Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vesztes régió

A szerző nemzetközi jogász, a Hágai Nemzetközi Bíróság bírája. Ez a könyve első nagy munkájának, az 1987-ben megjelent Magyarország külpolitikája 896–1919-nek – amely, a szerző megfogalmazásában, – a magyar vonatkozású nemzetközi események összefoglalása (s mint ilyen, az első és egyetlen volt) – a folytatása és kiteljesedése. De több is egyszerű folytatásnál – megszületésének több objektív és szubjektív oka, előzménye van. A könyvbemutatón elhangzott szavai szerint 1948-ban, a prágai kommunista hatalomátvételt követően merült fel benne a kérdés: hogyan maradhatott ki Finnország a szovjet „blokkból? Akkor határozta el, hogy könyvet ír erről, s kezdte feldolgozni a szigorúan zárt „zz jelű diplomáciatörténeti műveket. Az 1960-os évek elején az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete munkatársaként tanulmányt írt Magyarország nemzetközi jogi helyzetéről 1944. március 19. után. A kártérítési tárgyalásokon a németek azzal igyekeztek elutasítani a magyar igényeket, hogy a magyar kormánytagok túlteljesítették a német kívánságokat, minden „disznóságot a magyarok követtek el, és történészeik bizonyítják: Magyarország volt az utolsó csatlós – ezt meg kell cáfolni. Negyven évig gyűjtötte az anyagot a könyvhöz, s felhasználta a Közgazdaság-tudományi Egyetemen tartott diplomáciatörténeti előadásainak anyagát. Jegyzetében elsőként írt Magyarországon a Ribbentrop–Molotov-paktum titkos záradékáról.
Ez a közel 600 oldalas könyv adatgazdasága ellenére nem száraz szaktudományi munka. Nagyra nőtt esszé, egy nagy tudású, széles látókörű, nemzete iránt elkötelezett, felelős, népét hibáival és mulasztásaival is szerető „man of letters”, írástudó számvetése ezeregyszáz éves történelmünk legtragikusabb félszázadával, hiszen „… a 20. század közepének magyarjai egyszerre kapták meg Muhit és Mohácsot.
Herczegh könyve méltatásakor legnagyobb értékének tartottam, hogy „… a Magyarországgal kapcsolatos eseményeket mindig kettős körben vizsgálja: a kelet-közép-európai vagy balkáni térségbe helyezve és európai összefüggésben. Jelen munkájának ez a szintetizáló, kelet-közép-európai szemlélet a meghatározója. „… Ez a könyv nem azért íródott, hogy egyeseket felmentsen, másokat pedig elítéljen, hanem azért, hogy végiggondolja és másokkal is végiggondoltassa Kelet-Közép-Európa népeinek a nemzetközi életben elfoglalt helyzetéből adódó problémáit” – olvassuk az előszóban.
Az azt követő első fejezet írói bravúr: első könyvének élvezetes olvasmánnyá „esszésített összefoglalása a régió történeti szerepével, mint rendező elvvel. Térségünkben – a hosszú 19. századot leszámítva – soha nem alakult ki nagyhatalom, így népei sorsát mindig külső nagyhatalmi beavatkozás (Német-római Birodalom, német császárság, Bizánc, Török Birodalom, Oroszország) döntötte el. 1526 után ugyan a térség jelentős része (az osztrák örökös tartományok mellett Csehország Sziléziával, Magyar- és Horvátország északnyugati területei) a Habsburg-birodalomhoz tartoztak, de annak legértékesebb tartományai nyugaton és Itáliában voltak, s hatalmát ott akarta érvényesíteni. A Habsburg uralkodók – V. Károlytól I. Lipótig és Józsefig – seregei a franciák és a német protestánsok ellen harcoltak a birodalmi hegemóniáért, miközben a székvárost, Bécset, kétszer is ostromolta a török. Az elhanyagolt – és a 16. század végén, 17. század elején protestáns többségű – keleti végeken nem alakulhatott ki egy erős, és népeire támaszkodó, azokat megvédő közép-európai hatalom. A térség hanyatlásához hozzájárult – a gazdasági elmaradottságon és az idegen hódításokon, örökös háborúkon túl – a magyar, cseh és lengyel államiság megszakadása, a hagyományok elsorvasztása, az országok felosztása. Lengyelország többszöri szétdarabolása, a három nemzet felkeléseinek kudarca miatt kialakult „… nyomasztó kisebbrendűségi érzés határozta meg politikai gondolkodásukat.
