Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A biodiverzitás időszerű kérdései

A biodiverzitás – biológiai változatosság – fogalmát a tudo‧mány teremtette meg, de az ökológiai mozgalmak rövidesen a politikai gondolkodásba is átemelték. 1992-ben nagy nyilvánosságot kapott, midőn Rio de Janeiró-ban, a „Föld csúcstalálkozóján számos ország aláírta az ENSZ keretében kidolgozott „Egyezmény a biológiai változatos‧ság megóvásáról című dokumentumot. A politika és a tömegkommunikáció által „felkapott fogalom kezdeti,pusztán tudományos dimenziója mellé fokozatosan politikai-társadalmi és gazdasági dimenziót is kapott. Ugyancsak sokat emlegetik manapság a „fenntartható fejlődés elvét, amelynek lényege, hogy a jelenleg élő nemzedékek tevékenysége, fejlődése nem veszélyeztetheti a jövendő nemzedékek lehetőségeit. Ennek érdekében a „fenntartható fejlődés-t szem előtt tartó politika törekszik a természetes erőforrások – a vizek, a levegő, a talajok és a biológiai változatosság – megóvására, e törekvését a különféle ágazati politikák alakításakor érvényesítve. Ez a felfogás a haszonelvűség helyett az élő rendszerek, ökoszisztémák teljességének megőrzését tartja fontosnak. Ez azonban nem az egyes életközösségek változatlan formában való fenntartását jelenti, hanem olyan fejlődés szorgalmazását, amely nem veszélyezteti az élő rendszerek sokféleségének, ellenálló és megújulóképességének a megőrzését.
A biodiverzitás fogalom tartalma széles körű használata ellenére bonyolult és vitatott. Megragadni igyekszik a földi élet formáinak összességét, utalva sokféleségükre és egyúttal egymástól kölcsönösen függő – interdependens – voltukra. Ezáltal azt is kifejezi, hogy a földi élet végül is hatalmas és egységes rendszerben létezik, amint azt sokak számára átélhetővé tette James Lovelock rokonszenves Gaia elmélete. A fogalom ennek megfelelően értelmezhető a gének, a mikroorganizmusok, az állat- és növényfajok, az élő rendszerek (ökoszisztémák) és bolygónk tájegységei szintjén, végső soron a bioszféra1 minden szintjén. Az ökológiai mozgalmak egyik fontos törekvése annak széles körű tudatosítása, hogy az emberiség a bioszféra elemeként ennek az életközösségnek része, és mint ilyen, függ tőle. A biológiai változatosság tehát egyaránt jelenti a fajok változatosságát, a genetikai változatosságot, az ökoszisztémák változatosságát és a tájegységek változatosságát.

 

A fajok változatossága

 

Minden igyekezet ellenére sem tekinthető teljesnek a jelenleg Földön élő állat-, növény- és mikroorganizmus-fajok tudományos áttekintése. A tudósok eddig mintegy 1,7 millió élő fajt vettek nyilvántartásba. Valamennyinek a számát 5 és 30 millió közé teszik, de akadnak, akik 80 millióra becsülik. A ma élő fajok kétharmada a trópusokon él. Becslések szerint az élet keletkezése, azaz a mintegy három és fél milliárd éve megindult természetes evolúciós folyamat kezdete óta mintegy félmilliárd állat-, növény- és mikroorganizmus-faj létezett a Földön. Eszerint ma már csak a valaha élt fajok 1%-a, de legoptimistább becslések szerint is csak 16%-a lelhető fel. Az Európában honos fajok viszonylag jól ismertek, míg a trópusokon élők között igen nagy arányban vannak eddig még le nem írt fajok.

 

A genetikai változatosság

 

A genetikai változatosság az egy fajon belül az egyedek, valamint a fajokon belül eltérő populációk szintjén jelentkezik, és értelmezhető az egyes fajok közötti különbségek szintjén is. Az ember – egyes vélemények szerint már mintegy 12 000 év óta – törekszik kiválasztani a természetben található állatok és növények közül azokat, amelyekre szüksége van, sőt, igyekszik a maga számára még kedvezőbbé tenni azok egyes tulajdonságait. Így a mesterséges szelekció révén beavatkozva a földi élet genetikai változatosságába, idővel igen nagy számú olyan élő fajt és fajtát hozott létre, amelyek természetes módon nem alakultak volna ki. Ebben az igyekezetében az ember eljutott a genetikai állomány mesterséges módosításával, manipulációjával oda, hogy úgynevezett transzgenikus élőlényeket, állatokat és növényeket tud létrehozni. Ezek olyan élőlények, amelyek génállományába más fajból származó genetikai anyagot építettek be annak érdekében, hogy új tulajdonságokkal ruházzák fel őket.

