Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gondolatok az agrárcsatlakozásról

A magyar politikai közéletnek csaknem egésze támogatja az ország mielőbbi csatlakozását az Európai Unióhoz. Ez akkor is elégséges indoka volna az egyesült európai agrárrendszer átvételének, ha a magyar agrárium nem remélne különféle előnyöket a belépéstől.
Ilyen előny például:
– egy fizetőképes, nagyméretű és magas árszintű piac határain belülre kerülés,
– támogatások elnyerésének lehetősége,
– a termelési szint és a termékek minőségének emelkedése.

 

A (magyar) mezőgazdaság helyzete

 

Keveset idézett tény, hogy – az idegenforgalmon kívül – az ország külforgalmában pozitív egyenleggel csak a mezőgazdasági ágazat büszkélkedhet. A kilencvenes években is rendre csaknem 2 milliárd dolláros többletet hozott az ágazat külkereskedelme, mintegy 3 milliárd dolláros exportértékkel. (Az idegenforgalmi aktívum az évtized elején évről évre 300 millió dollárnyi volt. A kilencvenes évek második felében megemelkedett a turisztikai többlet: 1996-ban 1 milliárdra, 1997-ben pedig mintegy 1,6 milliárd dollárra.)
A többi ágazatban passzívum mutatkozik. A külföldi beruházások kedvező, egyenlegjavító hatása sem érződik még. A Privatizációs Kutatóintézet felmérése szerint az 1996-os 2,6 milliárd dolláros külkereskedelmi hiány 97 százaléka, 1995-ben 92 százaléka származott a külföldi beruházások tevékenységéből. Ennek okát – amellett, hogy a befektetések egy részét a piacszerzés motiválta – a termelés beindításához kapcsolódó beruházások adják. Magyarázatul szolgál az is, hogy ezekben az években csak a külföldi tulajdonú üzleti szféra bővült, a többi nem. Továbbá az ekkorra eső jelentős privatizációs költségeket is ezen években számolták el az érintett cégek. E szerint megállapítható, hogy a magyar ipari és szolgáltatói ágazatok nem képesek fenntartani a külkereskedelmi, ezen keresztül a fizetési egyensúlyt.
Mindezekkel szemben az EU-tagsággal megszűnő beviteli korlátozások révén a magyar agrárkivitel a várakozások szerint akár 5 milliárd dollárra is felszökhet.
Ez jelzi a magyar ipar és mezőgazdaság viszonyának eltérését az Unió vezető államainak gyakorlatától, csakúgy mint a legutóbb csatlakozott „nettó befizető országokétól is. (Ez azokat az országokat jelenti, amelyek többet fizetnek be a közös költségvetésbe, mint amennyit onnan visszakapnak.) Ezek ugyanis mezőgazdasági termelésük és az ágazat keresői jövedelmének szinten tartásához – nemzetgazdasági szinten is – iparuktól, illetve más területekről vonnak el pénzforrásokat. Ez annál is könnyebben kivitelezhető a számukra, mert GDP-jüknek jóval kevesebb mint 5 százaléka származik a mezőgazdaságból.
Magyarország agrártörténelmében ez mindig is másképpen alakult. Belátható időn belül az ágazat jelentőségének ilyen arányú visszaszorulása nem várható az agrártermelésnek kedvező földrajzi, talaj- és éghajlati adottságok miatt. Emellett az ország jelenlegi területe mintegy felének szántó volta, valamint a művelésre alkalmatlan területek csekély hányada sem valószerűsít ilyen mérvű változást.
Megemlíthető az is, hogy Magyarországot, illetve tágabb értelemben vett térségünket nem szigetelte el a politika a kontinens nyugati felétől, mindig is egyfajta munkamegosztás alakult ki az iparosodottabb régiók és az ezek élelmiszerbázisát megtermelő területek között. Ha úgy tetszik, az EU részben stratégiai megfontolású táplálék-önellátást megteremtő politikája okozta azt az egyensúlytalanságot, amelynek fenntartása egyre több nehézséggel jár.
A nyilvánvaló különbségek ellenére is több tanulsággal szolgálhat az 1996-ban belépett hármakénál a régebbi görög csatlakozás tapasztalata. Görögországban az agrárium súlya a GDP 14 százalékával – az egyesülést követő mintegy 4 százalékos mérséklődés után is – jelentős maradt. A magyar GDP-hez a mezőgazdaság hasonló arányban járul hozzá, az élelmiszeriparral együtt vett élelmiszer-gazdaság pedig az ország termelési összértékének és kivitelének egyaránt mintegy ötödét adja. A görög belépéshez fűzött némely remény meghiúsultának példájából a magyar vezetésnek okulnia kell.