S mire Kelet-Közép-Európát egyesítő birodalommá válik az Osztrák Császárság (1804), hatalmas új ellensége támad, a nacionalizmus, amely belülről és kívülről bomlasztva majd megdönti. S itt felmerül a kérdés: Ausztria-Magyarország bármilyen trialista osztrák–magyar–cseh vagy délszláv, illetve szövetségi alapon történő átszervezése kielégíthette volna-e az egységes nemzetállam megteremtésére vonatkozó igényeket, az önálló Német- és Olaszország, Románia és Szerbia létrejötte után? A Monarchia belső hatalmi rendszere és külpolitikája, egész léte a nagyhatalmak között kialakult európai egyensúlyon nyugodott. Márpedig annak egyik alkotóeleméről, az Oszmán Birodalomról egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nacionalizmus rohamának nem tud ellenállni. A Balkán puskaporos hordójává vált, és az ottani események (a Balkán-háborúk, a szarajevói merénylet) pecsételték meg a Monarchia sorsát is. A nyugati fővárosokban Európa második „beteg emberé”-nek kezdték látni az agg császár-király megújulni képtelen birodalmát, melynek túlterhelt hajója – Andrássy hasonlata szerint – már nem bírt volna el több (dél)szlávot, de azt sem engedhette meg, hogy Oroszországé legyen az egész Balkán. A francia–német és az angol–német ellentétek még nagyobbak voltak, s Gavrilo Princip revolvergolyói ürügyet szolgáltattak arra, aminek rémével Bismarck viaskodott: „… Nyugat-Európa összefogott Kelet-Európával Közép-Európa ellen. A küzdelem kimenetele nem lehetett kétséges, különösen Amerika hadba lépése után”.
A népek önrendelkezésének Lenin és Wilson által meghirdetett (majd cserben hagyott) elve bomlasztólag hatott, együtt a forradalmi eszmékkel, melyek a háború borzalmainak hatására alapjaiban ingatták meg a régi értékeket, a társadalom egész politikai, gazdasági és erkölcsi rendszerét. Ehhez járult az elhibázott, a felkorbácsolt gyűlölettől és bosszútól vezetett békerendezés: az önrendelkezés jogának önkényes, csak a győztesek és „kisebb szövetségeseik – lesser allies érdekeit figyelembe vevő alkalmazása „az egész rendezés legitimitását tette vitássá vagy vitathatóvá. S ami súlyosbította a helyzetet és elmélyítette a konfliktusokat nemcsak a győztesek és a legyőzöttek, de a szövetségesek között (Csehszlovákia–Lengyelország) is: az életképesség szempontjának érvényesítése az etnikai elvvel szemben, gazdasági, közlekedési és stratégiai meggondolásokból. A sziléziai határ és a lengyel „korridor mellett a legjobb példa erre a magyar vasutak színmagyar területekkel együtt történő átadása a három utódállamnak, a tervezett szovjetellenes invázió felvonulási és utánpótlási vonalainak biztosítására. „… Ha egy kedvezőbb közlekedési vonal kedvéért fel kell áldoznunk néhány százezer magyart, az ne tartson vissza bennünket – idézi Sir Eyre Crowe-t, a határmegállapító bizottság angol fődelegátusát. Míg a franciák a legtúlzóbb cseh és román igényeket is támogatták, az amerikaiak az új határokat az etnikai választóvonalak mentén kívánták meghúzni. Elvben az angolok kiindulási pontja is az volt (és hitelesnek tekintették az 1910-es népszámlálás adatait), a bizottsági üléseken azonban a franciákkal együtt szavaztak. Bandholz amerikai tábornok (aki szembeszállt az 1919 őszén fosztogató román csapatokkal) véleménye: „… Átadni Magyarország területének egyes részeit, a civilizált, kifinomult lakosságot alkotó emberekkel, olyan dolog, mintha Texast és Kaliforniát adnák át a mexikóiaknak. (Azzal a különbséggel. hogy az „átadott magyar területek soha nem tartoztak a csehszlovák, román vagy jugoszláv államhoz). A francia politika és személy szerint Tardieu külügyminiszter pedig „… mindenki másnál nagyobb mértékben segítette elő a bolsevizmus közép-európai térhódítását – erre hívta fel a figyelmet Lloyd George-nak a budapesti tanácsköztársaság kikiáltása után összeállított emlékirata. Különmegbízottja, Smuts tábornok – a békekonferencia nevében – sikertelenül tárgyalt Kun Bélával Budapesten és Masarykkal Prágában, az utóbbival a Csallóközről való lemondásról.
