Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Az idők foglyai

Magányos, önégető, gyógyíthatalan sebek hajszolta férfiak, a Szászok három – négy – nemzedéke, akik szerelmet, asszonyt, gyermeket maguk mögött hagyva élik szorongó, menekülő életüket a Kárpát-medencében, Közép-Európában, a Balkánon. Egyke fiúgyermekek, akikben ismétlődik a sors: árván vagy félárván, apát keresve, anyát keresve gyötrik magukat s szerelmeiket: árvát hagynak maguk után vagy félárvát. Korán, meddő szerelemben magukra maradt asszonyok. Meggyötröttek és megalázottak, kemények és gyengédek, akik egyetlen fiuk boldogulását áhítják a mostoha időben.
Mindez hangozhat egy romantikus családregény összefoglalásának, de legalábbis a sodródó egzisztencialista sorsokat idézi fel a vájtfülű számára. Mert a manapság korszerű esztétika szerint ilyen történetek korunkban nincsenek, semmilyen történet nincsen. Úgymond, töredékeket láthatunk, amelyeket értelmezni próbálunk. Sors, magány, szenvedély eszerint mind egy régi stílus, egy régi mentalitás szótárába valók. Komolyan ilyesmiről ama hivatkozásbéli Európában ma nem divat beszélni.
Tolvaly Ferenc regényének nyitó jelenetében egy férfit orvlövész sorozata kaszál le, a Szarajevó fölötti hegyoldalon. Aki golyók felverte kis portölcséreket, s körülöttük a hirtelen csendet és hiányt így írja le, az látott ilyen halált. És láttak mindazok az újságírók, filmesek, akik korunk szellemiségét nem olvasatokban keresték az elmúlt évtizedben, hanem Temesvárott, Bukarestben, Szarajevóban, Koszovóban. Így haltak meg az ő riportalanyaik, barátaik, s végül, esetleg, ők maguk. Ezek a halálok persze valóban csak villanások, töredékek maradnak a híradásokban. Mégis, annak, aki ott van, igen valóságosak. Talán annak is, aki televíziós tudósításban látja őket. Negyvenöt év európai békéje után sértően, tolakodóan valóságosak. Író kell ahhoz, hogy a bennük kereszteződő sorsokat – az áldozatét és a gyilkosét, a szemtanúét – felfejtse. A történelmi botrányban meglássa a történeteket.
Az élet ismét másfelé mozdult, mint a tegnap filozofáló entellektüeljei. Akinek éberek maradtak az érzékei, megsejthette, hogy ez a viharos kilencvenes évtized fel fogja támasztani a nyers és egyszerű történeteket, s velük felfeslenek a hiteles emlékezet szálai is. És azok az írók fogják feltámasztani őket az irodalomnak, akik jó ösztönnel, igazságszomjjal vagy csak kalandvágyból elmennek oda, ahol a nyersen bonyolult dolgok történnek, elsöpörve a kényelmes elmélkedéseket a történelem és a történet haláláról. És aki eljut
oda, e helyszínek valamelyikére, s onnan néz vissza az évszázadra, az folytonosságokat, vezérfonalakat lát meg, amelyek közt éltünk, de nem láttuk, vagy letagadtuk őket. Vagy nem beszélhettünk róluk. Aki elmegy oda, vagy éppen onnan származik, aki az emlékeket megtalálja, az tudja, hogy az örökre és a soha nem csak a politikában érvénytelen, hanem az egész létezésben.
Igazi történet, látványos halál tehát most is van, volt, Délkelet-Európában, mégpedig túl sok. Aki elment a helyszínre, ezt hamar megérezte. Kőbányai János mondja
Szarajevói jelentés című könyvében egy fiatal írónőnek: „Ha hallgatsz az idősebbre, fogadd el tőlem: az irodalomnál fontosabb az élet. Ha van lehetőséged, ragadd meg, és menj el innen, leginkább a saját életedért vagy felelős. Eleget láttál, tapasztaltál. Mire megy a világ egy halott kezdő íróval?
