Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Volt-e alternatíva?

 

Gondolatok Szakály Sándor könyvéről

 

Vesztes háború után sokszor a háborút elindító és annak célját meghatározó politika helyett a hadsereget teszik felelőssé a háborúban elhaltakért, a pusztulásért és a háborút lezáró békeszerződés hátrányos következményeiért. Kétszeresen így áll a dolog, amikor a győztesek bűnösnek mondják ki a vesztest, és a békekötésnél a vae victis elvét követték. Igazán akkor válik abszurddá a helyzet, amikor egy bekövetkező rendszer-, illetve rezsimváltás során a hatalom az előző kormányzat és a hadsereg bűnössé nyilvánításával akarja uralmát legitimálni. Ez következett be a második világháború után Magyarországon.
A hivatalos felfogás szerint a németek oldalán harcoló magyar katona fasiszta volt, így ha életét áldozta a hazáért, nem lehetett hősi halott. Ilyen szellemi légkörben kezdte munkásságát a nyolcvanas évek közepén a fiatal hadtörténész, Szakály Sándor, akit igazságérzete, kutatói szenvedélye és személyes érintettsége – két nagybátyja esett el a háborúban – arra ösztönöz, hogy kiderítse az igazságot. Már első műveinek egyikével nagy feltűnést kelt: kimutatja, hogy a magyar katonai elit nem volt sem tudatlan, sem műveletlen, és karrierjét nem a származás magyarázza. A Néphadsereg legfelső szintjén nem is helyeslik a dolgot, és megintik a Hadtörténeti Intézetet, Szakály munkahelyét. Dicséretére legyen mondva az intézet akkori vezetésének: Szakály Sándort nem bocsátották el, és meg sem büntették.
A Volt-e alternatíva? című kötet tanulmányai négy probléma köré csoportosíthatók. Kettő szervezeti kérdésekkel foglalkozik, egynek a katonaetika a tárgya, négy a kötet címében feltett kérdésre keres választ, egy pedig közeli rokonainak frontról írt és a frontra küldött leveleit elemzi.
A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború között című tanulmányból a „legfelsőbb hadúr, a kormányzó jogkörét ismerhetjük meg. Ez magában foglalta a hadüzenet jogát a nemzetgyűlés előzetes, közvetlen veszély esetén utólagos hozzájárulása mellett. Ugyanakkor jogkörébe tartozott a honvédség vezetése, irányítása és szervezeti kérdések eldöntése. A közvetlen vezetésben három intézmény, illetve szerv osztozott: a honvédelmi minisztérium, a honvéd főparancsnokság és a vezérkar. Ez utóbbi, miután a trianoni szerződés tiltotta fenntartását, a harmincas évek közepéig „rejtetten működött. Ez a három intézmény a jogkörök nem igazán pontos rögzítése és személyi rivalizáció miatt sok súrlódással működött, míg végül 1940-ben a főparancsnoki posztot megszüntették. Idők folyamán a vezérkar szerepe egyre jobban bővült, majd szakmai tekintetben függetlenné vált a minisztériumtól, és felelősséggel csak a kormányzónak tartozott. A katonai és civil hatóságok együttműködését a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács biztosította. Hatáskörébe tartozott a honvédség háborúra való előkészítésének és háborúban való alkalmazásának a politikát, a társadalmat és a gazdaságot érintő kérdései.
A magyar tábori csendőrség a második világháború időszakában című tanulmány e szervezet feladatát, felépítését, szerepét ismerteti. A szerző kitér a Don melletti alkalmazására. Az itt közölt, a harcból elfutók feltartóztatására, akár kivégzésükre kiadott parancsok joggal keltenek döbbenetet a katonai kérdésekben tájékozatlan emberekben, de olyanokban is, mint jómagam, aki egykori hivatásos tisztként és hadtörténészként, elfogadva ugyan e rendszabályok elkerülhetetlenségét, csupán azt mondhatja, hogy hálás a sorsnak, hogy nem került abba a helyzetbe, hogy élnie kellett volna ezekkel az eszközökkel. A nagyobb baj, a csapat teljes megsemmisülését okozó pánik megelőzéséért a tisztnek kötelessége akár fegyverhasználattal is visszakényszeríteni a megfutókat a harcba. E rendkívüli etikai probléma megoldása nagy erkölcsi szilárdságot, jellemerőt és alapos katonai szakmai ismereten alapuló, józan ítélőképességet követel. Elfogadhatatlan, ha a parancsnok kilátástalan helyzetben céltalanul kényszeríti harcra katonáit (például olyan esetben, amikor a csapat lőszere és élelme elfogyott). De erkölcsi parancs az is, hogy katonáit a pánik okozta végromlástól megmentse, és alakulatának helytállásával a hadsereg más részeinek működését és biztonságát elősegítse. Bármilyen szörnyű is: esetleg kevesek kivégzésével kell sokak életét megmenteni! A tanulmányban e két erkölcsi parancs összeütközéséből eredő konfliktust egyetlen személy példáján mutatja be: Stomm tábornok látva éhező, agyonfagyott és lőszerükből kifogyott katonáit és a német felső parancsnokság által megszabott végrehajthatatlan feladatot, kiadja hadtestének feloszlatását elrendelő híres parancsát, így adva némi esélyt katonáinak a megmenekülésre. Ugyanő, néhány nappal előbb, mikor még volt lehetőség az ellenállásra, a harci fegyelem itt-ott mutatkozó felbomlásának megakadályozására elrendeli alparancsnokainak, hogy „a fegyelmet minden eszközzel állítsák helyre.
