Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kettős hátrányban: magyar építőcégek itthon

Vajon helyt tudnak-e állni a magyar tervező és építő cégek a multinacionális nagyvállalatokkal folytatott versenyben? Szabad-e elfogadnunk, hogy a hazai korrupcióban immár a nemzetközi nagytőke is részes? Meddig tart még, hogy azonos munkáért megalázóan kevesebbet fizet a külföldi cég a magyar szakembernek, mint a nyugatinak? Egyebek között ezekről a kérdésekről váltottunk szót dr. Borostyánkői Mátyás építésszel, az Iparterv vezérigazgatójával és Éhn József építőmérnökkel, a VÍZ-INTER Mérnökiroda többségi tulajdonosával. Az előbbi szakember a Magyar Tanácsadó Mérnökök és Építészek Szövetségének (TMSZ) elnöke, az utóbbi: tiszteletbeli elnöke. Meghívott előadóként mindketten tanítanak a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. A TMSZ az építész és mérnöki szakágak tervező és tanácsadó cégeit tömöríti. Célja a tagvállalkozások érdekeinek érvényre juttatása. A cégeken keresztül mintegy háromezer műszaki ember kapcsolódik hozzá. A szövetség tagja a hatvanhat ország tervezőszervezeteit összefogó FIDIC-nek (Federation Internationale des Ingenieurs Conseils), valamint az európai regionális szövetségnek, az EFCA-nak (European Federation of Consultancy Associations and Architects).

Reális veszély, hogy megszűnik az önálló magyar tervezői kapacitás?
Borostyánkői Mátyás: – Vannak erre utaló jelek. Folynak a bekebelezések. Ez ellen a TMSZ minden hazai és nemzetközi fórumon fellép. Szerencsére az EFCA-nak portugál elnöke van, aki mellettünk áll, ugyanis a luzitánok földjén is érzik a multik nyomását. Az elnök világosan megmondta: működjünk együtt a nemzetközi tőkével, hiszen ők megrendelést hoznak, pénzt kínálnak, de közben maradjunk meg magyarnak. Minél több hazai céget mentsünk meg, őrizzük meg az arcunkat.
Említene néhány különösen fájó pontot?
B. M.: – Magyarországon két nagy erőműtervező vállalat volt. Az egyiket felvásárolta egy finn érdekcsoport, a másikat egy német. Igaz, az alkalmazottak zöme továbbra is magyar mindkét helyen, de a tranzakciókkal megszüntették a hazai erőműtervezést. Botrányos a Mélyépterv privatizációja is. A szokott módon szétszedték. Csakhogy egyedül az ő tervtárukban volt meg a Paksi Atomerőmű dokumentációja a beépített anyagokról és szerkezetekről. A dokumentumok szőrén-szálán eltűntek. Ma senki sem tudja pontosan, mi van az atomerőmű alatt. E tekintetben legtöbb információval az Iparterv rendelkezik, hiszen annak idején tervezőtársa volt a Mélyéptervnek, úgyhogy nálunk még megmaradtak a másodpéldányok. Paksról azóta is hozzánk járnak, mint a jó kútra.
Hasonló folyamatok játszódtak le a volt szocialista országokban, a közép-európai régióban. Jól sejtem?
B. M.: – Eklatáns példa a kelet-berlini Iparterv sorsa. Ipro-nak hívták azelőtt. Dánok vették meg. Ma már semmi sem utal arra, hogy ez volt az a cég, amely az NDK összes atom- és szenes erőművét tervezte. Elvették a nevét, német jellegét, a kétezer dolgozóból százhúsz maradt.
Érdekes egybeesés, hogy a budapesti Ipartervnél is éppen ennyien tudtunk megkapaszkodni a privatizáció után. A régi időkben ezerkétszázan voltunk. De sikerült megőrizni a céget magyarnak. A törzstőkénk 85 százaléka a dolgozóké és a menedzsmenté. A maradék 15 százalékon három holland cég osztozik. Kemény csatákat vívtunk a magyar tulajdonosi többség megszerzéséért, ugyanis jelentős számú nyugati érdeklődő volt.