 

Az ökoszisztémák változatossága

 

Az ökoszisztémák szervezetek közösségéből, ezek környezetéből és a közöttük kialakuló kölcsönhatásokból állnak. Annak tekinthető maga a bioszféra vagy bolygónk egésze, ahogy egy patak, mocsár, sziget, vagy egyetlen kidőlt, korhadó fa is. Az ökoszisztéma dinamikus egység, amelynek alkotóelemei, szerkezete és az alkotóelemek közötti „szereposztás az időben folyamatosan változik. Nem ismert még eléggé a biológiai változatosság szerepe az egyes ökoszisztémák működésében, kialakulásában, fennmaradásában vagy leépülésében. Számos megfigyelést tettek egyes ökoszisztémák meghatározó – úgynevezett domináns vagy kulcs- – fajainak szerepéről az adott rendszer szerkezetének és működésének ellenőrzésében. Az ökoszisztémák fennmaradásának és ép működésének előfeltétele biodiverzitásuk minősége. Ezek komplex rendszere biztosítja a földi lét, így az emberi élet környezeti, éghajlati, ökológiai feltételeit.
Az emberi tevékenységek nyomán elsősorban éppen ezeknek a mechanizmusoknak a közvetítésével alakulnak ki azok a klimatikus változások a Földön, amelyek előjelei már hosszabb ideje tapasztalhatóak. Ez ráirányítja a figyelmet az ökoszisztémák és az őket alkotó fajok kutatására, mert a Földön kialakuló helyzet kezelésére, elfajulásának megakadályozására, netán „javunkra fordítására másképp nem készülhetünk fel.

 

A tájegységek változatossága

 

Európában mára már lényegében nincs olyan tájegység, amely ne hordozná magán az ember keze nyomát. Így kontinensünkön a táj(egység) fogalma úgy határozható meg, mint természetes és kulturális (mesterséges, civilizációs) eredetű elemek összessége. A tájak esetében a biológiai változatosság egyúttal a természet és az emberi társadalom találkozásának, együttélésének „mérlegét is tükrözi. A kapott kép alapvető hatást, befolyást gyakorol egyéni és kollektív tudatunkra, visszahatva ezzel társadalom- és élővilág-alakító tevékenységünkre (varietas delectat).

 

A biológiai változatosság gyakorlati jelentősége

 

A biodiverzitás jelentősége hasznossági szempontból is megragadható. Feltételezések szerint a biodiverzitás a bio‧szférán belül érvényesülő szabályozás egyensúlyának, stabilitásának alapvető eleme és feltétele. A biológiai változatosság révén gazdasági, egészségügyi és rekreációs, ökológiai, esztétikai és kulturális természetű közvetett és közvetlen erőforrások, valamint különféle nyersanyagok állnak az ember rendelkezésére. A biológiai változatosságból eredő gazdasági értékek annak „használati érték-éből és „nem-használati értékéből adódik. A közvetlen használati értéket az előállított termékek jelentik, a közvetett értéket a biodiverzitás megújulóképességéből (resilientia) és más ökológiai tényezőkből adódó előnyök jelentik, és opciós értéket jelent a későbbi nemzedékek számára felhasználásra megőrzött „rész is. A „nem-használati értéket egyrészt a biológiai változatosság mint örökség hordozza, amely megőrzendő a jövő nemzedékek számára, másrészt annak önmagában vett értéke, amely abból a puszta tényből ered, hogy egy élőlény létezik.

 

A biodiverzitást fenyegető tényezők

 