Az emigránsok és angol–francia támogatóik (H. Wickham Steed, R. W. Seton-Watson, E. Denis) és a világháborús vereség mellett a magyar ügyek előítéletes kezeléséhez hozzájárult egyfelől az ismeretlenség, másfelől az a negatív kép, amit az osztrák, majd a román és szláv híradások és céltudatos propaganda alakított ki a nyugati közvéleményben, míg „… összeállt a parlagi, zsarnok, ázsiai magyar torzképe, akinek nemzeti jellemvonása mások elnyomása.
Herczegh könyvéből kiderül: a nyugati hatalmaknak nem voltak világos elképzeléseik, rendezési terveik e térségre vonatkozóan: az eseményeket csak követték, de nem tudták irányítani őket, döntéseik a pillanatnyi kényszer hatására születettek, s elfogadták a kész tényeket. A háború első felvonásának végén – most C. A. Macartney és John Lukács véleményével azonosulva meggyőzően bizonyítja, hogy csak egyetlen elhúzódó háború volt, a Joch marsall által megjövendölt 20 éves fegyverszünettel – a „kisebb szövetségesek kaptak szabad kezet, a lengyelektől a görögökig, a második félidő végén pedig a Szovjetunió, Szlovákia és Molotov, mert mindkét esetben hiányzott a politikai akarat és a fegyveres erő abban a térségben, amelyről lemondtak és sorsára hagytak. Az újjászületett Lengyelország, az újonnan kreált Csehszlovákia és Jugoszlávia, a megnagyobbodott Románia és Görögország nemzeti államként határozta meg magát, de polgáraik közel, vagy több mint harmada elnyomott kisebbség volt, akik az első adandó alkalommal a többségi uralmat megvalósító állam ellen fordultak, vagy legalábbis passzívan szemlélték széthullását. Lengyelország nemzetállamnak túl nagy volt, de gyenge ahhoz, hogy ellenálljon két hatalmas szomszédja egyidejű támadásának. Károlyi Mihály életidegen doktrinérsége és következetlensége is utat nyitott a bolsevizmusnak, amelyről nemcsak Lukács György, de gróf Batthyány Tivadar, Károlyi belügyminisztere is azt gondolta 1919 első hónapjaiban, hogy ellenállhatatlanul söpör végig Európán. Tény, hogy a szomszédos államoknak kedvező új, stratégiai határokról már 1919. március 21. előtt döntöttek Párizsban, így azok megállapításában nem játszhattak szerepet sem a tanácsköztársaság, sem az ellenforradalom, sem pedig Apponyi Albert ékesszólása és Teleki Pál térképe … Abban minden felelős politikus egyetértett, Bethlentől Telekiig, hogy békés területi revízióval csak az etnikai határig kaphatunk vissza területet; népszavazást is csak a másik vesztes állammal, Ausztriával szemben engedélyeztek. A kisebbségi és határkérdéseket, a gazdasági bajok nagy részét és az Auschluss problémáját csak egy közép-európai/dunai államszövetség létrehozásával lehetett volna rendezni, de a számtalan terv és javaslat ellenére ebben sem volt egyetértés a befolyással rendelkező Francia-, Olaszország és Anglia között.