Borostyánkői úr ellenérzéseket táplál a lezajlott privatizációk módját illetően?
B. M.: – Az érzéseknek nincs túlzottan nagy jelentőségük a reálgazdaságban. Mindazonáltal úgy gondolom, csacsiság volt az összes tervezőcéget piacra dobni. Egy kivétel akadt: a Váti. A Városépítési Tervező Intézet állami irányítás alá tartozik jelenleg is. Vallom: mindig a kialakult gyakorlatot érdemes figyelni, és abból levonni a következtetéseket. A valóság azt mutatja, hogy a nyugatiak kiválasztották a jó magyar cégeket, olcsón hozzájutottak, értékeiket kisajátították, az embereket rabszolgaként dolgoztatják. Nem hiszem, hogy ennek tapsolnunk kellene.
Miben nyilvánul meg a modern rabszolgaság? A fizetésben?
B. M.: – A bérezés kritikus kérdés. Természetesnek találják, hogy a magyar szellemi termékért csak negyed-, ötöd-, hatodannyit fizetnek, mint a nyugatiért. Eddig még nem volt szerencsém olyan külföldihez, akinek emiatt erkölcsi fenntartásai lettek volna. Öt éve történt, hogy egy holland beruházó ajánlatot kért az Ipartervtől egy belvárosi irodaház megtervezésére. A hazainál magasabb, de a nyugat-európainál alacsonyabb árat állapítottunk meg a munkára. Az üzletember felháborodott, és azt mondta: Uraim, tekintsenek a saját életszínvonalukra, a magyar bolti és éttermi árakra. Ezek után nem gondolhatják komolyan, hogy közel annyit fizetek maguknak, mint az amszterdami mérnökeimnek?! Ez tipikus viselkedés. Ki merem jelenteni, hogy az ő produktumaik semmivel sem jobbak, mint a mieink. Jellemző az is, milyen magatartással találkozunk a PHARE-programok során. Ezek között vannak olyan munkák, ahol előírják, hogy a nyugatiaknak, keletieknek kötelezően együtt kell munkálkodniuk, egy csapatot kell alkotniuk. Egy három évig tartó projekttel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megemlíteni: az adott munkára alakult konzorcium vezetője történetesen egy francia cég volt. A nyugatiak felmérték, mennyit érnek a különféle nemzetből való mérnökök. Úgy ítélték meg, hogy a mi legjobb emberünknek, aki mellesleg három nyelven beszél, és ezt megelőzően tíz évig Amerikában dolgozott, 220 ECU-t adnak egy napra. Ugyanitt egy átlagos képességű nyugati mérnök 880 ECU-t tehetett zsebre. Vagyis a jobbat, pusztán mert magyar, negyedannyira taksálták, mint a közepes nyugatit. Amikor a diszkriminációt szóvá tettük a brüsszeli központban, közölték: nincs olyan kikötés, hogy a nyugati világból származóknak többet kell keresniük. A végső álláspontjuk az volt: harcolja ki mindenki magának az árat! Egyébként a jelen lévő négy kelet- és közép-európai érintett közül csak a magyarok és a lengyelek verték az asztalt, a csehek és a románok belenyugodtak a dologba.
Van tipizálható képesség vagy tudásbeli különbség a külföldi és a hazai tervező között?
Éhn József: – Nálunk is nagy a minőségi szóródás, náluk is.
B. M.: – Azt azért leszögezhetjük: nem a legjobb nyugatiak jönnek ide. Nem tervez Magyarországon olyan külföldi, aki a topkategóriába tartozik. A csúcsemberek egyelőre nem Budapestet és Kazincbarcikát választják, hanem Londont és Párizst.
Mi történik akkor, ha a multi által kirendelt vezető kevésbé jó, mint az alá rendelt hazai stáb?
