Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Föderalizmusgondolat a múlt századi Romániában

A román fejedelemségek föderalizációjának gondolatát – a török függőség felszámolásának céljával – a 19. század harmadik harmadában fogalmazták meg Moldva oroszbarát nagybojárjai. Elsőként Mihail Sturdza nadvornik, leendő fejedelem Gondolatok Moldváról és Havasalföldről az 1825. esztendő kezdetén című munkájában vetett fel föderalisztikus elképzeléseket, azt javasolva, hogy a cári hatalomnak alárendelt román fejedelemségek uniója képezze egy szélesebb politikai szövetség, egy szláv-dunai konföderáció első láncszemét.(1) Ezt a gondolatot fejtette ki részletesebben Nicolau Rosetti-Roznovanu nagybojár a szentpétervári udvarnak címzett emlékiratában, amelyet Gregorij Stroganov bárónak, Oroszország törökországi nagykövetének adott át 1826-ban, miután tárgyalt a birodalom kiemelkedő személyiségeivel, Diebith és Mihail Gorcsakov tábornokokkal, valamint Mihail Voroncov herceggel, Besszarábia és Újoroszország főkormányzójával. A magas rangú román személyiség azt kívánta kimutatni, hogy Oroszország a fejedelemségekkel szemben nem folytathat pusztán annexiós politikát, melyet a románok határozottan elutasítanak. A birodalomnak el kell nyernie közvetlen szomszédai szimpátiáját, ha határait szeretné kiterjeszteni nyugati és déli irányba. Így tehát az orosz politika elsődleges célja kell legyen a török birodalom ortodox népeinek egyfajta – a cári hatalom befolyása alatt álló – „dunai konföderáció”-ban vagy „dák királyság”-ban való egyesítése. A konföderáció révén, amely egészen Itália határáig terjedhetne, Oroszország sokkal sikeresebben ellenállhatna Ausztriának, sőt Franciaországnak is, ha ezek elleneznék Oroszország keleti terveit.(2) Ezek a „kívánságok azonban csupán asztalfiók számára készült tervek maradtak, mindenféle megvalósítási kísérlet nélkül mindaddig, amíg Oroszország hozzáállása a keleti kérdéshez kizárólagosan az annexiós politikára korlátozódott.
Az 1848-as európai forradalmi hullám nem állt meg a román fejedelemség határainál. Az első forradalmi megmozdulások április 18-án Moldvában történtek, de maga a forradalom csak júniusban tört ki Havasalföldön. A havasalföldi forradalmároknak az abszolutista Ausztriával szembeni helyzete nagyon visszás volt mindaddig, míg erdélyi testvéreik támogatták a császárt, és a magyar forradalom ellen harcoltak. A havasalföldiek fontos feladatuknak tekintették, hogy segítsék az erdélyi románok és a magyarok közeledését, azaz a forradalom által hirdetett demokratikus elveken alapuló kibékülést, annak érdekében, hogy biztosítsák győzelmüket az egyesült osztrák–orosz önkény felett.
A jeles politikus és negyvennyolcas harcos, Ion Brãtianu, a nemzeti-liberális párt leendő vezére és majdani miniszterelnök 1851-ben a Párizsban kiadott Republica Românã folyóiratban visszatekintve az 1848-as eseményekre úgy vélte, hogy a forradalom azért bukott meg a Duna és a Kárpátok térségében, mert a mérsékeltek Bukarestben azt kiáltották: „Éljen a szultán, Erdélyben pedig: „Éljen a császár.
