Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Kései érés, árnyékban

A könyvhét gazdag termését látva eszünkbe jut, hányszor hallottuk az elmúlt években a szinte diadalittas hangsúllyal kimondott szentenciát: Hát bizony nem kerültek elő a fiókokból titkos, kiadatlan kéziratok. A „makulátlan fiatalok s a kádári korszakban sikeresen betagozódottak afféle önigazolása, erkölcsi elégtétele szólalt meg benne: mintha egyformán ragadtunk volna itt a népköztesség csirizébe mindahányan, akiket sorsuk 1965–70 előtt küldött a napvilágra.
Holott ez a szentencia nem igaz. Valóban kerültek elő kéziratok – olyanok, amelyekről tudtunk néhányan, de olyanok is, amelyekről nem. Ottlik Géza haláláig írta, jó tizenöt éven át, utolsó művét, a Budát, s ez a regény nem jelenhetett volna meg a Kádár-korszakban, benne az egyik legszebb vallomással, amely az 1956-os forradalomról született. A Buda hosszú vajúdásának egyik oka bizonyára az volt, hogy bizonyos dolgoknak le kellett zárulniuk Ottlikban és Ottlik körül ahhoz, hogy ilyenné lehessen ez a variációk és fúga szerkezetű nagy mű – le kellett zárulnia például éppen a Kádár-korszaknak is.
És lehet-e elhallgatni a Hamvas-életmű elmúlt nyolc évben megjelent tucatnyi kötetét, teli javarészt ismeretlen írásokkal? Várkonyi Nándor hatalmas igényű kultúrtörténetét, melynek köteteit gyönyörű kiállításban bocsátja ki év év után a Széphalom Könyvműhely? Aztán ott a nyugati magyar irodalom, amely most válik igazán sajátunkká, olyan írókkal ajándékozva meg bennünket, akik felborítják az irodalomtörténet bevett – csonka – értékrendjét. És ott van a naplók és emlékiratok követhetetlen hosszú sora, amelyből végre kezd kibontakozni az elmúlt fél évszázad igaz története.
A szentencia azért sem igaz, mert hamis elvárásokon, az írói ihlet működésének félreértésén alapszik. Rákosiék szörnyű terrorja innen, a századvégről nézve már rövid bohózatnak tűnik a kádári korszak 1965 utáni csirizéhez képest, s az 1948 előtt kibontakozott nagy nemzedék, sejtvén is talán a rövid kifejletet, tudott a fióknak írni öt-nyolc éven át. Kassák, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Tamási Áron, Tersánszky, Illyés, Weöres, Vas vagy Kodolányi János… Mögöttük az életmű jó harmada-fele, mellettük egymás létének tudata s egy dacosan hallgató ország. Azonban annak az írónak, aki ezekben az években eszmélt, nem mindig adattak meg az ilyen lelki és kulturális vigaszok, támaszok a nyilvános indulás elhalasztásához, marginális hivatás űzéséhez… Az írókat szeretik öregen, de leginkább a haláluk után fedezni fel, különösen szoboravatások alkalmával – az írás azonban elsősorban a jelenben, a jelennek készül, hiszen valamiképpen mindig életstratégia szólal meg benne: az, hogy a művész hogyan bolyong, küszködik, veszít és győz a belső és külső árnyak és fények vadonában. A mű ezért annak az olvasónak volna igazán segítség, aki kortársként hasonló odisszeákat jár végig életében, itt és most.
Írni nem könnyű, de hallgatni talán még nehezebb. Az ötvenes évektől kezdve eszmélő író, ha nem a választott vagy kényszerű hallgatás volt a sorsa, akkor úgy őrizhette meg becsületét, hogy ennek a vadonnak egy-egy bozótját elkerülte, elfordult, másfele nézett. Vagy metaforákba, allegóriákba öltöztette a kimondhatatlant. Ez a művészettől azért nem teljesen idegen elhallgatósdi, bújócska, bohócosdi, labirintusépítés, amely a kádári enyhüléstől kezdve az egész irodalom kifejezésformája lett, hatalmas belső energiákat vont el. Hogy mekkorákat, lemérhetjük a most kései virágzásukat élő alkotók hirtelen termékenységén, akiket felszabadított a direkt beszéd lehetősége.
Például Domokos Mátyáson, akit évtizedekig csak a szűk szakma ismert mint Illyés, Németh László, Juhász Ferenc, Kormos István és annyi más író könyveinek szerkesztőjét a Szépirodalmi Kiadónál. Domokos, akinek ez a szerkesztői munka a személyes reveláció megannyi pillanatát ajándékozta, 1978-ban, ötvenévesen adja ki kritikai esszéinek első gyűjteményét. 1990-ig még két kötete jelent meg – utána viszont, az elmúlt nyolc évben hét. Utóbbiak közt a Leletmentés, a kommunista cenzúra hitelesen adatolt, finom iróniával megírt természetrajza; A hajnali józanság, mai irodalmunk talán legtágabb panorámája, és most a Könyvhéten az Illyés Gyuláról szóló írásait egybegyűjtő Adósságlevél.