É. J.: – Volt már ilyen, de ezen aligha tudunk segíteni. Az előttünk járó országok sem tudtak. A portugálok és a spanyolok ugyanígy panaszkodtak a nemzetközi tőkére. Ráadásul nálunk már a kiindulási pontok is igen kritikusak. Például a beruházások összértékéhez képest hagyományosan alacsonyak a tervezési díjak. Emellett a külföldi versenytársakkal szemben még a szóbeli védelem sem nagyon illeti meg a magyar mérnököket. Megfogalmazhatunk sirámokat, de be kell látnunk, az érintetteken kívül ez senkit sem érdekel. Tudomásul vesszük, hogy könyörtelen versenyben kell életben maradnunk a piaci túlkínálat körülményei között. A nehézségek és kényszerek azonban élesítik a látást. A negatív tapasztalatok érzékennyé tesznek bennünket a problémák iránt, van mivel foglalkoznunk a TMSZ-ben.
Érdekelnének a legzavaróbb gondok.
É. J.: – A magyar állam és a hazai megbízói kör rendszerint nem pontosan tisztázott körülmények és feltételek között ad ki munkákat. Mintha nem az lenne a fő cél, hogy akit megbíznak, garantáltan jó munkát végezzen. Túl sokszor fontos szempont, hogy azok nyerjenek, akik valamilyen formában kapcsolódnak a megrendelőkhöz, vagy a legkevesebb pénzért vállalják a feladatot. Bizonyos értelemben cinkosság van a honi és a külföldi megbízói kör között. A probléma mélyén a versenyszférában tevékenykedők és a közalkalmazottak ellentétei húzódnak meg.
Hogyan jönnek képbe a közalkalmazottak?
É. J.: – Létezik az úgynevezett in house engineering, azaz a házon belüli mérnöki tevékenység. Ez azt jelenti, hogy a mérnöknek, tervezőnek van egy főállása valamelyik állami, önkormányzati cégnél, intézménynél. Az ilyen helyeken a fizetés a központilag meghatározott bértábláktól függ. Nyilvánvalóan mindent megtesznek, hogy a soványka pénzüket kiegészítsék. Másodállásban aztán kapcsolatba kerülhetnek ugyanazzal a tevékenységgel, mint amit az elsődleges munkahelyen végeznek. Ez a szituáció melegágya lehet a korrupciónak. Ugyanakkor a külföldiek okosan kihasználják a közalkalmazottak olcsóságát, ráutaltságát. Egy nyugati tervezővállalkozás az elvégzendő PHARE-megbízás egy mérnöknapjáért akár 800 eurót is kasszírozhat. Ám ha a feladatot kiadja nálunk alvállalkozásban 150 euróért, máris hatalmas extraprofitra tesz szert. Sajnos a közalkalmazotti réteg bizonyos részének támogatása is lehetővé teszi, hogy a külföldiek ilyen üzletpolitikát folytathatnak.
B. M.: – A közbeszerzési törvény is úgy szól, ha valahol van házon belüli mérnöki tevékenység, nem kötelező meghirdetni a munkát. Ha mégis kiírják, óriási előnyt élvez a belsős gárda a versenyszférával szemben. Ez Nyugaton is fölöttébb zavarja a vállalkozókat. Mindazonáltal az in house engineering elleni küzdelem az egész világon vesztésre áll.
É. J.: – Úgy van, de azért Nyugaton az erős mérnök-érdekvédelmi, vállalkozói szervezetek véleményét senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Nálunk a befolyásukat érvényesíteni tudó civil szerveződéseknek nincs vagy alig van hagyományuk. A TMSZ-ben is szembesülünk ezzel. Előfordul, hogy a tagságunkhoz tartozó cégek képviselői sem értik, mit akarunk, miért harcolunk. A példaként tekintett nyugati demokráciákban az üzleti szféra civil szervezeteiben rendkívül kemény a belső szankcionálás. Ha valaki onnan kiesik, esetleg nem megfelelő viselkedésével kizárja magát, az számára üzleti érdeksérelemmel jár. Bizonyosan haszna lenne annak Magyarországon is, ha mind izmosabbá válna a TMSZ és a kamarai élet, hiszen annál nagyobb hatást gyakorolhatnánk a megrendelőkre.
Mire gondol?
É. J.: – Rá kellene szorítani őket, hogy amikor meghívnak pályázatokra cégeket, a valóban alkalmasakat válasszák ki. Ne fordulhasson elő, hogy olyan vállalkozást hirdessenek győztesnek, amelynek garanciáit, vagyis a törzstőkéjét, valamint a mögötte lévő biztosítékokat többszörös nagyságrenddel meghaladja a megbízás értéke.
