Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az elnöki hatalom megbénítása

Clinton moszkvai látogatása idején közölte az International Herald Tribune a kanadai Pritchard karikatúráját. „Hazudtam a népnek, és megcsaltam a feleségemet!…, mondja nekünk, felemelt mutatóujjal, mintha televízió kamerájával ülne szemben – Jelcin elnök. A karikatúra láttán kirobbant belőlem a kacagás, még a könnyeim is kicsordultak. De aztán elhallgattam. Mert a dolog komoly.
A Kremlben, a székesegyház hagymakupoláinak háttere előtt elhangzó Clinton-vallomás, Jelcin szájába adva, tökéletesen ragadja meg a Clinton-hajsza lényegét. Elképzelhetetlen volna, hogy Jelcin elnök, még abban a pillanatban is, amikor a rubel s vele az egész orosz reform hitele összeomlott, és ő Csernomirgyin kinevezéséért vívja reménytelen csatáját a Dumával, bejelentse: „Hazudtam a népnek. S ha azt mondaná a televízió képernyőjén, hogy „megcsaltam a feleségem, a Duma azonnali lemondatási kampányt indítana az elnök ellen, hibbantság, a hivatalra való alkalmatlanság címén.
Lehet, hogy ez a karikatúra arról szól, hogy Oroszországban elszámoltathatatlan autokrata az elnök, s addig bukdácsolhat, amíg csak végleg el nem esik – ellenben az Egyesült Államok demokratikus rendszerű, ahol a hatalom átlátható, és minden politikus elszámoltatható. Sőt, ezentúl még átláthatóbb és elszámoltathatóbb lesz. De nevetésünk, a tudattalannak ez a becsaphatatlan válasza, jelzi nekünk, hogy a karikatúra valami másra is rátapint: a Clinton-hajsza abszurditására. A japánok 83 százaléka nem érti, hogy mi körül folyik a cirkusz. A franciák 78, a németek 75 százaléka tartotta úgy augusztus végén, hogy Clinton alkalmas az elnöki teendők ellátására. Lévén a világ első számú nagyhatalmának vezetőjéről szó, az ügyben a külföld, a világközvélemény is érdekelt és érintett, s a válsággócok szenvedő polgárai rettegnek az amerikai elnöki hatalom megbénulásától. A fehér házi agónia tizennyolc hónapja tart, s ezt bizony érzik Koszovóban sokan. Ettől azonban az amerikai Kongresszus nyugodtan meghurcolhatja majd visszahívhatja őt, ha a hólabdák egyike, amiket Kenneth Starr görget négy év óta, meglehetősen undorító szorgalommal, lavinává nőve odáig sodorja a dolgokat. Mert, mondják a honatyák, Clinton eskü alatt hazudott.
A Pritchard-karikatúrán a szemétkosárból összecsavart újság kandikál ki. Rajta a főcím: az elnök népszerűsége növekszik. Valóban, még az amerikaiak körében sem rendült meg a Clinton elnöki képességébe vetett bizalom, sőt valamelyest növekedett. Szeptember közepén, a 450 oldalas Starr-jelentés internetes megjelenése után, az amerikaiak többsége továbbra is támogatja Clintont elnöki mivoltában, bár ugyancsak a többség már augusztusban is azt mondta, hogy jelleme iránt megrendült a bizalma. De nincs megállás, mert Starr és a sajtó tovább hajtja az ügyet. Republikánus párti ismerőseim azt mondják, nekik nem érdekük Clinton visszahivása, mert az biztos befutóvá tenné Al Gore-t a 2000-es választáson. Nekik csak azért jön kapóra éppen most ez a botrány, mert szinte bizonyos, hogy ennek nyomán a Demokrata Párt nem tudja visszaszerezni a kongresszusi többséget a novemberi választáson. Most a Demokrata Párt vezetői, mint a frakcióvezető Gephardt, növesztik a botrányt szégyenkező, elhatárolódó nyilatkozataikkal, mert azt remélik, hogy így megmenthetik a pártot a választási kudarctól.
Augusztus végén a Párizsból hazalátogató Flora Lewis, az ismert külpolitikai szemleíró, úgy érzi, bolondok országába érkezett. Nem vitás, hogy a Lewinsky-botrányban az amerikai etosz egykor nagy hajtóerejű, patologikussá torzult vonásai viszik a főszerepet. Molnár Tamás, az Egyesült Államokban élő katolikus filozófus mutatott rá ezek egyikére a Napi Magyarországban: a bűnös Európából kivonult, földi Édent alapító puritán protestánsok tisztaság-mítoszára. Az amerikai elnök, mint Molnár Tamás mondja, egy nemzet-vallású világi társadalom kultikus személyévé lett, akitől feddhetetlenséget várnak el.
Úgy gondolom, hogy a drámai változás, a patologikus fejlemény e mítosz történetében most következett be. A feddhetetlenséget eddig csak a politikában kérték számon – ez hozta Nixon elnök vesztét. Most azonban olyan szférába tört be ez az ál-vallási igény, amelyet eddig – kellő realitásérzékkel – nem bolygattak az amerikai sajtóban sem. Ha a magánélet ingoványába lép a kongresszusi vizsgálat s vele a sajtó, akkor mostantól nem lesz amerikai elnök, aki biztonságban érezheti magát akár a legalpáribb vádakkal szemben. Mostantól nem működik az a normális belátás, hogy az elnök is ember, és neki is megvannak a „sötét magánéleti titkai. Ez pedig az elnöki hatalom gyakorlati megbénítását jelentheti bármikor a jövőben – s ezzel tér nyílik akár a nemzetbiztonsági és világpolitikai szempontból súlyos játszmák külső mozgatóinak is. Nemcsak arról van szó, hogy visszahívás esetén az Egyesült Államok cselekvőképtelenné válhat a hatalomátvétel-átadás időszakára, hanem arról is, hogy a világ legnagyobb hatalmú politikusa, a mindenkori amerikai elnök, mostantól a világ legsebezhetőbb tisztségviselőjévé lett.
