Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Samu Géza magányossága

Ebben a megváltozott világban, amikor a művelődési házak mint ittmaradt dinoszauruszok funkció nélkül vegetálnak, s keresik a módját, hogyan tarthatnák életben túlméretezett testüket, nehéz elképzelni, hogy Samu Géza művészi pályáját 1971-ben egy művelődési házban megrendezett kiállítás indította útra. Az pedig szinte hihetetlennek látszik, hogy az isten háta mögötti pesterzsébeti Vasas Művelődési Központban rendezett tárlatról annak idején három országos újságban is megjelent méltató műkritika. A Népszabadság akkori műkritikusa, Rózsa Gyula már cikkének címében felszólította a közönséget (a cikk a Világ Ifjúságában jelent meg), hogy „Ismerje meg Samu Gézát”, s legyenek részesei egy fiatal művész fölfedezésének. Miután bemutatta Samut, részletesen elemezte munkáit (helyet is talált szobrainak: éttermek, középületek belsejében. Ez a kívánság azóta sem vált valóra…), megjósolta, hogy a fiatal pályakezdő művész igazi, jó művésszé érik. Nem volt nehéz dolga, hiszen cikkét megelőzte az Új Írás, ahol nem kisebb személyiség ismertette Samu Géza művészetét, mint Juhász Ferenc, az Élet és Irodalomban pedig Szabó György voksolt tehetségére. Csányi Miklós is már elkezdte a forgatni azt a nagyszerű portréfilmet, amely az akkor még ismeretlen pályakezdő fiatalt költői magasságba emelte. Szerencse, hogy így történt, hiszen a művészi pálya döbbenetesen rövid idő múlva véget ért. Mindössze húsz esztendő állt rendelkezésére Samu Gézának arra, hogy beírja a nevét a magyar szobrászat nagy egyéniségei közé, s ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy bármennyire szorgalmas volt is, soha nem ontotta magából a műveket. Nekünk tehát kétszeresen is óvni kell azt, amit ránk hagyott.
A sokévi hányattatottság után, a – barátok által – létrehozott Samu Géza Alapítvány munkája eredményeként – elsősorban Balipap Ferenc és Kő Pál éveken át tartó igyekezetével – most végre úgy látszik, ez is megoldódik: Pécsvárad méltó helyet biztosít a szobroknak egy barokk műemlék épületben, és rövidesen állandó kiállításon láthatjuk Samu Géza munkáit. Ugyancsak az alapítvány következetességének és kitartó munkájának köszönhető, hogy a múlt évben megjelent Kozák Csaba nagymonográfiája Samu Géza munkásságáról. A kötet átfogóan mutatja be és értékeli Samu Géza szobrait, és közli a fontosabb interjúkat, amelyek annak idején készültek vele, s tartalmazza a barátok emlékezéseit. Kísérője volt annak a nagyszabású kiállításnak, amelyet 1999 augusztusában a Kiscelli Múzeum kápolnájában rendeztek Samu Géza legfontosabb műveiből.
A többrétegű emlékezés alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljuk, vajon mi tette egy csapásra ismertté és elismertté, minek köszönhette, hogy jóllehet semmilyen előzménye nem volt annak, amivel jelentkezett, ahol csak megjelent, nem csupán elfogadták, de szerették is munkáit? Éppen úgy vonatkozott ez a falubeliekre, mint a művésztársadalomra. Samu Gézának éppúgy respektusa volt itt is, ott is. A falusiak látták, amint továbbra is a szőlőben dolgozik, felismerték a szobrokban a mesteremberek szakszerű fogásait, a kivájt teknők szabályosságát, a lakatosmunkák, vasalások zsanérok pontos illeszkedését. Az elvégzett munka komolyságát érezték a hatalmas tönkök megformálásában, ugyanakkor a falusi embernek soha nem volt gondja azzal, hogy fölismerje a tájakban rejlő költészetet, képzeletét éppúgy meglódította egy furcsa földrajzi képződmény, hegycsúcs, vagy szikla, éppúgy kibontotta belőlük a mesét, mint a ház körül látható tárgyakból. Miért okozott volna gondot akkor, ha mindezt megtárgyiasítva, megformálva látja?