Tolvaly Ferenc hősének látószögéből – a szarajevói hegyoldalból – nézve vissza a huszadik századra, mindig is ez volt az erősebbik valóság. A történelem metafizikai rosszá lett valósága. Ezek az ismétlődő magányos sorsok, kollektívumok nevében megtört sorsok jelentik a befejeződő századot, Tolvaly huszadik századát ebben a regényben. Beteljesületlen halálok – mert aki szemtanúja lett Szász Albert halálának ott a napfényben, túl közelről, de mégis túl távolról, az nem más, mint saját fia, Róbert, aki lekéste a randevút s vele a saját halálát is. A randevú az egymásra találásé lett volna, mert Róbertben éppen most vált bizonyossá a sejtés, hogy szarajevói kalauza, a müncheni televíziós, akit a golyó megtalál, nem más, mint saját, 1968-ban disszidált és halottnak hitt apja. Akivel előző este ismerkedett össze egy bárasztalnak használt sírkő felett, melyen ez a szó áll: SZASZ. Mint később kiderül, a század elején a Balkánon eltűnt „bolygó hollandi, a Szász dédapa sírköve felett.
Bárasztal és sírkő – igen, a háborús Szarajevó régi hegyoldali temetőjében sátort húzott fel egy fatalista bármixer, és a harc szüneteiben nála verődik össze egy-egy műgonddal kevert italra a médiakalandorok sokajkú hada, szerb harcosok és kétes egzisztenciájú városlakók. Néha arra téved egy kósza szerb repeszgránát – ilyenkor tekintet nélkül nációra, vér folyik, halott marad a színen és csonkolt sebesült. A törzsközönség ezt megszokta már. Akik pedig még inkább rászoktak az élet (és a halál) durva ízeire, a vér szagára a kettészakított városban, azok tiltott pitbullviadalra gyűlnek össze egy eldugott, éjszakai udvaron.
Látható, Tolvaly regényében nemcsak a sorsok végletesek, de a színek is. Az emberi kapcsolatokban erőszak és indulatok dúlnak, fojtott némaság és sikoly végletei. „Ebben a nyomorult és reménytelen történetben a gyengédség ritka, a szeretet megnyilvánulásai suták, elkésettek. Ezt a végletes élményvilágot visszafogott nyelv ellenpontozza, és kamera-látás távolítja elviselhető messziségbe az olvasótól. A könyv prológusában Szász Róbert elmondja, hogy tulajdonképpen forgatókönyvet írt, de egyelőre nem mer filmet csinálni belőle: „annyira személyes, időnként annyira fájó, amit meg szeretnék ragadni, hogy nem szívesen tárnám mindezt a stáb elé. A forgatókönyv minősítés persze félrevezet: a regény nyelve többnyire szenvtelen, de igen kimunkált, igényes nyelv, a művelt erdélyi beszéd eleven mondatritmusaival, hangzásaival. Tolvaly, a költőnek indult dokumentumfilmes, tudja, hogy „Képpel mindent el lehet mondani, de nem mindent képpel lehet a legpontosabban elmondani. Létezik olyan, amit a leghatásosabban csak leírni lehet.