A bukaresti ideiglenes kormány megbízottakat küldött az európai forradalmi kormányokhoz azzal a céllal, hogy szerezzenek támogatást a cári uralommal szemben. Megoldási lehetőségként a föderalizmus receptje kínálkozott. Ion Maiorescu (1811–1864) tanár és újságíró, németországi követ a frankfurti parlament előtt 1848. szeptember 29-én és november 16-án benyújtott emlékirataiban ismertette gondolatait.(3) A román politikus lényegében azt javasolta a német forradalmároknak, hogy hozzanak létre egy föderációt a Balti-tenger partjaitól a Fekete-tengerig, amely magában foglalja mind a magyarokat, mind a románok. A pánszlávizmus álarca mögött megbúvó orosz expanzió ellen harcolva Maiorescu azzal érvelt, hogy csakis egy véd- és dacszövetséget alkotó és a német konföderációhoz társuló szabad magyar állam és egy hasonló, erős román állam létrehozása vethet véget az orosz fenyegetésnek. Ez a forma lenne képes biztosítani Kelet-Európa biztonságát és megszerezni a német államok számára szükséges, és az őket megillető befolyást „Mittel Europa-ban, egészen a Fekete-tengerig. Maiorescu javaslatai csupán mérsékelt érdeklődést váltottak ki a német forradalmi kormány elnökénél, Heinrich von Gagernnél és a külügyminiszterénél, Anton von Schmerlingnél, nem csupán azért, mivel a kimondottan Habsburg-ellenes terv figyelmen kívül hagyta Ausztriát, ami nemkívánatos bonyodalmakhoz vezethetett volna a bécsi kabinettel, hanem azért is, mivel Németországban a forradalom menete akadozott, és a két politikus a belső ügyekkel volt elfoglalva. A frankfurti parlamentben némi izgatottság és következmények nélküli parlamenti vita után a német vezetés alatt álló dunai konföderáció tervezete feledésbe merült.
A magyarokat a románokkal egyesítő konföderációs tervekkel állt elő a negyvennyolcas forradalmár Dumitru Brãtianu (1817–1892) is gróf Batthyány Lajos miniszterelnökkel 1848 júniusában Pesten folytatott tárgyalásai során. Ezek a tervek azonban még koraiak voltak, mivel a magyar forradalmárok még nem határozták el magukat arra, hogy véglegesen megszakítsák kapcsolataikat a bécsi és főleg a szentpétervári kabinettel.(4)
Az erdélyi román forradalom és a magyar forradalom összebékítése által megvalósuló föderalizmus eszméjének egyik legmeggyőzőbb szószólója kétségkívül Nicolae Bãlcescu (1819–1852) történész és politikus volt. 1849 májusában Debrecenben megbeszéléseket kezdett Kossuth Lajossal, aki vélekedése szerint „nemcsak felvilágosult és különös ember, hanem jó szándékú is.(5) Sajnos a Kossuthtól az 1849. július 14-i szegedi béketerv révén – melynek célja az volt, hogy Avram Iancu híveit leválasszák az osztrák–orosz erőktől – az utolsó órában megszerzett engedmények már túl későn érkeztek az augusztus 13-i végzetes világosi fegyverletétel előestéjén.