A Föld történetének az ember megjelenését megelőző időszakában is számtalan, a bioszférát érintő változás játszódott le. Ennek során alakultak ki azok a körülmények, amelyek lehetővé tették az emberiség kialakulását és felvirágzását a bolygót benépesítő rendkívül változatos és felbecsülhetetlen értékű biológiai közösség kebelén belül. Az emberiség földi megjelenésétől kezdve folyamatosan szaporodott, és fokozatosan benépesítette úgyszólván az egész bolygót. Ez elsősorban azért következhetett be, mert az ember nagymértékben tudott alkalmazkodni a változatos földi környezethez, másrészt mert a környezetét is képes volt a maga számára kedvezően megváltoztatni. Az ember számára ez elsősorban a bioszférában, illetve az egyes ökoszisztémákon belül vele együtt élő többi faj és a környezet felett elnyert páratlan, semmilyen más fajéhoz nem hasonlítható fokú befolyás, dominancia révén vált lehetségessé. Ez azonban együtt jár a természetes erőforrások mind fokozottabb mértékű igénybevételével. Az emberi tevékenység kiterjedése együtt járt más fajok kihalásával, lakóhelyeik eltűnésével és a természetes erőforrások, nyersanyagok megfogyatkozásával.
Tény, hogy egyes fajok eltűnése és újabbak megjelenése természetes körülmények között, emberi közreműködés nélkül is, az élet megjelenése óta jellemzi a bioszférát, és a természetes evolúciós folyamat jelenségének tekinthető. A biodiverzitás tehát dinamikusan változik: kezdetektől fogva folyamatosan megszűnik és újrateremtődik. Végső soron, megfelelő periódusonként a migrációs folyamatok, az alkalmazkodás (adaptáció) és a friss fajok megjelenése mindig új egyensúly kialakulását segítette elő, helyreállítva a megfelelő mértékű biológiai változatosságot. Azonban a tudósok ma úgy látják, hogy azóta, amióta mintegy 60 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok eltűntek a Földről, nem volt a fajok kihalásának üteme olyan gyors, mint ma. Véleményük szerint ez nem magyarázható a természetes kiválasztódással, hanem elsősorban a biotópok (természetes lakóhelyek) leromlásával, a környezetszennyezéssel, az „egzotikus, idegen fajok betelepedésével, egyes fajok túlzott „felhasználásával járó emberi tevékenységekkel áll összefüggésben. A szakemberek szerint a mérsékelt égövi területeken a növényfajok mintegy tíz százalékát, a Föld mintegy 9000 madárfajának 11 százalékát fenyegeti a végleges eltűnés veszélye. Egyes szerzők szerint a trópusi erdőségekben évente több tízezer állat- és növényfaj hal ki, vagy legalábbis ennek súlyos veszélye fenyegeti.
A megmaradáshoz az egyes fajok részéről az emberi tevékenységekhez való gyors alkalmazkodásra van szükség. A rendelkezésre álló rövid idő, a gyakori változások azonban sok faj számára ezt lehetetlenné teszik, ami migrációjukhoz vagy kihalásukhoz is elvezethet. A magatartás olyan alapvető módosítására lenne szükség, mint amilyen az élettér erőteljes szűkítése, a lakóhely változtatása, a nappaliról az éjszakai életmódra való áttérés. Még nem eléggé ismert, hogy az egyes ökoszisztémákon belül milyen a fajok és a környezetük közötti kölcsönhatás, és mely tényezők eltűnése vezet egy-egy élő rendszer végső pusztulásához. A tapasztalatok szerint ugyanazt a működést többen is elláthatják, így számos funkció pótolható. Máskor egyes eltűnő fajok helyére alkalmazkodóképes, „opportunista de az ökoszisztéma többi lakója számára veszélyes, káros, vagy kórokozó fajok települnek.
A biodiverzitást fenyegető legfontosabb emberi tevékenységek közül elsőnek a természeti erőforrások és nyersanyagok túlzott felhasználását kell említeni. Az erdőirtást, fafeldolgozást (a trópusi erdők irtása), a halászatot (például bálnák, delfinek megfogyatkozása), a vadászatot (például: elefánt, orrszarvú, ázsiai tigris, fókák). A másik fenyegető emberi tevékenység az ipari jellegű intenzív, monokultúrákra alapozott mezőgazdaság. Továbbá a megfontolatlan urbanizáció, tájrendezés és infrastruktúra-telepítés. Elsősorban a partvidékeken, az út- és autópálya-építések során és a gátrendszerek és vízműépítések kapcsán. Súlyos, mind jelentősebb károkat okoz a tömegturizmus és a szórakoztatóipar. A talaj, a vizek és a légkör közvetlen szennyezésével és mérgezésével jár a tömegközlekedés, az ipar és a hadiipar, a mezőgazdaság, a háborús tevékenységek és más katasztrófák (pl. nukleáris erőmű, olajszállító-baleset). Ezek és más okok is vezethetnek az ökoszisztéma egyensúlyának megbomlása nyomán idegen, egzotikus fajok megjelenéséhez, például mesterséges betelepítés, más fajok irtása vagy túlzott gazdasági kihasználása következtében.

 

A biológiai változatosság védelme

 

Az emberiség földi sikerének is tekinthető az a kivételezett helyzet, amelybe történelme során küzdötte magát az élővilágon belül. Azonban az eredmények mára ellene látszanak fordulni, és lassan az emberi civilizáció és az emberi faj léte is megkérdőjeleződhet. Mindez azt jelenti, hogy az élővilág megóvása, a biodiverzitás megőrzése érdekében ki kell lépni az egyesületek és a környezetvédelmi minisztériumok keretei közül és átfogó, differenciált stratégiát kell kidolgozni. Ennek megvalósítása nemzetközi, nemzeti, regionális, helyi és egyéni erőfeszítéseket igényel.

