Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az integráció álmodó realistája

A könyveknek nem objektív értékük van számunkra, hacsak nem tankönyvek, amelyeket kötelező vagy hasznos elolvasnunk. Az olvasás, a könyv személyes ügy, a személyiségünkre hat. Vagy azért, mert rá tudunk hangolódni, mert rokon hangot pendít meg. Vagy azért, mert kulcsot ad egy másik személyiséghez, s ezzel létrejöhet az olvasás lényege: viszony, kapcsolat egy szöveggel s a szerzőjével.
Az esszékötetnek, a verskötetnek nagy előnye, hogy nem csak az elején kezdhetjük olvasni. Lapozgathatunk a könyvben, bele-belekaphatunk egy írásba, amíg rá nem bukkanunk a rokon hangra, a személyiség kulcsára.
Martonyi János gyűjteményében én elölről kezdtem az olvasást, de a kulcsokat a közepe felé találtam meg, s a könyv legvégén álló interjúban. Annak, aki most ismerkedik az ő gondolatvilágával, két esszét ajánlanék kezdésül a figyelmébe. „A magyar nemzet sorsa és az európai fejlődés címűt, amely a Magyarok Világszövetségének nemzetstratégiai tanácskozására készült 1996-ban, valamint a „Miért, hogyan, hol és mit rontottunk el címűt, amely tavaly jelent meg a Fasang Árpád szerkesztette szimpozionban,
Az (magyar) értelmiség hivatásá-ban. Ebben a két esszében bőséggel találunk olyan érzékletes, erőteljesen megfogalmazott mondatokat, amelyek pillérei Martonyi gondolkodás- és érzésmódjának. Talán még helyesebb volna egy rendkívül koordinált személyiség sugárzó, fénylő erőközpontjainak nevezni őket – ezek a sugárzó központok világítják be a könyv elején olvasható nehezebb, szakmaibb, de igen fontos tanulmányokat éppúgy, mint az utolsó könyvnegyed interjúit. E két esszéből indulva el újra s újra rábukkanunk rejtettebb vagy élesebb fényükre a könyv különböző pontjain.
Az első ilyen alapélmény, áthevített gondolat így szól: „nem lehet valaki realista úgy, hogy nem tud álmodni. Amikor vágyálmokról beszélünk, pontosan tudjuk, hogy a valóság sok esetben nemcsak ellenpontozza, ellensúlyozza, hanem akár meg is hiúsítja azokat. Hiszem, hogy mindaddig, ameddig csak egész csekély esélye is van annak, hogy közeledjünk a vágyálmok felé, addig nem szabad ezekről lemondanunk.
Martonyi itt maga kínálja nekünk az egyik legjobb meghatározást, ami róla eszünkbe jut:
álmodó realista. Az álmodó realista írja a következő félmondatot is: „Kevés az időnk, hogy az átalakulás magyar, közép- és kelet-európai válságán túljussunk. Ebben a mondatban az a bizonyosság foglaltatik, hogy nem kétséges, túl fogunk jutni ezen a válságon. Vajon hányan merik vállalni ma az országban ezt a bizonyosságot?
Martonyi bizonyosságát az 1989-es csoda élménye tartja ma is életben, amelyről tőle szokatlan, vallomásos átfűtöttséggel beszél. Másik éltetője a minduntalan megérezhető belső ereje, egészsége és céltudatossága. Azok közé a ritka emberek közé tartozik ma Magyarországon, akik jól érzik magukat a bőrükben, jó fizikumot és idegrendszert kaptak adományul, melyekkel jól sáfárkodnak. Ebben bizonyára segítette Martonyit az a családi háttér, amely tartását és önbecsülését, ambícióját és önmérsékletét az első pillanattól formálta, a gyermekkor nehéz körülményei közt, a Rákosi-rendszerben is. Martonyi édesapja, a híres szegedi jogtudós, sosem tagadta meg mesterét, Magyary Zoltánt, aki Bibónak is mestere volt. A Martonyi gyerekek minden vasárnap elsorjáztak a templomba – azokban az időkben is –, amikor a hit mellett ez nem az illem, hanem a csakazértis vagy csakazértsem gesztusa volt.
Ebből a háttérből, ebből a szilárd begyökerezettségből fakadnak az ilyen sűrű textúrájú, gazdag gondolatiságú passzusok: „Nincs egyéni szabadság, nincs valódi önmegvalósítás közös élmények és közösséghez tartozás nélkül. Az egyénnek és a közösségnek nem bemutatnia kell magát, nem szabad egyfajta »prezentációs komplexusban« szenvednie, nem »Patyomkin« Magyarországot kell kitalálnia, hanem saját magát kell elfogadnia és megvalósítania. Ehhez pedig önmagában és közösségében egyaránt bíznia kell, hinnie kell a kemény és értelmes munka sikerében, a tudás és a teljesítmény tiszteletében.