A jeles olasz forradalmár, Giuseppe Mazzini eszméinek befolyása alatt álló Dumitru Brãtianu és Nicolae Bãlcescu keleti száműzetésük alatt továbbra is azon voltak, hogy a föderalizmus eszméje alapján megoldást találjanak a román fejedelemségek megmentésére. Bãlcescu 1850. január 26-án Párizsból tudatta a Konstantinápolyban tartózkodó Ion Ghicával, a forradalmi kormány régi törökörszági képviselőjével londoni útjának eredményeit, ahol nemzetközi bizottság alakult hat nép (román, magyar, lengyel, orosz, cseh-morva és délszláv) képviselőiből egy demokratikus konföderáció létrehozásának céljából. A még nem teljes bizottság tagjai: Bãlcescu, Ghica és Alexandru Golescu (Arãpilã) román, Klapka György tábornok, gróf Teleki László és Pulszky Ferenc magyar, Michai Lubomirski herceg és Xavier Branicki gróf lengyel, valamint Ivan Gavrilovics Golovin liberális újságíró orosz részről. Bãlcescu Klapka tábornokot liberális felfogású embernek tartotta, és úgy tudta, hogy szándékában áll kiadni egy röpiratot arról, hogyan kellene megszervezni Kelet-Európát: ezért egy föderális gyűlés összehívását javasolja, melynek nyelve német vagy francia lenne. Golovin Londonban adta ki a Le Federal című francia nyelvű újságot, amelyhez Bãlcescut meghívták munkatársnak.(6)
Bãlcescu 1850. április 6-án Párizsból elküldte Ion Ghicának a saját elképzelésein alapuló konföderáció-tervezetét, amely három, területileg és közigazgatásilag elkülönülő nemzetet – magyar, román, délszláv – foglalna magában. Ami a területi elkülönülést illeti, a kerületek, illetve a megyék lakosságának etnikai többségét kellene alapul venni. A kisebbségeket adott esetben a nyelvhasználat, a vallásgyakorlás és a helyi közigazgatás terén garanciák illetnék meg. A föderális állam neve Dunai Egyesült Államok lehetett volna, amely magában foglalná a Magyar Királyságot, Bukovinát, Moldvát, Havasalföldet, Szerbiát és Besszarábiát (ha lehetséges). A leendő államot egy központi szövetségi nemzetgyűlés irányítaná, melynek 150, nemzetenként 50 tagja lenne. A nemzetgyűlés váltakozva ülne össze az egyes nemzetek fővárosaiban (Budapest, Bukarest, Belgrád), az ülés nyelvét (francia, német vagy más) maga a központi nemzetgyűlés határozná meg. Itt neveznék ki a háromtagú szövetségi kormányt, amelyet a hadügyminiszter, a külügyminiszter és a kereskedelmi és közlekedési miniszter alkotna. Az egyes nemzetek népessége és jövedelme szerint meghatározott adót a föderáció számára kellene beszedni.(7) Bãlcescu a terv részletesebb változatát 1850. július 1-jén Wladyslaw Zamoyski lengyel grófnak,(8) néhány hónappal később, 1851. március 17-én Wukovics Sebőnek,(9) a párizsi magyar emigráció egyik vezetőjének is bemutatta. Kossuth, aki Mazzini és Teleki révén ismerte meg ezt a tervet, a törökörszági száműzetése idején, Kütahyában 1851. április 25-én Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására(10) címmel írt válaszában azt fejtette ki, hogy a magyarok nem utasítják vissza a testvéri szövetséget Lengyelországgal, Moldva-Havasalfölddel, Szerbiával, Horvátországgal, Dalmáciával, de az erdélyieknek nem ígérhetnek mást, mint „szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, mivel nem fogadják el ennek a területnek a Magyar Koronától való elszakítását.
Ha megvizsgáljuk Bãlcescu nézeteinek lényegét – valamint honfitársai és Közép-Európa más forradalmárai elképzeléseit –, megállapíthatjuk, hogy nem tudtak elszakadni a nemzetiségi elvtől, a föderális megoldás kizárólag közbeeső állomást jelentett számukra. A román nép egyesítése – a román forradalmár felfogásában a pánromán eszme – volt politikai elgondolásainak tényleges végső célja, abban a korban, amikor még a románok szétszórtan, három autokratikus birodalom zsarnoki igája alatt éltek. Következésképpen, amennyiben helyes a Bãlcescu politikai életművét értelmezők megérzése, a föderalizmus érdekében kifejtett tevékenységének indítéka a nemzeti eszme megvalósításában összegződik. Mivel nem sikerült meggyőzni a magyarokat arról, hogy Erdélyt és Bánátot elszakítsák a Szent István-i állam területétől és a fejedelemségekhez csatolják, ezért Bãlcescu ugyanezt az eredményt ellenkező irányból próbálta meg elérni, ti. a román fejedelemségek Erdélyhez csatolásával, úgy hogy azok Magyarországgal és a délszlávokkal – a nemzeti függetlenség elvének tiszteletbentartásával – szövetségi államba egyesüljenek.