Elfogadta szobrait a szakma is, holott Samu Géza autodidaktának számított, művészeti tanulmányai mindössze a Pécsi Művészeti Gimnázium négy évére szorítkoztak. Bár fölvették a budapesti Iparművészeti Főiskolára, azt rövidesen otthagyta. Csalódva távozott a győri Hittudományi Főiskoláról is, amivel az Iparművészeti Főiskolát fölcserélte. Népszerűségét mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy néhány év múlva ő lett a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnöke. „Ő volt az egyetlen, akinek nem voltak ellenségei” magyarázta a választást egy pályatárs.
Csányi Miklós portréfilmjében van egy nagyszerű képsor, amikor Samu Géza a hátán viszi az egyik szobrát, a Szarvasteknőt. A szobrász alakja valósággal eltűnik az öblös tárgy alatt. Háta meggörbül, feje előrehajlik – egy ilyen nagy méretű tárgynak a súlya is tekintélyes –, csak két lába lóg ki a teher alól, s mint domború hátú szarvasbogár, úgy halad előre. Gyönyörű képsorok. Jelképes képsorok: nem pusztán a megtett utat jelképezik, benne foglaltatik a művész magányossága is.
Mindenkinek megvan a maga Samu Gézája, mindenki más képet őriz róla. Csöndes volt, kevés beszédű, mégis erőt sugárzott, így jellemzi egykori barátja. „Két elem tűnt föl az első pillanatban, írta róla Sümegi György sajátos félszegsége, őszinte sutasága és az a személyiségjegyként összeforrott, meleg-mély bizalmat árasztó, s egyúttal valamiféle visszafogottságot is sugalló tekintet, amely szeretetre vágyó személyiséget takart.”
Biztosak lehetünk benne, hogy személyisége is hozzájárult ahhoz, hogy mindenütt gyorsan megkedvelték, befogadták. Ugyanez a tisztaság, őszinteség áradt a munkáiból. S az őszinteségen túl itt is átsütött az a hihetetlen belső erő, amelynek hatása alól senki sem vonhatta ki magát.
Mint a népmesék legkisebb fia, elmaradhatatlan tarisznyájával egyszer csak fölkerekedett, és megjelent a fővárosban. Hozta, „hátán cipelte” szobrait. Az a magabiztosságot adó vágy, bátorságot adó sürgető kívánság hajtotta, hogy megmutassa szobrait mindenkinek, akit csak talál. Ez a vágy vitte be az Új Írás szerkesztőségébe, ez segítette át természetes szemérmességén.
Mert ne feledjük, a hallatlan céltudatosság éppúgy tulajdonságai közé tartozott, és célkitűzéseiben soha nem állította alacsonyra a mércét.