Az első világháború természetes és elkerülhetetlen következménye, folytatása a második, több okból is. Az évszázados birodalmak helyén verseny- és életképtelen államok jöttek létre, melyek – az összefogás és nyugati támogatás híján képtelenek voltak ellenállni előbb a német, majd szovjet hódításnak. Természetesen gazdasági-kulturális egységek kerültek – megosztva – egymással ellenséges viszonyban lévő államok birtokába (Szilézia, Vilniusz-Wilno és környéke, Macedónia, Thrákia). Az ésszerűtlen új határok milliókat vágtak el anyaországuktól, fegyveres ellenállást, és addig elképzelhetetlen menekült-áradatot előidézve (görög-török-bolgár-jugoszláv viszonylatban a lakosságcserék 3–5 millió embert érintettek; a megcsonkított, kifosztott Magyarországra negyedmillió menekült érkezett). A konfliktusok élességéhez az is hozzájárult, hogy az addig „fent és „lent lévők szerepet cseréltek: a korábbi „uralkodó népekhez tartozók, németek, magyarok, törökök-muzulmánok kerültek kisebbségi sorba; a Monarchia osztrák-németjeinek közel fele, 6 milliónyian. A hazájukat-házukat vesztett, létükben fenyegetett tömegek, s különösen a középosztálybeliek (tisztek, tisztviselők) készek voltak minden jobb- és baloldali szélsőséges mozgalom támogatására, Németországtól Bulgáriáig. A háborúból ugyan a győztesek oldalán kikerült, de területi nyereségeivel elégedetlen Olaszországban vehette át a hatalmat először egy fasiszta mozgalom, s Mussolini Itáliája a békerendszer revíziójára törekedett. Ezért lehetett a magyar–jugoszláv megbékélés jegyében elmondott mohácsi beszéd (1920) természetes következménye az olasz–magyar barátsági szerződés (1927). A gazdasági világválság (1929–32) hatása hasonló volt a világháborúéhoz: a fennálló gazdasági-társadalmi rend elfogadottságát alapjaiban rázta meg: „… az életszínvonal jelentősen csökkent, a nagy munkanélküliség mellett a politikai stabilitás is megrendült.
A két diktatórikus rendszer hatalomgyakorlási módszerei kísérteties hasonlóságot mutatnak. A hírhedt megsemmisítő – hivatalosan kényszermunka-táborokat még Lenin életében állították fel; Sztálin alatt 12-13 millióan szenvedtek és pusztultak el ott; 10 millióra tehető az ukrajnai és az oroszországi éhínségek áldozatainak száma; halálra ítéltek és kivégeztek 800 000 embert (1825 és 1917 között ez a szám nem érte el a négyezret!). Ehhez képest eltörpülnek a Vörös Hadseregben végzett tisztogatások számadatai: öt tábornagy közül hármat végeztek ki, valamennyi hadügyi népbiztoshelyettest és az összes körzeti katonai parancsnokot – ezzel is magyarázható a szovjet hadsereg félrevezetően gyenge szereplése a háborúk első hónapjaiban. Hitler tanult Sztálintól, és nem fordítva; a spanyol polgárháborúban nem a demokrácia és a fasizmus erői mérkőztek, hanem a két véres diktatúra gyakorlóterepévé vált a megosztott ország; Orwell és Koestler ott látta meg, „… hogy az új diktatúra hogyan fogja majd valóságos, vagy vélt ellenségeit kiirtani.