Mazzini, az európai föderalisztikus kísérletek kezdeményezője, miután 1850 nyarán Londonban létrehozta az Európai Demokratikus Központi Bizottságot, melyet mellette a forradalmi Franciaország részéről Ledru Rollin, Lengyelország részéről Albert Darasz és német részről Arnold Ruge vezetett,(11) a magyarokat és a románokat egyaránt szerette volna bevonni ebbe a szervezeti formába, hogy véget vessen a köztük lévő nyilvánvaló ellentéteknek. A párizsi román forradalmi bizottság kedvező választ adott, és Dumitru Brãtianut küldte el képviselőjeként. A román küldött brightoni tartózkodása idején, 1851. szeptember 11-én fogalmazta meg javaslatait.(12) Ezek között szerepel a románok és az erdélyi kérdésben – amelynek megoldását az európai forradalom győzelméig elnapolták – megértést tanúsító duna-medencei népek szövetségi együttműködésének nyilvános elfogadása. Annak ellenére, hogy a Nagy Dunai Konföderáció megvalósítását javasolták, mégsem mondtak le arról az alapelvről, hogy a területek között az ott lakó nemzetek aránya szerint vonják meg a határokat, s hasonló módon nem engedtek abból, hogy a tervezett konföderáción, illetve „szoros szövetségen belül a nemzeti különállás alapelve érvényesüljön. Szögezzük le, hogy ezek a lépések „nem vezetnek egy univerzális társadalom és a javak konzorciumának létrejöttéhez, hiszen „minden társult tag továbbra is szabadon rendelkezik vagyonával és „mindegyik megőrzi individualitását, valamint cselekvési szabadságát. Megkönnyíti a helyzetet az a tény, „hogy nemzeteink határozottan elkülönülnek, jól jellemezhetők és biztosan felismerhetők;(13) így ténylegesen felfedhetők az összeférhetetlenségek, melyeken már mindenki szeretne túllépni, de anélkül, hogy lemondana saját álláspontjáról. Könnyű belátni, hogy Dumitru Brãtianu a dunai föderációban csak a nemzeti egység megteremtésének eszközét látta, melyet nagy hazafiúi buzgósággal kívánt megvalósítani.
A negyvennyolcas román forradalmárok elképzeléseiben – melyekre Mazzini gondolatai voltak hatással – egy republikánus alapokon egyesített Európa élt; számot vetettek az államok közötti határok megvonásánál az etnikai elvvel, a nemzetiség fogalmát pedig a lakosság anyanyelve alapján határozták meg. Mindenesetre valódi, a régiót éltető politikai és gazdasági kapcsolatok hiányában a dunai szövetségi állam létrehozása utópiának tűnt. A nemzetállamok gazdaságai egy szinten álltak, fejlődőképesek, dinamikusak és homogének voltak, tehát inkább versenyeztek, mintsem kiegészítették volna egymást, így nem képezhettek biztos anyagi hátteret a remélt föderáció számára. Az Északi-Kárpátok, Szudéták, az Adriai- és Fekete-tenger közti területen a gazdasági és politikai együttműködés a 19. század közepén komoly nehézségekbe ütközött. A politikai együttműködés a felek őszinteségét és az együttműködő államok közötti kölcsönös bizalmat feltételezi, s ennek hiányában voltak a dunai országok, melyeket éppen az örökös vita és versengés éltetett. Sőt a gazdasági együttműködésnek sem volt komoly perspektívája, hiszen a Duna menti kereskedelmi forgalom szintje igen alacsony volt. Egyetlen dunai föderalista doktrinér – sem román, sem más nemzetből való – sem próbálta meg kimutatni azt, hogy a dunai régió szerves gazdasági egység, amely képes kikényszeríteni a politikai együttműködést. A dunai területek számára kidolgozott, itt megvizsgált tervezetek mindegyikét politikai indítékok sugalmazták, amelyek másodlagos gazdasági együttműködést próbáltak meg kikényszeríteni.(14) A krími háború után a forradalmi mozgalmakat visszaszorítani és a konzervatív monarchiákat bizonyos mértékig konszolidálni kívánó európai politika légkörében a föderalizmus eszméje – európai és román viszonylatban egyaránt – lehanyatlott, egészen a 20. század eleji újjáéledéséig és az egyesülés ezen formájának napjainkban tapasztalható győzelméig, amely földrészünk nyugati felén az Európai Unió létrehozásának kezdeményezésében konkretizálódik, azzal a távlati céllal, hogy ebbe bevonja a keleti területek országait is.