Kocsoláról, a Tolna megyei kis faluból származott, ahol hihetetlen nagy szegénységben élt. Apja erdész volt, anyja napszámos. Szerelemgyerekként született, apja soha nem fogadta el, és egészen tizenkét éves koráig nagyapja nevelte, akit rajongásig szeretett. Nagyapjától tanulta el a szerszámok használatát, fogásait, az anyagok ismeretét, a kútásástól a kosárfonásig a gyakorlati mesterségek egész sorát. Az öreg ügyes kezű, fúró-faragó ezermester hírében állt, de nem pusztán ezzel hatott rá. Nagyon erős erkölcsi tartását, kemény felfogását Samu Géza ugyancsak tisztelte, és magáévá tette. Édesanyjától elsősorban a szeretetet kapta. A törékeny kis falusi asszonyt később összekommendálták a szomszéd falu vasutasával, Doszpod Gyulával, aki több gyereket is hozott a házasságba. Valószínű nem volt felhőtlen a családi légkör, mert a suttyókorban lévő Samu, ahogy barátainak elmesélte, gyakran magányosan kószált a szőlőben, volt, amikor az éjszakát sem töltötte a bükkösdi vasutasházban, ahová költöztek. Erre utal az is, hogy édesanyja később elhagyta urát, és visszaköltözött a saját tulajdonában lévő öreg vízimalomba. Márpedig erős ok kellett ahhoz, egy asszonytól pedig nem kis bátorság, kemény elhatározás, hogy faluhelyen valaki ekkora lépésre határozza el magát. Samu Géza bár nyilvánvalóan nem szerette, de tisztelte nevelőapját, és akkor is gondoskodott róla, amikor már nem éltek együtt. Ha elfoglaltságai elszólították, mindig akadt egy barát, akire az akkor már beteg embert visszajöveteléig rábízta. Ez a hihetetlen és ritka erkölcsi kötelességtudat jellemezte egész életében, ez szólította haza dologidőben, amikor a földeken kellett segíteni anyjának, ezzel látott hozzá otthon a tető megjavításához, vagy a cserépkályha-építéshez, és ezzel vitte haza barátait is szőlőt kapálni. Dolgoztak is, vagy csak a baráti szövegelés ment? – vetődik föl önkéntelenül is a kaján kérdés az emberben. „Kénytelenek voltunk dolgozni, – válaszolja erre Varga Géza Ferenc, Samu közeli barátja, szobrásztársa. – Éva-mama hallatlanul puritán, kemény asszony diktálta az ütemet, és nem volt könnyű lépést tartani vele a kapálásban.” Néha, persze, rájött Samura a mulatás, ilyenkor elhajította a kapát, ment a borozgatás, legényes tánccal, sok énekléssel: „Megette a tik a meggyet.” Mindenen áthatoló, magas fejhangon énekelt, fülsiketítőn. Azután jött a másnap, magába szállt, csak krákogásai törték meg a csöndet (sokat dohányzott), össze volt törve, rá nem nézett senkire, lelkiismeretfurdalása miatt órákig hallgatott, majd iszonyú sebességgel munkához látott, mint aki így akarja behozni az eltékozolt napot.
Amikor tarisznyával és munkáival a fővárosban megjelent, szerencsés idők jártak a hazai szobrászat felett. A korábbi bronzba öntött jelmondatokat másfajta művek váltották fel: föltűnt egy új társaság, amely léptékében kisebb munkákat hozott létre, de mondanivalóban emberségesebbet, mélyebbet, ábrázolásban újszerűt. Más anyagot használtak fel, ábrázolásuk markánsabb lett. A szemléletváltásban az újítást a festő Sváby Lajos és a szobrász Melocco Miklós kezdte, hozzájuk sorakozott fel Kő Pál, aki ugyan fiatalabb volt náluk, de műcsarnoki kiállítása után már ismert szobrásznak számított. Megjelent Bukta Imre is, aki ugyanazt a falusi ihletettséget hozta szobraival, mint Samu. Együtt állítottak ki 1974-ben, amikor 34 fiatal képzőművész több mint száz művével bemutatkozott Párizsban a Grand Palais-ban.
Samu Géza első szobraival – bár felismerte – nem tudott mit kezdeni a kritika. Egyfelől megpróbálták visszaszorítani a népművészet irányába – segített ebben, hogy a hatvanas-hetvenes években a népművészet amúgy is divatba jött: táncházak alakultak, a városiak gyűjteni kezdték a paraszti tárgyakat –, másrészt viszont a modern művészet avantgárd áramlatai felé tuszkolták, mondván, talált tárgyakkal, az „objet trouvé"-kel dolgozik, vagy „népi szürrealistának” nevezték. Valójában a besorolás ide is, oda is nehezen ment. Sokakat ez megzavart hiszen, mit lehet kezdeni az olyan művészettel, amelyik olyannyira öntörvényű, hogy egyik műtörténészi rubrikába sem illeszkedik?
Való igaz: Samu Géza 1972-73-ban készült kerekes angyalának teknő szárnya van.
