Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Karcolások a semmi jegére..."

A magyar dokumentumfilm egyik revelatív, népszerű irányzata volt a hetvenes-nyolcvanas években az ún. történelmi dokumentumfilm. Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza, Ember Judit, a Gulyás testvérek, valamint Erdélyi János és Zsigmond Dezső, hogy csak a legemlékezetesebb filmek alkotóit említsem, rendkívüli következetességgel és szívóssággal térképezték föl történelmünk úgynevezett fehér foltjait, egyre közelebb merészkedve a már jelenünket is közvetlenül meghatározó eseményekhez.
Tíz esztendeje, hogy bemutatták a Recsk 1953 avagy egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmet, amelynek – s ez példa nélküli a magyar filmforgalmazás történetében – több mint százezer nézője volt a mozikban. S 1989 őszén, a pár évvel korábban szinte konspirációs körülmények között – Népszokások fedőnévvel, kétszázezer forintos előkészítési keretből – elindított film Párizsban Európa-díjat kapott. Hogy mennyire megelőzte korát, s hogy valóban felfedező, tényfeltáró volt a dokumentumfilmezésnek ez az irányzata, azt jól példázza, hogy az 1956-os mosonmagyaróvári sortűzről, melynek pere épp napjainkban folyik, Erdélyi János és Zsigmond Dezső már tíz évvel korábban megrendítő, százhúsz perces dokumentumfilmet készített. A történelmi dokumentumfilm nagy korszaka a rendszerváltást megelőző évtized volt. Joggal mondta Szőts István az 1990-es filmszemle zsűritagjaként, hogy: „Forrásmunkákkal egyenlők ezek a filmtekercsek. A magyar film utolsó évtizedeinek legértékesebb produktumai, hitelesség és bátorság tekintetében túlnőnek a szórakoztató játékfilm féligazságain. A magyar filmnek erre a korszakára büszkék lehetünk, mert bátor kezdeményezésükkel megelőzték az irodalom és a történelem krónikásait. Ezen filmek bemutatását hitelesítő oklevéllel ellátva kötelezővé kellene tenni az iskolai oktatásban.
Ez utóbbi gondolat, amelyet Szőts István mellett már sokan mások is megfogalmaztak, persze csak óhaj maradt. E filmek ma sem hozzáférhetők a nyilvános közkönyvtárak és a videotékák polcain, és a dokumentumfilmek jószerével a televízió reklámok szabdalta műsorstruktúrájából is kikoptak.
A rendszerváltáskor, mivel papírforma szerint megteremtődtek a demokratikus nyilvánosság feltételei, voltak akik azt hitték, hogy nem is lesz többé szükség a történelem elszánt kutatóira, Szerencsére mégis megalakult az ún. Történelmi Film Alapítvány, amely ugyan folytonos támadások kereszttüzében és igen szűkös anyagi keretek között, de mégis támogatta a történelmi tárgyú dokumentumfilmek születését.
Számos, tartalmilag revelatív, korábban tabunak számító témát dolgozott föl hatásosan Ember Judit (A snagovi gyerekek), Sára Sándor (Asszonyok a lágerban,) Gulyás Gyula és Gulyás János (1956-os deportálások,) Domokos János (Tartsd eszedben), hogy csak az évek múlva is emlékezetes filmeket említsem. Megszaporodtak azonban a csupán leckefelmondó, az eseményeket elbeszélő portréfilmek, különösen az 1956-os forradalomról. A kilencvenes években a történelmi dokumentumfilmek már jóval ritkábban tudtak katartikus, művészi erővel hatni, mint a korábbi évtizedekben.
Még inkább adós maradt azonban a dokumentumfilm a rendszerváltás, a „velünk élő történelem bemutatásával. Az évtized fordulóján még készült néhány dokumentumfilm az eseményekkel szinkronban, például Szobolits Béla „Kizárt a párt, Káldor Elemér „Ez a harc lesz a végső, Fekete Ibolya, „Az apokalipszis gyermekei, de az évtized második felében a dokumentumfilm témaválasztásában már tüntetően kerüli a politikát.
Ennek oka valószínűleg az értelmiség rendszerváltás utáni helyzetében keresendő. E helyzet lényeges eleme, hogy 1989-ben az értelmiség a szellem erővonalai helyett a pártok törésvonalai mentén sorakozott föl, s ez megnehezítette számára, hogy meg tudjon felelni értelmiségi hivatásának. Hiszen Umberto Ecóval szólva: „Az értelmiségi szerepe abban áll, hogy felkutassuk a kétséget és megmutassuk. Az értelmiségi legfontosabb kötelessége, hogy kritizálja saját útitársait.
Direkt politikai tartalommal legfeljebb néhány, halottainkról szóló portréfilmben találkozhatunk. E filmek közös tulajdonsága többnyire a tárgyukhoz fűződő lojalitás.