Elgondolkodtató, hogy vajon hány szerencsés vagy sorsszerű véletlen igazította pályáját, formálta személyiségét annak az embernek, aki ilyen mondatokat tud leírni a kommunizmus négy évtizedes lelki eróziója, majd az Antall-kormányt ért gúnykórus évei után. Hányféle adottság, helyzet, hatás, választás után jut el ahhoz a belső erőhöz, hogy a vállát megvonva lerázza magáról a fölényeskedő provincialitás kavargó porát, és rendületlenül leírja ezeket a nagyigényű, magától és másoktól sokat követelő mondatokat. Keveset látok köztünk, körülöttünk, akinek útját idáig, eddig az emberi érettségig vezérelték volna el jótékony konstellációk és jó döntések.
1989 és folytatása, a négyéves államtitkárság s annak teljes, emelt fejű vállalása utólag is, a sárdobálás közepette, láthatólag kiteljesítette, felszabadította Martonyi Jánost. A könyvben ez világosan nyomon követhető – nem véletlen, hogy az időrendbe szedett esszékben fokozatosan erősödik fel a személyes hang. 1989-ről így ír: „Évtizedek hazugságai után visszatért a szó ereje és igaza, megnyílt és kimondatott az igazság. A belviszály árnyai már megjelentek körülöttünk, de mégis bíztunk a jövőben, és élveztük a visszanyert szabadságot. Így fejezi be a passzust: „Naivak voltunk és gyakorlatlanok, de tiszták akartunk lenni, és mindenekelőtt dolgozni akartunk.
A fentiek után természetes, hogy Martonyi nem adja meg sem magának, sem másoknak azt a lehetőséget, hogy a – szavával élve –
homályossá, zavarossá, bizonytalanná lett helyzetért pusztán külső erőket, mostoha körülményeket hibáztasson. Ítélete így szól: „mi rontottuk el, a magyar társadalom, és ezen belül döntően a magyar értelmiség. És az is természetes, hogy ettől a tételtől egészen másfelé indul tovább, mint különféle rendű-rangú mutogatóink és sértődötteink. Megint csak az álmodó realista szólal meg, a normális ember, a magát és közösségét szigorúan vizsgáló európai magyar: „A jelen oknyomozása azonban óhatatlanul kölcsönös vádak ismételgetésébe és kesergésbe fordulna. Fontosabb és értelmesebb ezért a jövő felé fordulni, és megmondani, hogy most mit akarunk és fogunk tenni, milyen elvek mentén.
Hogyan jutunk el innen, ezektől az üdítő levegőjű személyes megnyilatkozásoktól ahhoz a Martonyi Jánoshoz, akit higgadt diplomataként, s az európai integráció elkötelezett híveként ismer a közvélemény? Az integrációról szóló, jellegzetesen világos szerkezetű és a legkisebb részletig szabatos írásai mögül hol sejlik fel az előbb bemutatott személyiség arca? Vajon, egyáltalán, több-e az integráció Martonyi számára, mint korunk konjunkturális témája, a külpolitikusi érvényesülés muszáj-terepe?
Történelmi tapasztalatok, erős érzelmek nyomán Martonyi magát
európai föderalistaként s a hatékony háromszintű Európa híveként határozza meg, ami azt jelenti, hogy az Unióban szinte a kezdetektől folyó vitát ő belülről éli át, s abban határozottan állást foglal, mégpedig a nagyobb, nemzet feletti kohézió és az erősebb helyi önkormányzatok mellett. Meggyőződése az is, hogy a két, sokáig, sokak által kizárólagosnak tartott pólus, a nemzet és a nemzet feletti Európa közt generálódik ma a modern Európát éltető politikai és közösségi energiák jelentős része. A krédó egyik magja a föderalizmus: „Európa történetében a föderáció hiánya két, még sokkal véresebb polgárháború kitörését okozta. (…) A homogén nemzetállam 19. század folyamán kialakult eszméjének végletekig vitele törvényszerűen vezetett az I. világháború kitöréséhez, míg a II. világháború bizonyos szempontból az I. egyfajta »visszavágójának« volt tekinthető. A 21. század nem maradhat meg ugyanabban az eszme- és intézményrendszerben, amelyben a 20. indult.
Az elemzés szerint a két európai tragédia a jakobinusok homogén nemzeteszméjének volt végső kifutása, amely nemzet és állam, majd nemzet és faj azonosításával és abszolutizálásával rohant a pokoli végkifejlet felé. Az Unió szellemi és politikai megálmodói ismerték fel, hogy Európának ezért, az erkölcsi és gondolati megújulással együtt, olyan
intézményrendszerre van szüksége, amelyben kifejeződik és kényelmes, nyitott teret kap e három tényező önálló léte, számtalan helyi változatot teremtő viszonya. Csak ilyen intézményrendszerű Európában kerülhető el, hogy a homogenizáló téboly új Boszniákhoz vezessen.
Martonyi egyetért abban, hogy a nemzeti állam ebben a keretben elsősorban a kulturális identitás kérdéseit kell gondozza, míg más kérdésekben a nemzet feletti, brüsszeli, illetve a helyi, regionális szintnek kell átadni a szabályzás, a döntéshozás hatalmát. Az utóbbi, harmadik szint a polisz, a helyi, civil politizálás szintje, a legszűkebb, legsajátabb környezet, amelyben működni tud – többek közt – a nemzetiségi autonómia is. Tehát „úgy kell feloldani az államok Európája és az államok feletti Európa közötti ellentmondást, hogy az állam alatti szintet, a helyi közösségekét erősítjük, e közösségeknek adjuk meg azt az önrendelkezést, autonómiát, ami aztán a rendszert harmonikusan és funkcionális szempontból hatékonyan tudja működtetni.
