Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Habent sua fata libelli

 

Botticelli képciklusa Dante Isteni színjátékához

Berlin, 2000. április 15. – június 18.


 

Sajátos művészeti újraegyesítés színhelye a tíz éve tett Berlin: először látható együtt a berlini Kulturfórum újraegyesí kiállítási csarnokában Botticelli képciklusa Dante Isteni színjátékához, amely a porosz állami műgyűjtemények háború utáni megosztottsága folytán részben Nyugat-, részben Kelet-Berlinben volt elhelyezve. A képciklus sajátos jellegét és sorsát felidézve óhatatlanul a „habent sua fata libelli” szólás kívánkozik ide, holott még azt sem lehet végső bizonyossággal állítani, hogy a képciklus eredetileg valóban könyvnek készült-e. A porosz műgyűjtemények két jelentős vezetője, Wilhelm von Bode vezérigazgató és Friedrich Lippmann rézmetszettár-igazgató kezdeményezésére 1882-ben Hamilton herceg gyűjteményéből 88 000 fontért – akkor horribilis összegért, ami annak idején több mint egymillió aranymárkának felelt meg – vásárolták meg ezt a kódexet, amelybe kötötték a ciklus jelentős részét, 85 pergamenívet. A vétel az angol közönség felháborodására történt. Ennek némi pikantériát kölcsönzött az a körülmény, hogy Frigyes trónörökös, a később mindössze néhány hónapig uralkodó III. Frigyes császár, aki a berlini múzeumok fővédnökének (nem csak reprezentatív) feladatát látta el, Viktória királynő veje volt… További hét ívet a Bibliotheca Apostolica Vaticana őriz, az Inferno II–VII, XI. és XIV. ívek elvesztek. A Hamilton-kódexet a berlini gyűjteményben szétbontották, az egyes íveket – melyek hátlapja elegáns kézírással az Isteni színjáték szövegét tartalmazza – paszpartúba helyezték. Az anyag a háború után részben az amerikaiak, részben az oroszok kezébe került, és ennek alapján megosztódott a kelet- és nyugat-berlini gyűjtemények között. A német újraegyesítés után alapos konzerválási és publikációs munkák befejeztével a közönség most először láthatja együtt – a vatikáni ívek bevonásával – ezt a valóban egyedülálló művet.
Botticelli nem fejezte be a művet abban az értelemben, hogy egyenletes intenzitással dolgozta volna ki az egyes íveket, a legtöbb íven „csak” előrajzolást találunk, mindössze az Inferno X., XV. és XVIII. ívekre hordta fel teljességgel a színeket. A jelenetek szinte filmszerű szekvenciákban követik egymást, nagy összefoglaló ábrázolást Botticelli az Inferno tölcséréről és az ennek pozitív formában pontosan megfelelő Purgatorio hegyéről nyújt. Városépítési látomásként könyvelhető el a limbus hét párhuzamos falú, soktornyú ábrázolása, mint ahogy szinte mérnöki pontossággal ábrázolja a Phlegethon kőkávába szorított vérszínű könnyfolyóját. Meglepő a korruptak kínjainak ábrázolásánál (Inferno XXII.), hogy az ördögök különösebb indulat nélkül, mondhatni szakmai gusztussal szúrják lándzsára a korrupt tisztségviselőket. Egyáltalán a Gonosz megszemélyesítésébe, a szarvak, sárkányszárnyak, paták furcsa kavargásába szinte óhatatlanul némi elegancia, sőt helyenként humor vegyül; a valójában hátborzongató látvány a pokol lakóinak elgyötört arckifejezése. Hatalmas, dinamikus ívben fogja össze a fáklyák hosszan elhúzott lángja a földi paradicsom felvonulási jeleneteit (Purgatorio XXIX–XXX.). A Paradiso ábrázolása sajátos, egészen modern és ismét csaknem filmszerű, sőt fizikai fogalmakkal leírható látomásba torkollik. Dante és Beatrice körökkel elhatárolt terekben mozognak, hol lángok kíséretében, hol egészen üres – mondhatni légüres – térben, mozgásukat mintha láthatatlan szívóerő határozná meg, amíg a fényáramon keresztül (Paradiso XXX.) Clairvaux-i Bernáthoz érkeznek. A Mária-vízió egyáltalán nem, a menny rózsája csak jelzett, megkezdett ábrázolásban lelhető – talán Botticelli a keresztényi és művészi alázat sajátos vegyületében a legszentebb dolgokat már nem is tartotta ábrázolhatónak?
A kiállítás Berlin után szeptember 20-tól december 3-ig Rómában (Scuderie Papali al Quirinale) és 2001. március 17-től június 10-ig Londonban (Royal Academy of Arts) látható. A kiállításról figyelemreméltó katalógus jelent meg, Hein-Th. Schulze Altcappenberg szerkesztésében.



« vissza