 

Nemzetközi lépések a biodiverzitás védelme érdekében

 

Az ökoszisztémák, az érintett állat- és növényfajok, illetve az őket fenyegető veszélyeztető tényezők nem veszik figyelembe a politikai határokat. Példák erre a savas esők, a tengerek olajszennyeződései, vagy a nukleáris balesetek és szennyeződések. Így az egyik ország által kibocsátott veszélyforrás fenyegetheti más országok élővilágát, lakosságát is. A nemzetközi ipari és kereskedelmi munkamegosztás a transz- és szupranacionális hálózatok kialakulása, többek között a természeti erőforrások állami kereteken túllépő kiaknázása és ellenőrizetlensége révén a biodiverzitás problémájának politikai és jogi értelemben is nemzetközi dimenziót ad. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy fejleszteni kell a nemzetek közötti együttműködést, amelynek keretében nemzetközi jogi eszközöket kell kidolgozni a biodiverzitás megóvása emberi, anyagi és intézményi feltételeinek megteremtésére. A téma a 70-es évek elejétől jelent meg a nemzetközi politikában. Ennek első jelentős megnyilvánulása az ENSZ 1972-ben Stockholmban rendezett és elsősorban a környezetnek szentelt konferenciája volt, amely nyilatkozatban foglalta össze a nemzetközi együttműködés alapelveit a Föld természetes erőforrásai védelmében. Az ezt követő években cselekvési programot fogadtak el, és számos nemzetközi szerződés született.
Hosszú előkészítő munka nyomán, 1992-ben született meg a már említett Egyezmény a biológiai változatosság védelméről. A „Föld Csúcstalálkozóján Rio de Janeiróban aláírt konvenciót máig több mint száz ország ratifikálta, köztük az Európai Unió (jogilag: Közösség) is. A csatlakozók arra kötelezik magukat, hogy a biológiai változatosságot megóvó és e változatosság alkotóelemeinek tartós használatát biztosító nemzeti politikai programot léptetnek életbe. Az 1979-es „Berni egyezmény a vadon található élet és a természetes környezet megőrzéséről Európában figyelembe veszi a vadon található élet összességét, a faunát, a flórát és természetes lakóhelyeiket egyaránt. Nemzetközi jogi védelmet biztosít a sérülékeny és eltűnéstől fenyegetett fajok számára, továbbá a vándor fajoknak, a veszélyeztetett élőhelyeknek. Külön előírásokat tartalmaz az olyan lakóterületekkel kapcsolatban, amelyek védelme több állam együttműködését igényli. Lehetőséget teremt a védett területek európai hálózatának kialakítására. További, említésre méltó nemzetközi szerződés a „Ramsari egyezmény (1971) a nemzetközi jelentőségű nedves területekről (1971), a „Montego Bay-i egyezmény (1982) a tengeri környezetről, a „Barcelonai egyezmény a Földközi-tenger medencéjének védelméről, a „Bonni egyezmény (1979) a vándor fajok védelméről (1979) és az 1973-ban született „Washingtoni egyezmény (CITES) a kihalással fenyegetett fajok kereskedelmével kapcsolatos nemzetközi szabályozásról.
A biológiai változatosság megóvásának további nemzetközi együttműködésben megvalósítható lehetőségei az államok közös kutatási és fejlesztési programjai. Ilyen programok folynak az OECD, a NATO vagy az Európai Unió keretei között is. További lehetőség a fejlett országok természetbarát technológiáinak a kevésbé fejlett, ugyanakkor gazdag élővilágú országok számára történő átadása, a szakértők képzése és információcseréje. Ezt segíthetik az olyan új kommunikációs rendszerek is, mint az Internet. Ki kell emelni a nem kormányzati, vagy „civil szervezetek nemzetközi tevékenységét is. Részvételük a döntések előkészítésében és meghozatalában a lehető leg‧többféle érdek figyelembevételének biztosítéka. Másik fontos szerepük a társadalom tájékoztatásában, mozgósításában való részvétel. Nem hallgatható azonban el, hogy míg egyes nemzetközi NGO-k tiszteletreméltó következetességgel lépnek fel, addig mások akciói kétségeket ébresztenek valódi céljaikat, szándékaikat illetően. Így aztán nem tekinthető egyértelműen sikeresnek és önzetlennek egyes nagy médianyilvánossághoz jutó nemzetközi szervezetek tevékenysége.