A katonai etikával foglalkozó Erkölcs, politikai és nemzettudat a volt m. kir. honvédség tisztikarában című tanulmány jóval többet nyújt annál, mint amit címében megjelöl. Szó van benne a tisztikar anyagi helyzetéről, megélhetési gondjairól, a tiszti házasságról és a tisztek „házassági óvadékáról, a „kaucióról.
1919-ben, amikor a M. Kir. Honvédség elődje, a Nemzeti Hadsereg megalakul, életbevágó kérdés a különböző múltú és eredetű (a közös hadsereg, illetve honvédség, a vörös, illetve a Horthy Miklós vezette szegedi hadsereg tisztjeiből megalakuló tisztikar), egységes testületi szellemének kialakítása. Döntő fontosságú volt a „tiszti állásbecsület védelmére kiadott szabályzat. Ez írta elő például a tiszti becsületügyekben követendő eljárást, melynek végrehajtó intézménye az ezredek, illetve önálló osztályok „tiszti becsületügyi bizottsága volt. A bizottság csak két döntést hozhatott: felmentést, vagy a rendfokozattól való megfosztást. A tisztikar felelősségének köre sokkal nagyobb, szankcionálása pedig sokkal szigorúbb volt tehát, mint a civileké. A fegyelmi és bírói eljárás mellé harmadikként a becsületbírósági ítélkezés társult. Olyan botlásokért, amelyek a civileknél említést sem érdemelnek, mint pl. a hanyag öltözködés, vagy a kötelező érintkezési formák elmulasztása, fegyelmi fenyítéssel járt, nemegyszer a személyi szabadság korlátozásával (szobafogság, állomásfogság). Ami pedig a bűncselekményeket illeti, a tiszt kétfajta, katonai és polgári deliktumért volt elmarasztalható.
A tiszti állás tekintélyének lényeges eleme volt a házasság tisztasága, „állásszerűsége és anyagi megalapozottsága. A tiszt házasságkötéséhez köteles volt a honvédelmi miniszter engedélyét kérni, amit az csak az illetékes csapattest tisztikarának „az ara szeplőtelen hírnevét garantáló nyilatkozata mellett adhatott meg. A házasság anyagi alapjait, így a társadalmi megbecsülést is biztosító óvadék, főleg az alacsony rendfokozatúaknál, igen magas volt. A főhadnagynál megállapított 40 000 pengő mintegy tizenhárom évi fizetését tette ki, míg a századosnál kötelező 30 000 csak hat és fél évit. Ilyen körülmények között az óvadékot természetesen inkább a menyasszony családja tudta biztosítani.
Nagyon érdekes, a tisztikar anyagi helyzetét jellemző adatokat gyűjtött össze Szakály Sándor. A gazdasági világválság hatására a fizetések jelentősen csökkennek: 1930-ban az átlagfizetés 970 pengő, 1933 tavaszán 660. Ettől fogva lassú, majd 1938-tól gyorsuló emelkedés mutatkozik, 1943-ban az átlagfizetés 1300 P körül van, ami 25%-kal magasabb, mint 1930-ban.
