hozott radikális törést a német egység esélyeinek magyar megítélésében. A frankfurti hírek ugyanis a nemzetgyűlés munkájában lényeges haladásról, a birodalmi minisztérium közeli megalakulásáról és a külföldi német képviseletek megteremtésére irányuló határozott lépésekről számoltak be.
Mindemellett és mindenekelőtt pedig közeledett augusztus 26., amikor is a birodalmi kormányzó a nemzetközi protokollszokásoknak megfelelően fogadta Szalay Lászlót, és ezzel hivatalosan is megtörtént a Németország és a független Magyarország közötti kapcsolatfelvétel, Magyarország diplomáciai elismerése. Az ünnepélyes jelenetet követően tárgyalt a magyar követtel az ideiglenes német kormány elnöke, az osztrák Schmerling is, aki maga is azt vallotta: „Németországnak szent joga van Ausztria német területeihez, azon országokhoz, amelyek évszázadokra visszamenően a birodalomhoz tartoztak. Batthyányék azt várták, hogy az esemény jelentősen megszilárdítja Magyarország nemzetközi pozícióit; melyről a konzervatív frankfurti porosz követ, a későbbi porosz külügyminiszter, Joseph von Radowitz is úgy nyilatkozott: „Nagy lépés, mely maga után fogja vonni Európa elismerését.
Augusztus 31-én a Habsburg-ellenforradalom, amely Itáliában aratott győzelmét követően elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nyíltan hadat üzenjen a magyar önrendelkezés alaptörvényeinek, döntő lépésre szánta el magát. A bécsi kormány által kibocsátott emlékirat kétségbe vonta többek között a frankfurti magyar misszió törvényességét, és erélyesen figyelmeztette az európai kormányokat arra, hogy Magyarország külképviselete kizárólag a Habsburg Monarchia hivatalosan delegált követeit illeti meg. A szolidaritás, az egymásrautaltság sokak által megfogalmazott eszményét feladva a frankfurti kormány meghátrált a követelés előtt, és semmisnek nyilvánította Szalay elismerését. Döntésével azonban nem csupán magyar szövetségesét árulta el, illetve próbálta meg annak rovására pozícióját erősíteni, de saját gyengeségét is beismerve készítette elő önnön bukását.
1848 őszén Magyarország vezető politikusai úgy ítélték meg, hogy az ellenforradalmi és az alkotmányos erők küzdelme újabb döntő állomásához közeledik, s a pozitív erjedés színhelyét abban a térségben keresték, ahol a nemzeti-területi átrendeződésben érdekelt, az alkotmányos polgári fejlődés alapjainak lerakásán fáradozó népek az átalakulással szemben álló nagyhatalmakkal kerültek összeütközésbe.
A Pesti Hírlap szeptember 6-án megnyugvással állapítja meg, hogy a forradalmi szellem nagyobb, mint amikor Károly Albert győzött, s „Olaszország függetlensége iránt nagyobb a lelkesedés, mint valaha. A Közlöny a Németországtól vett példa követéséről, egy olasz előparlament összehívásának tervéről számol be, s a törekvések motorját a demokrata politikusban, Giobertiben jelöli meg.
Beigazolódni látszott Kossuth kényszeroptimizmusa. Radetzky győzelme ugyanis nem törte meg az olasz ellenállást, sőt éppen a nemzeti szabadság utáni vágyakozást erősítette. Károly Albert veresége pedig rámutatott az egyetértés hiányának végzetes következményeire s az olasz fejedelemségek vezetői Frankfurt mintájára szövetségi gyűlés összehívását határozták el. A Kossuth Hírlapja október 28-án számol be a megnyíló tanácskozásról: „Ez esemény hatással lesz Olaszország sorsára. Mert az csaknem hihetetlen, hogy továbbra is decentralizált állapotban maradhassanak az olasz tartományok. A kormányok összehangolt fellépését szorgalmazta Gioberti is. Az alkotmányos monarchikus irányzat erejét a Közlöny értesülései szerint azonban jelentősen gyengítette a továbbélő belső megosztottság: a Róma, illetve Turin központú birodalom híveinek ellentéte, valamint a különösen Toszkánában felerősödni látszó republikánus fellépések egyaránt.
Ismeretes, hogy az október 6-i bécsi forradalom jelentős létszámú Habsburg-csapatokat vont el az észak-itáliai hadszíntérről, s ezzel jelentősen megjavította egy felszabadító háború esélyeit. A nép érezte a kínálkozó lehetőséget, és mindennapossá váló tüntetésekkel követelte annak megragadását: „egész Közép- és Felső-Olaszország lázadásban van s republikával fenyegetődzik, ha Károly Albert jelt nem ad általános felkelésre – jelenti a Közlöny november 10-én, s a Pesti Hírlap úgy véli, „hogy egy új rettenetes kitörés van készülőben.