 

Közös európai lépések

 

Mint jeleztük, az európai együttműködési és integrációs intézmények is szerepet vállalnak az európai biodiverzitás javításában és megóvásában. Az elmúlt időszak politikai és gazdasági változásai elősegítették, hogy valódi képet alkothassunk az e téren kialakult helyzetről, és megteremtődtek egy összeurópai stratégia kialakításának előfeltételei.
Az Európa Tanács keretei között született meg A biológiai és a táji változatosság összeurópai stratégiája”. Az, hogy e sokat ígérő címet viselő program a korlátozott politikai befolyású és gazdasági erejű ET keretében került elindításra, és az, hogy nem jár együtt párhuzamos erőfeszítésekkel az EU intézményei részéről, mutatják, hogy a jelentős európai politikai tényezők még korántsem jutottak egyetértésre a kérdésben. A programot az ET-tagállamok 1995. októberi szófiai „Környezetet Európának című miniszteri konferenciája hagyta jóvá. A címben említett végső cél elérése érdekében a stratégiai program egy sereg összehangolt tevékenységet foglal magába, amelyek a társadalom és a gazdaság legkülönfélébb területeit fogják át. A fenntartható fejlődés elve szellemében a program fő céljai: a biológiai és táji változatosságot fenyegető tényezők lényeges visszaszorítása, illetve megszüntetése Európában, a biodiverzitás „konszolidálása a kontinensen, az összeurópai „ökológiai koherencia megerősítése és a társadalmi érzékenység és részvétel jelentős mértékű fokozása. A program 1996-ban indult, 20 évre tervezik, és 5 éves szakaszokra tagolták. Ezalatt kell megtenni az ökológiai integritást érintő összehangolt, védelmi és kompenzációs intézkedéseket, bevezetni a környezet szempontjából legmegfelelőbb technológiákat, megvalósítani a szennyezők bírságolását és a társadalom mozgósítását. Az első ötéves periódus célja a biológiai rendszerek és tájegységek állapotát károsító legjelentősebb problémák orvoslása mellett a nemzeti ökológiai hálózatok, majd tíz éven belül az összeurópai ökológiai hálózat kialakítása.

 

Nemzeti keretekben megvalósítható teendők

 

A nemzetközi kapcsolatok legfőbb tényezőjének, az államnak saját joghatósága területén meg kell teremtenie és érvényesítenie is kell a biológiai változatosság és a tájegységek megfelelő védelmét. Az összehangolt nemzeti politika főbb elemei a nemzeti természeti örökség megfelelő felmérése és felügyelete, a fenyegetett fajok és lakóhelyeik óvása természetvédelmi területek hálózatának kialakításával, a biodiverzitás védelme az állam teljes területén, azaz a természetvédelmi területeken kívül, az urbanizált részeken is. Mindez nem lehetséges a nemzeti jogszabályi feltételek megteremtése nélkül. Ennek érdekében az Európa Tanácsban kidolgoztak egy környezetvédelmi „törvénymintát. Nemzeti feladat a biodiverzitás kérdéseinek beépítése az oktatási, képzési, továbbképzési programokba, nemzeti kutatási programok indítása, „génbankok létrehozása, nemzeti kampányok a társadalom tájékoztatására és megnyerésére.

 

Regionális és helyi teendők

 

A kialakult nemzeti politikai, intézményi gyakorlatnak és az emberi közösségek mindennapi életének megfelelően, összhangban a demokrácia elveivel és a szubszidiaritás2 elvével is, szerepet kell kapniuk a régióknak és a helyi közösségeknek is a védelem megtervezésében és megvalósításában. A legfontosabb helyi teendők a teljesség igénye nélkül az alábbiakban foglalhatók össze: az urbanizációs és területfejlesztési tervekbe, hatástanulmányokba, az építési engedélykérelmek elbírálásába be kell építeni a biológiai változatosság és a táj védelmének szempontjait. A területkezelési, építkezési tevékenység során, akár a kisajátítással is biztosítani kell a természeti területek védelmét. A kisajátítást minden esetben társadalmi ellenőrzés alatt kell elvégezni. Elő kell segíteni a társadalom valóságos részvételét a környezetet érintő tevékenységekben, a döntés-előkészítésben és magukban a döntésekben is. Gazdasági eszközöket is igénybe kell venni a biodiverzitást és a tájegységeket veszélyeztető helyi gyakorlat megváltoztatására.
Párbeszédet kell kialakítani a helyi tényezők: helyi döntéshozók, környezethasználók, azaz a mezőgazdasági termelők, vadászok, halászok, erdészek, valamint a szakmai és civil szervezetek képviselői között. Ez együtt kell járjon a köztevékenységek átláthatóságával és az érintettek időben történő, megfelelő tájékoztatásával. A tiltó és bűntető intézkedések mellett hatékonyak lehetnek a pozitív eszközök is, mint az adókedvezmények, támogatások, segélyprogramok vagy a vadon élő állatok okozta károk megtérítése.