A fizetések meghatározásánál érvényesült bizonyos kiegyensúlyozó törekvés. A „havidíj mellett folyósított „honvédségi pótlék ugyanis az alacsonyabb rendfokozatúaknál viszonylag magasabb volt. 1940-ben például a zászlós és hadnagy összfizetésének 31%-át tette ki a honvédségi pótlék, míg a vezérezredesnél csupán 17%-át. Végeredményben a vezérezredes alapfizetése 8,2-szer, honvédségi pótléka viszont csak 3,6-szor volt nagyobb a zászlósénál. 1943-ra még inkább érvényesül a szociális szempont: a hadnagy összjövedelme közel 50%-kal növekszik, míg a vezérezredesé csupán 26%-kal.
A tisztek fizetése a gazdasági válság éveiben már nehezen fedezte a megélhetést. Ezt mutatja be a szerző a tiszti adósságokról készített statisztikával. Ezek szerint a nős, zömükben családos főtisztek – zászlóstól századosig – 22%-ának nem volt adóssága. Ez az arány a nőtleneknél 41%. A nős főtisztek 45%-ának adóssága 300 P, azaz meghaladta a havi fizetést, a 260 pengőt. Feltehetően a családos főtisztek közül került ki az a 6, illetve 8%, akiknek adóssága 500–1000, illetve 1000 pengőnél is több volt, ami már jóval meghaladta az egyhavi fizetést
A kötet címében megjelölt kínzó kérdésre négy tanulmányban keresi a választ Szakály Sándor. Vajon el lehetett-e kerülni a szörnyű katasztrófát, ami Magyarországot a második világháborúban érte? Bűnös felelőtlenségről, vagy elkerülhetetlen sorscsapásról van-e szó? A hetvenes évek közepe táján jelentkezett a felismerés, hogy a politikai vezetés el akarta ugyan kerülni a háborút, de „kényszerpályán mozogván, nem maradt más választása, mint a háborúba lépés. A kényszerpályát viszont két körülmény cövekelte ki: a revízió és az uralkodó osztálynak az a törekvése, hogy a németek segítségével hatalmát megtarthassa.
Szakály Sándort ez a válasz nem elégítette ki. Itt közölt tanulmányai különböző időben készültek és különböző olvasói körhöz szólnak, a történéseket pedig más-más aspektusból vizsgálják, mégis, logikai egységet alkotva, módot adnak a kötet címében feltett kérdés megválaszolására.
A magyar–német katonai együttműködés a második világháborúban tanulmányában a szerző a trianoni szerződés következményeit vizsgálva leszögezi: „A magyar politikai s katonai vezetők célja a kitörés volt ebből a szorító helyzetből. Az ehhez szükséges, természetesnek tűnő szövetségeseket … Németországban, és Ausztriában, illetve … Olaszországban találták meg.
A németekkel a kapcsolatfelvétel már 1919-ben megtörtént, majd az évek során egyre jobban kiterjedt. Hitler uralomra jutása után a kapcsolat még szorosabbá vált. 1938-ban Hitler arra számított, hogy a Csehszlovákiával szemben területi igényeket támasztó Magyarország politikai és katonai támogatást fog nyújtani az ország lerohanásához. Ezt azonban a kormányzó határozottan elutasította, ami elhidegülést okozott a magyar–német viszonyban. Az első bécsi döntésben azonban Hitler támogatta a Felvidék egy részének visszacsatolását, majd 1939 tavaszán nem emelt kifogást Kárpátalja megszállásával szemben. Ahogyan a szerző írja: „A német politikai és katonai vezetők már az 1930-as évek elején felismerték, hogy Magyarország geo- és katonapolitikai helyzeténél fogva Európa szóban forgó térségének meghatározó eleme. A vele való együttműködés Németország számára is fontos és hasznos.
A közös érdekek ellenére ez a viszony nem volt zavartalan. 1939-ben Hitler nagyon rossz néven vette, hogy a magyar kormány nem engedte, hogy német csapatokat szállítsanak magyar területeken át Lengyelország ellen. A feszültséget növelte a hazánkba menekült lengyeleknek nyújtott magyar segítség és lengyel katonák nyugati szövetségesekhez való jutásának elősegítése. Mindezen túl a magyar zsidóság ellen hozandó, a deportálást is magában foglaló szigorúbb bánásmódra vonatkozó követeléseket is elutasította a kormány.
Nehezen volt összeegyeztethető a két ország álláspontja Románia kérdésében is. Magyarország érvényesíteni akarta jogait Erdélyhez, Németország szempontjából viszont életbevágóan fontos volt a román kőolaj, ami a román érdekek védelmét parancsolta. Kompromisszumos megoldásként jött létre 1940-ben az Észak-Erdély visszacsatolását lehetővé tevő második bécsi döntés.