Az olasz szabadságharc vezetésére a Kossuth Hírlapja továbbra sem tartotta azonban a turini uralkodót alkalmasnak, „mert Carlo Alberto mai napig sem javult egy hajszállal sem. Ő az olasz mozgalmakat szeretné családja javára kizsákmányolni, s kész az olasz liga élére állni, de csak úgy, ha belőle biztos haszon néz reá. De kockáztatni fillért sem fog Olaszország szabadságáért. A piemonti politika a nép elégedetlenségét is kiváltotta, s a magyar politikusok megfigyelései szerint a forradalmi centrum Rómába áthelyeződésének folyamatát indította el. A Kossuth Hírlapja december 19-én a korszellemmel meghasonlott pápa meneküléséről, a „teljes szabadság és oszthatatlan olasz nemzet jelszavát zászlójukra tűző rómaiak győzelméről számol be, s egyik szerkesztőtársa arra a következtetésre jut, hogy „minden várakozás nélkül, sőt ellenére, az olaszországi mozgalmak súlypontjává Róma kezd lenni.
1848 végére Itália belső ellentmondásai ellenére a magyar kormányzat szemében ismét az európai szabadságtörekvések legfontosabb színterévé lépett elő: „Most Olaszország európai tényezővé válik, s lehet …. ölében dől el ismét századokra egy világrész sorsa – hangsúlyozza a Kossuth Hírlapja december 12-én. – Kossuthék különösen örvendetesnek találták az olasz nép Magyarország iránti érdeklődésének fokozódását: „Éljen Magyarország, éljenek a mi magyar testvéreink – kiabálják Como utcáin. Nem kevésbé tekintették fontosnak, hogy e rokonszenv kormányzati szinten is éreztesse hatását. A két nép közötti hivatalos kapcsolatok felvételének előkészítésére a magyar vezetés Giuseppe Carosinit, a szabadságharc egyik leghűségesebb ügynökét küldi Piemontba, s megbízza, hogy tájékoztassa a turini kormányt a magyar ügy állásáról.
Ugyancsak Kossuth megbízásából érkezik Turinba Splényi Lajos, hogy a Teleki László által már október elejétől szorgalmazott magyar–olasz szövetség megkötéséről tárgyaljon. A magyar követ szoros kapcsolatba kerül az új demokrata párti miniszterelnökkel, Giobertivel, s eléri, hogy december elején ideiglenes követnek ismerjék el hivatalosan. Monti ezredes személyében pedig a szárd uralkodó hivatalos magyarországi képviselőjét is kijelöli.
Mindezek alapján nem tűnik túlzásnak Splényi december végi jelentése, mely szerint: „Az olasz kormány úgy tekinti Magyarországot, mint üdve horgonyát.
Az itáliai helyzet viszonylagos javulásával ellentétben Windischgrätznek az októberi bécsi forradalom felett aratott győzelme alapvetően változtatta meg a közép-európai konstellációkat, és lehetővé tette az általános ellenforradalmi offenzíva megindítását.
Az erőviszonyok eltolódása a német térségben mutatkozott meg legélesebben. „Bécs leigáztatása fordulópontot képezend az uralkodóház és Németország történetében – szögezi le a Pesti Hírlap, és megállapítja, hogy az októberi fordulat legfőbb haszonélvezőjeként Poroszország ragadta magához a kezdeményezést. Az események szerinte arra utalnak, hogy „Európa szívében különös egy színdarab játszódik, hol a dráma hőse alighanem a porosz, a menyasszony melyet hazavisz – a német császárság. A negatív fordulat s a Paulskirche tehetetlensége fokozta a republikánusok felháborodását és aktivitását. Mozgalmuk hatása azonban nem terjedt ki a magába zárkózó és ezzel elszigetelődő egységparlamentre.
A német egység ügye 1848 végére tehát rosszra fordult, ami a vele egy irányban haladó és sorsközösségben létező közép-európai nemzeti mozgalmak sorsát is meghatározta. A tavasszal szőtt tervek meghiúsulásának folyamatát a Pesti Hírlap keserű hangnemben íródott, kiábrándultságról tanúskodó szilveszteri cikke így rekonstruálta: „Mi vált e tudósok synagogájából? Mi vált a német egységből? Előállottak az egész birodalmat kötelező határozatocskák, hogy legyen min bámulja a világ a tehetetlenség productivitását. Az uralkodók és miniszterek nevetve tűrték az academiai gyakorlatokat, s otthon kezdették rendre a szabadságot visszaszedegetni. A Paulskirche képviselői végtére észrevették, hogy ők a nép rokonszenve által emelkedtek oda, hol aztán megmaradni a trónok által törekedtek… De a magokbatérés késő volt.
1848 végére az alternatívák közötti választás lehetősége megszűnt Magyarország számára. Az alkotmányban biztosított önrendelkezésének felszámolására induló, törvénysértő Habsburg-hatalom ellen magára hagyva csak a feltétel nélküli kapituláció vagy az önvédelmi háború vállalásának lehetősége maradt számára. A realitások minden közbülső okoskodást a politikai álmodozások, illúziók szférájába utasítottak.



« vissza