A müncheni egyezményben kiteljesedő „appeasement” akár sikeres is lehetett volna, ha az engedményeket Stresemann weimari Németországának teszik, s nem az erő bűvöletében élő hitleri Harmadik Birodalomnak. A nyugati demokráciákban senki sem akart meghalni Csehszlovákiáért (saját polgárainak fele sem), de a büntetlen felfegyverkezés, a Rajna-vidéki bevonulás, az Anschluss, majd Csehszlovákia feláldozása megszilárdította Hitler hatalmát, s azt a meggyőződést, hogy a nyugat leírta ezt a térséget, ahol Németország szabad kezet kapott. A müncheni cserbenhagyás, majd Csehország megszállása 1939 márciusában nem csak a háború tényleges kezdetét – vagy folytatását – jelentette (kötelező katonai szolgálat Angliában, garanciák Belgium és Hollandia mellett Lengyel- és Görögországnak, Romániának), de a Szovjetunió felé fordította a cseh(szlovák) kormányt és népet, s Kárpátalja átadásához és az 1948. februári kommunista hatalomátvételhez vezetett. A Ribbentrop–Molotov-paktum titkos záradéka, a térség érdekszférákra osztása pecsételte meg Lengyelország és a balti államok sorsát, s tette lehetővé a Szovjetunió határainak kiterjesztését Finnországgal és Romániával szemben.
A békés revízióval (első és második bécsi döntés – 1938. 1940.) és fegyveres akciókkal (Kárpátalja, Délvidék – 1939. 1941.) 172 000 km2-re gyarapodott Magyarország 14. 7 millió lakossal éppoly kiszolgáltatott és védhetetlen volt (amint ez be is bizonyosodott 1944 őszén), mint a trianoni, és öngyilkos versenyre kényszerült Hitler kegyeiért a Kisantantnál nem kevésbé ellenséges Romániával, Szlovákiával és Horvátországgal – ez volt végzetes hadba lépésünk legfőbb oka.
A hadviselés kapcsán felmerül a kérdés: 1914-ben nem lett volna-e sikeresebb a német hadsereg támadása keleten, ha nyugaton csak védelemre rendezkedik be? 1941-ben másként alakulhattak volna-e a keleti front eseményei és a háború egész kimenetele, ha a németeknek sikerül maguk mellé állítani a lengyeleket még 1939-ben, majd az ukránokat és az orosz parasztságot? Sok helyen – s nem csak a Baltikumban – sóval és kenyérrel várták a bevonuló német csapatokat, és az ukrán államiság visszaállításában, a kolhozföldek szétosztásában reménykedtek. Több német főtiszt (köztük Stauffenberg ezredes, a Hitler elleni merénylet szervezője) a megnyerés politikáját javasolta, de Hitler lesöpörte javaslataikat; a Vlaszov-hadosztályt is csak 1944-ben, végszükségben szervezték meg. a Wehrmacht első vereségét hozó moszkvai csata is másként alakul, ha Japán a Távol-Keleten támad, s nem Pearl Harbornál – az USA akár semleges is maradhatott volna…
A háborút Németország – Canaris szerint – már Lengyelország megtámadásával elvesztette, de a kontinentális Nyugat-Európa lerohanása után még két és fél évnek kellett eltelnie, hogy a keleti és az afrikai front eseményei ezt mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék. Sztálingrád, El Alamein és Kurszk után nem csak a partizánmozgalmak erősödtek meg Norvégiától Franciaországon át Boszniáig, hanem a csatlós államok hűsége is megrendült, titkos tárgyalások kezdődtek angol és amerikai megbízottakkal, különösen az olasz kiugrás után.
A magyar különbéke és fegyverszüneti tárgyalások eleve kudarcra voltak ítélve. Egyrészt, mert a Londonban és Moszkvában működő csehszlovák és jugoszláv emigráns kormányok sokkal jobb kapcsolatokkal rendelkeztek, és Románia is fontosabb országnak számított ezekben a fővárosokban, mint Magyarország („…Sztálin már 1941 decemberében egész Erdélyt a románoknak szánta … katonai meggondolásból”), „… s a három utódállam többet kellett, hogy nyomjon a latban, mint Magyarország egyedül”. Sztálin ezért sem engedélyezte a hadifoglyokból toborzott Kossuth-hadtest megszervezését és harcba vetését, Rákosiék könyörgése ellenére.
