Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A szibériai borbély

Most, hogy Kern András slágert szentelt a témának – nyugodtan bevallhatom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években olykor nem csak jól éreztem magam Moszkvában, mert a Tagankán láttunk valami szépet s a novogyevicsi kolostor napfényben égett, de mivel ezek voltak azok az évek, amikor a filmművészetnek elkötelezett kritikusok vigyázó szemüket már nem Párizsra, de Moszkvára vetették, alapvető filmélményeim egy részét is itt szereztem. Nemzedékem viszonyát az orosz-szovjet kultúrához, elsősorban a filmművészethez, a slágernél kicsit mélyebbre ásva, Szilágyi Ákos fogalmazta meg, 1986-ban.
Akár a múlt század végének európai olvasója a korabeli orosz irodalomra, éppoly irigységgel és kétkedéssel vegyes csodálattal tekintünk ma is az utolsó évtizedek nagy szovjet-orosz filmjeire. Hogyan lehetségesek ezek a filmek egyáltalán? S nemcsak azt kell belátnunk, hogy a technológiai fölény nem feltétlenül jár együtt a művészeti kultúra fölényével is, hanem azt is, hogy a nagy művészet kifejlődésének nem a politikai cenzúra az első számú akadálya (amivel természetesen nem a cenzúrát akarjuk dicsérni). Hogyan lehetséges, hogy miközben „itt egy „istentől elhagyott és az istenhelyettesítésektől is megcsömörlött, erkölcsi mértékét vesztett világ káoszában a művészet ironikus felmorzsolódásának vagyunk tanúi, „ott, abban a másik, Ázsiával határos Európában – s éppen az ideologikus kötöttségektől legszabadabb művészek és gondolkodók – változatlanul hisznek az emberi létezés erkölcsi tétjében, s olyan „anakronisztikus értékekre hivatkoznak, mint a jóság és igazság, mint szeretet és együttérzés?
Kétségtelen, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai új hullám sorozatában a szovjet volt legtovább életképes. A hatvanas évektől folyamatosan felszínre került tehetségek – Tarkovszkij, Mitta, Panfilov, Sepityko, Klimov, Joszeliani, Nyikita Mihalkov, Alekszej German, Vagyim Abdrasitov –, még akkor is szuverén nemzeti filmművészetet tudtak teremteni, amikor a magyar vagy a cseh új hullámnak már csak a legendája létezett. Andrej Tarkovszkij mellett az Etűdök gépzongorára 1976-os bemutatásától kétségtelenül Nyikita Mihalkovnak adóztunk legnagyobb bámulattal.
Mihalkov rendkívüli tehetsége – amelyet az Öt este, a Pereputty és az Oblomov néhány napja című filmekben is bizonyított, azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a politikai cenzúra helyét felváltó piaci cenzúrával dacolni tudjon. Az út, amelyre a rendező a Csalóka napfénnyel lépett, a történelmi melodráma műfaja az Oscar-díjhoz elegendő volt ugyan, de művészi szempontból zsákutcának bizonyult.
A szibériai borbély története, bár csak húsz évet ölel fel, igen kalandos. Egy amerikai hölgy – akinek csak szép kezét és míves karkötőjét látjuk – 1905-ben levelet ír, egy amerikai katonai akadémián tanuló fiának. A fiú épp büntetésben van, mert nem hajlandó őrmestere parancsára megismételni, hogy „szarok Mozartra.
A levélből megtudjuk, hogy írója 1885-ben Chicagóból Moszkvába utazott, hogy segítsen pénzt szerezni egy különc megszállott nagy teljesítményű fakitermelő gépének kivitelezéséhez, magától a nagyhercegtől. A terv, mivel a hölgy adottságai kitűnőek – fölöttébb szemrevaló külső, helyzetfelismerő képesség és csöppnyi vagy nem is olyan csöppnyi gátlástalanság –, nem látszik kivitelezhetetlennek. Már a vonaton megismerkedik a cári katonai akadémia egyik kadétjával, Andrej Tolsztojjal, s most már sima, bár kissé csúszós út vezet a táncparketten keresztül az öregedő, de azért elcsábítható Radlov tábornok szívéhez.
Radlov tábornoktól már nincs messze a nagyherceg, de sajnos szélhámosnőnk szerelmes lesz az úton megismert kadétba. Ő is a szélhámosnőbe. A baj csak az, hogy Radlov tábornok épp Tolsztoj kadétot kéri meg, legyen segítségére a szépséges Jane kezének megkérésében, mivel az ő angolsága nem tökéletes. Tolsztoj kadét azonban az igazságot választja és saját érzelmeit közli az ámuló hölggyel.