Az első katonai együttműködés a két ország között 1941 tavaszán Jugoszlávia lerohanása alkalmával jött létre. Mint Szakály írja: a németek „megkeresése nyomán egyértelművé vált, hogy a hadműveletekben Magyarországnak is részt kell vállalnia. A lényeget illetően hasonlóan ment végbe 1941 nyarán a hadiállapot kimondása a Szovjetunió ellen, majd a magyar csapatok bevetése Ukrajnában. A sok bizonytalansággal és ellentmondással terhes helyzetet Kassa bombázása tette látszólag egyértelművé. Ennek nyomán jelentette be a hadiállapotot a magyar kormány, és indult támadásra a Szovjetunió ellen mintegy 50 000 katonát számláló seregtest.
Ekkor még úgy tűnt, hogy a háború hetek-hónapok alatt befejeződik, és a magyar részvétel csupán ennyi lesz, sőt miután az említett harcoló seregtestet kivonták és csupán gyenge megszálló erők maradtak Ukrajnában, az ország által hozandó áldozat elviselhető lesz. 1941 decemberében a német hadsereg Moszkva alatti veresége gyökeres változást hoz. 1942 januárjában előbb Ribbentrop német külügyminiszter, majd Keitel tábornok érkezik Budapestre és követeli a teljes magyar haderő bevetését. A rendkívül feszült légkörű tárgyalások során sikerül lealkudni a német követelést mintegy 200 000 főt számláló három hadtestre és egy páncélos hadosztályra. Ez az erő 1942 tavaszán-nyarán 2. hadsereg elnevezéssel indul a frontra.
A gyengén felszerelt és erejét jóval meghaladó feladatra rendelt hadsereg 1943 januárjában döntő vereséget szenved. Maradványait hazaszállítják, illetve megszálló feladatokra alkalmazzák.
A doni katasztrófa és a németek sztálingrádi veresége nyomán kezd érlelődni a magyar politikai és katonai vezetésben a kiugrás gondolata. Ebből a szempontból jól jellemzi a teljes kiúttalanságot a vezérkar főnökének, Szombathelyinek 1943. szeptemberi javaslata: fogadják el Hitlernek azt az ajánlatát, hogy a Szovjetunióból a magyar csapatokat vonják ki és csoportosítsák át Szerbiába. Ilyenformán – gondolta Szombathelyi – a magyar csapatok a legjobb helyen lesznek ahhoz, hogy a Balkánon partra szálló szövetségesekkel felvéve a kapcsolatot, velük együtt kezdjék meg a harcot a németek ellen. A kormány, tartva a lépés súlyos politikai következményeitől és az angolszász légierő bombázásaitól, elveti a javaslatot.
A szövetségesekkel folytatott diplomáciai és katonai tárgyalásokról a németek elég korán tudomást szereztek. Ez és az a körülmény, hogy a Vörös Hadsereg már a Kárpátok előterében van, készteti Hitlert arra, hogy 1943 őszén kidolgoztassa Magyarország megszállásának tervét. 1944. március 19-én ellenállásra gondolni sem lehet, már csak azért sem, mert akkorra már Magyarország szempontjából is nagyon határozott formát ölt a szovjet fenyegetés. A honvédség tehát tovább harcol a németek oldalán.
Az ebbe az irányba vezető út egyik döntő szakaszával foglalkozik Szakály a Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott című írásban: Bárdossy miniszterelnöknek a parlamentben tett bejelentését idézi, s részletesen ismerteti a hadba lépés történetét.
Az előző tanulmányban megismert körülmény, hogy Hitlerrel szemben a német katonai vezetés szükségesnek ítélte Magyarország belépését a háborúba, a politikai és katonai vezetőkben eltérő reakciót váltott ki. A vezérkar úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hitler ötlete nem ígér semmi jót. Ugyanakkor német és magyar szempontból egyaránt veszélyt jelentett az a körülmény, hogy a Magyarországgal követlen szomszédságban álló Szovjetunió támadást intézhet Kárpátalja ellen, ahol csupán gyenge magyar erők álltak, veszélyeztetve így nemcsak hazánkat, de a Lemberg térségében operáló német erők oldalát és hátát is. Nincs rá adatunk, de szinte biztos, hogy a magyar vezérkar főnöke, Werth Henrik minderről tájékoztatta a kormányt. A Bárdossy Lászlóhoz küldött és a hadba lépést sürgető memorandumaiban ez nem szerepel. Következőképpen érvel: Románia jelentős erőkkel vesz részt a háborúban, így olyan előnyökhöz jut, melyek kizárják, hogy a béke megkötésénél a németek méltányolják további területi igényeinket Erdélyben; miután a németek gyors győzelmet aratnak, a magyar csapatok harci alkalmazása legfeljebb két hónapig tart; Magyarországnak morális kötelessége részt venni a bolsevizmus elleni háborúban.