 

Felelős egyéni szerepvállalás a biodiverzitás megóvásában

 

Az előbbiekben összefoglalt erőfeszítések csak akkor vezethetnek eredményre, ha azt az egyének, a polgárok a gyakorlatban, mindennapi életükben alkalmazzák, megvalósítják, támogatják. Ennek érdekében alapvető a figyelemfelkeltés, a tájékoztatás, az oktatás-nevelés és a képzés. Az egyéni szerepvállalás legfontosabb lehetőségei a tájékozott és cselekvő részvétel a helyi közéletben, a természet gondos, óvatos igénybevétele és a tudatos fogyasztói magatartás. Az előbbihez tartozik a bekapcsolódás önkéntes akciókba, a gyermekek természetbarát nevelésébe (erdő-, patakpart stb. megtisztítása, madár vagy más állat megfigyelése, természetjárás, stb.), a természetbarát egyesületek támogatása, aktív tagság, továbbá részvétel közberuházások, építkezések, utak, vasutak, gátak, alagutak megvalósításának társadalmi ellenőrzésében a természeti környezet lerombolásának megakadályozása érdekében. A természet gondos, óvatos igénybevétele alatt megfelelően diverzifikált erdőgazdálkodás folytatását, a környezet- és természetbarát mezőgazdálkodást (rotált és diverzifikált kultúrák, csökkentett műtrágyahasználat, stb.) és a különféle ökoszisztémák fennmaradását elősegítő földgazdálkodást (víztartalék biztosítása, erdő-, mező-, illetve zöldsáv, nedves földek és a partmenti vegetáció megőrzése, stb.) értjük. A tudatos fogyasztói magatartás mindenekelőtt a termelői tevékenység befolyásolása a fogyasztóvédelmi intézményekkel együttműködve (pl. az öko-védjeggyel ellátott áruk előnyben részesítése), továbbá a veszélyeztetett élőlényekből készült termékek (elefántcsont, krokodilbőr, trópusi fa, stb.) bojkottja, végül a természet- és környezetbarát fogyasztói magatartás kialakítása, a természetes erőforrások és a környezetet szennyező anyagok (detergensek, kenőanyagok, üzemanyag, elektromoselemek, akkumulátorok, stb) fogyasztásának csökkentése, megfelelő kezelése, tárolása. Alapvetően: mindenkor tartózkodás a természeti környezet felesleges bolygatásától.

 

Biodiverzitás és ökoetika

 

Az ökoetika a közelmúltban kialakult diszciplína, amely az emberi lény és a természet közötti viszony erkölcsi vonatkozásait vizsgálja. Ennek keretében következetes módon igyekszik feltárni és értékelni az embernek a bioszféra többi élő és élettelen tényezőjével kapcsolatos magatartását, viselkedését és értékrendjét.
A történelme során az emberiségnek a tudomány és a technika segítségével fokozatosan sikerült fordulatot elérnie a természethez fűződő viszonyában. Felülkerekedése korunkra éppen azt a biztonságot veszélyezteti, amelynek elérése érdekében a folyamat elindult. Már Locke, Kant vagy Bentham is felhívta a figyelmet az állatokkal szembeni emberi viselkedés árnyoldalaira, miként Heidegger a technika visszásságaira, de az ökoetika gondolati megalapozását Aldo Leopold kezdte meg 1949-ben megjelent A Sand County Almanach című művével. Ő veti fel először azt a gondolatot, hogy a természet valójában egymással összefüggő tényezők összessége, amelynek csak egy alkotóeleme az ember. Valamennyiüknek, így a természetnek magának, összes alkotóelemének, s nem egyedül csak az embernek, megvan a maga önértéke (intrinsic value). Korábban a hagyományos etikai irányzatok, amelyek az emberre „szűkítették az „erkölcsi közösség-et, csupán az egyének egymás közötti érintkezéseinek (individuális etika), valamint az egyén és a közösség érintkezéseinek (szociális etika) erkölcsiségét vizsgálták. Az erkölcsi közösség kiszélesítése hatalmas, máig sem csituló vitákat indított el. Az egyik alapvető probléma az, hogy megválaszolhatóak-e a felvetődő kérdések a hagyományos (kantiánus, utilitarista vagy metafizikai) etikai iskolák tanításából kiindulva, vagy gyökeresen új etikai-filozófiai alapokról kell elindulni?
Az élet és a biodiverzitás megóvása kapcsán alapvető etikai kérdések fogalmazódnak meg. Van-e az embernek megfelelő erkölcsi, (természet)jogi alapja a beavatkozásra környezete biológiai változatosságának alakulásába és annak veszélyeztetésére, pusztítására? Ha igen milyen indokokkal és milyen mértékben? Milyen értéket képvisel a bioszféra ökoszisztémáit benépesítő többi élőlény, és milyen joguk van az élethez? Annak tudatában, hogy képesek vagyunk befolyásolni, sőt megszüntetni a földi életet, kell-e és milyen mértékű felelősséget vállalnunk érte, illetve ebből következően kötelességünk-e a biodiverzitás megőrzése, és ha igen, milyen mértékben, meddig? Erkölcsi kötelességünk-e az emberiség távlatos megóvása, és ha igen, akkor milyen kötelezettségeket ró ez ránk? Az emberiség most és a jövőben jelentkező érdekeinek konfliktusa esetén milyen elveket kell figyelembe venni a döntések, a jelen és a jövő közötti egyensúly megteremtése során?
Az előbbi kérdéseket végiggondolva még mélyebbre kell hatolnunk. Vajon csak az emberi lényeket illeti-e meg az etikai illetve erkölcsi alanyiság? Az ember-e az egyetlen olyan entitás, amellyel szemben erkölcsi kötelezettségek léteznek? Etikailag elfogadható-e, hogy csupán az emberi közösséget azonosítjuk az erkölcsi közösséggel? Ha a válasz nemleges, akkor meddig terjeszthető ki az erkölcsi közösség, és milyen elvek alapján? Ki/mi és milyen kritériumok alapján zárható ki belőle? Az erkölcsi közösség kiterjed-e minden értelemmel rendelkezőre? Minden emberi lényre? Minden élőre? Minden szenvedni képes lényre? Minden élőre és környezetükre is?
Megválaszolhatók-e egyáltalán ezek a kérdések a hagyományos etikai irányzatok továbbfejlesztése révén, vagy talán „új etikára van szükség?