Jane, bár feltárja választottja előtt nem szeplőtlen előéletét, s biztosítja igaz szerelméről a fiút, továbbra is kétértelműen viselkedik féltékennyé téve szerelmesét. A féltékenység eszét veszi a fiúnak, s rátámad a tábornokra. Innen már egyenes út vezet a koncepciós perig, melyben a fiút kényszermunkára és száműzetésre ítélik. Jane szerelmes és bűntudatos, ezért feleségül megy az öreg feltalálóhoz, hogy amikor kész a nagy mű, – a gép neve Szibériai borbély – amivel a Csendes óceánig kivágható az erdő, beutazhasson Szibériába, és megtalálja Andrejt. Andrej azonban már nős, több gyermek apja. Jane-nek nincs szíve feldúlni a családi békét ezért csak a mozinézők tudják meg az utolsó negyedórában, hogy a Mozartért bűnhődni is kész fiú apja az orosz kadét.
Ki is lehetne más? Hiszen a filmből megtudjuk, amit eddig is sejthettünk, hogy „Oroszországot ész nem érted…, továbbá, hogy ez egy „hatalmas, rejtélyes és furcsa ország, ahol „lopnak, csalnak, hazudnak, de az adott szó mindennél többet ér, valamint kiderül az, hogy mennyit ér egy ember élete, attól függ, hogy kié. Míg a Csalóka napfényben a történelem, sötét, démonikus erőként nehezedett az egyébként boldog, harmonikus életet élő oroszokra, addig ebben a filmben már egyenesen az orosz néplélekből következik, hogy emelt fővel bűnhődjön soha el nem követett bűnökért. A koncepciós per, miszerint Andrejt a nagyherceg elleni merénylettel vádolják, amit Radlov megakadályozott, ugyanolyan mélységgel és alapossággal ábrázoltatik, mint a Megbocsátás napja és a többi bemutatott orosz népszokás.
Elhisszük Mihalkovnak, hogy az oroszok rajonganak Sándor cárért. Mi több meg is értjük őket. Egy vonzó, határozott, delejes tekintetű, ráadásul okos cár fehér lovon, ölében a koronaherceggel. A tisztavatás jelenete után nincs az a néző, aki ne gondolná, hogy az oroszoknak a legkedvezőbb történelmi alternatíva valószínűleg a Romanov-ház restaurációja lenne.
Mindezt olyan nagy léptékű, fantasztikus „tálalásban látjuk, hogy kétségünk sincs, itt a brezsnyevi újmonumentalizmus valamiféle reinkarnációjáról van szó. Igaz, angol és francia pénz is van a filmben, de Bondarcsuk Háború és békéje óta alighanem ez a legnagyobb költségvetésű orosz produkció. Negyvenmillió dollár. És Mihalkov kitűnő kereskedő. Ennyiért már minden néző azt kapja, amit akar. A háromórás produkcióban van történelmi kalandfilm, vígjáték, melodráma, sőt Jane szibériai látogatásakor még kis thrillerbetét is. Az igazsághoz tartozik, hogy ez a színpompás, kavargó stílusgyakorlat-egyveleg profi módon van elkészítve. Profi színészekkel – Júlia Ormond, Richard Harris, Alekszej Petrenko –, akik közül csak Oleg Menysikov kadétja nem elég meggyőző, ráadásul túlkorosnak is tűnik kicsit az ártatlan, hamvas ifjúságú kadéthoz képest. Pavel Lebesev kamerája gyönyörűen fényképezi a legendák és mítoszok Oroszországát, éppen olyanra, amilyen soha nem volt.
A monográfiában, amely még a nyolcvanas években jelent meg Mihalkovról, az Idegenek közöttről azt írja a kritikus: „Az első filmes rendező jeles eredménnyel vizsgázott, de még nem saját összetéveszthetetlen – mihalkovi világát elevenítette meg előttünk. Mindent tud, amit kell, ám azzal egyelőre nem szolgál, amit csak ő tud. Különös, de a Szibériai borbélyról, tizenkettedik játékfilmjéről is csak ezt tudom mondani: Mihalkov mindent tud, amit kell, csak saját, összetéveszthetetlen mihalkovi világa hiányzik a filmből. Már nem szolgál azzal, amit csak ő tudott.



« vissza