Bárdossy mindezzel csak annyiban értett egyet, hogy földrajzi helyzetünknél fogva és a szlovák, valamint a román területi aspirációk miatt – és ezeket mindkét ország nyíltan hangoztatta – a háborúból aligha maradhatunk ki. Azt semmiképpen sem gondolhatta, hogy további területek visszacsatolásával számíthatunk, abban egészen bizonyosan nem hitt, hogy a németek feltétlenül megnyerik a háborút, abban pedig végképp nem, hogy ez a győzelem hamar következne be.
E mérlegelés alapján alakította ki álláspontját: belépünk a háborúba, de csak akkor, ha ezt a német politikai vezetés határozottan kívánja. Arra tehát egyáltalán nem gondolt, hogy ha ilyen kívánság érkezik, azt ne teljesítsük. Ez ugyanis az ország német megszállását és szélsőjobb kormány beültetését jelentette volna, mely azután fenntartás nélkül teljesíti Hitler minden követelését.
Mint láttuk, Bárdossy vívódását Horthy Miklósnak a kassai bombázást követő döntése szüntette meg. Bárdossy lemondhatott volna, elhárítva így magától a felelősséget, de a nagyobb rosszat – ti. a megszállást – elkerülendő, helyén maradt. Minisztertanács elé vitte az ügyet, ahol a hadba lépést a miniszterek megszavazták. Majd bejelentette a parlamentben, hogy „Magyarország a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti. A képviselők a bejelentést „hosszan tartó élénk tapssal fogadták.
A háborúba lépés témakörének szentelt harmadik tanulmány Magyarország katonapolitikai helyzetének alakulása a magyar 2. hadsereg frontra küldése előtt címet viseli. Az eddigiekből láttuk már, milyen előzmények után került sor 1942 januárjában Ribbentropnak és Keitelnek a magyar kormánnyal és katonai vezetéssel folytatott budapesti tárgyalására. Szakály itt részletesen ismerteti ezeket, melyek eredményeként a Magyarország kötelezte magát a 2. hadsereg frontra küldésére. Így összegezi a megállapodásról alkotott véleményét: „Abban mind a magyar politikai, mind a katonai vezetés egyetértett, hogy azt a német igényt, melyet Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, majd Keitel tábornagy közvetített, 1942 januárjában már nem lehetett visszautasítani. A ’szövetségi’ kötelességteljesítés visszautasítása esetén – az egykoron német támogatással (is) visszacsatolt területekkel, illetve a remélt magyarlakta területekkel együtt – ekkor már az önálló magyar államiság is veszélybe kerülhetett volna.
A hadba lépés kérdését tárgyaló tanulmányok eredményeit összegezi a szerző a Volt-e alternatíva? című írásban. A trianoni döntések viszonylag problémamentes részleges revízióját követően 1941 tavaszán a magyar külpolitika rendkívüli nehéz döntés elé került. Jugoszláviában puccsal megdöntik a kormányt és felmondják a Németországgal nemrégiben megkötött szerződést, és a külpolitika németellenes irányra vált. A Szovjetunió megtámadására készülő Németország számára életbevágóan fontos a balkáni béke, amit könnyen felboríthat az angol befolyás alá került Jugoszlávia és a Görögországban partra szállt angol erő. Hitler számára egyetlen megoldásként a lerohanás jöhet számításba, de ehhez katonaföldrajzi és hadászati okokból elengedhetetlen Magyarország támogatása. Levélben fordul a kormányzóhoz, és felvillantva előtte a déli elszakított területek visszacsatolásának lehetőségét, katonai együttműködésre szólítja fel.
Magyarországot a felszólítás szinte megoldhatatlan politikai és erkölcsi dilemma elé állította. Feltehető volt ugyanis, hogy az angolok, akiknek egyébként oroszlánrészük volt a belgrádi puccsban, súlyosan elítélik majd együttműködésünket a németekkel, amit a németek végső győzelmében egyáltalán nem bízó, épp ezért London jóindulatát életbevágóan fontosnak tartó Teleki-kormány roppant veszélyesnek tartott. Erkölcsi problémát pedig az okozott, hogy Magyarország néhány hónapja kötött fegyveres konfliktust kizáró „örök barátsági szerződést Jugoszláviával, és Teleki Pál összeegyeztethetetlennek tartotta lelkiismeretével és az ország becsületével a „szerződés megszegését.