 


 

Jegyzetek:


1 E. de Hurmuzaki: Documente privitoare la istoria românilior (A román történelem dokumentumai). suppl. I. vol. IV. Bucureºti, 1891. 65. l.
2 I. m. vol. XVII, Bucureºti, 1913. 401. l.
3 Anul 1848 în Principatele Unite (1848 az Egyesült fejedelemségekben), vol. IV. Bucureºti, 1903. l. 414. és a köv.; N. Bãnescu és V. Mihãilescu, Ioan Maiorescu, Bucuresti, 1912. 387–400. l.; Apostol Stan, Revoluþia Românã de la 1848 (Az 1848-as román forradalom), Bucureºti, 1992. 447–450. l.
4 Al. Cretzianu, Din archiva lui Dumitru Brãtianu (Dumitru Brãtianu levéltára). vol. I. Bucureºti, 1933. 24. l.; Anastasie Iordache: Pe urmele lui Dumitru Brãtianu (Dumitru Brãtianu nyomában). Bucureºti, 1984. 95. l.
5 N. Bãlcescu: Opere IV. Corespondenþã. Scrisori, memorii, adresse, documente, note ºi materiale (Munkái IV. Levelezés. Levelek, feljegyzések, címek, emlékiratok, dokumentumok, jegyzetek és anyagok) Harmadik kiadás. Sajtó alá rendezte: G. Zane és H. Zane, Bucureºti, 1990. 136. p. (scrisoare cãtre Ion Ghica din Debrecen, 17/29 mai 1849) (Ion Ghicának címzett levél, Debrecen, 1849. május 17, 29.)
6 I. m. 199–200. l.; Dan Berindei: Nicolae Bãlcescu ºi planurile confederale în Europa de centru ºi sud-est (Nicolae Bãlcescu és a konföderációs tervek Közép- és Dél-Kelet-Európában). In: Revoluþia Românã din 1848–1849. Consideratii ºi reflexii (Az 1848–1849-es román forradalom. Gondolatok és reflexiók). Cluj-Napoca, 1997. 345. l.
7 N. Bãlcescu: Opere IV. (Munkái IV.), 216–217. l.; D. Berindei, op. cit., 346. l.
8 N. Bãlcescu: Opere IV. (Munkái IV.), 227–233. l.
9 I. m. 259–262. l.
10 E. Kastner: Mazzini e Kossuth. Firenze, 1929. 120. l. és a köv.; Alexandru Marcu: Conspiratori ºi conspiraþii în epoca renaºterii politice a României, 1848–1877 (Összeesküvők és összeesküvések a romániai politikai reneszánsz korában, 1848–1877). Bucureºti, 1930. 35. l. és a köv.
11 Al. Cretzianu: op. cit., I. 268. l.
12 I. m. I. 270. p.; D. Berindel, op. cit., 349–350. l.
13 I. m.
14 George Ciorãnescu: Românii si ideea federalistã (A románok és a föderalizmus eszméje), Ed.: Georgeta Penelea-Filitti, Bukuresti, 1996. 159. l.



« vissza