A dédapa, a bohém hajós, a buja, kecses, századfordulós Szarajevóban az egzotikum kalandját és lebegő békéjét választotta. Fia, Ferenc, haditudósító lesz az orosz fronton: a cinikusan halálba küldöttek egyike, aki lelki rokkantként tér vissza a Trianon-elszakította felvidéki szülőfalujába, Füzérkajatára, édesanyjához, másodrendű állampolgárnak az egykor tekintélyes úri villába. Felesége prostituált lesz valahol a nagyvilágban, és Ferenctől egy másik megalázott és kihasznált nő fogan fiúgyermeket, Albertet, a második világháború küszöbén. Az anya megszökik a szülés előtt, Ferenc pedig, akinek emblematikus állata a sas, belehal a második trianonba. Albert nevelőotthonban nő fel Budapesten. 1968 egy augusztusi éjszakáján feleségével, a várandós Lolával, Isztriából átúszik az olasz oldalra – de elveszítik egymást. Lolát a jugoszláv határőrök kihalásszák, hazatoloncolják. Börtönbe kerül, itt szüli meg Róbertet. Albert eljut Münchenbe, megtalálja szép, beteges, szeszélyes édesanyját. A kábítószer-kereskedelembe keveredik, maga is drogosként. Egy televíziós megbízás, és egy Münchenben dolgozó, szarajevói magyar pszichiáter szabadítja ki a kábítószer és a hálózat világából. Fia, Róbert, anyjával él Budapesten. Nagyratörő újságíró vidéken, majd a fővárosban. Az ő Lolája súlyosan neurotikus színésznő, akivel a verekedésig fajuló részeg viták után tud csak szakítani. Külpolitikai tudósító lesz a magyar televíziónál, s így jut el Szarajevóba évtizedünk közepén. Ő lesz a krónikás – családi örökségül először nagyapja, Ferenc naplója jut el hozzá, majd pedig, Bor doktortól, apja, Albert skizoid kábítószeres lázálmainak leírása. Ezekben az álmokban énjének különböző arcaival viaskodik Albert, Aqualung, egy alteregókban felbukkanó „városi indián képében. Más víziókban meg 1968-ban elveszített feleségét és gyermekét keresi kétségbeesetten, ismeretlen bérházakban.
Ezek az egymáson láthatatlanul átindázó, sorsmotívumokat és jeleneteket, mondatokat ismétlő élettörténetek úgy bontakoznak ki, hogy Tolvaly párhuzamosan futtatja őket a narrációban. Az egy-két-négyoldalankénti váltások, a kétféle bevágott naplóanyag először csak képi és nyelvi textúrát teremt. A fantasztikus ismétlődéseket, egybeeséseket a narráció töredékessége, disszonáns képisége hitelesíti. Fokozatosan formálódnak ki a személyiségek és történetek s velük az író pszichéjének mélyrétegei. Ahogyan illik: a könyv végére, s még inkább, a második olvasásra. A bravúros flashback-technika négy idősíkot csúsztat egymásra, s ez nehéz próbának teszi ki az olvasót. Ily módon a
Magányos évszázad, töredékességével, elhagyásaival, hang- és szemszögváltásaival kielégíteni látszik a posztmodern igényeket is. Mondatai rövidek, s igen ritka köztük az alárendelő szerkezetű. A leírások forgatókönyvi jelenideje elidegenít. A lelkiállapotok bensőséges ábrázolását, a bonyolult érzelmek és lelkiállapotok közvetlen kifejtését ez a stílus elhárítja. Mégis, végeredményben a regény túllép a töredékességen, konvergencia működik benne, egésszé rakja össze az utalásokat, képeket, monológokat és rövid párbeszédeket, a rejtvény darabjait.
Az egyéni sorosok egybekapcsolódnak, és világos lesz, hogy a négy idősíkot, a négy szólamot egyetlen metafizikaivá lett erő mozgatja: a történelem. Mégpedig annak sajátos huszadik századi formája, a kisebbségi létezés:
„Nem éltem Komáromban, Kolozsváron, de laktam eleget albérletben. Ne dudorásszunk, kérem, a fürdőszobában! Ne hozzunk esti traccsolásra barátot, ne hozzunk szerelmet, rokont se! Ha mégis, úgy időben jelentsük be, kérjünk engedélyt. Nem tudtam, hogy ezek a kérdések – hogy is mondják? nemzetiségi? kisebbségi? nemzeti kisebbségi ügyek? – nem tudtam, hogy érdekelnek. Mint kiderült, nemcsak érdekelnek, érintenek is. És kit nem érintenek?
Valóban, kit nem? Hiszen nemcsak Szász Ferenc lett „albérlő a szülőfalujában Trianon következtében, akivel kedvére packázik a szlovák rendőr. Éppígy albérlő Albert, aki Budapesten nem kaphat Nyugatra szóló útlevelet. Albérlő Róbert is, akit arra kényszerítenek zsarolással és erőszakkal a kádári titkosrendőrök, hogy „jelentsen a főnökéről. Ennek a kisebbségiségnek két determinációja van. Az egyik a trianoni, amelyről egy idézett, talán 30-as évekbeli elemzés azt mondja, hogy az új nemzetállamok egyenként mind „rosszabb nemzetiségi statisztikát mutatnak fel, mint az előzők, vagyis a Monarchia és a török birodalom. „Ráadásul hihetetlen erős bennük a sovén /…/ eszmeiség. A másik determináció a kommunista rendszer, amelyben a többség válik – nem nemzetiségi alapon – kisebbséggé.