Brüsszelből nézve a kevés megszakítással hatalmon lévő Pánhellén Szocialista Mozgalom adósságtörlesztésre és a fogyasztás finanszírozására fordította a kapott támogatásokat, s nem a szükséges beruházásokra, valamint az oktatás fejlesztésére. A görög kereskedelmi és fizetési mérleg hiánya a csatlakozással tovább növekedett. Visszaesett az export növekedési üteme, és nőtt az importfüggőség. A fogyasztók a közösségből érkező jobb termékeket vásárolták. Az agrárjövedelem emelkedését is felélték a parasztok, és nem gazdaságukba fektették. Görögország GDP-jéhez viszonyítva a különféle támogatások fél százalékot tettek ki a belépéskor, ez mára 5 százalék.
Valamennyi csatlakozási folyamat közös tapasztalata az, hogy a közösségi szabályozást (aquis communitaire) a jelentkezőnek teljes egészében kell átvennie. Átmeneti eltérést, kedvezményt, azaz derogációt csak a többségtől különböző éghajlati adottságok miatt nyertek a csatlakozók – illetve cserébe kaptak a munkaerő szabad áramlásának elodázásáért.
Magyarországnak is arra kell számítania, hogy nagy erőfeszítésekkel kevés és időleges engedményt harcolhat csak ki. Mindemellett nem lenne meglepetés, ha az EU nem csak Magyarország olcsó munkaerejétől, hanem annak olcsó mezőgazdasági termékeitől is tartana, és nem engedne be piacára bizonyos termékeket – hasonló okokból, mint az 1998 elején kirobbant lengyel–magyar agrárvitát kiváltó motivációk.
A csatlakozási tárgyalásokig el kell tehát dönteni, hogy kedvező-e az országnak, ha ragaszkodik a védőintézkedések teljes lebontásához – hivatkozva a magyar termelési volumennek az EU-éhoz mért csekélységére. (Ez némely termény esetében nem is feltétlenül igaz. Néhány terméknél esetleg a magyar küldöttség is ellentételezést kérhet.)
Nem alaptalan a szakértők azon várakozása, hogy a termelési hatékonyságban a magyar vállalkozások versenyképesek lesznek. Ez annak fényében állítható, hogy a térség országai közül egyedül Magyarország mérlege pozitív az EU-val folytatott agrárkereskedelemben. A magyar termékek önköltsége a világpiaci ár körül alakul – így ma nem biztosít elfogadható nyereséget. Ám az EU termékeinek kétszeres, sőt háromszoros áraival szemben versenyben van.
Származik mindez abból, hogy a magyar agrártermelői árak harmad-, a bérek pedig tizedakkorák, mint az EU-ban. A jelenlegi magyar fogyasztói árak jócskán elmaradnak az egyesült európai szinttől, így a fizetőképes exportkereslet hatására – a görög, sőt brit belépés mintájára – az élelmiszerek tovább drágulnak majd a belpiacon.
Az országra érvényes kvóták meghatározásánál az Unió a minél alacsonyabb szintben érdekelt – felhalmozott készleteinek piacra, és nem újabb túltermelőkre van szüksége. Magyarország ezzel szöges ellentétben a minél magasabb szállítási korlátban érdekelt, hogy érvényesíteni tudja vázolt versenyelőnyét. Mivel a jelenlegi agrárproduktum mintegy harmadával kevesebb a nyolcvanas évek második felében elértnél, a magyar delegációnak referencia termésterületként, állományként és termelési átlagként célszerű az akkori jelzőszámok elismertetése. Ennek sikere ugyan kétséges, mert csak politikailag akceptáltatható, hogy az EU ne a csatlakozást közvetlen megelőző, hanem 10–15 éves adatokat vegyen figyelembe.
Az EU-ban a magyarországinál nagyobb mértékben érzékenyek a környezetvédelmi problémákra. Taktikailag ígéretes lehet egy olyan álláspont kialakítása, amely például a holland szarvasmarhák környezetre gyakorolt hatásához viszonyítja a magyar állományt.
Nem a tárgyalásokhoz kapcsolódó kérdés, de jó tudatosítani, hogy a biotermékekre nincs kvótarendszer. Az e területen végrehajtott fejlesztések nem vezethetnek súrlódáshoz.
