Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gens una sumus?

Törzsekre szakadozott az ezredfordulón a magyar irodalom. Vagy szekértáborokra? egymással életre-halálra hadakozó, nyomorúságos csoportocskákra? Mindegy. Keserűen elemi evidencia ez minden tollforgató számára, aki nem hajlandó valami rejtelmes okból teljességgel érzéketlennek tettetni magát, vagy olyan betegnek, aki balsorsa pánikjában nem akarja tudomásul venni önnön igazi diag‧nózisát. Legfeljebb csak a hivatásos és hivatalos semmitmondásban cinkos nyilatkozók tekintik nem létezőnek ezt a köztapasztalatot, amelynek egyik fájdalmas tünete, hogy érvényét vesztette néhai jó Arany János Alkalmi versének alábbi két sora: „Író pedig írónak / Szemét ki nem ássa. – De bizony kiássa, sőt! írás helyett ássa ki. Ismétlem: lehet ezt tagadni, de ha az irodalmi élet személyeskedő és gyűlölettől habzó vitáira irányítjuk tekintetünket, akkor eszünkbe kell jusson Baudelaire mondása is, miszerint „az ördög fő ravaszsága, ha arról győz meg bennünket, hogy nincs.
Volt ez már korábban is, vethetnék ellenem a rossz békeszerzők és opportunistáik; hiszen gondoljunk csak a népi–urbánus vitára és annak napjainkig meg-megújuló, nemegyszer csak földalatti rengéseire; aztán a Nyugat és az Akadémia konfliktusára, amikor valamilyen „komplikált meg nem értések következtében Babits Mihály beszélt a „kettészakadt irodalom okairól. Aztán a „kétfelé harcoló Babits tusái; aztán Kassák, aki a Dokumentum beköszöntő számának a vezércikkében azzal a sommás megállapítással köszöntötte a Nyugat húszesztendős jubileumát, hogy „mint egy generáció fóruma és szócsöve, betöltötte hivatását, „megkorrigálhatatlan történelmi és irodalompolitikai vétkének róva föl, hogy hűtlenné vált az avantgárdhoz. S azok, akik azt állítanák, hogy nincsen új a nap alatt a folyton perlekedő magyar irodalmi életben, hátrébb lépve az irodalomtörténeti időben, emlékeztethetnének az Arany-ellenzék fellépésére vagy a „vitéz kis úr Gyulai Pál táborokat és ellentáborokat támasztó kritikai hadjárataira, és így tovább, ad infinitum: Petőfi és Vörösmarty összezördüléséig, s Kisfaludyn, Kölcseyn át egészen Kazinczyig – amikor még nem is létezett a kifejezés mai értelmében irodalmi élet. S akkor még nem is beszéltünk az egy táboron belüli, s nemkülönben vérre menő veszekedésekről. Igen ám: de Kölcsey megkövette Berzsenyit (bár csak a niklai remete halála után); Kazinczy Pesten jártában, 1828-ban, megbékélése jeléül ünnepélyesen kezet fogott az ifjú romantikusok vezérével, Kisfaludy Károllyal, s Kassák Lajosnak is akkoriban jelent meg a legtöbb írása (főleg verse, a „legvadabbak közül valók!) a Nyugatban, amikor a folyóiratot „halottnak nyilvánította. A második világháború után újraindult Válasz pedig Szentkuthy Miklóstól, Szabó Lőrinctől és Weöres Sándortól Németh Lászlón át egészen Sinka Istvánig – szekértábora volt a teljes magyar irodalomnak.