 

Néhány jelenkori válasz az ökoetikai dilemmákra

 

A kortárs etikai gondolkodásban két fő áramlatot különböztethetünk meg: az antropocentrikus és az ökocentrikus iskolát. Az antropocentrikus iskola is több irányzatból áll, de ezek közös ismérve, hogy bár esetenként kritikusan szemlélik a hagyományos etikák közömbösségét a nem emberi létezők iránt, mégis ezekről az alapokról indulnak, azok valamelyikének továbbfejlesztését jelentik. Így szerintük minden érték végső mértéke az ember. Az „erősen antropocentrista irányzat képviselői szerint minden egyéb élettelen vagy élő létező csak annyiban képvisel értéket, amennyiben használata és megőrzése az ember javát szolgálja. Azaz aminek az ember szempontjából nincs haszna, az értéktelen és így erkölcsi szempontból közömbös. A „mérsékelten antropocentrista álláspont szerint a nem emberi létezőknek is lehet (ön)értékük, de csak annyiban, amennyiben osztoznak bizonyos tulajdonságokban az emberrel. Így ekkor is az ember a minta, a viszonyítási alap, ami alapján megítélhetők a többi élő és élettelen létezők. Humán analógia útján tisztázható tehát, hogy kire/mire terjed ki a morális közösség, és milyen mértékű erkölcsi értékkel ruházódik fel a vizsgált entitás. A további antropocentrista irányzatok közül indokolt kiemelni az „atomizmus-t, amely a hangsúlyt az egyénre helyezi, kiemelve, sőt esetenként szembeállítva őt a közösséggel, eltérően az egyént és a közösséget kiegyensúlyozottan szemlélni törekvő irányzatokkal. Eszerint az egyén értékeihez és érdekeihez, illetve jogaihoz kell a legnagyobb tisztelettel közelíteni. Az irányzat figyelmének középpontjában az egyének méltóságának, autonómiájának, jogainak, tulajdonának feltétlen tiszteletben tartása áll, és erre alapozódik az egyének közötti viszony szabályozása.
A 70-es évek elején Arne Naess használta először a „deep ecology kifejezést annak a szellemi irányzatnak a megnevezésére, amely úgy ítélte meg, hogy a hagyományos etikák mégoly kritikus továbbfejlesztése sem képes megválaszolni az ember és a természet között kiéleződött viszonyból adódó kérdéseket. A „mély-ökológia célja olyan ökocentrikus és holisztikus etikai megközelítés kidolgozása, amelyben „Minden méltó arra, hogy erkölcsi értékelést kapjon. A továbbiakban nem az egyén rendelkezik erkölcsi értékkel, hanem azok a rendszerek, amelyeknek az egyének alkotóelemei. Ez nem jelenti pusztán az erkölcsi közösség „teljes kiterjesztését, mert az valójában az emberközpontú és hierarchizált gondolkodásmódot mentené át. A következetes „mély-ökológiai álláspont szerint nem az erkölcsi közösséget kell kiterjeszteni (továbbra is az emberből kiindulva), hanem az erkölcsi értékelés viszonyítási pontját az „élő rendszerbe kell áthelyezni. Eszerint az emberi tevékenység erkölcsi megítélésének az élő közösség egésze szempontjából kell történnie ahhoz, hogy az ökoszisztéma – végső soron a bioszféra – stabilitása, integritása és egyensúlya, sőt szépsége megőrizhető legyen.
A figyelem előterében elsősorban az előbbi irányzatok küzdelme zajlik, de említésre méltó a hagyományos etikai megközelítéssel ugyancsak szembeforduló, de a „deep ecology-nál kevésbé koherens irányzat, az „ökofeminizmus. Ez abból indul ki, hogy hasonlóság és párhuzam van a nő férfi általi és a természet ember általi leigázása között, és az utóbbi nem szüntethető meg az előbbi tanulságainak (indítékainak, okainak és mechanizmusainak) figyelmen kívül hagyásával, hiszen a kettőt együttesen kell és lehet csak felszámolni.