A dilemma másik ágát az jelentette, hogy a magyar társadalom többsége számára érthetetlen lett volna nem kihasználni az annyira várt alkalmat, nem beszélve arról, hogy a délvidéki magyarság felszabadítását az idegen uralom alól mindenki erkölcsi kötelességének tartotta. A kormánynak konkrét értesülése volt arról, hogy ha Magyarország nem vesz részt az akcióban, akkor a németek a Délvidéket „Gau-vá, azaz német tartománnyá szervezik. Ez viszont az jelentette volna, hogy az ottani magyarság az egyik idegen hatalom uralma alól egy másiké alá kerül.
Ez a dilemma volt az, aminek mindkét ága Teleki szerint lelkiismeretével összeegyeztethetetlen következményhez vezetett. Így ír erről Szakály Sándor: „Ez az emberileg nagy tett, mely politikailag csak szerencsétlen lépésként értékelhető, olyan későbbi viták alapját képezte, melyek a tények vizsgálata helyett világháborús szereplésünk kérdését etikai megközelítésben elemezték.
Ezt a megállapítást – mellyel egyébként teljesen egyetértünk – még a következőkkel lehet kiegészíteni. Amikor Magyarország „örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, azt jól felfogott politikai érdekből tette. Trianont és az azt követő húsz esztendőt tekintve nem is egészen érti az ember, hogy hogyan lehetett az „örök barátság kitételt beletenni a szerződés szövegébe. Nem beszélve arról, hogy a magyar társadalomban nagyon kevesen éreztek barátságot a szerbek iránt, Belgrádban kimondottan magyarellenes hangulat uralkodott. A szerződés moralizáló hangvételének külpolitikai következményei katasztrofálisak voltak. Azzal ugyanis, hogy ezt a politikai okokból megkötött szerződést etikai síkra emelték, kitűnő érvet, sőt a zsarolásra alkalmas eszközt szolgáltattak a Macartney angol történész megállapítása szerint is álszent angol diplomácia és közvetlen ellenségeink számára az erkölcstelen magyar „hitszegés bizonyítására. Egyébként Bárdossy László – akkor még bukaresti követ – értesülve a szerződés hangütéséről, azt felettébb szerencsétlen gesztusnak mondta. Bárdossy később a nemzetközi politikában szokásos „rebus sic stantibus elv alkalmazásában találta meg a megoldást. Eszerint ugyanis bármilyen szerződés kötelező ereje csak addig tart, míg a megkötése idején meglévő állapot nem változik meg: Magyarország viszont nem egy Németországgal ellenséges viszonyban álló Jugoszláviával kötött szerződést, Horvátország kiválásával pedig már nem is ugyanarról a Jugoszláviáról volt szó.
Így történt azután, hogy a magyar csapatok átlépve a határt, bevonultak a Délvidékre. A bevonulás, mivel a jugoszláv csapatok nem bocsátkoztak harcba, hanem visszavonultak, szinte békésen, mindenesetre számottevő veszteség nélkül ment végbe. Pedig, vázolt politikai és erkölcsi dilemmával küszködő Teleki egymásnak ellentmondó utasításokkal zavarta össze a vezérkar mozgósításra és felvonulásra kidolgozott terveit.
Ezt követően a szerző összefoglalja a Szovjetunió elleni hadba lépésnek már ismert történetét, majd a 2. hadseregnek a Donhoz történt kiszállítását. A katasztrófa 1943. január 12-én következett be, amikor a nagy ember- és anyagi fölénnyel támadó szovjet erők áttörték a védőállást, és a következő napokban-hetekben megsemmisítő csapást mértek a hadseregre. Ez felgyorsította a Kállai-kormánynak a kiugrás érdekében tett lépéseit. Kapcsolat létesül az angolszászokkal. Ugyanakkor egyre nagyobb nyomás nehezedik a kormányra a németek részéről: nagyobb gazdasági és katonai részvállalást követelnek a háborúban, és sürgetik a „zsidókérdés radikális megoldását.