A magyar mezőgazdaságnak az Európai Unió agrárrendszeréhez igazítása érdekében kezdte meg működését 1998-ban a honi Agrárintervenciós Központ. A földművelésügyi miniszter rendeletével az Agrárrendtartási Hivatalból létrehozott központ a tárca kibővített feladatokkal megbízott intézménye. Feladata az EU agrártámogatási rendszerére való fokozatos áttérés, végső soron a teljes szabályozás átvétele.
A csatlakozási törekvést, így az új Intervenciós Központ munkáját is hátráltató tényező, hogy az évtized eleje óta nincs megbízható kimutatás az agrárvállalkozásokról. Pontatlan a statisztika és a földnyilvántartás. Nem működik kielégítően az agrárkamara, amely az EU államaiban a hivatalok méltó partnere.
Az uniós rendszer átvételének és működtetésének alapfeltétele a funkcionáló földhitelrendszer, ennek pedig a világos tulajdonviszonyok. Sajnos éppen ezek testesítik meg a magyar agrárvilág két fő problémáját: a rendezetlen tulajdonviszonyokat – összefüggésben a föld korlátozott forgalomképességével –, valamint a tőkehiányt.
Félő, hogy az EU rendszerének előfeltételek nélküli átvétele Magyarországon, a beidegződéseknek köszönhetően, a támogatásigénylések növekedésével járna. Az indokolatlanul kifizetett pénzek behajtása pedig nagyon nehéz lenne.
Az EU-ban elterjedt gyakorlat, hogy külső könyvvizsgáló cégek ellenőrzik a pénzügyi tevékenységet. E költséges módszer átvétele Magyarországon nem feltétlenül lenne a feddhetetlenség biztosítéka, elegendő lehetne az Állami Számvevőszék felkészítése erre a feladatra.
Természetesen több a hasznos példa az uniós rendtartásban: a ki- és beviteli engedélyezési rendszer egyaránt feszes, ugyanakkor ésszerűen csökkenti az adminisztrációs munkát. Kis tömegű árunál is kötelező beszerezni a hivatali hozzájárulást. Ugyanakkor az importengedélyek letéti díját 100 ecu alatt nem kell befizetni.
A magyar élelmiszer-gazdaság gondjai egy részére megoldást jelentene – és egyszersmind hozzászoktatná az uniós megoldásokhoz a gazdákat – a nem élelmiszer-ipari célú növénytermesztés átvétele. Az EU rendtartása lehetővé teszi például ipari lenolaj vagy más gépolaj termelését a pihentetett területeken. Bár e rendszer, többek között az ellenőrzés problémái miatt, bonyolult és költséges – és ezért például a svéd farmereknek csak 10 százaléka vesz részt benne annak ellenére, hogy az éghajlati adottságok miatt Skandináviában sok a pihentetésre szoruló föld –, a termelési hasznon felül extrabevételként jelentkezik a pihentetett területekre járó közös költségvetésből kifizetett kompenzáció.
Éppen napjainkban nem lenne taktikus Magyarországon a termőterületek csökkentése, a fölös termék pedig sokféleképpen hasznosítható, például a cukor alkohollá alakítva üzemanyagként szolgálhatna. A cukorrépa termesztési területe 1996-ban és 1997-ben 10–10 százalékkal lett kevesebb, és az idén további 20 százalékkal 70 ezer hektárra olvadhat a szakértők szerint. Ennyi föld elegendő a hazai fogyasztás fedezésére, és jelenleg nincs megfelelő exportlehetőség, illetve dotáció. Így félő, hogy az Unió belső piacán versenyképes magyar cukortöbblet nem éli meg a csatlakozást – holott a szeszipari kapacitás megvan.
A termőföld-tulajdonlás kérdésének megoldását az ellenérdekelt csoportok megegyezési készségének hiánya és a problémakör átpolitizáltsága hátráltatja. A magyar agrárium részlobbykra szakadt, amelyek a dotációs keretekért egymás lehetőségeit tapossák el. Így kijáróképességük külön-külön, de főleg a földművelésügy együttes érdekérvényesítése korlátolt.
Az ágazat fontosságának, súlyának a közvélemény nincs tudatában, viszont a mezőgazdasággal kapcsolatos hírekre élénken reagál. Valódi ítéletalkotáshoz szükséges ismeretekkel a magyar társadalom nem rendelkezik, ám szociológiai okokból érzelmileg kötődik a földműveléshez.
Az 1997 második felében zajlott népszavazás-kezdeményezés, illetve annak vitája közvetetten szólt a külföldiekről, vagy az agrárvállalkozások birtokméretéről. – A politikusok számára nagyobb volt a politikai tét. A kormányzat nem a külföldieket kívánta helyzetbe hozni, de presztízsét sem hagyta csorbulni. (Lásd Lakos László 1996. decemberi Magyar Nemzetben megjelent, leváltása utáni beszélgetését. Ebben azt állítja: azért nem módosított a földforgalom szabályozásán, mert nem akarta a nevét adni egy olyan változtatáshoz, ami megnyitja a külföldiek előtt a tulajdonszerzés lehetőségét.)
