Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ami érték, az nem vész el

Mostanában különösen sokan vannak, akik szeretik a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket. Mondják például a hatvanas évek filmművészetéről szólva, hogy az nem is létezett, pontosabban nem volt az más, mint ügyes propagandamunka, mai szóval élve jól sikerült országimázs. A rendezők pedig, akik elkövették azt a könnyelműséget, hogy már akkoriban is éltek, csupa talpnyaló, csupa kollaboráns, legjobb esetben is udvari bohóc. Fiatal, dinamikus személyiségek ideje járja napjainkban. Nincs helye a nosztalgiának.
Mégis, amikor júliusban a Duna Televízió a Sára-életművet vetitve a Feldobott kő című, 1969-ben bemutatott filmhez érkezett, eszembe jutott az a 15-16 éves diáklány, aki megnézve a filmet valami olyasmit érzett, hogy ez olyan szép, mint egy vers, meg kellene tanulni, s rögtön jegyet váltott a következő előadásra. És most ismét vettem egy nagy lélegzetet, és megnéztem újra, sokadszorra a filmet. Kíváncsi voltam, él-e még az a lány, de mindenekelőtt azt szerettem volna tudni, mi maradt az oly hibátlannak látszó műből, több mint három évtized és egy rendszerváltozás után. A nem fakuló emlékképek, a tudatomba égett arcok és mondatok mellé jön-e valami új, valami más jelentés?
Bizonyára sokan emlékeznek az egyszerű történetre, a nemes egyszerűséggel csak személyi kultusznak nevezett korszak éveiből. Pásztor Balázs, a filmrendezőnek készülő fiatalember karrierjét megtöri egy a káderlapjába csúszó hiba. Édesapja börtönbe kerül, mert két percre megállít egy vonatot, hogy ne okozzon csalódást az összecsődített tömegnek, s különösen az egykori vöröskatonának, aki orosz barátjával szeretne találkozni a pályaudvaron.
Balázs földmérő lesz, s biztos ami biztos, sokáig azt mondja, mindenkinek, hogy apja meghalt. Munkahelyén Iliász, egy volt görög partizán veszi szárnyai alá, aki bár föltétlenül hisz a szocializmus eszméiben, de abban is hisz, hogy a történelmi célok által nem sérülhet az ember. Töretlen hitéért drágán kell megfizetnie, a földjük kisajátításától tartó parasztok agyonverik a görögöt, aki „megy hozni igazság.
Balázs immár az ő szemével lát, amikor újabb munkája során egy cigánytelepre kerül, s átéli az ott lakók kiszolgáltatottságát, félelmét a hatalomtól. Iliász embersége, bátorsága és kegyetlen halála rádöbbenti saját felelősségére, hivatására is.
„Kevés dolog borít ki jobban, mint a hatvanas évek ürügyén űzött sanda emléktárgyipar – írja Orbán Ottó, s mélyen egyetértek vele. De, akárhonnan nézem, a Feldobott kő nem veszített sem szépségéből, sem igazságából. A történetmondás sallangmentes, balladisztikus tömörsége ma is előnyére válik. Szereplőválasztása – Berek Kati színpadiasságán kívül – hibátlan. A fiatal Balázsovits Lajos arca egybeforrott a szereppel. Iliász, a görög, bámulatosan kevés vonással, mégis tűpontosan és élesen megrajzolt figura. A bolgár színésznő szinte csak a szemével játszik, s a vonzalom leheletfinom ábrázolása a fiú és az asszony között ma is megható. Élnek és hatnak ma is a klasszikussá érett jelenetek – a Himnuszt hallgató szekeresek, a tökéletes filmidézet a Talpalatnyi földből, a befőttesüvegben egymás mellett úszó arcok. Különös, de a maga idejében sok kritikát kiváltó, patetikusnak mondott dialógusok sem zavaróak. Pontosságuk, tömörségük inkább irigylésre méltó, különösen nyelvünk mai állapota felől nézve.
A legkeményebben s a leghibátlanabbul számomra most – vagy most is, ki tudná kibogozni, szétválasztani az élmények idejét – a cigányok jelenetsora szólt. Kiszolgáltatottságot ennél tömörebben, pontosabban, felháborítóbban azóta sem láttam filmen ábrázolni. Sokadszorra is ökölbe szorul az ember keze. Talán mert mindig vannak cigányok. És vannak tamilok és vannak szingalézek, és vannak hűtőkocsikban megfagyó vagy éppen hőgutát kapó vagy megfulladó kínaiak. Valakik mindig menekülnek valahonnan, és valaki kezében mindig ott csattog a hajnyíró vagy a gépfegyver. A dokumentáris valóság művészetté lényegítését – ezeken a képsorokon kellene és lehetne tanítani. Nem is emlékeztem már arra a meleg, szelíd örömre, ami az Altatót szavaló kis cigánylány csalogat a kőkemény, magukba zárt arcokra.
Ráadásul Iliász, a görög igazsága – „Nemcsak azt kell vállalnunk, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, sőt akik lehettünk volna – ma, amikor azt tapasztaljuk, hogy a politikai váltógazdálkodással sokaknál együtt jár a személyiség váltógazdálkodása is – időszerűbb, mint valaha. Pásztor Balázs sorsa, aki rádöbben, hogy ha apját nem vállalja, saját maga sem lehet, tanulságos lehet mindazoknak, akik már tegnapi énjükre sem emlékeznek. Félek azonban, hogy a személyiség integritása, folytonossága nem szerepel a divatos önépítési technikákat tanító hétvégi kurzusokon. A sikerember titka talán épp a felejtés.
Úgy tűnik, a Földobott érvényes film lesz, míg a világ világ, jóllehet azóta nagyot fordult a történelem kereke. Ettől azonban nem változott a „fent és a „lent, a hatalom és a kiszolgáltatottak viszonya. Van hatalom, és van kiszolgáltatottság. A történelem ugyanazon tengely körül forog.
„Feledheted-e ezeket az arcokat? Számon kérik tőled a történelmet – és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert. – foglalja össze a művész hivatását a filmet író Csoóri–Kósa–Sára. S jóllehet a szerzőhármas már csak a filmlexikonok tényei között szerepel, művészi ars poeticának a fenti gondolatsor ma sem utolsó. Akár a címet sugalló Ady-vers, A föl-földobott kő: „Föl-fölhajtott kő, bús akaratban / kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.”
„Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort.” Nekem Ady Endre ostora tetszik. Milyen rég halott a költő, aki ezt írta, pedig most van ám igazán „émelyítően becukrozva a nép. De hiszen a gondolatgazdag, gyönyörű film, amit láttam, az is a magyar filmtörténet része már, s nem az élő magyar filmművészeté. Valahol, valami megszakadni látszik…



« vissza