Az ezredfordulón azonban nem művek és művekhez fűződő elvek, ars poétikák szikrázó csatája zajlik. „Szellemi és kulturális közösség vagy annak hiánya csupán
szellemi indiciumokból állapítható meg, szögezte le Babits, Berzeviczy Alberttel vitázva, 1927-ben, a Nyugat hasábjain. Napjaink irodalmi életének gyűlöletorkánjai többnyire nélkülözik a Babits által emlegetett „szellemi indiciumokat”, és nemcsak az én véleményem ez, valami másra, valami baljósabb ok jelenlétére engednek következtetni; arra, hogy az írók, kritikusok és minden rendű-rangú irodalmárok között megszűnt az elemi szakmai szolidaritás. Az a szellemi szenvedély porlott széjjel, az írói hivatás moráljával együtt, ami nem etnikai vagy politikai vagy világnézeti-ideológiai alapon teremt(het) kohéziót, szilárd kötést a legkülönbözőbb szellemek és jellemek között, hanem minden determináció fölött álló, egyetlen „nemzetet vagy „népes családot hoz létre, ha tetszik: külön világegyetemet, méghozzá a teremtő szellem erkölcséből következő morális indiciumok alapján, amelynek a rendje – hangozzék bármily patetikusan és idejétmúltan, mégis ki kell mondani – szent és sérthetetlen. A magyar írók törzsekre szakadozott világa ezt a törvényt veszi semmibe. Az ezredforduló körül kialakult állapotaira már nem illik például a sakkozók nemzetközi társaságának (a FIDE-nek) írásom címében idézett jelmondata, amely a lehető legtömörebben éppen ezt a másfajta – teremtő szellemi szenvedélyre alapozott – összetartozást fejezné ki (s azért latinul, hogy egyetlen náció se sajátíthassa ki…). A kilencvenes években szemre üdítően sokszínű világba jutottunk, a valóban korlátlan szellemi szabadság viszonyai közé, amiről évtizedeken át csak álmodozhatott a magyar művésztársadalom (miközben el is felejtette az igazi szabadság ízét, s hogy is ne felejtette volna el, hiszen nem volt róla tapasztalata, a lehetséges veszélyeiről és rossz kísértéseiről pedig még kevésbé); közben valami elveszett, s félő, hogy hosszú időre visszahozhatatlanul.
Érdemes-e egyáltalán megbolygatni ezt a keserves helyzetet, amelynek a mérge, legalább titkon, mindenkit megkínoz (már amennyiben nem tartozik az írástudatlanok szépen szaporodó falanxába)? Talán még azokat is, akik valamelyik tribus önérzetes tagjai, hangadói valamelyik gyűlöletdiaszpórának. Úgy vélem, azért érdemes foglalkozni ezzel a jelenséggel, mert egy szinttel mélyebben ez is csak tünet. Egy mélyülő alkotói válság – vagy alkotói kétségbeesés? – következménye, ami a fontos, és a korról a korhoz szóló művek születéskorlátozásához vezetett a kilencvenes évek magyar irodalmában. Legszembeötlőbb tünete ennek a kortársi regényirodalom sorvadása; a kiváló tehetségek – remélhetőleg csak időleges – elnémulása, akiknek a hetvenes-nyolcvanas évekbeli munkásságára hivatkozva irodalomtörténet-írásunk és előkelőbb rokona: „irodalomtudományunk nem is olyan régen még egyfajta műfaji hegemóniaváltás megtörténtét állapította meg. A kortársi magyar próza tudományosan kanonizált diadalmenete (ki nem látja ezt?) bekanyarodott a hallgatás zsákutcájába. – De hát ki tud regényt írni? A magam részéről tökéletesen egyetértek azzal a pályatársunkkal, aki – talán egy esztendővel ezelőtt – igen egyszerűen és igen határozottan kijelentette: „Regényt az tud írni, akinek van összképe a világról, aki képes ezt az egészet egyben, valamilyen összefüggő rendben látni. (
Sóhajok. Beszélgetés Kornis Mihállyal.) Azt hiszem, veleszületett meggyőződése ez minden művésznek, nemcsak a regényíróknak. A huszonnyolc éves Bartók Béla így írt erről levelében Ziegler Mártának: „Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet a külvilágból magunkba szedett impressziók – az ‘élmény’-ek hatása alatt nyilvánul meg. Aki azért fest egy tájképet, csak hogy éppen tájképet fessen, aki azért ír egy szimfóniát, csak hogy éppen szimfóniát írjon, az legjobb esetben is nem egyéb jó mesterembernél. Nem tudok másképpen művészeti termékeket elképzelni, mint alkotója határtalan lelkesedésének, elkeseredésének, bánatának, dühének, bosszújának, szarkazmusának megnyilatkozását. Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészről beszélünk. (1909. február 4.)
