Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szabadság káprázata

Eljátszottam a gondolattal, hogy szakítva a szokásjoggal most  nem valamely aktuális filmújdonságról számolok be, hanem Godard Kifulladásig cimű, 1960-ban forgatott filmje fölött érzett örömömet osztom meg az olvasókkal. Ez volt ugyanis az a véletlen folytán kezembe került film, amely az elmúlt hetekben a videó előtt marasztalt, és úgy néztem, mintha sosem láttam volna, és csak bámultam a természetességét. Bámulatos, hogy milyen semmiségekből, milyen könnyedséggel tudtak akkoriban jó filmeket csinálni a franciák.
Akkoriban még valahogy megtörténtek velünk a filmek. Mesélik, hogy amikor a hatvanas évek közepe táján először lehetett látni nálunk ezeket a filmeket, kilométeres sorok álltak a Filmmúzeum előtt, és a fél város – főként a magát ma „nagy generációként aposztrofáló társaság – jelentkezett a rendezői szakra.
A legkitartóbbakat az évek hosszú során fel is vették, de gyanítom, hogy a filmművészet már soha nem lesz az, ami a hatvanas években volt: a szabadság káprázata.
Ma az egyébként prosperáló francia filmgyártás sem más, mint egy konszolidált iparág, ahol nem sok minden látszik emlékeztetni a dicsőséges hatvanas évek mozijára. Viszont 1999-ben 181 film készült, és a nézőszám is emelkedik, s ami a legfontosabb, a francia filmeké is. Az amerikai film Franciaországban is roppant erős kereskedelmi nyomása ellenére, a hazai filmet nézők aránya mintegy harminc százalék a francia mozikban,
Az áprilisban Budapesten és néhány vidéki városban is megrendezett francia filmhét – ez utóbbi azért örvendetes, mert a filmforgalmazás egyébként hajlamos megfeledkezni róla, hogy nem a fővárosban él a lakosság túlnyomó többsége – vezető filmje, Régis Wargnier Kelet-Nyugat című munkája is kifejezetten nézhető, élvezhető alkotás.
Nem tagadom, negatív előítéletekkel ültem be a moziba: megint egy film, ami meg akarja mutatni Oroszországot – ezúttal a sztálini terrort –, Nyugatról nézve, szuper koprodukcióban. Kellemesen csalódtam, mert ugyan itt is minden adott a látványos, színes, felületes történelemidézéshez, de valahogy mégis hihető, emberi filmet látunk. Pedig a szüzsé, a történet dokumentáris hitele ellenére meglehetősen kalandos, fordulatos.
1946-ban Sztálin bizonyára propagandafogásként meghirdette, hogy minden emigrációban élő orosz büntetlenül hazatérhet. A Goncourt-díjas orosz-francia író, Andrei Makine, nálunk tavaly megjelent regényében, az Olga Arbelina bűnében így idézi meg az eseményt. „Tudni fogja, régóta tudja, hogy amikor az emigránsok visszatérnek Oroszországba, csomagjaikat elveszik, kifaggatják, tehervagonokba terelik őket… A felnőttek tovább folytatták útjukat keletebbre, átkeltek az Uralon, egészen a sarkkör déli pereméig mentek, a nagy Északi táborig. A fiatalok, akik még nem érték el a tizenhat évet, képesek lesznek elfelejteni »burzsuj múltjukat« az átnevelő táborokban, gondolták az ottaniak. Az apa az elválás pillanatában magányos és hasztalan lázadásában kis híján meghalt az őrök nehéz puskatusaitól.