Nagynéném vajat köpül című munkájának, amelyet ugyancsak ekkor készített, a feje tésztaszűrőre emlékeztet. Még korábbi, szárnyas angyalának a teste mintha mángorló volna, szárnyai pedig egyszerű libatollak. Nagyanyó mesél című munkája fejőszékre emlékeztet. Azokat a tárgyakat írta át, emelte ki és öltöztette fel képzeletével, amelyek minden öreg falusi házban megtalálhatók. Csakhogy a tárgyak soha nem valóságosak. Mindössze egyetlen „igazi” tárgyat emelt ki és használt föl a maga valóságosságában, az 1970-ben készült Szarvasteknő című munkához, a nagy fateknőt, amit a padlásukon talált. „Vacilláltam is, hogy most megfaragjam-e vagy ne – magyarázta egy interjúban. – Végül is praktikusabbnak tetszett, keményebbnek tűnt, ha felhasználom ezt, mert így pontosabb lesz. Jobban utal tárgyi és szellemi hagyatékunkra.” Ezt a robusztus tárgyat használták, a fenekén látható lyukat a benne végzett munka és az idő vájta – érdekes tény, hogy ezt Samu először el akarta takarni, másik felét pedig lefűrészelte. Más beavatkozást nem tett rajta, kivéve azt, hogy hatalmas szarvakat csiszolt, faragott hozzá. S ettől az alig-beavatkozástól a hatalmas teknő irtóztató erejű bálvánnyá változott. Félelmetes erejű sámánná, aki ősi erejével hatalma alá vonja mindazokat, akik kisebb hittel vagy hitetlenül közelítenek hozzá. A teknőn kívül valamennyi „talált tárgy” Samu Géza keze alatt született: az angyalok szárnyát maga vájta ki, alakjuk, méreteik, öblösségük nem is tennék alkalmassá tárgyi voltuk használatára. A népi használati tárgyak, a paraszti élet rekvizitumai pusztán elindították fantáziáját, fölkeltették a figyelmét, mégis, mindenkiben az a kép alakult ki, hogy készen talált tárgyakat illesztett szobraiba. Itt érhető tetten leginkább Samu Géza ösztönös plasztikai érzéke és tudatos formaalkotása, jóllehet valamennyit maga faragta, maga alakította, azok megőrizték tárgyi mivoltukat, ugyanakkor átgondolt, megtervezett alkotások. Kész szobrok. Részei a kompozíciónak, amelynek végleges, letisztult formájához sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet.
„Az eddigi pályám olyan görbével írhatnám le, amelynek mélypontja a hetvenes évek közepén volt – nyilatkozta később erről a korszakáról. – Az első szakasz 1969-től, amikor azt hittem, én teremtem meg a szakma közép-európai magyar nyelvét. Csináltam néhány szobrot… miközben besétáltam a csapdába, magamra aggatván valami rosszul definiálható népi mítoszt.” 1976-ban a
Vörös szerpentin című munkájával lezárta ezt a korszakot.