Az aláírásgyűjtés kezdeményezőit ért vád sem igaz: a „nem EU-konform szabályozás szándékáról. Lényegesebb a természetes személy magántulajdona, illetve a szövetkezet mint jogi személy tulajdonának szembenállása. Ez utóbbinál – a magántőkéjét kockáztató kapitalistával ellentétben –, a szocializmus új osztályának beévődött modelljénél nem saját a tulajdon, ami felett rendelkezik az ellenőrzést gyakorlók csoportja.
Az eltelt hét év alatt nem született koncepcionális döntés arról, mi legyen a termelőszövetkezetek utódaival. Ezek nem a Nyugat-Európában ismert beszerzési, feldolgozó, vagy értékesítési önkéntes szövetkezetek. Mégis megvan a szerepük a művelésbe be nem kapcsolódó tulajdonosok földjeinek használatában, illetve a vidéki munkaerő foglakoztatásában. E szervezetek vezetői gyakorta a megszokott módon kívánnak tovább dolgozni – néhányuk talán még a spontán privatizációban sem vett részt. Érthető, hogy meglévő politikai kapcsolataikat kihasználva saját elképzeléseik megvalósításán munkálkodnak. Másfelől az általuk szorgalmazott nagyüzemi gazdálkodásra szükség van, és lesz is a tömegtermékek előállításánál. A legtöbb EU-szabály is a tömegárukra vonatkozik, ezeknél, a magas kvóták elérése érdekében, a legfontosabb a termelés gyors felfuttatása.
A jövő birtokméretét a piac, valamint a településenként agrárvállalkozással foglalkozni akaró és képes személyek száma alakítja majd ki. Ez a létszám töredéke a ma földtulajdonlapon szereplő tömegnek. A tapasztalatok szerint településenként csak néhányan esélyesek a sikeres gazdálkodásra. Így a középtávon kialakuló birtokszerkezet nem feltétlenül lesz elaprózott.
A falusi népesség nem azonos a mezőgazdasági foglalkoztatottak körével. A rurális populációnak már az előző évtizedben is jóval kevesebb mint fele kereste kenyerét az agrárszférában. Magyarországon az urbanizáció 50 százalékos, és az aktív keresők mintegy 8 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban.
Az EU viszonyaihoz valóban a farmtulajdonos parasztpolgár illeszkedik. A magyar agrárfejlődés azonban korábban sem volt, és most sem szerves.
Magyarországon – szemben például Romániával – nem jellemzi a munkaképes korosztályokat olyan erős kötödés a földhöz, hogy számosan szándékoznának az agrárvilágban vállalkozni. Jelzi ezt, hogy a licitálók létrehoztak megállapodásokat, és tartották is azokat a kárpótlási földárveréseken. – Az érdeklődés túlfűtöttsége nyilván felborította volna az egyezségeket.
Agrár szakemberből túlképzés van a nyolcvanas évek óta. Agrármérnök végzettségűek alkotják a munka nélküli értelmiségiek egyik legnépesebb csoportját.
Megvannak tehát az előfeltételei a gyakran hivatkozott dán modell átvételének. – Ennek lényege, hogy helyben lakó, szakképesítéssel rendelkező személy szerezhet termőföldtulajdont.
A magyar földár mélyen alulértékelt. A föld tizedannyiba kerül, mint az Unióban. Ezért, valamint a világos tulajdonviszonyok és földhitel létrejötte érdekében szabadabbá kell tenni a forgalmat.
Az EU mintájának megfelelendő, és a vállalkozó parasztpolgárság kialakulását segítendő a belföldi magánszemélyeket – lehetőleg a dán példa szerint – kell helyzetbe hozni. Ez nem szövetkezetellenes, hisz a magánszemélyek, akár az e célra kapott pénzen vett földjeiket bevihetik a társulásokba.
Az agrárgazdálkodók jó része anyagi erejének végén jár. Vállalkozásba kezdeni sok szakember tőke hiányában eleve nem tudott, ezért, mind a földszerzés, mind a termelés érdekében elengedhetetlen, hogy kedvezményes hitelekben részesüljenek e rétegek. E hitelek fedezetéül a gazdálkodói vagyon s a föld szolgálhat – és, sikeres csatlakozás esetén, a prosperáló vállalkozások hiteltörlesztései. A működő piacgazdaságokban, ha ígéretes, a vállalkozói ötlet is lehet alapja a hitel megítélésének, nem kizárólag a vagyon, esetleg „a kapcsolati tőke, mint a kontinens felénk eső részén. A leendő hiteligénylők vállalkozási terveit igenis lehet szakmailag minősíteni, sőt az Unió szubszidiaritási elvének megfelelően megtámogatni is.