A másik, mindent eldöntő tényező: a szovjet csapatok 1944 nyarán már a Kárpátok előterében voltak, míg az angolszászok több száz kilométerre, Olaszország közepén. Churchill – 1915-ös akcióját megismétlendő – hiába érvelt a második front megnyitás mellett Tito partizánjaira támaszkodva a Balkánon, vagy Trieszt–Rijeka/Fiume felőli előrenyomulással Ausztria és Magyarország felé, kemény szovjet ellenállásba ütközött, és Roosevelt véleménye szerint is „… meglehet, hogy az oroszok nagyon megerősödnek Európában … (de) nem látom be, miért kockáztassuk amerikai katonák életét csak azért, hogy valódi, vagy vélt brit érdekeket védjünk meg a kontinensen. Eisenhower még azokat a területeket (Délnyugat-Csehország, Thüringia, Szászország nyugati fele) is átadta a szovjeteknek – Churchill tiltakozása ellenére –, ahová csapatai vonultak be elsőnek. Az angolszász hatalmakat nem érdekelte Kelet-Közép-Európa; Teheránban és Jaltában átengedték azt a szovjeteknek. Ekhardt Tibor New Yorkból már 1943 decemberében azt az értesülést közölte Bethlennel, hogy „… Magyarország sorsa megpecsételődött, és hosszú évekre orosz uralom alá fog kerülni. Az 1944 júniusában indult nyugati hadjárattal felszabadított Nyugat-Európa „… szabadsága Kelet-Közép-Európa népeinek leigázásán alapult.
Az I. világháború folyamán és végén R. W. Seton-Watson határjavaslatai szolgáltak tárgyalási alapul a Foreign Office és a brit békedelegáció számára. 1942-ben fia, Hugh Seton-Watson a trianoni – és az 1938 utáni – határok revízióját javasolta, egy Magyarországnak kedvező módosítást mindhárom állammal szemben. Apjával egyetértésben a Bácska leginkább magyar területeinek visszajuttatásáról írt, s arról, hogy „… a síkság Nagyváradtól a rutén határig magyar többségű, és Magyarországnak vissza kell kapnia. A Roosevelt által 1941 decemberében felállított tanácsadó bizottság elődjéhez, a „The Inquiry-éhoz hasonló következtetésekre jutott: „… a határok nem felelnek meg a néprajzi elveknek, és emiatt nemcsak régi ellentétek okozói, de jövőbeli problémák forrásai is lehetnek. A két szövetséges állammal, Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben csak kétoldalú tárgyalások eredményeként elért engedményeket tartottak elfogadhatónak, de „… a régió békéje és stabilitása érdekében a magyar igények jóindulatú megfontolását ajánlották a Csallóköz, a Kisalföld és a Kárpátalja térségében. Viszont a hasonlóan német-szövetséges Romániával szemben – írták az amerikai szakértők – „… támogatnunk kell a magyar–román határ etnikai alapon történő kiigazítását Erdélyben, amely során egy keskeny, Aradtól Szatmárig húzódó sáv kerülne Magyarországhoz; a vitatott területet ENSZ-ellenőrzés alá kell helyezni. Az „Erdély megnevezés itt félrevezető: román többsége miatt hovatartozása sem 1919-ben, sem 1946-ban nem lehetett kétséges, még amerikai szakértői körökben sem.