Elérkezett az idő, amikor a sugárzó erejű bálványok, teknőszárnyú angyalok ideje lejárt, nem elégítették ki formaalkotási kíváncsiságát. Samu Géza, aki úgy fordult hozzájuk, azzal a vággyal, amit talán csak a teológia tanaitól remélt, hogy erőt és hitet, eligazítást kap tőlük, amely belső viaskodásaira, meg-megtorpanó hitére felel, s rá kellett ébredjen, ahogy a vallási tanoktól nem kapta meg ezt az eligazítást, a bálványok között is megrekedt. Kiderült, a manipulálatlannak hitt kultúrákat ugyancsak lehet manipulálni, éppúgy besorolhatók valahová, s nem nyújtják számára azt a fajta „anyagon túli szabadságot”, amelyre vágyott. Túlságosan is megkötöttnek, tárgyiasultnak érezte munkáit. Túlságosan befejezettnek. Ehhez a belső késztetéshez társult a szobrok fogadtatása körüli bizonytalanság. A közép-európai szobrászat Bartókja akart lenni, az alapokhoz akart visszanyúlni az egyszerűsítésben, úgy akarta képviselni a földrajzi hovatartozást, hogy ne lehessen provincializmussal vádolni. Népének kultúráját akarta megtartani úgy, hogy közben továbblép: európai művészként, modern művészként akart magyar szobrász maradni. Attól félt, nem így fogadják művészetét. Összegyűjtötte munkáit egy kiállításon, deszkakerítést font köréjük, megkérdőjelezte valamennyit. Madzaggal-kötéllel hozzáfogta őket a kordonhoz – ez volt a „vörös szerpentin” - s amint a kiállítás látogatója körbejárta őket, fizikailag is, szellemileg is kényszerpályát volt kénytelen megtenni a szobrok sorrendje, s hozzájuk kapcsolódó kerítés szerint. Nem egyedülálló istenek, mindenható bálványok a szobrai, sugallta a kiállítással, hanem szorosan hozzá tartoznak, részei egy folyamatnak. Állomások egy útszakaszon, amelyet korlátok fonnak körül. S hiába kanyarog a „vörös szerpentin”, végül is nem vezet sehová. Ha a végére értünk, legfeljebb ugyanazt az utat járhatjuk be újra, ugyanazokkal az állomásokkal. Samu érezte, meg kell újítani saját művészetét, és ezt a határok kiterjesztésével, szobrainak teljes átformálásával kívánta megtenni.
Kétségei közt megint csak saját magára támaszkodhatott. Az a fajta szobrász volt, aki eddig sem elégedett meg pusztán azzal, hogy a szobor kikerül a keze alól, érdekelte, fontos volt számára az is, hol fognak majd állni a szobrai. S azok akkor találtak igazán magukra, ha a maga-álmodta térben, vagy kint a természetes tájban foglaltak helyet. Vázlatain leskiccelte, leírta, hogyan szeretné látni őket. A Vörös szerpentin után született szobroknak azután az eddigieknél is nagyobb gonddal formálta meg környezetét. Kőhalomra ültette őket, cirokdombra, vagy bozót-erdőbe, installációs tájakat tervezett köréjük, s a szobrok már elválaszthatatlanok ettől a környezettől. Ha kivesszük belőle, megsérül az egész, csak töredékét kapjuk annak, amit a művész elképzelt. S ezáltal nem lezárt tárgyakat hozott létre, hanem végtelenné tágított szoboregyütteseket.
A szobrok formája is megváltozott: a barbár isteneket fölváltották a totemoszlopok. Magasságuk megnőtt, s a nyolcvanas években egyre légiesebbé, törékenyebbé váltak. Még találkozunk ördögökkel, szarvas figurákkal, de már ezek teste is megnyúlt, kecsesebbé vált, és legfeljebb csak erős lábuk tapadt a földhöz és emlékeztetett a korábbi nehéztestű bálványokra. Másként képviselik a paraszti világ üzenetét, a népi mesterségek fogásait, tudományát is: a szekercenyomokat finom faragásokra cserélte, a népi mesterségekre a zsindelykészítés, a csapolás „láthatatlan” illeszkedései utalnak. S amint annak idején a teknőszárnyak vasalásában a becsületes munka szabályait követte, most is az ősi mesterségek tudását csodálhatjuk meg a láthatatlan csapolásokban, vagy a pontosan illeszkedő zsindelyezésben. Nincs szükség robusztus kerekekre többé, mert a szobroknak súlyuk sincs. Testüket könnyű szoknya, toll, vagy festék fedi. Ugyanakkor megjelenik rajtuk a mozdulat. Láthatatlan erő csavarta meg testüket, iszonyú vihar görbítette meg őket, de ezt is kibírták, mert törékenységük ellenére is erősek. Megváltozott volna Samu Géza felfogása? Hite? Aligha. Csak bensőségesebbé vált, áttételesebben jelent meg. Az erőt most már nem a tömeg, a darabos megmunkálás, az anyagszerűség képviseli ezekben a szobrokban, hanem a folyamatosság, a hajlékonyság, az a láthatatlan szívósság, amely ott van a fában, a fűszálban. S ahogy korábban is átköltötte, átlényegítette a kezébe vett tárgyakat, a szűrőkanalat kerek arcú falusi tündérré változtatta, most ugyanezt a folyamatot teszi a természeti „tárgyakkal”, a fákkal és az ágakkal. Egyetlen fácskája sem „valódi”, mégis mindegyik igazi. Valódi fák villás ágaiból rakta össze őket, átformálta, a saját képzeletéhez igazította valamennyit. Nem fák többé, hanem szobrok. Megtestesült metaforák, imádságok, a költői ihletésű népmesék.