 

Zárszó

 

Nem túl elvontak-e ezek az etikai okoskodások, netán moralizálások? Első pillantásra így tűnhet, de végiggondolva az összefüggést a dolgozatban érintett kérdések között, talán nyilvánvalóvá válik, hogy az okoskodások, viták kiinduló- és végpontját egyaránt a körülöttünk tapasztalt gazdasági, politikai és társadalmi valóság jelenti.
Az ember–természet kapcsolatban történelmünk folyamán elért „sikereink egyik legfontosabb feltétele az emberi elme alkotó működése volt. Ez a folyamat, amelyet olyan szellemóriások neve fémjelez, mint Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Galilei, Descartes vagy Cl. Bernard, új és új paradigmákat állítva fel, elbontotta a tudati akadályokat az emberi tevékenységek elől, és kézbe adta az eszközöket egy egyedülállóan hatalmas és sokszínű civilizáció megalkotásához. A progresszió fanatikusainak és az apokalipszis vizionáriusainak hamis prófétálása ellenére úgy tűnik, hogy történelmünk eddigi évezredei során, minden kudarc, borzalom és keserv ellenére, a máig élt generációk alapvető értékeket nem vesztegettek el. Korunkban azonban mintha fordulóponthoz értünk volna. Minden eddiginél világosabban látszik létbe avatkozásunk ára, és – az eredmények mellett – a hátrányok, a korlátok és veszélyek is. Érthető hát a nyugtalanság, de ami továbbra is az emberi elmén múlik, csak akkor mutathat utat a jó irányba, ha az igazság higgadt keresésén alapul. A hazai és a nemzetközi tapasztalatok alapján egy bizonyos: aki a nyilvánosság előtt felületesen, felkészületlenül vagy fontoskodva szólal meg, az növeli a bajt.



Felhasznált irodalom:


Centre Naturopa Biodiversity. Questions and answers. Council of Europe, Strasbourg (1996)
Department of the Environment, Sport and Territories Biodiversity and its value. Commonwealth of Australia, Canberra (1993)
Hottois, G. et Parizeau, M. -H. (Réd.) Les mots de la bioéthique. De Boeck Université, Bruxelles (1993)
Kerényi A. Általános környezetvédelem. Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged (1995)
Léveque, Ch. La biodiversité. Presse Universitaire de France, Paris (1997)
Lovelock, J. E. Les âges de Gaia. Éditions du Rocher, Poitiers (1990)
Moser M. és Pálmai Gy. A környezetvédelem alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest (1992)
Parizeau, M. -H. (Réd.) La biodiversité. Tout conserver ou tout exploiter? De Boeck Université, Bruxelles (1997)
World Resources Institute On-line Biodiversity Information. WRI, Washington (1996) (Internet: http: (/www.wri.org/biodiv/bri-home.html, Site Updated: July 10, 1996)

 


 

Jegyzetek:


1 Bolygónk ökoszisztémáinak együttese, beleértve az őket alkotó valamennyi élőlényt és azok környezetét.
2 A „kisegítés elve, amely eredetileg a keresztény teológiában jelent meg. Mai politikai értelme abban áll, hogy a politikai és jogi, illetve intézményi hierarchia működése során minden döntés a lehető „legközelebb szülessen meg azokhoz, akiket érint. Ez hierarchikusan a lehető legalacsonyabb szintet jelenti, amely már képes teljes felelősséggel döntést hozni. Az elv másik eleme, hogy a felettes szintek támogatni (kisegíteni) kötelesek az alacsonyabbat abban, hogy sikerrel töltse be e feladatát. Az elv többek között megjelenik az Európai Közösségek tagállamainak „Maastricht-i Szerződés-ében.



« vissza