A magánvállalkozók közül azok kapjanak végre támogatást, akik esélyesek is arra, hogy gyarapítják a rájuk bízott vagyont – ezzel szolgálva a köz javát. Ne tékozoljuk el a talentumokat azoknak osztva szét, akik csak elássák, vagy felélik.
Bárminemű megoldást csak a szakma összefogása és közös – pártfüggetlen – fellépése hozhat, a mindenkori kormányzat célzatos támogatásával párosulva. A mezőgazdaság általában sem engedi meg a egysíkú problémamegoldásokat. A különféle terményeknek megfelelő, a falvakban uralkodó viszonyok nagyon eltérőek, így az optimális megoldások is csak sokrétűek lehetnek. Talán a remélt csatlakozásig rendelkezésre álló idő csekély volta kikényszeríti a kompromisszumot. Az agrárvita résztvevői felismerik, hogy a belépési tárgyalások lezártáig nem érdemes egymás kárára tért nyerniük.
Az uniós rendszer, amelyhez Magyarország közelít, maga is átalakulóban van. A McSharry-féle reformok, amelyeket 1992-ben hajtottak végre a CAP-on (Common Agricultural Policy), nem csökkentették a közös költségvetés terheit. Néhány időlegesen kedvező folyamat elodázhatja a CAP nagyobb átalakítását – főleg mivel a jelen helyzet fenntartásának is sok érdekeltje van az Unióban.
Számos megnyilatkozás befejezett tényként kezeli, hogy a kétezres években teljesen megszűnik a piacon a közvetlen állami beavatkozás lehetősége. Csak kvótarendszeren belül maradó kompenzációkat kaphatnak a termelők.
A támogatások csökkentése szükségszerű a tagországok belső gazdasági és társadalmi berendezkedésének fenntartási költségei miatt. Napirenden van, hogy a mezőgazdasági termelők jövedelemtámogatása a jövőben kerüljön át a nemzeti költségvetésekbe.
Éppen a jelentkező országok felvétele is gyorsítja e folyamatot. Ez kiérződik azokból a megnyilatkozásokból, amelyek azt firtatják, mennyi agrárdotációt is kéne kifizetni az új tagoknak.
Mindezeken túl a pénzügyi unió megvalósultával annak hatására, és annak következtében számos új feladatot kap a közös költségvetés. Ennek egyik következménye az lehet, hogy az agrárágazat teret veszt az egyéb közös ügyekkel szemben.
Ezeket figyelembe véve hasznos, ha a magyar intézményrendszernek – célratörő működését nem feladva – van forgatókönyve a belépés elmaradására.
A kormányzati szervek feladatának könnyebbik része lesz az EU rendszerének és elveinek átvétele, a nehezebb pedig az, hogy működtesse ezeket.
– Fel kell készülni a csatlakozási tárgyalásokon vívandó kemény harcra. A jó induló pozíciók érdekében nem szabad visszariadni az ország helyzetének a távlati koncepcióknak megfelelő alakításától.
– Az asztal túlsó oldalán is az önérdekek dominálnak. Az ellentétek várhatóan a kvóták meghatározásánál csúcsosodnak majd ki.
– Meg kell találni az adaptáció optimális lehetőségeit. Olyan átmeneti engedmények tehetőek csak a belső részérdekeknek, amelyek nem válnak maradandóvá. Ez akadályozná a további közeledést, holott a minél gyorsabb bekerülés a cél.
– Szorgalmazni kell a hátterül szolgáló jogi és nyilvántartási viszonyok megteremtését. Az agrárium résztvevőinek félre kell tenniük ellentéteiket.
– Nem szabad szem elől téveszteni, hogy egy élő, átalakulásban lévő rendszert kell alkalmazni a hazai körülmények közé. Törekedni kell, hogy ne az EU-ban megszűnő modellek honosodjanak meg a magyar agrárrendtartásban.
Irányelvnek tekintendő, hogy az EU piacán folyó versenyre kell felkészíteni a magyar agráriumot, nem pusztán a támogatások befogadására! Az egyesülésnek nem a szerény beóvakodókra, hanem a köznek hasznos belépőkre van szüksége.



« vissza