Megszületett ennek a korszaknak, is a szintézise a Másvilágkép-ben. Cirokvesszők nőttek a domboldalon, közepén mint imádság, ég felé emelkedik egy fehér törzsű fácska. Töve búvóhely, madártanya, sűrűjében a tavasz álmodik. Szelíd táj, ártalmatlan. Ki hinné, hogy mégis félni lehet tőle?
Amikor Samu Géza behordta a Műcsarnok termeibe a hajlékony venyigéket, cirok- és fűzfavesszőket, a korabeli kultúrpolitika megrettent tőle. A hivatalos pártpolitika nem tűrte, hogy egy olyan renitens forma, amilyen egy természetes fa, megjelenjék a művészet birodalmában. Előző kiállítását Bukta Imrével a Pataki Művelődési Házban bezáratták. Mitől féltek? Talán attól, hogy a fának gyökere van? Ezer apró szállal kapaszkodik a talajba, belenőtt a tájba. A lecsupaszított, emberarcúra faragott bábuknak nincs gyökerük. Nem tudnak megkapaszkodni a talajban, történelmünkben, múltunkban. Könnyebben lehet őket ide-oda taszigálni, nem úgy, mint az ezernyi szállal kapaszkodó organikus formákat.
A „párthatározatok” korántsem szegték kedvét, és élve az aczéli kultúrpolitika skizofrén voltával: külföldön dicsekszünk el azzal, amit itthon nem szabad – és nem utolsósorban Néray Katalin segítő pártfogásával –, egymás után vett részt a külföldi tárlatokon, triennálékon. 1985-ben Fellbachban állít ki, 1988-ban a velencei biennálén Pincehelyi Sándorral és Bukta Imrével képviseli hazánkat. A kiállítást bemutatták Szófiában, Lunban, Berlinben. Samut Amerikába hívják, és Finnországba, majd egy az európai szobrászat legjobbjait bemutató kiállításra, Londonba.
Ez volt az utolsó nemzetközi kiállítása: 1990 októberében meghalt. Gépkocsijával belezuhant a békésszentandrási víztározóba. Halála éppolyan misztikus és különös, mint élete volt. Barátjával, Húber Andrással az enyhe őszi éjszakában elhatározták, hogy horgászni fognak. Samu valamiért visszament a szállásra. Egyszer csak feltűnt a kocsi, de nem fékezett. Későn vette észre a tavat? Rosszul számította ki a távolságot? Később megállapították, hogy mire az autó a vízhez ért, a szívroham már végzett vele. A legkülönösebb, hogy Samu mindig félt a víztől, mesélte később egy barátja. Félelmének az oka katonaidejére vezethető vissza, amikor gyakorlatozás közben harckocsival vízbe zuhantak. A többiek meghaltak, egyedül élte túl a balesetet. Ezt követően olyan állapotba került, hogy idegszanatóriumba utalták. Nem volt hajlandó tovább szolgálni. Az orvosok javaslatára leszázalékolták. Később kirótták rá a kötelező katonasági adót, amit azoknak kell fizetni, akik nem voltak katonák. Nem volt hajlandó fizetni. Beperelte a hadsereget. Nem kis bátorság kellett hozzá, de megtette, mert hitt az igazában. Megnyerte a pert. A víz azonban másodszor nem engedte el.



« vissza