Hitlert a magyar kormánynak kezdettől fogva nyomon kísért béketapogatózása és az a körülmény, hogy a Vörös Hadsereg már megközelítette Magyarországot, arra készteti, hogy tárgyalásra híva a kormányzót Klessheimbe, követelje a Kállai-kormány leváltását és bejelentse az ország megszállását. Az új politikai és katonai garnitúra, valamint a társadalom kisebbik része meggyőződésből, nagyobb része kényszerből és attól a felismeréstől vezettetve, hogy most már a közvetlenül fenyegető bolsevizmus ellen folyik a harc, együttműködik a németekkel. Közben, a németek által hatalomba segített kormány eleget tesz a náci követelésnek: folyik a baloldaliak és a zsidók letartóztatása és elhurcolása.
A régi munkatársai támogatását nélkülöző és szoros német ellenőrzés alatt álló agg kormányzó csak a nyár folyamán szerzi vissza cselekvési szabadságát. Legszűkebb, mondhatni családi környezetére támaszkodva szövögeti a kiugrás szálait, leállítja a zsidók deportálását, majd menesztve a Sztójay-kormányt, Lakatos tábornokot nevezi ki kormányfővé. Drámai lökést ad a történéseknek a románok kiugrása és Dél-Erdély elözönlése a szovjet és román csapatok által. Ugyanakkor kiderül, hogy az angolszászok, az oroszok illetékességét ismerve el magyar ügyekben, nem hajlandók a kiugrásról tárgyalni, és arra szólítják fel a kormányt, hogy Moszkvához forduljon a fegyverszünet kérdésében. A magyar megbízottak október 11-én írják alá Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt, és ezt követően 15-én, a rádióban felolvassák Horthy Miklósnak a harcok beszüntetését elrendelő proklamációját.
A rosszul előkészített akciót a vezérkar néhány kulcshelyzetben lévő tisztje szabotálja. A proklamációval ellentétes értelmű parancsok mennek ki a seregtestekhez, így a fegyverszüneti egyezmény semmissé válik, és a csapatok tovább harcolnak.
Így összegezi Szakály Sándor a történteket: a második világháború „totális háború volt, „és az Európa feletti uralomért folyt. Magyarország pedig Európa keresztútján fekszik, ami olyan geo- és katonapolitikai helyzetet kölcsönöz neki, mely minden korban a hadak átvonulásának igényét jelentette vele szemben. Magyarország számára 1941-ben két lehetőség adódott: vagy ellenáll Németországnak és a leigázott államok egyike lesz, vagy megpróbál vele menetelni és időben váltani, ha kell. Az ország, illetve vezetői az utóbbit választották. Váltani azonban már nem tudtak. Az első világháborút lezáró békediktátum kényszerpályája nem tette lehetővé a jobb megoldást. Magyarország ismét a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, több százezer áldozattal.
Már említettük, hogy a fiatal, szinte még gyermek Szakály Sándort személyes érintettsége is ösztönözte a II. világháborúval való foglalkozásra: családjának két hősi halottja is volt. A Levelek és tábori lapok a háborúból című tanulmányában rokonainak a frontról, illetve a frontra írt leveleit elemzi.
Györki István 1942. május 27-én vonult be katonának, és 1943. január 27-én esett el a Donnál. Hat hónap alatt 61 levelet, illetve tábori lapot írt, azaz „levélírói gyakorisága 3,7 naponként egy levél. Felesége, Györkiné Szakály Gizella hozzá írt leveleiből csak az utolsó két hónap levelei maradtak meg. A levélírás gyakorisága 2,7 naponként egy levél, tehát sűrűbb, mint a férjé.
A levelek tartalma és hangvétele hűen tükrözi az akkor még zárt paraszti társadalom szigorú etikáját, normáit, sztereotip magatartási, illem- és érintkezési formáit. Magát a háborút sorscsapásként fogják fel, és nem kutatják okát, célját. Nem találkozunk leveleikben a háborús propaganda ismerős szólamaival. Eszükbe nem jut, hogy például a tábori lapokra nyomtatott „A magyar élet ára: a szovjet halála! szólam szellemében írjanak. Egyáltalán, mindenféle indulat, gyűlölet hiányzik a levelekből. Amit Györki István a Szovjetunióról ír, az inkább a vándor vagy a turista csodálkozása: „vadidegen táj felett, és indulatmentes, tárgyilagos bírálata a szovjet rendszernek: „Bizony, mi ebben a híres paradicsomban nem valami jól érezzük magunkat, mert bizony itt semmit sem lehet kapni.
Bár a háború értelméről, céljáról nem esik szó, annyiban mégis azonosulnak vele, hogy a katonai szolgálatot hazafias kötelességnek tekintik. Még az sem gyengíti meggyőződésüket, hogy tapasztalatuk szerint a behívás és frontra küldés rendszere nem egészen igazságos.