Hogy Clinton nem mondott igazat egy nőügyben, hogy mit gondolunk szexuális szokásairól, ehhez a bajhoz képest mellékes. Ebben a perspektívában mellékessé, a legalizmus formalitásává jelentéktelenednek az átláthatóságról, a tisztesség kívánalmáról, az elnöki felelősségről szóló kegyes érvelések. Az igazi feladat – világpolitikai érdek – az, hogy meg lehet-e akadályozni a jövőben az ilyen tragikomédiák mértéktelen kártevését.
Ehhez, mint józan amerikai elemzők rámutatnak, meg kell változtatni a független vizsgálóbíró kinevezéséről szóló törvényt. A negyedik hatalmi ág, a sajtó szerepe ebben a swifti bohózatban még nem került az elemzések előterébe. Néhány éve szenvedélyes bírálatok mutattak rá a sajtó túlhatalmára, de a figyelmeztetések ellenére fennmaradt az a helyzet, hogy az amerikai törvények úgyszólván nem adnak védelmet a politikusnak a sajtó ellen, azzal az elavult érveléssel, hogy a politikusnak sokkal nagyobb a hatalma és a felelőssége.
Jellegzetes, hogy Kenneth Starr és a nyomában loholó sajtó a szexualitás terén akadt a fatális elnöki botlásra, botlásokra. A szexualitás a puritán mítosz árnyoldala, amellyel az amerikai tudat máig nem tudott normálisan számot vetni. Az amerikai életben a fő téma a pénz és a szex, de mindig a másoké, nem az enyém. Mások készíthetnek és nézhetnek pornográf filmet – az elnöknek azonban nem lehet szeretője. Vagyis, mivel a sötétség letéteményeseinek nagy működési tér nyílt Amerikában, annál nagyobbra nőtt a pszichikai igény, hogy a nemzeti önazonosulás első számú megtestesítője a világosság, az áttetszőség, a tisztaság letéteményese legyen. A világosság pedig ma – köszönhetően az amerikai feminista mozgalom diktálta elvárásoknak – a szexualitásra is kiterjed, sőt elsősorban arra. A modern technológia pedig kiválóan szolgálja azt a morális szentenciákkal feltálalt perverziót, hogy jelen akarunk lenni az elnök hálószobájában. „Köszönjük, Ken Starr, hogy bepoloskáztad Linda Tripp telefonját, és kukkolók nemzetévé tettél bennünket, hogy lealacsonyítottál bennünket, amerikaiakat, mondja Maureen Dowd, ugyancsak a Herald Tribune-ban.
Gondoljuk el, Mitterrand törvénytelen leánya azt felelte a gimnáziumban a kérdésre, hogy mi az apád foglalkozása: „A Köztársaság elnöke. Teljes joggal, mert az elnök minden szerda délutánt és éjszakát az ő édesanyja lakásában töltött, az Elysée-palota szomszédságában. A papa látható volt, s elfogadta őt… A történetet minden francia főszerkesztő ismerte, de senkinek sem jutott eszébe, hogy megírja, meggazdagodjon belőle, s eljárást indíttasson az elnök ellen.
Érdemes végigtekinteni egy eseménysort. Wilson elnök – elsősorban a versailles-i békemű otrombasága miatt – 1919 szeptemberében agyvérzést kap, és több mint egy éven át testi-lelki rokkantként gyakorolja teendőit, harcban a versailles-i egyezményeket s a Népszövetséget ellenző Kongresszussal. Nem váltják le… Roosevelt betegségének elhatalmasodása egyre nyilvánvalóbb a második világháború alatt. Nem hívják vissza. A történet mélypontja, hogy a Sztálinnal 1945 márciusában Jaltában folytatott négyszemközti tárgyalásról semmilyen feljegyzést nem hagy hátra. Hazatérvén agyvérzést kap, és egy hónappal később meghal… Kennedy szeretői a Secret Service közreműködésével, a szomszéd ház szuterénjéből jutnak át kedvenc New York-i szállodájába… így szól az egyik a sok Kennedy-kaland története közül. Kennedy mártírként mitikus alak lesz, s csak halála után veszik elő a történeteket – hiába. Fordulat: Nixon kísérletet tesz, hogy lehallgattassa a Demokrata Párt kampányirodáját. Visszahívják… Gene Hart elnökjelölt titkárnőjével tölti az éjszakát – ez már a nyolcvanas évek. A ház körül lebzselő újságírók megírják az esetet. Hart – felesége kiállása ellenére – kénytelen visszalépni a jelöltségtől. 1996-ban a republikánusok egyik esélyes jelöltje váratlanul visszalép a kampánytól. Azt suttogják, attól tartott, hogy korábbi nőügyeit előveszi a sajtó… Clinton – a természetes végkifejlet ezen az úton. Leváltják? Megrója a Kongresszus? Szinte mindegy.
Szerettem-e Mitterrand-t? Kell-e szeretnem Clintont? Nem ez a kérdés. Hanem az, lett-e volna nélküle béke Boszniában.
Koszovó, Kongó, Afganisztán. Globális tőzsdepánik. Primakov és a NATO… Ezek volnának a valódi témák.



« vissza