Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Berlini anzix

2000 őszén egy éve annak, hogy a német szövetségi képviselőház és a szövetségi kormány Bonnból Berlinbe költözött. Nyomukban átköltözött számos nagykövetség, „lobbyista” szervezet, s – végül, de nem utolsósorban – számos szövetségi köztisztviselő és családja, köztük feleségemmel együtt én is.
Néhány hete magyar építészekből, építésügyi tisztviselőkből álló delegációt kísértem végig Berlin látványosságain – egyikük, nyilván a valóban impozáns és nagyszabású látottak hatása alatt – azt kérdezte tőlem: vajon nem törekszik-e Berlin az európai főváros szerepére?
A kérdés kissé zavarba hozott, hiszen volt egy olyan, rövid, de felette rossz emlékű korszak a 20. században, amikor Berlin szó szerint tűzzel-vassal ilyen szerepre tört. Látva azonban a magyar kolléga arcán, hogy a kérdésnek sokkal inkább elismerő, semmint ilyetén történelmi reminiszcenciájú háttere volt, rögtönzött válaszomban azt mondtam, hogy politikai és gazdasági szempontból erről szó sincs, hiszen az Európai Unió fő székhelye Brüsszel, gazdasági szempontból pedig, ha a legjelentősebb tőzsde székhelyét veszem alapul, London tekinthető Európa központjának. Némi gondolkodás után hozzátettem, hogy – ha már ilyen ambíciót keres az ember – kulturális téren valóban komoly erőfeszítések történnek Berlin hajdanában legalábbis közép-európai vezető szerepének visszanyerésére. Példaként a Museumsinsel épületegyüttesének folyamatban levő helyreállítását és bővítését említettem, megkockáztatva azt a tézist, hogy a műgyűjtemények és bemutatásuk rangja a jövőben valóban vetekedhet akár a Louvre-éval. Mégis, a választ összességében kissé felületesnek tartottam, ezért magam is tovább gondolkoztam a kérdésen: milyen is Berlin múltbani, jelenlegi és jövőbeli szerepe, mi adja meg sajátos identitását, túl azon, hogy ismét politikai központtá vált? Minden város eleven, változó képződmény, így Berlin identitásának változó elemeit is legfeljebb részben tudom, szubjektív benyomások alapján felvillantani.
1991 óta, amikor a szövetségi képviselőház elhatározta saját, valamint a kormány székhelyének áthelyezését Berlinbe, köztisztviselői körökben nagy volt a „sírás, rívás és fogak csikorgatása”, hiszen ez sokaknak a békés, kissé álmos Rajna-menti, középvárosi környezet felcserélésével járt ismeretlen, „keleti” viszonyokra. Noha Bonnt eredetileg ideiglenes fővárosnak szánták, itt is bevált az a tapasztalat, miszerint semmi sem tartósabb, mint a provizórium. A tisztviselők berendezkedtek Bonnban és környékén, sokan családi házat építettek, s most közülük sokan – kissé átlátszó demagógiával – a Berlin által képviselt nagyhatalmi szellem, az agresszív ambíciók újraéledéséről szónokoltak. Mint csaknem minden demagóg állításnak, persze ennek is volt parányi valós eleme, legalábbis, ha a nemzetiszocialista rezsim szelleméért Berlint tesszük felelőssé – noha ez a feltételezés is sántít, hiszen a nácik köztudomásúan Münchent hívták a „mozgalom városának” és Nürnbergben tartották birodalmi pártkongresszusaikat. Kétségkívül azonban Berlin volt mind a nemzetiszocialista rezsim, mind pedig a II. világháború után (legalábbis keleti fele) a kommunista német részállam székhelye. Igaz az is, hogy Bonn valóban a háború utáni, békés, szabad és demokratikus szellemű (nyugat-)német újrakezdés jelképe. Ezt az újrakezdést persze a nyugati győztes hatalmak felvilágosult önérdeke is tette lehetővé, összekötve az „átneveléssel” és a továbbra is a háttérben fenntartott politikai ellenőrzéssel. Mindezzel élő példát adtak egy kissé szarkasztikus, de néha nagyon helytálló magyar mondásra, mely szerint ha nem lennének tapintatlan emberek, akkor nem lehetne bírni a púposokkal. Minthogy a „púpos” nemcsak kezelhetőnek bizonyult, hanem az újraegyesülésre és újfent egyenes tartásra is érdemesnek, logikusan merült fel az alkotmányos szervek székhelyének Berlinbe helyezése is.