Félő, hogy éppen a Bartók által emlegetett lelki indítékokon alapuló összkép veszett el a létezett szocializmusból a létező posztfeudál-kommunizmusba való átmenet csöndes apokalipszisának az éveiben az írók többsége számára; az összkép a világról, amelyben élünk és éltünk, s amelyről azt hittük, hogy a múlt érzelmileg, erkölcsileg és világnézetileg egyaránt indokolt és jogos tagadása azonos lehet a mögöttük lévő kor íróilag értelmezett, egységes és hiteles látomásával. Az érzelmekkel és indulatokkal mélyen átitatott tagadása a múltnak, amelyről a változás kezdetének eufóriájában azt lehetett hinni, hogy úgy omlott össze, mint egy hamiskártyavár, de akár a „világsorssá vált otthontalanság heideggeri gondolatának mély átérzése sem elegendő matéria önmagában annak az epikai megjelenítéséhez, amin keresztülmentünk. S az irodalmunk közelmúltjából oly ingerlően kézreálló metaforák sem, hogy a magyarságot, Pilinszky lírájának uralkodó képét alkalmazva, a nagy világerők áttelepítették egy másik lágerba, ahol csupán néhány régi kápóban és „testműszerészben lelt kezdetben ismerősre. (A „testműszerész a verőlegény eufemizált elnevezése volt a krasznodari lágerben.) És semmiféle teória nem oldja meg az írói elemzésnek azt a feladatát, hogy a magyar rendszerváltásban vagy rendszerváltozásban (mindegy, hogy nevezzük) érdekelt hamiskártyások partijának cinkelt lapjai mögé lásson az író, mert a teória „olyan, mint a maszat a szemüvegen; elhomályosítja a látást – mondotta Charlie Chan, a klasszikus kínai detektív. Mert bizonyos elemeikben ezek mind helytálló általánosságok, csak éppen az nem látható tisztán, a prózaírói ihletet ösztönző világossággal, hogy a változások és látszatváltozások örvényeiben mindez hogyan érvényesül. De nemcsak a jelenkor mederviszonyai tűnnek el az idő szennyes vizeiben (hogy költőien fejezzem ki magam), de a múltról őrzött képről is kiderül, hogy a puszta tagadáson túl, az írói felhasználás szempontjából nemigen használható, mert értelmezetlen s ezáltal többnyire használhatatlan anyag, amiről az igazi írónak, ha nem akarja beérni egy kvázi-létfilozófia silány pótszerével vigasztalódó kvázi-(szöveg)irodalommal, tulajdonképpen nincsen (vagy egyelőre még nincsen) írói mondanivalója.
Ez sem új jelenség persze, s ez sem új kísértése vagy veszedelme, s nemcsak nálunk, az irodalomnak. Goethe mondotta majd kétszáz esztendővel ezelőtt Eckermannak: „Ahhoz, hogy prózát írjon az ember, kell hogy legyen valami mondanivalója; akinek azonban nincs semmi mondanivalója – tette hozzá –, még mindig faraghat verseket és rímeket; elvégre itt egyik szó szüli a másikat, és valami kijön végül, ami semmi ugyan, mégis úgy fest, mintha lenne valami. Hát igen; az irodalom életében az alapigazságokat illetően gyakorta megfordul az idő iránya, és a világirodalom egyik legnagyobb költőóriása mond évszázadokkal korábban ily módon véleményt a posztmodern irodalom egy részéről, akárcsak évtizedekkel korábban Babits, aki a
Veszedelmes világnézet című esszéjében, egy világkataklizma pillanatában, 1918-ban, a „történelem logikátlanságáról értekezve jelzi, hogy „a ránk zúduló élmények, riasztó tények értelmezhetetlen kavargásának egyik veszedelmes velejárója „valami fantasztikus cinizmus, valami rezignált, ‘minden mindegy’ filozófia. Az antiintellektualizmus és antiracionalizmus veszedelmes világnézete, amely készséges háttérfilozófiája lehet a szöveggyártásnak, de jellegénél fogva nem kínálhat megfelelő „point of vieux-t a regényírónak. – Fülep Lajosnak, a legnagyobb magyar művészetfilozófusnak a hagyatékában fennmaradt egy tanulmánytöredék a modern regény természetéről, amelyben arról ír, hogy „a modern regény mindig társadalmi, még akkor is, ha látszólag izolált vagy úgynevezett kivételes és a társadalommal ellentétben álló egyénekről szól. Ez a tanulmány, amelyen ugyancsak az első világháború idején dolgozott szerzője, a modern regényt Rousseau óta olyan „probléma-fölállítás műfajának tekinti, amelyben „az egyénnek és a társadalomnak nagy harca tükröződik, s amelyben „a társadalomnak a harca önmagával és önmagáért… válik olyan művészi őselemmé, amilyen a görög végzet vagy a középkori epikában Isten és a szentek serege. Nos, olyan írónak, akinek a számára „a való világ létezik (Gautier), s akinek a számára a regény műfaja gyökerezik leginkább a közvetlen tapasztalatban, annak nyilván minden regény legfőbb érdeme és értéke, hitele „a részletek igazságában és a valószerűség levegőjében rejlik (Henry James). Akkor is, ha mindez az abszurd vagy a groteszk képzelet játékának a selyempapírjába van művészileg becsomagolva.
E látszólagos kitérő után visszatérve a kilencvenes évek ihletbénulásos világához, sajnos, azt kell látnunk, hogy részint a politika csábításai, részint az írók bizonytalan anyagi-egzisztenciális helyzete, részint pedig akár seregnyi más ok következtében, jórészt elmaradt a jelennek, de a közelmúltnak is a belső rendelésre történő írói átvilágítása a „részletek igazságának tisztázása és a „valószerűség levegőjének a megteremtése érdekében. Az igazi író érzi, hogy a közeli és távolabbi múltról írva, a „vasfüggönnyel és a különféle tabuk rendszerével való
fallabdázás, miközben a szerző zsebredugott kézzel fügét mutatott a mindenható Párt irodalompolitikájának, már nem elég, mert bármilyen virtuozitással játszották is némelyek a hetvenes-nyolcvanas években, a falak és a tabuk múltán mindez semmivé foszlik. Egykor szenzációt keltő művek olyanná válnak, mint az állott szódavíz, mert rendre kiderül, hogy tulajdonképpen csak egy perverz, de a létezett szocializmus időszakaira mélységesen jellemző lelki helyzet töltötte meg őket ideig-óráig „buborékkal: az, hogy az elnyomottak öröknek, az elnyomók viszont tiszavirág-életűnek hitték a diktatúrát.
Mindent egybevetve: úgynevezett „alkotói válságról most beszélhetünk igazán napjaink irodalmi életében, s mivel az író számára változatlanul ma is „a működésben rejlik a nyugalom, ez a bénulásos állapot egyre több írót tölt(het) el egyre növekvő ingerültséggel, mert a legvégletesebb és legkínzóbb magányt, az írói magányt ilyen „üresen vagy „kiürülten a legnehezebb elviselni, s ennek az állapotnak törvényszerű láncreakciója, hogy a tehetetlenségtől sarkallva, az indulatokat is felizzítja. A személyieket és a politikaiakat egyaránt. Ilyenkor szokott aztán irreverzíbilis módon megfordulni a lényeg az értelmezésben és az értékelésben, aminek a képletét, mint minden öncélúság érvényes képletét, a nemzeti irodalomról szólván Babits fogalmazta meg, amikor ezt írta: „ha egy nemzetről tudni akarunk valamit, akkor jogunk van a nemzeti irodalomban keresni az adatokat az illető nemzetre vonatkozólag, de nincs jogunk a nemzeti szempontokat keresni, ha – az irodalomról akarunk lényegeset megtudni…
Mindenfajta öncélúságnak a sorvasztó mérge, úgy tűnik, mostanában azért betegít meg egyre több tollforgatót, mert a szellemi, az irodalmi elit nagy része éppen a legmélyebb és legsebzőbb élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekben „konvertálni, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója, hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról. Nem hiszi, hogy rábízatott egy üzenet, vagy hogy megfejtést talált valamire, aminek a rejtélyét csak írói eszközökkel lehet megoldani. Annak az illúziója veszett el tehát, hogy „az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. (Illyés Gyula) Vagy amit Don Quijote mond Cervantes regényében: „… én azt képzelem, hogy amit mondok, valóban úgy is van, maradéktalanul. – Azt jelentené ez, hogy az irodalom a valóság délibábja csak, s mint ilyen: hazugság? „Ez a szép hazugság – mondta egyszer Vargas Llosa – egy mélyebb igazságot tár fel… a hazugság, vagyis a kitalálás, a fikció teljesen új igazságokat produkál. Az írói szabadság különben elvont gondolatának „a szép hazugságban megtalált írói igazság adhat értelmet és igazolást, amikor az író, mestersége búváröltönyében, sokszor irdatlan mélységből hozza felszínre, a szavak felszínére a megtalált írói igazság kincsét, és nem kényszerül arra, mint a magyar író igen gyakran az elmúlt évtizedekben, hogy elrejtse, amit megtalálni vélt, s jó esetben is legfeljebb csak jelezze, hogy birtokában van a kincsnek.
A jelenlegi lélekmérgező helyzet, amelyben a gens una sumus írókra is alkalmazható morálja és szolidaritása megszűnt érvényesülni, és a szellemi élet a bandaharcok szintjére süllyed, ennek a csatazajában – tapasztalhatjuk – valóban elhallgatnak a Múzsák. – A volt marxisták egyik újonnan felfedezett bálványpótléka: Nietzsche szerint „nincsen olyan művész, aki elviselné a valóságot. Ki tudja? Lehet, hogy így van, (az amnéziás magyar társadalom mindenesetre Nietzschét igazolja viselkedésével), de lehet, hogy csak felszabadítja magát a valóság nyűge alól, azáltal, hogy újraalkotja, mert egyetlen művész sem élhet meg szellemileg a valóság nélkül. Pontosabban: annak emléke nélkül, mert emlékezet nélkül nincs művészet. S emlékezet nélküli emberekre sem lehet művészi hatást gyakorolni. Nálunk pedig, amennyiben a létezett szocializmus emlékezetéről van szó, az elbeszélést ihlető és gazdagító prousti mélyemlékezet helyébe jól megfigyelhetően a
mélyfelejtés jelensége lép, s a megfélemlített emlékezet gravitációs kollapszusában megszűnik az írónak az a képessége, hogy művekben vegye tudomásul, és tudatosítsa az olvasóiban, a dolgokat.
Az emlékezet visszanyerésének természetesen nincsen egyedül üdvözítő receptje, s nem feltétele még az sem, hogy az író ne legyen politikailag vagy esztétikai értelemben „elkötelezett, csak az alkotó szférában maradjon szabad, s utasítson el magától mindenfajta öncélúságot, és ne használja külső célok szolgálata érdekében a művészet eszközeit. Főképpen pedig azzal a voluntarisztikus törekvéssel szemben őrizze meg szuverenitását, amellyel, Camus szerint, a marxizmus nevében hatalmat gyakorlók fogják oly gátlástalanul perbe a művészetet. „A modern idők forradalma perben áll a művészettel – írta Camus
A lázadó emberben –, s a per ma is folyik, művészek és értelmiségiek zavart cinkosságával, akik művészetük és intelligenciájuk megrágalmazására kényszerülnek. Nálunk hasadt lelkiismerettel, tegyük hozzá, utópia és gyakorlat között egyre mé‧lyülő szakadék tátong; a „szabad világban pedig impertinens cinizmussal, mert ennek a ma is sikkes ideológiának a haszonélvezői jól tudják, hogy a NATO megvédi őket annak az általuk eszményített történelmi gyakorlatnak a hétköznapi következményeitől, amely a keleti világot 1917 óta szenvedteti mérhetetlenül.
Eszmefuttatásom valósággal hemzseg az idézetektől: tudatosan egyébként, mert közismert, csak éppen elfelejtett vagy elfojtott alapigazságoknak szeretnék szerény szószólója lenni, amikor az ezredforduló magyar irodalmi életének a zavarait érinteni merészelem. S hogy e mostani, meglehetősen baljós következményekkel kecsegtető helyzetelemzésbe valamelyes reményt is csepegtessek, végezetül ismét idézethez folyamodom, mégpedig Bohuniczky Szefi emlékiratából. (
Otthonok és vendégek) Az írónő meglátogatta a nagybeteg Schöpflin Aladárt a szanatóriumban, pár hónappal a halála előtt. „Nagyhét vége volt, kis húsvéti bejglivel mentem boldog ünnepeket kívánni. Aztán a múltról, barátainkról, irodalomról beszélgettünk Világos egyszerűséggel mondta: – A magyar irodalomnak csodálatos megújító ereje volt mindig! Tudja, úgy értem, akár szikla zuhanjon útjába, előbb-utóbb felkerekedik, elsodorja!
Legalább ebben reménykedjünk.



« vissza