Elemzők szerint az itthoni közbeszerzési piacon a korrupció elsősorban az építési beruházásokhoz és szolgáltatásokhoz kötődik. A legnagyobb korrupcióellenes nemzetközi szervezet, a Transparency International úgy látja, a valódi versenyen alapuló kiválasztás, a világos és egyértelmű pályázati kiírás, az áttekinthető értékelés, az eredmény gyors közzététele és a szerződések teljesítésének ellenőrzése minimálisra csökkentheti a visszaéléseket. Közbeszerzéseknél leggyanúsabb módszer az úgynevezett tárgyalásos eljárás. Ilyenkor a felek fehér asztal mellett megbeszélik, hogyan kapható meg a közpénzekből finanszírozott üzlet. Magyarországon az összes közbeszerzésen belül a tárgyalásos eljárások részaránya tavaly 30 százalékot tett ki, az Európai Unióban kimutatott 10 százalékos részesedéssel szemben. Jó hír, hogy az idevágó törvényt szigorították, aminek hatására 2000 első öt hónapjában immár 20 százalék alá esett a tárgyalásos eljárások aránya. Vajon a nyugati nagytőke hogyan viszonyul a hazai korrupcióhoz? Belesimul, vagy a tisztességet erősíti?
B. M.: – Kétségtelen, hogy többet megengednek maguknak, mint otthon. Igenis beépültek a magyar rendszerbe, megvannak a lefizetett kádereik. Van olyan cég, amelyik már tízszer meghívta az Ipartervet különböző pályázatokra. Biztos voltam benne: tizedjére is veszítünk, és előre tudtam, ki nyer majd.
Júniusban a belga trónörökös kíséretében Magyarországon járt Paul de Meester báró, aki hazája építőiparának egyik elismert vezetője. Kijelentette: a hannoveri világkiállításon a magyar pavilon a legszebb, legötletesebb, a magyar architektúra magas színvonalon áll. Belgiumban kevés az építészetet hallgató egyetemista, ezért jónak látna valamilyen együttműködést a képzésben. Az Oktatási Minisztérium illetékese szerint a belgák tényleg finanszíroznák magyar fiatalok tanulmányait. Már léteznek futó projektek, amelyekben vizsgálják, hogyan oldható ez meg. A minisztérium szeretné, ha a hazai felsőoktatás is hasznot húzna a dologból.
É. J.: – Ez az agyelszívás technikája. Egy posztgraduális képzés során szépen kiválogatják maguknak a tehetséges fiatalokat, akiket egyébként a magyar állam súlyos összegekkel támogatott a diplomájuk megszerzéséig. Az itthoninál lényegesen kedvezőbb feltételeket biztosítanak, és a mi ifjú szakembereink belga cégeket fognak gazdagítani.
B. M.: – Azért is hasznos volna, ha néhány jó magyar vállalkozás talpon maradna, hogy az ilyen fiataloknak legyen hová visszatérniük.
É. J.: – Az érdekeltségek híján pillanatnyilag három helyen keskenyedik az az ösvény, amelyen a hazai vállalkozók haladnak. Az államról, az Európai Unióról és a fiatalokról van szó. Az ösvény karbantartásában, a segítségnyújtásban nem érdekelt az állam, mert az építőipart tisztán piacorientált szektornak tekinti. Nem érdekelt az EU, mert náluk is túlkínálat van, több az eszkimó, mint a fóka. Mindezt megfejeli a szomorú tény: az ifjúság sem érdekelt abban, hogy ne legyen az agyelszívás alanya.
Mi kell ahhoz, hogy világsztár lehessen egy magyar tervezőből? Makovecz Imre például páratlan képességű építész, szerintem mégsem ismerik kellőképpen a földgolyón, a nemzetközi színtéren inkább csak a szakma tiszteli.