1944. október 9-én Churchill Moszkvában megegyezett Sztálinnal „a balkáni ügyekben. Az ismert kék ceruzás ellenjegyzéssel megerősített felsoroláson Romániában 90, Bulgáriában 75 százalékos „szovjet túlsúly szerepelt; ellentételezésként 90 százalékos nyugati befolyás Görögországban, míg Jugoszláviában és Magyarországon 50-50 százalék. Eden és Molotov másnapi, részletekbe menő tárgyalásain Magyarország Bulgária mellé került 75 százalékos szovjet érdekeltséggel. Az osztozkodás jelentőségét tekintve nem osztom a szerző véleményét: nem hasonlítható az 1939. augusztus 25-i német–szovjet paktumhoz. Inkább a müncheni egyezményhez áll közel: a meggyengült Nagy-Britannia éppúgy nem tudta megmenteni a térséget 1944-ben, mint ahogy Ausztriát és Csehországot 1938-ban. A döntő tényező mindkét esetben a katonai túlerő volt.
Ott és akkor a lengyel határokról is megállapodtak: keleten a Curzon-, nyugaton az Odera-vonalban teljes volt az egyetértés, de Galícia és Szilézia legnagyobb városai hovatartozásáról heves vita bontakozott ki. Mikolajczyk, a londoni emigráns kormány miniszterelnöke, aki csak Churchill nyomására utazott Moszkvába, ragaszkodott Lwów-Lemberghez, míg az angolok a keleti Neisse-Nysa vonalon húzták volna meg az új lengyel–német határt, Németországnál hagyva Alsó-Szilézia egy részét, Boroszló-Breslau-Wroclawval. Az eredmény ismert: mindkét esetben a szovjet álláspont győzött; a tárgyalásokba bevont Bierut, a moszkvai lengyel emigráció vezetője „felajánlotta Lemberget, mint Beneš Kárpátalját.
Kállayt és a magyar vezető köröket megnyugvással töltötte el az olasz kilépés hatására kötött titkos magyar–brit megállapodás Magyarország kapitulációjáról. A magyar megadás feltétele: az angol–amerikai (–lengyel) csapatok elérik az országhatárt, s az „… adott pillanatban Magyarország a szövetségesek rendelkezésére bocsátja összes erőforrásait, közlekedési vonalait és légi támaszpontjait a Németország elleni harc folytatására. Akkor még komoly esélye volt – Olaszország gyors és teljes átállása esetén – egy Triesztből és Fiuméból kiinduló észak-északkeleti előretörésnek. De – ahogy Kállay írta – „… próbálkozásunk … a harctéri helyzet alakulásán bukott meg.
A magyar „kiugrás tehát jóval 1944. október 15. előtt, az olasszal egy időben napirendre került. A németekkel való szervezett szembefordulásra valójában csak ’43 augusztusa és ’44 márciusa között volt esély. Horthy, Kállay, Szombathelyi azonban nem merték vállalni az öngyilkos akció kockázatát: szemük előtt lebegett Lengyelország, a varsói gettó sorsa és a katýni kivégzések már ismert ténye. Szegedy-Maszák szerint „… Anglia … sohasem mondta meg, mi lenne az ellenszolgáltatás az öngyilkosságért. A riasztó példákhoz 1944 nyarán egy újabb járult: a Honi Hadsereg varsói felkelését a szövetségesek nem akarták (a folyó túlpartján álló szovjetek), vagy nem tudták (angolszászok a dél-olaszországi repülőterekről) segíteni, így a németek azt leverték és porig rombolták a lengyel fővárost. Nem utolsósorban a zsidó szervezetek nyomására nyugati fővárosokból is nyugalomra és kivárásra intették a magyar kormányt, a 800 ezer magyarországi zsidó érdekében.
A mi „októberi vasárnapunk kudarcának oka: a félszívvel folytatott előkészületek, Horthy határozatlansága (nem az 1. magyar hadsereg védelmében mondta el proklamációját), de legfőképpen a társadalmi támogatottság hiánya és a németbarát tisztikar árulása. Az áldozatokat így sem kerültük el: a vidéki zsidóság nagy része elpusztult, és el a főváros is, amely a sikeres átállással elkerülhette volna az ostromot; nem szólva az ország hadszíntérré válásáról, (a bombázásokkal) 140 ezres polgári áldozatról. Az ország sorsa ugyanaz lett, mint a 16–17. században: ez esetben a német hadsereg csaknem az összeomlásig védte az utolsó olajkutakat Zalában, a Dráván túl és a Bécsi-medencében.