Új alkotó korszakába lépett 1989-ben Nemeskürty István is, aki többek közt a Horthy-korszakról adott friss és gazdagon árnyalt képet a Búcsúpillantásban, meglepve azokat is, akik mindig igyekeztek e huszonöt év valódi arcát, történéseit kitapintani az elhallgatások és a rózsaszín vagy fekete színekkel túltengő hamisítások mögött. Legújabb könyvében pedig, visszatekintve saját, 1948-ban induló felnőtt életének morális dilemmáira, Nemeskürty a magyar film nagy korszakának műhelytitkaiba vezet be bennünket, többek közt egy olyan, hiteles – pontos ítéletű és emberi – Aczél-portréval, amilyent senki nem mert eddig megírni a bűntudat és a sárdobálás közt hányódó magyar szellemi életben.
Vagy itt van Mohás Lívia, kevés értő kedvence, a vidéki középosztály családlegendáriumának írója – és pszichológus, aki az alig tűrt mélylélektan legtiltottabb iskolájához, a jungihoz tartozott. Az elmúlt években megírhatta új arculatú, merész tanulmányköteteit, regényeit – a legújabbak a Teodóra, az Író olvasónapló, A táncos, a politikus, a nő. Ezek főleg a női sorsról szólnak, a női archetípusokról, a nehéz, százfelé húzó kihívásokról, amelyeknek korunk asszonyai meg kell feleljenek. Józanul, humorral, a segítés szándékával és képességével. Hogy mekkora szükségünk van, nőknek és férfiaknak, ilyen könyvekre, nem kell erősítgetni. Csak azon képedünk el, új könyvei magaslatáról visszatekintve, hogy micsoda ártalmasan bornírt világban éltünk – hogy lehetett találni ideológiai indokokat, amelyek ilyen gondolatok közlését évtizedeken át tiltották.
Ennyiből is látható, hogy a magyar könyvkiadásban elkezdődött, történik valami, hogy létrejött valami más, hogy vannak írók, akik azonnal ráéreztek arra 1990-ben, hogy az írás új helyzete nekik nagy lehetőségeket kínál, s ők ezekkel élnek is. Ahol mintha nem történne semmi, vagy alig valami, az a befogadás világa. Annak élő kerete, köztudata, az írott és íratlan szellemi élet. Amiről fent írtam, az ma mind nem esemény, vagy csak alig-alig az. Jó esetben akad visszhangja egy szűk körben, de nem lesz téma. Szellemi események manapság nincsenek. Egy jó könyv nem esemény. Kettő, tíz sem.
Nem téma egy új film, egy sugallatos pillanat, a barátok gyásza, de még a szomszéd szerelmi élete sem. Magyar értelmiségi társaságban ma csak politikáról esik szó. Mégpedig főleg a pletyka és a legyintgetés szintjén. Ez pedig nemcsak bosszantóan unalmas, nemcsak szégyenletesen színvonaltalan, de tolakodó is. A banalizált politika, kéz a kézben a belőle élő sajtóval, arcátlan hangoskodással löki félre azokat az értékvilágokat, amelyek nélkül valódi képviseleti politika sem létezhet. Ebben a zajban elveszti önbizalmát az, aki a köztudat szellemi letéteményese lehetne. Kedvetlenül hallgatja barátai politikai asszózását, s hazafelé baktatva arra gondol, hogy reá egyelőre nincsen szükség.
A politika parvenüi vagyunk most, egyelőre. Meglehet, a hirtelen elnyert szólásszabadság gyermekbetegsége ez az értelmiségben, s lassan kilábal belőle. A túlpolitizált kádári korszak lecsengése is ez, melyben minden a politikától látszott függeni – egy titkos ál-eseményeket tükröző délibáb-világ igézete. Hosszú utóélete bizonyára annak is betudható, hogy 1989 után a magyar kultúra törzsi háborúkban herdálta el szabadsága megannyi esélyét.
Mindezért vagy más okokból, ma a politika a téma. Ennek bizonyára vannak bonyolultabb, mélyebb gyökerei is. Mintha a politika történetei lennének ismét az igazi valóság közösen átélhető lehetőségei, a vélt vagy valós közösségi mítoszok.
Meg kell azonban történnie a következő lépésnek is: a politika történéseit vegye birtokba a teljes szellem. Csináljon belőle művészetet, aki tud – királydrámákat vagy falrengető komédiákat, filmen, színházban, regényben. De főleg: a szellem nyerje vissza tartását és önbizalmát, hogy a maga értékteremtő magaslatára emelje fel a korból mindazt, amit kínnal-keservvel végigél, gondolattá izzad. Adjon teljes képet önmagának, a jelennek, a jövőnek is. Tegye valódi eseménnyé, témává a könyvet is és a politika nagy pillanatait is, teremtse meg a kor gazdag önismeretét, úgy, ahogyan azt Ady Endre, Babits Mihály, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Fülep Lajos tette a század első harmadában, Illyés, Szabó Zoltán, Márai, Hamvas, Vas István a másodikban – akiket olvasni ma is, bármiről, élvezet. Bennük, általuk működött a szellem. Tőlük tudjuk, mik voltunk, milyen volt nagyszüleink és szüleink magyar világa.
Ha a szellem visszaszerzi önbizalmát, s folytatni, éltetni próbálja ezt a hagyományt, marginalizálódni fognak a hisztérikus hangok és hangulatok, és a valódi dolgokra figyelhetünk végre. Reménykedhetünk, hogy a kultúra végre a teljes életről fog szólni nálunk is, és a politikán csak annyi üdvösségosztást fog számon kérni a köztudat, amennyi józan fejjel elvárható.



« vissza