Nemcsak a kommunista propaganda, az első világháború óta a nyugati hatalmak sajtója is előszeretettel állította be Berlint (és Potsdamot) „a porosz militarizmus és reakció fészke” szerepében. Ezzel olyan jól sikerült az európai köztudatban meghatározni a poroszokról és közvetetten az egész németségről alkotott képet, hogy a porosz tradíció másik vonulata, a jogállamiság, a vallási türelem és a nemzetek fölötti nyitottság szinte eltűnt a köztudatból. Pedig ki fogadta be a nantes-i ediktum visszavonása után nagy tömegben menekülő hugenottákat? Ki hívta meg Voltaire-t udvarába és érintkezett vele egyenrangú partnerként? Hol jött létre az első modern, szakszerű, pártatlan közigazgatás; hol a fél Európának mintát adó közigazgatási bíráskodás?
Ami pedig a porosz történelmi és katonai tradíciókat illeti: a nácik valóban megpróbálták ezeket maguknak kisajátítani, de gondoljunk csak az 1944. július 20-i dátummal fémjelzett kísérletre a nemzetiszocialista uralom megbuktatására – az összeesküvés feje, Stauffenberg gróf, ugyan nem volt porosz, de mögötte felsorakoztak a nagy porosz történelmi nevek viselői: Moltke, Tresckow, Yorck von Wartenburg, hogy csak néhányat említsek. Valóban súlyos felelősség terheli a német politikai, katonai és tisztviselői elitet azért, hogy nem fojtotta el csírájában a náci gazemberséget (erről könyvtárakat írtak össze, így itt nem is akarom részletezni) – de ismét csak Berlinre vonatkoztatva: az egyetlen, bár túlságosan késő, de mégiscsak némi eséllyel kecsegtető kísérlet fő színhelye Berlin volt.
Az ötvenéves, immár nem annyira új, de új székhelyű német demokrácia városképileg markáns és elkészülte óta azonnal nagy népszerűségnek örvendő jelképe Berlinben a Reichstag kupolája. Sir Norman Foster acél-üveg szerkezete a szuverénben, a népben, építészetileg tudatosítja jogait, hiszen a kupolában felfelé csavarodó rámpáról szó szoros értelmében a körmeire tud nézni azoknak, akik őt vannak hivatva képviselni – amazoknak pedig ismét csak szó szerint mindig szeme előtt lebegnek a szuverén egyes, a kupolában sétáló tagjai. A Reichstag eredeti, Paul Wallot tervezte kupolája annak idején igencsak szemet szúrt a saját magát szuverénnek tekintő II. Vilmosnak, aki a fáma szerint tombolt amiatt, hogy a Reichstag kupolája valamivel magasabb volt, mint a palota kupolája. A palota a II. világháborúban kiégett, műszakilag helyreállíthatónak ítélt romjait a kommunisták lebontatták, így az egyik hatalmi központ építészeti kifejeződése is megsemmisült; annál nagyobb népszerűségnek örvend a Reichstag. II. Vilmos kardcsörtető, pedert bajuszos és csúcsos sisakos fellépése, amelynek személyes otrombasága vitán felül áll, már az első világháború előtt mondhatni nemzetközi közröhejnek örvendett. Persze a múlt századfordulón egész Európában szokásos volt a militáns hangvétel – legfeljebb a győztes fél utólag igazolva érzi magát. Az első világháború okairól folytatott vita noha véget nem érő téma, ha azonban a legújabb kutatások eredményeit is figyelembe vesszük – lásd például Nial Ferguson németül „Der falsche Krieg” címen 1999-ben megjelent könyvét –, akkor fény derül arra, hogy a berlini vezetés félelme a bekerítéstől nem volt egészen alaptalan, és a – gyakran jogos visszatetszést keltő – erőfitogtató, katonásdit játszó nagyhangúságnak volt némi önmegnyugtató, titkos félelmeket elhallgattató alapja is. A porosz „alattvalói szellem” katonai aspektusának klasszikus kifigurázása Carl Zuckmayer darabja a „Köpenicki kapitány”-ról (később Heinz Rühmannal a főszerepben nagysikerű film alapjául is szolgált). Ami kevésbé ismert: a valós alapú történeten a legfelsőbb körök és a porosz tisztikar szórakoztak a legjobban, mint ahogy ugyanezen körök terjesztették előszeretettel a Zitzewitz grófról, a fertálybolond fiktív porosz katonatisztről keringő számtalan viccet (legnagyobb gusztussal a valóban létező család tagjai). Úgyszintén kevésbé ismert a katonai és tisztviselői elit reakciója Heinrich Mann „Der Untertan” című regényére – ezt Viktor Mann memoárjaiban lehet olvasni –, ahol szinte egyhangúlag úgy vélekedtek, hogy pont olyan alakokra, mint a könyv főszereplője, éppenséggel nincs szükség.