E két determináció markában vergődnek a Szászok, büszke és sebezhető férfiak és szívósabb, helytálló anyáik. Szarajevó ebben a könyvben jelképe annak a soknemzeti együttélésnek, amely az első világháború előtt a Habsburg- és a török birodalomban egyaránt virágzott, s rövid ideig a titói Jugoszlávia egyes vidékein is. Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, Dalmáciában, Boszniában. Így ír Tolvaly erről a Szarajevóról:
„Nem mondhatjuk, hogy a béke, a megértés mindig teljes volna. Nem. Hegyes, karsztos vidék ez, karsztos és kemény az itt lakók lelke is. Erre bizony csak nagyritkán nyugszanak emberöltőnél hosszabb ideig a fegyverek, a férfiak gyakran ölnek, s ha ölnek, mindig csúnyán ölnek. Mégis, néha olyan áldottnak tűnő esztendők sorjáznak, amikor a támadás és védekezés kialakította évszázados reflexek, a gyávaság és vakmerőség tradíciói megkopni, már-már elenyészni látszanak.”
Az Erdélyben született, Münchenben diplomázott, Budapestre tíz éve költözött Tolvaly Ferenc ezeket a determinációkat sokkal keményebben és plasztikusabban fogalmazza meg, mint az eddigi pályájukat Marosvásárhelyt vagy Pozsonyban vagy Budapesten élő középnemzedéki kortársai. Nyugati, bajor neveltetése s a távolság segített neki abban, hogy érzelgősség és elkenések nélkül, higgadtan és könyörtelenül fesse fel azt, ami fáj, ami fájt. Néven nevezi, felmutatja a jelenségeket, amelyek Közép-Európában és a Balkánon jó évszázada pusztítják a multikulturalizmust, az identitás méltóságát, a társadalmi változatosság teremtő erejét. Az ő évszázadának valódi hőse – aki a regényben csak hivatkozásként szerepel – Esterházy János, akit a szlovák és szovjet kommunisták bebörtönöztek, mondjuk ki, megöltek. Mert nyitott és felelős ember volt.
Tolvaly regényalakjai nem értik meg a pusztítást, nem bocsátják meg az elhurcoltakat és a holtakat, sem a magyarokat, sem a zsidókat, sem a németeket, sem a bosnyákokat. De ettől nő még inkább az ember fölé ebben a könyvben, valamilyen protestáns- ószövetségi hatalomként, a metafizikai rosszá lett történelem. A Szászokban a vereség és veszteség sajgása eltompítja a transzcendens dimenziót. Felemelkedést, oldódást, extázist csak a szerelemben találnak, rövid időre. Istenre gondolnak ugyan, de csak úgy, mint aki magára hagyta ezt az elvetemedett világot. Ahogyan a füzérkajatai plébános mondja Szász Ferencnek:
„Az emberek nyugodtan elkövethetnek bűnöket, nyugodtan vétkezhetnek, járhatnak tévutakon. Isten sok mindent elvisel. Egy csöppet sem sértődős. Nem hagyja el őket. De ha az emberek közönyössé válnak, he nem szeretik többé egymást és részvétlenekké lesznek, nem érzik magukat elkötelezettnek és felelősnek egymásért, ha üresen járó masinákká változnak – akkor bekövetkezik, amiről a Biblia hallgat /…/ Akkor eljön a szörnyűségek szörnyűsége.”
Akkor, olvassuk Szász Albert naplójában, „meghal a Jóisten”.

(Tolvaly Ferenc: Magányos évszázad. Budapest, 1999, Officina ’96 Kiadó)



« vissza