Pontosan így történik ez a filmben is, csak a Franciaországból néhány évtized után hazatérő oroszok ezrei még csak nem is sejtik, hogy milyen jövő vár rájuk. A főhős és francia felesége, öt-hat éves kisfiukkal megússzák a tábort és Kijevbe költözhetnek, ahol a férfit üzemorvosi munka várja, a családot pedig egy hatos társbérletben egy szoba, közös konyhával és heti egyszeri fürdőszoba-használattal. Marie az első naptól kezdve visszavágyik hazájába, és még amikor a Belügyminisztérium tisztviselője széttépi francia útlevelét sem hiszi, hogy mindez nem egy eloszlatható félreértés, hanem a sorsa, ami akkor pecsételődött meg, amikor egy orosz férfihoz ment feleségül. Egyetlen szenvedély fűti, visszakerülni Franciaországba. Férje jobban átlátja a viszonyokat, megpróbál akklimatizálódni, beilleszkedni az új életbe. Felesége ezt árulásnak érzi, és lassan megromlik házasságuk. Az asszonyt a közös vágyálom – el innen mindenáron – összehozza Szásával, a fiatal sportolóval, aki sportsikereitől reméli, hogy kiszabadulhat az országból. Be is válogatják egy bécsi versenyre, de mivel megtalálják nála Marie családjának küldött leveleit, csak az átnevelő táborba utazhat. Marie segítségével innen végül – hatórás úszás után – egy hajóval sikerül kiszöknie az országból. Kiderül azonban – mert a rendszer lényege, hogy semmi sem maradhat titokban –, hogy szökését az asszony segítette, ezért most ő kerül hét évre táborba. Mire szabadul, már az enyhülés éveit írják, férje már főorvos, fürdőszobájuk is van. Az asszony talán már bele is tört az orosz életbe, de férje úgy érzi, tartozik annyival feleségének, hogy visszajuttassa hazájába. Titokban, nehogy újra csalódnia kelljen az asszonynak, egy francia színésznő segítségével megszervezi, hogy egy bulgáriai kirándulásról felesége és fia a francia követségen keresztül hazajussanak. Ő marad – hitelesebbé és biztosabbá téve ezzel az asszony szökését, de hazatérve most ő lesz táborlakó Szahalin szigetén. A film végén egy feliraton olvashatjuk, hogy 1986 után vált lehetővé, hogy a férfi Franciaországba utazhasson.
Fájdalmasan keserű történet, amelyet a főszereplők pszichológiai hitelessége tesz csak elfogadhatóvá, ennek híján az ilyen forgatókönyvre azt mondanánk: „kevesebb több lenne. A film azonban egy percig sem akarja elhitetni, hogy szereplői a szabadságért meghalni is kész héroszok. Hétköznapi emberek, akik mindennapi életüket szeretnék a maguk elképzelte keretek között élni. A pszichológiai realizmus terén szerencsére annyi engedményt sem tesznek az alkotók a hagyományos filmdramaturgiának, hogy az asszonyt a szabadságáért küzdő, igazságtalanul szenvedő hősnek állítsák be, a férfit pedig aljas megalkuvónak. A férfi, aki látszólag passzív, sorsukba beletörődni látszó alkat, alkalmazkodik bár, de talán jobban szenved, mint az asszony. Ő valószínűleg azt hiszi, amit a már idézett regény főhőse is: „Az asszony ráébredt, hogy úgy tudja megőrizni az esélyt a fia életben maradására, ha nem tudja, mi történik vele. A férfi, oroszként, a diktatúra lélektana szerint, a túlélésre játszik, az asszony és a fiú pedig lázadnak, kitörni próbálnak. Kinek-kinek a maga szabadsága. Ahogy a mostanában sokat idézett Márai Sándor írja: „Nincs általános szabadság. Mindenki a maga módján lehet csak szabad. Pillanatokra. Az orosz orvos talán épp Szahalin szigetén lesz „szabad, amikor úgy érzi, megtett mindent, amit megtehetett felesége és fia szabadulásáért. Alekszej – Oleg Menysikov alakítja – tekintete, amelyben egyszerre tükröződik a fájdalom, a lemondás, ugyanakkor valami végtelen megnyugvás is, legalábbis erről szól. Ez a film egyébként is Oleg Menysikov filmje. Végtelenül visszafogott, éppen csak ott van a képen, beszélni is alig beszél, s mégis mindent elmond a szenvedésről, a fájdalomról, a gyengeségről, a csalásról és a hűségről. Nagyon jók persze a többiek is, Sandrine Bonnaire a feleség szerepében és az orosz mellékszereplők a társbérlet „vircsaftjában, de ami megmarad, amire emlékszünk, az az orosz férfi vívódása a történelemmel, önmagával.
Sokkal kevésbé hiteles a diktatúra mechanizmusának ábrázolása, ez megmarad a sokszor látott sémák szintjén. Mégis azt mondhatjuk, hogy Regis Wargnier, ahogy tette korábbi nagy sikerű filmjeiben, például az Indokínában és A francia nő és a szerelemben, a legszínvonalasabb filmlektürt műveli. S ebben sokat köszönhet a film kiváló operatőrének, Laurent Dailland-nak, aki nemcsak a természet „díszletével bánik mesterien, de egy maréknyi halzsírnak egy barna csomagolópapíron is jelentést tud adni.



« vissza