A krédó másik érzelmi magja a nemzet. Martonyi erről így ír: „saját önazonosságunk, lelki állapotunk szempontjából a legfontosabb, megkerülhetetlen, meghatározó, azaz alapvető közösség az a nemzet. Aki nem képes a nemzethez tartozás élményét átélni, az más közösségi élményt sem tud soha. Ez az üzenet lényege az európai integrációval kapcsolatban. Ne számítson senki arra, hogy meg tudja szerezni a vágyott európai identitást, ha nincs dán, cseh, francia, olasz vagy magyar identitása.
Így fest hát az a koherens, organikus gondolatrendszer, amely szerint az európai integráció nemzeti érdek a magyar polgár számára. Ez az a hiteles érvelés, amely bizonyítja, Párizs és Koppenhága, Bonn és London, Hága és Helsinki felől nézve, hogy az integrált Európának szüksége van a nyitásra, a bővítésre, a kelet-közép-európai régió minél nagyobb ívű befogadására. Így áll össze az a rendszer, amelynek nevében teljes erkölcsi integritással érvelhet az európai meggyőződésű diplomata Brüsszelben és itthon.
Ilyen látomás vezérli tehát az álmodó realistát. Az integrációs folyamat, az általa áhított háromszintű föderalizmus felé vezető út rengeteg buktatóját, a brüsszeli döntést lassító tömérdek érdekütközést, a napi őrlődést persze világosan látja, sőt úgy véli, hogy az európai integráció egyik nagy eredménye az, hogy magas szintre fejlesztette az érdekérvényesítés és a mérséklet politikai művészetét, amely annak szinte létformája lett. Martonyi ezt „testközelből élte át, s nem is rosszul. Diplomataként számtalanszor hallottam, a legkülönbözőbb nyugat-európai politikusoktól, hogy „Magyarország nagyon jó társulási szerződést harcolt ki magának, a maguk tárgyaló küldöttsége nagyon felkészült és szívós volt. Ennek a tárgyalássorozatnak, tudnivalóan, Martonyi János volt az egyik főszereplője a mi oldalunkról.
Martonyi – korszerű konzervatív gondolkodóként – úgy látja, hogy a társadalom, a társadalmak élete a verseny és az együttműködés egyszerre ható erőinek terében zajlik. Mint ahogy ő maga is a versenyt s az együttműködést, a szolidaritást egyszerre vállaló ember. „Az egész élet verseny. Egyének és közösségek versenye. Falvak, városok, családok és nemzetek versengenek egymással a szó jó értelmében. Ha nem hiszünk már magunkban, önazonosságunk kezd szertefoszlani, akkor a versenyben nem lesz helyünk. Nem pusztán piacról van tehát szó az európai integrációban, hanem önazonosságról, önbizalomról, közösségi kohézióról.
A jövőnket Martonyi nem az integrációs folyamat illeszkedési fájdalmaitól félti. Neki, a gyakorló jogásznak, az ügyvédnek az apró érdekkonfliktusok, a velük járó alkalmazkodás mintegy természetes életközege. Sokkal inkább fél a magyar társadalom, de egész Európa egészségtelen, veszélyes folyamataitól, s a reájuk válaszoló indulatoktól. A szétnyíló társadalmi ollótól, a súlyos munkanélküliségtől. A nálunk is érezhető globális folyamattól, melynek során az elmúlt évtizedben a pénztőke szinte teljesen elszakadt a gazdaság és a kereskedelem valóságától.
Ezek a jelenségek önmagukban is aggasztóak, mondja Martonyi. De még ijesztőbb az, hogy máris téves, mélyre ivódott közhelyeket ragasztott az 1994-es kampányindulat a rendszerváltozás
egész folyamatára. Hogy a tetszetős, de hamis elemzések, amelyeket új, divatos próféták adnak ezekre a jelenségekre, elsodorhatják a demokrácia, a mérséklet intézményeit, magatartását, itt és a nagyvilágban, s megszülethet egy újabb, embertelen fundamentalizmus: „E fundamentalista ideológiák nyomán megjelenhetnek az új élcsapatok, amelyek kizárólagos birtokosai a veszélyekkel szembeni fellépés »tudományos« elméletének és gyakorlatának. (…) Az értelmiség felelőssége, hogy az univerzális, regionális és sajátosan magyar válságjelenségekkel a világ, a régió és a magyarság sikeresen vegye fel a harcot. Ennek alapfeltétele, hogy – mindenekelőtt a magyar értelmiség – tisztítsa meg tudatát, szabaduljon meg az elmúlt évek során felépített látszatvilágtól, amely hamis képek sorozatából állott össze hamis értékek és értékelések rendszerévé.

(Martonyi János: Európa, nemzet, jogállam. Budapest, 1998, Magyar Szemle–Európai Utas)



« vissza