Györkiné számára erős támaszt jelent vallásos hite. Gyakran, naponta többször is imádkozik, és szorgalmasan jár misére. Bár a paraszti tartózkodás és szemérem tiltja az érzelmi kitárulkozást, minden levélben, akár a férjében, akár a feleségében, ott van a féltés, a szeretet, a vágyódás és a remény Gyakran álmodnak egymásról. Györki István írja: „Sokat álmodok haza, de ha felébredek, látom, semmi nincs az egészből. Néha a féltékenység is jelentkezik a feleség részéről: bizonyára azért nem ír férje, mert sok „barisnya” van arrafelé.
Györki Istvánt gyötri a honvágy. Érdekes módon ez már Kassán, a frontra indulás előtt jelentkezik nála. Értékeli a város szépségét, de, mint a népdal katonája, aki szívesebben látná a majlandi harminckét torony helyett az abonyi kettőt, ő is inkább nézné szülőfalujában, Törökkoppányban a „babadagi oldalt.
A személyes érzelmek mellett, sőt azokat messze meghaladóan kapnak helyet a levelekben a paraszti gazdaság és háztartás súlyos gondjai. A magára maradt asszonyra rászakad a felelősség és mezőgazdasági munka minden terhe. Ebben segíti az autoritását a messze távolban is megőrző férj tanácsokkal, utasításokkal. Egyik levelében például ez olvasható: „Mivel itt nem lehet semmit se venni, pénzt is küldök, vegyél rajta ruhát! Törleszd belőle a kölcsönt! A préselésnél segít majd a sógor és a papa. A törkölyt hagyd meg pálinkának. Egy másik levelében megkérdezi: „Megvolt-e már az aratás, milyen lett a termés? Megpermetezte-e a sógor a szőlőt? Segítenek-e a rokonok a munkában?
A másik levélíró, Szakály Sándor hangvétele és attitűdje egészen más. Ennek talán az a magyarázata, hogy korán elszakadt a paraszti közösségtől, és nem kötik annak normái. Mint jó tanulót az egyház taníttatta, de csak két évig, mert utána megszüntetik a támogatást, a család szegénysége viszont nem bírta el az iskoláztatás költségeit. Majd repülő szeretne lenni a honvédségben, de nem veszik be. A tőle megmaradt két levél tele van keserűséggel, csalódással és lemondással. „Svindli az egész világ – írja. Nem kíván hazulról semmit, amit talán az is magyaráz, hogy pékként hátul, a sütőoszlopnál dolgozik. Amit lát és tapasztal, arról nem tartja érdemesnek írni, mert „Ami van, az kosz és szegénység. Jó lenne hazamenni, de hát háború van, legfeljebb abban lehet bízni, hogy „ez a piszkos világ egyszer csak elmúlik.
Befejezésül ezt írja a történész Szakály Sándor: ahhoz, hogy megismerhessük a katonák lelkivilágát, a tábori levelezőlapok ezreit, levelek százait kellene alaposan tanulmányoznunk. Az általuk leírtak összevetéséből és elemzéséből tudhatnánk csak meg, hogy mit érzett a katona, és mit várt a jövőtől. A kutatásnak fel kellene ölelnie az 1941-től 1945-ig terjedő teljes időszakot. Meg kellene próbálni bemutatni, hogy a háború menetében bekövetkezett változás miként hatott a katonákra és a családtagokra. Hogyan módosult a katonák harci kedve, milyen félelmeik támadtak, amikor már Magyarország területén folyt a háború, milyen érzések, gondolatok fogalmazódtak meg bennük a német megszállás (1944. március 19.), illetve az 1944. október 15–16-i hatalomátvétel után. Mindezek föltárása nélkül nehezen érthetjük meg a 20. századi magyar történelem legsúlyosabb időszakának mindennapjait.
A magyar, de a nemzetközi katona-lélektani és katonaszociológiai kutatások szempontjából is rendkívül fontos lenne a vázolt kutatómunka elvégzése. Szakály Sándor tanulmányai jelentős segítséget nyújtanak a m. kir. honvédség és a második világháború történetének megértéséhez. Ezenfelül azonban azt is példázzák, hogy mennyire nélkülözhetetlen a tudományos munkában a hűvös ráció mellett az emóció szerepe, ösztönzése, lendítőereje. Ész és értelem – csak a kettő harmóniája hozhat létre időtálló alkotást.


(Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban. Ister Kiadó. Láthatár sorozat. Bp., 1999)



« vissza