Országok és népek sorsát nemritkán szubjektív tényezők is befolyásolják: ismert Hitler és Sztálin patologikus lengyelgyűlölete; Románia nemcsak fontosabb volt, mint Magyarország, de a pánszláv eszmék hatottak a szovjet vezetésre, és Sztálin jobban bízott Grozában, mint a túlnyomórészt zsidó származású magyar kommunista pártvezetésben. Gyilasznak ki is mondta: „… a lengyelek és a magyarok gerincét akarja megtörni közép-európai uralma biztosítása érdekében. Így érthető, miért talált süket fülekre Moszkvában Rákosiék ismételt támogatás-kérése a szlovákiai magyarok és a magyar–román határkorrekció érdekében.
A térség háború utáni sorsa Sztálin kezében volt, aki határozottan elutasította nemcsak Churchill elképzelését egy bajor-osztrák-magyar dunai államról, de Lengyel- és Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia és Görögország bevonását bármilyen államszövetségbe. A jaltai konferencia az 1945. januári nagy szovjet győzelmek légkörében ülésezett. Az általános vélemény szerint „… a Nyugat – személy szerint Churchill és Roosevelt – kiszolgáltatta Kelet-Közép-Európa népeit Sztálin … elnyomó uralmának. Ismét feltehetjük a kérdést: nem alakulhatott volna-e egy kicsivel jobban térségünk sorsa, ha Hitler hadereje utolsó tartalékát – 17-18 éves katonáival – nem az Ardennekben, hanem a Visztulánál és/vagy a Dunánál veti be?
Magyarország – s ez a könyv utolsó nagy mondanivalója – nem volt a hitleri Németország utolsó csatlósa, amint ezt Sztálin nyomán Rákosi és Révai hangoztatta. „… Szlovákiában Tiso rendszere tovább működött, mint Szálasié, és Zágrábba a partizánok csak a német kapituláció napján vonultak be. Amihez hozzátehetjük, hogy Karintiában még május 15. után is elkeseredett utóvédharcokat folytattak horvát, szlovén és bosnyák alakulatok, kik végül Alexander brit tábornok előtt tették le a fegyvert …
A háború(k) nagy vesztese ez a régió, s a legnagyobb, máig ható veszteség: leszakadása Európától gazdaságilag és erkölcsileg

Néhány apróbb kritikai megjegyzés a teljesség igénye nélkül:
– a Baltikum három nagy európai régió találkozási pontja. Észtország valóban inkább Skandináviához tartozik; a határ Rigánál van, amely eredendően közép-európai, német jellegű város, de Nagy Péter óta Oroszország, Kelet-Európa egyik legfontosabb nyugati kapuja.
– A keleti összeomlás ellenére tagadhatatlan jelei a „Nyugat Alkonyá”-nak Nyugat-Európa erkölcsi bomlása és bénultsága, cselekvésképtelensége a jugoszláv válság rendezésében.
– Kelet-Közép-Európa nem tűnt el Lengyelország felosztásával – az 1866. utáni Ausztria-Magyarország lényegében megegyezett vele.
– Ferenc Ferdinánd – bár Belvedere-körének tagjai közül sokan a föderalista átalakítás hívei voltak – a centralizált Gesammtmonarchie-t akarta visszaállítani.
– Helyszíni adatgyűjtés (Matuska Márton) és levéltári kutatások (Mészáros Sándor) azt valószínűsítik, hogy a jugoszláviai-bácskai megtorlásoknak 1944-45-ben legfeljebb 20 000 áldozata volt, ami még így is sokszorosan felülmúlja a „hideg napok”-ét.

(Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1999)



« vissza