É. J.: – A tehetség mellett nélkülözhetetlen a reklám. A kiemelkedő személyiségek mögé szponzorok állnak, akik kialakítják a sztár imázsát. Emellett kell bizonyos politikai támogatás is. Párizsban egy kínai származású amerikaira bízták, hogy tervezze meg az elhíresült üvegpiramist a Louvre udvarán. Az egész francia építésztársadalom arculcsapásnak érezte, hogy nem közülük választottak tervezőt. Csakhogy az amerikait Mitterrand elnök favorizálta.
B. M.: – Kitűnő kezű ember Angliában Norman Foster. De azért nagyon jót tett a karrierjének, hogy lovagi címet kapott. Az osztrák Hundertwassert Kreisky kancellár támogatta. Van esélye annak, hogy előbb-utóbb lesz magyar világsztár is, de ehhez tekintélyesedni kell a nemzetközi porondon a magyar politikának is.
Miben maradnak el a magyar cégek a nyugatiaktól?
É. J.: – Ott vagyunk hátrányban, ahol történelmi okokból lemaradásunk van. Kiesett negyven év. Nem ismerjük eléggé a szerződéskötések gyakorlatát. Pedig ez kulcskérdés. A TMSZ ezen úgy próbál segíteni, hogy a nemzetközi standardoknak megfelelő szerződésmintákat fordíttat le, füzet formájában kiadja, és eljuttatja a tagjaihoz.
B. M.: – Van erkölcsi tehertételünk is. Az alkalmazottak még nem respektálják eléggé a privát céget. Aki teheti, fenntartások nélkül dolgozik máshová is. Ez Nyugaton főbenjáró bűn. A FIDIC májusi bécsi konferenciáján furcsamód egy angol professzor hívta fel a világszervezet figyelmét erre a problémára.
Melyek az előrelépés feltételei?
É. J.: – Mindenekelőtt vissza kell adni a hitet, hogy lehet tisztességesen is dolgozni. Természetesen nyilvános, kiszámítható versenyfeltételeket kell teremteni. Emellett a kormányszervek sokat tehetnének a belső piac megóvása érdekében. Joggal várják a magyar műszakiak, hogy megkapják ugyanazt a védelmet, amit az EU-tagországok megadnak a saját gárdájuknak. Igenis lehet olyan működési, környezeti feltételeket kialakítani, hogy a megrendelések versenyeztetésénél a magyar vállalkozók kiemelten kedvező helyzetbe kerüljenek. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a különféle minisztériumok programirodáiban lázas tevékenység folyik a külföldi elképzelések teljesítése érdekében. Az országimázs javítása szempontjából oly fontos műszakiak véleményére, tanácsaira pedig senki sem kíváncsi.
Milyen tanácsokat adnának a Duna-parti, millenniumi városrész gigantikus beruházásával kapcsolatban?
É. J.: – Itt olyan kérdéskör vetődik fel, ami a globalizációval hozható összefüggésbe. Megvan annak a kockázata, hogy jellegtelen, a világ bármely pontján megépíthető épületek emelkednek majd ki a földből. Reméljük, a Demján Sándor nevével fémjelzett nagytőke tekintetbe veszi, hogy a Duna-parton a 19. század végére kialakult egy beépítési szerkezet, amit meg kellene védeni.
B. M.: – Nekünk, magyaroknak alig van tőkénk. A mi pénzünkből valószínűleg egy parkra futotta volna a kijelölt területen. Így tehát az történik, amit a multik akarnak. Ők szállodai férőhelyet rendeltek, parkolót, mozit, üzleteket, Niagara-vízesést, némi csicsát. Természetesen a szakma zsűrizhet, valószínűleg részt vehet a tervezés részfeladataiban, építhet, ügyeskedhet. Erről kinek-kinek meglehet a véleménye. A döntő szó azonban a pénzembereké. Tíz év iparterves tapasztalata mondatja velem: sajnos nincs számottevő magyar tőke az országban. A nagy cégeket privatizálták, külföldi tulajdonba kerültek. Akik beruháznak, munkát rendelnek, külföldiek. Alig van a cégnél magyar feliratos tervrajz a kollégáim asztalán.
É. J.: – Mindezek dacára hiszünk abban, és ezért dolgozunk a TMSZ-ben is, hogy a tervezők legjobbjai túlélik ezt a helyzetet.



« vissza