Pontosan tetten érhető a lojalitás Umberto Ecótól idézett problematikája a Solt Ottíliának emléket állító filmben. (Ottília, rendezte Elbert Márta, 1998) Ha az alkotók következetesek, a filmnek föl kellett volna mutatnia értelmiség és erkölcs, erkölcs és politika nem konfliktusmentes viszonyát, ráadásul itt és most. De a film sajnos megmarad azon a szinten, hogy Demszky Gábor kijelenthesse, Solt Ottília politikus maradt a Parlamenten kívül is, mert az alkotók félelmükben, hogy „elárulják elvbarátaikat, nem konzekvensek, és nem néztek a mélyére annak az egyébként nagyon izgalmas és sok tanulsággal járó kérdésnek, hogy miért nem tudhatott ez az igen nagy felelősségérzettel és kétségtelenül karizmatikus személyiséggel rendelkező asszony pártpolitikusként is érvényesülni. Szép és udvarias film tehát az Ottília, de az udvariasság nem esztétikai kategória, s bizony a néző csalódott, látva a megkerült, elmaszatolt konfliktust. Erdélyi János Csengey Dénest megidéző filmje, „A kétségbeesés méltósága is mélyen lehetőségei alatt maradt. Csengey a rendszerváltás emblematikus személyisége, első halottja volt, akinek vonzó, ellentmondásokkal terhelt karaktere, tragikusan rövid élete alkalmas lett volna az értelmiség drámai megosztottságának bemutatására. Egy kis magyar önvizsgálatra. Hiszen a megszólaltatottak szinte mindegyike Csengey barátja volt, s ma már különböző szekértáborokból lövöldöznek egymásra. Helyette emlékeket vonultat fel a rendező, véget nem érően, de anélkül, hogy ezek az emlékek konfrontálódhatnának egymással, akár csak a nézőben, is vagy értelmezhetnék önmagukon túli jelentőségüket. Fölvonultatja a film a magyar értelmiség reprezentánsait. Megszólal mindenki, ismét – Szerb Antallal szólva „udvariasan mint egy orgyilkos –, de a tiszteletkörökön csak ritkán üt át valami személyes, valami érvényes vagy igaz.
Hallgatva a többnyire egymás mellé beszélő kor- és pályatársakat a filmben is felvillanó Tóth Erzsébet verse jut eszembe: „És másnap megint a duma, /Jó kis dumálgatások, csúszkálások a jégen, / Sőt csodás piruettek, /Karcolások a semmi jegére. / Amiről szó volna, / néhány méterrel a jég alatt van.
Üdítő kivétel ebben a begörcsölt közéletben Xantus Krassó Györgyről készített portréfilmje. Xantus szabadon közelített hőséhez. Tehette ezt azért is, mert Krassó valóban kívül és felette állt mindenféle intézményes politikának. Az alig félórás, könnyed, játékos film hitelesen idézi meg Krassó alakját, szellemiségét, jóllehet a szellemidézés fikciós jeleneteivel feszegeti a dokumentumfilm határait. De miért volna ez baj? Hiszen „az esztétika szabályait megtörni mindig tisztességesebb, mint betartani – írta B. Nagy László, talán épp a „Lehet-e remekmű a riportázs? című dolgozatában.
A Krassó-portré azonban csak a szabályt erősítő kivétel, amely nem változtat azon, hogy Magyarországon valóban csak „kétféle politikus van. Aki már beszélgetett Szenes Andreával, és aki még nem, de egy sincs, akiről hiteles, érvényes, a „diplomáciai érdeket és a pillanatot túlélő film készült volna. A politika a talk show-k és a riportműsorok világában jelenik meg csupán.
Ahogy – érthető okok miatt – nem volt film arról, hogy negyven évig itt voltak az oroszok, úgy nem készült arról sem, hogy elmentek, és mi maradt utánuk. Nincs film a taxisblokád polgárháborús hangulatú őszéről és arról az egészen különös történelmi pillanatról sem, amit Antall József halálakor élt meg az ország. És nincs hiteles, a médiaközhelyeken átsugárzó film magáról Antall Józsefről sem, öt esztendővel a halála után. Árulkodó jelenség, hogy a hatvanötödik születésnapja alkalmából sugárzott televíziós műsorok közül az egyetlen értékelhető az volt, amelyikben egy kormányülésről készült amatőr videofelvételen láthattuk a miniszterelnököt. És nincs film, az én ügynök voltam, te ügynök vagy, ő ügynök lehetett volna címmel folyó nemzeti kiszámolós játékról sem, holott ennek tisztázása nélkül – mint azt legújabban Tar Sándor és Kenedi János levélváltása bizonyítja – még csak esély sincs a katarzisra, a nemzeten belül folyó hidegháború abbahagyására.
Talán elszámította magát Lengyel László, amikor kuratóriumi elnökként 1993-ban így nyilatkozott. „Őszintén bízom benne, hogy a magyar filmnek ebből a mostani nehéz vajúdásából két-három éven belül születik néhány jó film. Amikorra kilazulnak a társadalmi görcsök, amik az átalakulás velejárói s amelyek miatt a napról napra történő és változó dolgokat oly nehéz megragadni, mire a kilencvenes évek második felére tisztázódik, hogy min is estünk, át s valaki ezt meg tudja csinálni filmen – az hihetetlenül érdekes lesz.
Érdekes lenne – de a dolgok mai állása szerint inkább arra számíthatunk, hogy néhány évtized múlva eljön majd a történelmi dokumentumfilm új reneszánsza, amikor a technikai fejlődés jóvoltából már tökéletes minőségben megőrzött videofelvételek segítségével kutatják ifjú filmesek, hogy kik voltunk és kik lehettünk volna, ha élni tudunk az évezred utolsó évtizede által kínált valóban történelmi lehetőséggel.



« vissza