A palota tehát megsemmisült, a végrehajtó hatalom központja, a kancellári hivatal átmenetileg – ez a sors fintora – a volt NDK Államtanács épülete. Mind a parlament, mind a szövetségi kormány szembesült azzal a problémával, hogy a legújabb kori történelemben kétes szerepet betöltő épületeket vett át újrahasznosításra. Noha a Reichstag épülete a nácik handabandázásának is színhelye volt, közismert, hogy a parlamentáris demokrácia szégyenletes önmegsemmisítésének, az „Ermächtigungsgesetz” elfogadásának nem a (éppen „frissen” leégett) Reichstag, hanem a Kroll-Oper volt a színhelye. A legtisztább képletet még a Bundesrat jövőbeli épülete mutatja, amely a porosz felsőház, majd az NDK idején akadémiai intézetek székhelye volt – itt joggal lehet némi elégedettséggel tudomásul venni a hasonló funkció térfoglalását. Nehezebb már olyan, náci korbeli épületekkel boldogulni, mint – hogy csak egy példát ragadjak ki – a volt Reichsluftfahrtministerium, Göring székhelye, ahova a szövetségi pénzügyminisztérium költözött, és amelynek bejárata mellé még az NDK is kreált egy „szocialista realista” falképet, amely, mondhatni, jól megfér a nehéz formákban klasszicizáló homlokzattal. Közvetlenül a „fordulat” után az épület az NDK állami vagyonkezelő ügynökségének székháza volt, amelynek elnöke, a nyugatról jött szociáldemokrata Detlev Rohwedder, a veszett ügyük felett tehetetlenül tomboló úgyszintén nyugatnémet kommunista terroristák merényletének áldozata lett. Kevés olyan épület van, amely ennyire magába sűríti a német legújabb kori történelem rémségeit. „Bejáratosként” hozzátehetem, hogy az épület belseje ehhez képest meglepően banális irodaház, véget nem érő folyosókkal, furcsa módon a nagy ülésterem sötétbarna faburkolatával, ugyanolyan nemes faanyagból készült asztalaival a tárgyalás menetét mutató nagy képernyők modern akcentusa ellenére ugyanolyan súlyosra sikerült, mint a homlokzat.
Ez az egy példa is mutatja, hogy az építészeti vitáknak tág terük nyílik, Berlin manapság a nemzetközi építészet Mekkája, nemcsak, ami a középületeket illeti, legalább ilyen érdekes a Potsdamer Platz együttese, részben expresszionista elemeket idéző épületeivel, részben még utcaneveivel is – mint a Marlene-Dietrich-Platz – a húszas évek reminiszcenciáit újjáébreszteni kívánó igényével. Berlin a húszas években az építészeti avantgárd egyik színhelye volt, Granasztói Pál ismételten említi műveiben a szociális lakásépítés példájaként a Siemensstadtot. Berlin sajátos identitásának talán egyik nyitja, hogy a 18. század óta építészetileg generációnként egyszer megújul, néha önként, néha – ez a rosszabbik eset – háború, megosztottság következtében: hiszen a barokk várost csakhamar a Schinkel-generáció városa váltotta fel, ezt pedig a „Gründerzeit városa, majd a századforduló reformarchitektúrája és a Bauhaus szelleme, mindezt az ötvenes-hatvanas évek újjáépítési erőfeszítése nyugaton és keleten, majd az újraegyesülés utáni szinte robbanásszerű változás. Mindez sem Londonban, sem Párizsban nem található meg, és egyszerre jelzi mind Berlin vitalitását, mind néha kissé parvenü, vásári jellegét. Persze ez a vedlés még Berlinben sem terjed ki a város egész területére, mint a legtöbb európai nagyvárosban – és itt elérkeztünk a kontrasztok mellett a hasonlóságokhoz –, a századfordulós negyedek „yuppie” körökben a legfelkapottabbak, