Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ázsiába visz-e Kodolányi János Európa-kritikája?

 

Az „euráziai lélek” értelmezése

 

Esti beszélgetés és Csendes órák címmel adta közre a Magyar Élet kiadó 1941-ben és 1942-ben Kodolányi János cikkeinek és tanulmányainak a válogatását (együttes második kiadásuk 1944-ben jelent meg, s Püski Sándor a tavasszal harmadszor is kiadta a gyűjteményt). Ennek előszavában meglehetősen szókimondóan foglalta össze a sok támadást és gáncsot elszenvedő író közírói pályafutása alakulását: „Húszéves írói utamon betértem mindenféle helyre. Betértem a Pesti Naplóhoz s testvérlapjaihoz, a Népszavához, a régi Magyarsághoz, a Pethő szerkesztette Magyar Nemzethez, kisebb-nagyobb hetilapokhoz, a Nyugathoz, a Napkelethez, a Korunkhoz, rövid időre hajlékot is építettem magamnak, a Nemzetőrt – míg ki nem lakoltattak belőle… Most, hogy írásaimat böngésztem, meglepődtem. Ezek az írások nagyjában s egészében mind egyformák. Hogyan is jelenhettek meg annyiféle helyen? Hogyan volt lehetséges, hogy mindenütt ugyanazt a lényeget írjam? Hogyan közölhettek a szocialisták olyan cikkeket, amelyekért ma halált kiáltanak reám, hogyan Pethő Sándor lapja, amely most hónapokon át a becsületet nyúzza rólam, hogyan a liberális kapitalizmus nagy reggeli lapja, amely jobblétre szenderült? Egy szociáldemokrata újságíró nemrégiben kaméleonnak nevezett. Elgondolkoztam a megbélyegzésen. (…) Cikkeim ma már nem jelenhetnek meg sehol. Éppen mert nem vagyok kaméleon. Mert nem tudok itt ilyen, ott olyan színű lenni.
A helyzet az eltelt hatvan év alatt nem sokat változott. Az életmű kitagadottságának sokáig az volt az oka, hogy Kodolányi jobboldali írónak minősült, de még amikor a Magvető könyvsorozata révén tisztes példányszámban újra hozzáférhetőek lettek művei, az irodalmi jelenléte akkor is a féllegalitás vonásait hordozta: lám, a kultúrpolitika mekkora türelmet tanúsít egy máskülönben kitűnő, jobboldali múltú íróval szemben. Természetesen épp kulcsfontosságú tanulmányai és cikkei nem jelenhettek meg, amelyek pedig megjelenhettek, szociális elkötelezettségű eszmeiségükkel eléggé rejtélyessé tehették a gyanútlan olvasó előtt a jobboldali besorolást. Fordult a világ, s most meg az állítja nehéz feladat elé a – jobb szó híján mondjuk úgy – hivatalos irodalmi értékrend megalkotóit Kodolányi János rehabilitálása során, hogy kétségtelenül és következetesen antikapitalista volt, nem is csak szocialista indulatai miatt, hanem szellemi-filozófiai aspektusból is. S ez a nagyobb baj: a szociális baloldaliság még tekinthető fiatalkori naivitásnak, sőt, a tiszta lélek bizonyítékának is, azonban az éles kritika, amellyel ő Európát illette, épp most, Magyarország EU-csatlakozása küszöbén kínosan zavaró.
Hogy témám közepébe vágjak, idézem Kodolányi egyik legkeményebben fogalmazott ítéletét: „A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztyén. A nyugati kultúra számtalan ókori és középkori kultúrelemből, sőt kultúrkörből tevődik össze (…) Évszázadról évszázadra más és más kultúrképet mutatott. Egységes a kapitalizmusban lett Európa – de akkor szűnt meg európai lenni. S vajon ki állítaná, hogy a kapitalizmus kultúrát és kereszténységet jelent? A világ minden táján ősi, harmonikus, szilárd kultúrákat pusztított ki, ahol elhatalmasodott. Alapelvei: a munka kizsákmányolása, a szabad verseny, a gyengébbek elpusztítása, az élet minden területén könyörtelenül alkalmazott haszonelv, a családi közösségek felbomlasztása, általában a magasabb erkölcsi célok és értékek alárendelése rideg materiális céloknak és érdekeknek, mind-mind homlokegyenest ellenkezik a kereszténység alapelveivel. Ha Európában maradt még kultúra, az éppen ennek a Moloch-Európának ellenére maradt, s mindenütt azokon a területeken, amelyek kívül estek a kapitalizmus nyers uralmán, tehát a legalsóbb néprétegekben – a földművesek között –, egyes nem kapitalizálódott országokban, vagy ahol a nép fel tudta építeni belső, védekező szerveit (Finnország, Dánia stb.). (Kelet Népe, 1941)
Kétségbevonhatatlan igazságok vegyülnek e gondolatsorban túl általánosító, ellentmondásos vagy tisztázatlan fogalmakra építő állításokkal, de nem ezek szétszálazásának nehézsége akadályozta meg, hogy az elmúlt évtizedekben szembenézzünk Kodolányi eszméivel. Még azok is elkerülték ezt, akik írásművészetének hívei maradtak vagy lettek, s utálattal tekintettek a bélyegeket osztogató nyilvános és titkos cenzúrára, tudva, hogy a jelentős teremtő szellem sohasem mérhető meg kommerciális dogmák szerint, nem utasítható kizárólag politikailag korrekt fogalmak használatára, de éppenséggel a szovjet szocialista világrendszer minden abszurditását a bőrükön tapasztalva, természetes nosztalgiával gondoltak a Nyugatra, mint egy összehasonlíthatatlanul jobb életminőség biztosítékára, s sokakban illúziók is támadtak világrendjét illetően (amelynek valóságát aztán 1990 után pánikbetegségbe esve élte meg az ország többsége). Emlékszem, hogy amikor a Kádár-rendszer vége felé közfigyelem fordult a magyar koronára, s tanulmányok tárgyalták eredetét, a rajta lévő bizánci motívumokat, voltak, akik sopánkodtak, hogy nem szabad ezt firtatni, jobb nekünk minél messzebb mindenféle kelettől, a keleti kereszténységtől is. Mert Kelet akkor már csak a szovjet birodalmat jelentette, s jobb volt nem gondolni arra, hogy végtére őseink ott is ragadhattak volna, valamelyik őshazában.
Bárha még ma sem lehet egészen feszélyezetlenül hallgatnunk Kodolányi gondolatait, ahogy az iménti idézetet sem, hiszen kiderült, hogy a magyarság számára nem volt harmadik út: a most eltelt évtized és nyilván a következő is a kapitalista gazdasági szerkezetek adaptálásaként szerepel majd történelmünkben, és szükségszerűnek kell elfogadnunk az erkölcsi és véráldozatot, amibe ez került és kerülni fog, mégis eljött az ideje, hogy szembenézzünk velük, és megpróbáljuk értelmezni állításait. Nem csak azért van ennek ideje, mert immár elég messze kerültünk Kelettől társadalmilag és külpolitikailag, hanem azért is, mert az Európához való csatlakozás – s ez ma már egyértelműen a globalizációs folyamatokban való elhelyezkedést, vagyis az Amerikához való csatlakozást is jelenti – veszélyt is rejt magában: a kishitű, stréber önfeladás veszélyét, amelyet Kodolányi János a maga idején, a harmincas években is érzékelt, és joggal emelt ellene szót a sajátos magyar hagyományra, a kettős, nyugati és keleti kultúraelemekből ötvöződött lelkiségre hivatkozó érvelésével, s így ha valamikor, most szükség lehet az ő kritikus szavára.
Sőt, ha valóban elérkezett az ideje az irodalmi örökségbe történő befogadásának, el sem kerülhetnénk e feladatot, itt ugyanis nem ötletszerű, hirtelen hatás vagy indulat nyomán történő megnyilatkozásokról van szó, amilyeneket jó néhány írónál, minthogy műveik hangoztatott eszméiktől függetlenek, kuriózus biográfiai adalékként csak a monográfusnak kell számon tartania; Kodolányi János közírói állásfoglalásai elválaszthatatlanok novelláitól, regényeitől, drámáitól, még ha azok önálló életre keltek is. Különösen a harmincas-negyvenes évek regényeit, a A vas fiait, a Julianus barátot, a Boldog Margitot és a Pogány tüzeket határozta meg az az ideológia, amely az „euráziai lélek” felismerésére és megmentésére épült. Várkonyi Nándorral folytatott levelezéséből tudjuk, hogy épp a magyar őstörténeti, honfoglaláskori regénysorozat, a Pogány tüzek (azaz az Istenek és a Holdvilág völgye) írása közben, a Sziriat oszlopai olvastán nagy változásokon ment át: „ismét kezdem haszontalannak látni mindazt, amiért lelkesedtem: fajtánkat, a harmonikus társadalmat, s még azt a bizonyos ’örök magyar szellemet’ is, ami tudjuk, nem örök, semmi sem lévén örök (…) egészen másként nézem a világot, az embereket s főként a vallásokat – tehát ekkor már a nagy mítoszi regények eszmei háttere kezdett el megképződni benne –, azonban ez nem megtagadása, hanem szerves továbbépülése volt korábbi szellemi–erkölcsi lényének. Voltak általa később „antihumánus”-nak nevezett véleményei, amelyeket a Süllyedő világ 1964-es kiadásából kihagyott, és az előszóban megtagadta őket, de életének azokat a korszakait, amelyek a nagy eszmények szolgálatában teltek el, és voltaképpen az Akarattyára való meneküléssel érnek véget, rezignált szeretettel zárja le: „Kimaradtam a munkások közül, s emlékként őrzöm meg nem tagadott álmaimat. Megborzadtam a civilizáció, a sátáni Ész forradalmától, útjába állnom nem lehet, következményeit előre látom, ijesztő víziómat magamba rejtem. (Egy éve vagyok Akarattyán, 1943)
Kodolányi borzadásról beszél, szélsőséges indulati elutasításról, de ha teljes gondolatkörét ismerjük, tudhatjuk, hogy sokkal mérlegelőbben, tárgyilagosabban ítélt az okcidentális szellemiség kérdésében csakúgy, mint másik sarkalatos tézisét, a parasztság ősi kulturális bázis-szerepét illetően. Már az imént idézett radikális Európa-kép sem volt ellentmondásmentes, hiszen Kodolányi azt állítja, Európa a kapitalizmussal szűnt meg európai lenni; eszerint létezik egy Európa-idea a számára is, amely, jellemzéséből következően, eredendően sokszínű, sokrétegű, de végső soron keresztény. „… felesleges hangsúlyozni azokat a mélyen gyökerező rokonságokat is – írta A szellem válsága című tanulmányában, 1939-ben –, amelyek a magyar szellemiség és a diadalmasan felragyogó modern nyugati szellem között megvannak. (…) A különböző népek kultúrája között nincsen olyan nagy űr, mint amekkora űr tátong ugyanannak a népnek a kultúrája és a kultúrának csak nevezett, kultúrmázzal jól-rosszul bevont hibrid zagyvaság között. Kultúra az istenséggel való kapcsolatok nélkül nincsen… Ezért volt kultúrája a középkornak s ezért nincs a modern polgárság korának. Kodolányi szerint az okcidentális lélek éppúgy áldozata az antropocentrikus, kegyetlenül racionális és haszonelvű társadalomnak, mint a magyar lett. Örömmel hivatkozik mindazokra a Nyugaton is fellelhető törekvésekre, amelyek e pusztulás visszahatásaként a népi kultúra feltárására irányulnak Franciaországban, Angliában is, ahol már csak emlék formában létezik, de még ott is a jobb önismeret elérését remélik ettől, s még nagyobb, diadalmas örömmel mutat Kelet-Közép-Európa népeire Finnországtól Lengyelországon át a Balkán csúcsáig, ahol viszont eleven formában ismerhető meg ez az ősi kincs, és meg is történik a kellő erőfeszítés a megőrzésére.
Itt egy pillanatra meg kell állnunk, hogy tudatosítsuk: Kodolányi nem a bezárkózó nemzeti gőg, a faji felsőbbrendűség mítoszának propagátora volt. Soha nem a világból kiszakítva és a más népi karakterek ellenében sürgette a magyar öntudat ápolását, a valós múlt ismeretét és az ehhez szervülő új kultúrát. A környező népeket mint lelki rokonainkat tartotta számon, legértékesebb hagyományunknak azt, hogy eleink „más népek fajiságának, lelkiségének, életformáinak magától értetődő tiszteletével érték el ezek hozzájuk való települését. Értéknek, sajátos magyar értéknek tudta azt is, hogy „összeötvöződött nép vagyunk, összesűrűsödik bennünk szláv és török, finnugor és jazig, olyan fémmé gyúródtunk, melyben mind e sok rokon léleknek a lényege benne van. Utálta a származási magyarkodást, még Illyésre is volt maró megjegyzése, amikor a családjában előforduló mongolfoltra hivatkozott, és gúnyosan turanitisznek nevezte el a beteges álmodozást, amely meg akarná fosztani a magyar népet nyugatról kapott lelki felétől és a civilizációtól.
Kodolányi cikkeinek és tanulmányainak szövegei tehát rácáfolnak arra a vádra, amely szerint az (általa képviselt) „örökölt alkat eleve leválasztja a magyar közösséget, a benne való létet Európáról – a vád e mértéktartó megfogalmazása Poszler Györgynek a Márai–Kodolányi vitájáról szóló tanulmányából való (Nemzetnevelés – de mire? Népszabadság, 1994. máj. 14.), de a másik visszatérő vád, amely szerint „elzárkózó, archaikus-mitologikus, modernizálás- és tudomány-ellenes jövőt kínál az országnak Kodolányi, ugyancsak előítéletnek minősíthető. Meghatározása a forradalomról: az igazi (jézusi) forradalom radikális konzervativizmus, amely valami ősi, elemi igazságnak szerez új érvényességet, korántsem jelent fundamentalizmust, hiszen tartalmilag az életminőséget javító, nagy történelmi változásokat szorgalmazza. – Egyébként e fenti meghatározást Oláh Györggyel szegezi szembe (Népi és völkisch, 1938), elutasítva azt a forradalmiságot, amit a jobboldal valósított meg. – Kodolányi csodálta az államalapító Istvánt, és nem osztozott Szabó Dezső Koppányt sirató ellenszenvében a hagyományt megtaposó hittérítő iránt, ugyanakkor nem osztozott abban a hódolatban sem, amely mint a mindenkori liberális állameszme megtestesítőjének járt ki Istvánnak. Ő épp a hagyomány továbbéltetőjét, korszerűsítőjét látta meg Istvánban, aki a kereszténységet az ősi vallási tudatra mintegy rátelepítve, mélyre gyökereztette a magyarságban. Sehol a világon nem nevezik Máriát Boldogasszonynak, csak itt, ahol az állam legfontosabb alkotórésze, a földművelő ugor népfél termékenység-istennőjének, Küldisimnek a neve származott át rá. S István, mint tudjuk, neki ajánlotta fel országát. Így a konzervatív elem nem visszafogó, hanem stabilizáló hatású volt a változásban.
A hivatalos felfogás a kereszténység felvételéről igencsak leegyszerűsítő – mondja Kodolányi. Senki sem gondolhatja, hogy egy csapásra megváltoztatható egy nép, és megszüntethető, kiiktatható belőle mindaz, amit korábbi századokban magába ivott. Ennek az „euráziai lélek”-nek a felhorgadását látja minden lázadásban és mozgalomban, amely az idegen kultúrák erőszakos uralma ellen támadt. Minthogy az ősi életforma és kulturális emlékezet az alsó néprétegekbe húzódott le, az ezek létjogáért való küzdelem szociális küzdelem is, s ebben vállaltak derekas részt minden korban a magyar írók – állítja nem kis büszkeséggel. A sor a népi írók mozgalmával folytatódik – bennük Kodolányi szövetségest talál egy ideig. És a korszak nagy szenzációja, Bartók és Kodály zenei kutatása egyenesen kezére játszik: azokkal szemben, akik ignorálják a magyarság ázsiai hozományát, ott az érv, hogy igenis létezik egy keleti zenei nyelv, mely a Lajtától Mongóliáig a legmélyebb rokonságot mutatja, nyugaton viszont ismeretlen, másfelől pedig szembetűnő tény a magyar népi zene immunitása a vele határos nyugati zenei nyelvre. (Kodály: Mi a magyar?; Bartók: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje) Sajnos, nem fölösleges hozzátennem, hogy mindebből teljességgel hiányzik Kodolányi részéről is az értékelő mozzanat; ez csupán jellegbeli leírás.
Kodolányi eszmei alapjának ingatag pontja a paraszti életközösségek és életformák idealizálása. Tévedés ne essék: magát a parasztot reálisan látja. Látja nyomorúságát, s nemcsak látja, hanem vészharangot kongatva hirdeti, hogy biztos pusztulás vár rá, ha nem következik változás a helyzetében. Elismeri Veres Péter rideg parasztjának hitelességét, „aki sohasem mereng el az életen túli kérdések misztériumán, aki kegyetlen haszonelv szerint iparkodik berendezni szűkös, cseppet sem hősi életét, aki nem fogy ki az irigységből, fenekedésből, átkozódásból, keserűségből és sivár reménytelenségből. Holott ő volt az, aki első – egyébként Szabó Lőrincnek adott – interjújában azt hirdette, hogy az ekéje mellett ballagó paraszt is ott állhat a kultúra legmagasabb csúcsán. Ezt az ideált azonban nem tévesztette össze a valósággal, és titkolhatatlan ingerültséggel bírálja Szabó Dezsőt, amiért „szentimentális jóságömlengések közepette rajzol maga elé egy valójában nem létező és logikailag el sem képzelhető parasztot. De nemcsak a valóságos paraszti élet tényei állnak ellen az ősi kultúra és életerő kibontásáról szőtt álomnak, hanem ott is kibukkan az ellentmondás, hogy míg elvben dicséri a paraszti életformát (szembeállítva a silány, „okcidentális” kispolgárival), ha egy nép felemelkedéséről beszél, akkor egyetemeket, színházakat, múzeumokat emleget, például amikor a finnekkel vagy az osztjákokkal példálózik. Mi hát a magja a parasztság iránti nosztalgiájának? „A természettel az egyszerű parasztnép él együtt, ősi, vallásos közelségben – írja egy kritikájában 1932-ben, s voltaképpen erre a gondolatra figyelt fel Knut Hamsun életművében is, ugyanebben az évben. Ez a maga idején nem lehetett valami meggyőző érv a szkeptikusok és az ellentábor előtt, egyike volt a parasztromantika obligát motívumainak. Mára azonban a természeti környezet romlása katasztrófa felé sodorja az emberi civilizációt, és ezért ez a megsejtett alapelv: a természetközelség követelménye, a mindent a maga siváran haszonelvű, könyörtelen képére alakító kapitalizmus kritikájával, súlyosan igazolódott.
Ma magán a kapitalista közgazdaságtanon belül keletkeznek jelentős kritikai áramlatok, amelyek már bevégzett ártalomként, elburjánzott rákként diagnosztizálják mindazt, amit Kodolányi észrevett bizonyos szocialista naivitással, laikusként, de – ne féljünk a szótól – váteszi érzékenységgel fél évszázaddal ezelőtt. Egy közgazdasági bestsellerből, David C. Korten művéből idézek: „A probléma nem önmagában az üzlettel vagy a piaccal van, hanem a súlyosan megromlott globális gazdasági rendszerrel, amely messze az emberi ellenőrzés hatókörén túl működik. (…) A pénzszerzés parancsától hajtva a rendszer az embereket a gazdaságtalanság forrásaiként kezeli, és minden rendszerszinten gyorsan megszabadul tőlük. (…) A kopernikuszi forradalom által megnyitott tudományos és ipari korszak materialista határait elérve most az ökológia korának küszöbén állunk, természetünk spirituális és materiális vetületeinek holisztikusabb (’egészlátóbb’) szemléletére alapozott ökológiai forradalom létrehozásával. (Tőkés társaságok világuralma, 1995, magyarul 1996) Emlékeztetőül: Kodolányi először 1934-ben, a Szabadságban közölt Hulló Európa, hulló Magyarország című cikkében beszélt arról, hogy a liberalizmus „erkölcsi érvényre emelte a létért való harc olyan formáját, amelyben az egyén egyénnel áll szemben, a gyengébb elhull, az erősebb megmarad… A termelés célja nem az ember, hanem a haszon lett, s ebben jelölte meg az egykézés, az Ormánság lassú pusztulása okát is.
De nincs szükség e késői igazolódásra ahhoz, hogy végre elismerjük Kodolányi vállalkozásának alapos indokoltságát, és ne illúziói vagy tévedései szerint ítéljük meg. Hiszen az övénél nagyobb, és sokszor kártékonyabb illúziókkal szemben, kétfelől is oppozícióban építette ki a maga nézeteit. Vajon Márai nyugatosságában („Ázsia dolga rajongás és vakhit, Európa dolga a bírálat és önismeret) nem egy vakhitű bizalom és egy felszínes előítélet nyilvánult meg? Herczeg Ferenc Pogányok című regényében a kereszténység felvétele így minősül: „A fekete papok valami rettenetes mesterségre tanították meg a nemzetet: megtanították gondolkozni. A boldog állatból ember lett, és aki ember, az szenved, mert gondolkozik. – Ez a pöffeszkedő kultúrgőg volna a korszerűbb, az ésszerűbb, a humánusabb a „fehérlóáldozó”-nak gúnyolt Kodolányi magyar őstörténeti felfogásával szemben? Amikor Zsolt Béla a hortobágyi pásztor „háromszáz szavas” szókincsét fitymálja, s a városi kultúra fölényének jegyében „bundaszagú” szervezkedésnek minősül az a törekvés, amely a nép sorskérdéseit helyezné a magyar politika centrumába; amikor közhelynek számít a műveltebb társaságokban, hogy a magyar egy alacsonyabb rendű kultúrát hozott erre a földre, s barbárságából idegen segítségnek kellett kiszabadítania, ne lett volna égető szükség egy kulturális öntudat beplántálására a kisebbrendűségi érzés ellen? Mert hiszen Finnország példájának a felmutatásával ezt szerette volna Kodolányi elérni, ezt a hiányzó öntudatot kereste Keleten is, Julianus baráttal.
S Kőrösi Csoma Sándort követve képzeletben is ezt kutatta: „az álmodni tudást. Hogy ne vesszünk el a racionalizmusba fulladt Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nép nem adhat… (Kísérlet egy magyar napilapra, 1942. ápr. 19.)
A Süllyedő világban van egy humoros kis portré az író egykori, öreg magyartanárjáról, aki agyonelemez minden mondatot, kijavítja a költőket, és minden órán kikel a rossz magyarság ellen, míg a gyerekekre rátelepszik az unalom. S ekkor rendszerint elhangzik, bármiről legyen is szó: „– Mert mi a legfontosabb az életben? – kérdi rejtelmes arccal. – Az önbecsérzés! – harsogja az osztály, fölriadva bódultságából.
Úgy látszik, ez a tanítás mégiscsak megragadt valahogy Kodolányiban.



« vissza