Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az érzelmek valósága

Vajon nem pusztába kiáltott szó-e egy október közepe táján megjelenő folyóiratban írni egy dokumentumfilmről, amelyet szeptember közepén láthatott a szerencsés néző a Duna Televízióban? S ismerve a hazai dokumentumfilm-forgalmazási gyakorlatot, legközelebb is csak ott csípheti el a filmet – a szokásos ismétléskor –, mert arra esély sincs, hogy a nézettségi listákat vezető kereskedelmi csatornákon magyar dokumentumfilmmel traktálják a nagyérdeműt. A „közszolgálati Magyar Televízió pedig még azoknak a dokumentumfilmeknek sem biztosít műsoridőt, amelyek gyártásában koprodukciós partnerként részt vett, és esetenként milliókat fordított rájuk. Hogy a sokmilliárdos hiánnyal küszködő televízió miért nem vetíti le azokat a hazai készítésű játék- és dokumentumfilmeket, amelyeknek premierjoga őt illeti, annak taglalásába most nem fognék bele. Pedig úgy sejtem, hogy (még a legalacsonyabb percdíjjal számolva is) a raktáron lévő filmek műsorra tűzésével több megtakarítást lehetne elérni, mint mondjuk a dolgozók tájékozódását segítő sajtótermékek lemondásával.
A fogyatékos emberek társas kapcsolatai, szerelmei hálás témát jelentenek a filmgyártásnak. (Esőember, Az asszony illata, Zongoralecke)
Almási Tamás dokumentumfilmben dolgozta föl a sikert ígérő, giccsgyanús témát: a Szerelem első hallásra egy vak férfi és egy látó asszony mindent elsöprő szerelmének története. Gyanakszik is a néző a film elején, éppen csak megismerkedve a szereplőkkel, hogy a rendezőnek az ózdi szociográfia tízéves, heroikus munkája után talán elege lett a vadkapitalizmus uralta magyar valóságból, és végre valami szépet, emberit, már-már idillit akart látni és láttatni.
Mert valóban szép és megható történet, ahogy a negyvenes éveiben járó két magányos ember egy véletlen – igaz, órákig tartó – beszélgetés után többé nem engedi el egymást. Különös, de végül is hihető, hogy egy komoly, korábban csak a fiáért és a munkájáért élő, elvált asszony feladja hivatást is jelentő egzisztenciáját, csak hogy ápolhassa beteg társát. Tettével nemcsak a józan, számító emberek idegenkedését vállalja, de az anyagi bizonytalanságot, a szűkölködést is. Ráadásul mindezt kamaszodó fiával együtt vállalja, aki szerencsére apai barátra lel a vak férfiban. De happy end még sincs. A történet tulajdonképpen ezután kezdődik.
A filmet nézve hamar rá kell jöjjünk, hogy Almási ugyan témát váltott, amikor két ember legintimebb, legszemélyesebb viszonyaiba enged bepillantást, de szemléletet nem. Itt most az érzelmek valóságáról, mélységéről, összetettségéről van szó. Legyőzheti-e a szerelem az előítéleteket, az egyre veszélyesebben támadó újabb betegségeket, az anyagi gondokat?
Mert a sors kegyetlensége, hogy alig egy évvel a házasságuk után a férfi transzplantált veséje kezdi felmondani a szolgálatot. Újabb veseátültetésre van szüksége. És a feleség – minden orvosi ellenjavallat dacára – úgy határoz, hogy ő lesz az alkalmas donor férje számára. És sikerül – pár hónap múlva az ultrahang már nem mutat ki vesekövet –, a szövetek egyeznek, jöhet a műtét. De a happy end megint elmarad. A műtét sikerül – kezdődik a dráma.
Immár nem a test, a lélek drámája. Az asszony a műtét után döbbenten tapasztalja, hogy bár fizikailag, ha lassan is, de javul az állapotuk, férje nem boldog az új vesével, a meghosszabbított életlehetőséggel, sőt kifejezetten lehangolt, deprimált. Csak nehezen jön rá, nehezen érti meg, hogy Lacit nyomasztja mindaz, amit kapott. Amit ő magától értetődően, természetesen adott, az férjére szinte feldolgozhatatlan súllyal nehezedő áldozat.
Mennyit képes adni az ember önmagából és mennyit tud kapni, elfogadni a másik embertől? Vannak-e és hol a beteg, létezésében másokra utalt ember kiszolgáltatottságának határai, s képesek vagyunk-e ezek érzékelésére? Honnan van s miből táplálkozik ennek a törékeny, látszólag hétköznapi asszonynak hegyeket megmozgató akarása, hite? S honnan a józansága, bölcsessége, amellyel képes elfogadni, hogy a „mi időnk rövidebb. A Szerelem első hallásra két, a rájuk mért megpróbáltatásoktól nem mindennapi ember kapcsolatának olykor iszonyatos nehézségeit, ellentmondásait, egészében talán fel sem tárható mélységeit igyekszik fölmutatni a derű és a boldogság percei mellett. Puritánul, eszköztelenül, de mégis olyan erővel, hatással, hogy a néző nem kerülheti meg az önvizsgálatot, mit tenne ő, mire lenne képes hasonló helyzetben.
A rendező – aki operatőre is a filmnek – nagy empátiával közelít a szereplőkhöz és el is éri, hogy filmben – különösen televíziós dokumentumfilmben – szokatlan mélységekig nyílnak meg hősei. Különös azonban, hogy bár érezni, hogy a film hősei egy-két baráttól eltekintve, lényegében elszigetelten élnek, környezetük nem szólal meg. Nem derül fény az elszigeteltség okaira, csak sejthetjük, hogy a meg nem értés, az intolerancia, a halmozott betegségektől való idegenkedés az oka annak, hogy a házaspár az életben maradásért folytatott küzdelmét lényegében a szűkebb családi és a tágabb társadalmi közeg ellenében vívja. Túlságosan szemérmesen, inkább csak indirekten szól a film arról is, hogy ez a lélekben nagyon gazdag, mindannyiunk csodálatára, tiszteletére méltó család lényegében nyomorog, „ügyeletes, napi gondok között él.
De végül is él, s számukra ez maga a csoda. Ahogyan az, szinte minden szervátültetésen átesett embertársunknak. A napokban zajlott Budapesten a szervátültetésen átesett sportolók világbajnoksága, s olvastam, hogy ilyenkor, amikor kicsit nagyobb figyelem irányul rájuk, mindig megnő a donorok száma. Valószínű, hogy e házaspár megrendítő történetét feldolgozó dokumentumfilm is sok ember szemléletét változtatná meg, sokuk idegenkedését, előítéletét oszlatná el a szervátültetéssel kapcsolatban. S megint ott tartunk, ahonnan elindultunk: felmérhetetlen kár, hogy a magyar televíziózás makacsul elzárkózik az úgynevezett valóságfeltáró dokumentumfilmek sugárzásától, legyen szó akár a társadalom, akár az érzelmek valóságáról.



« vissza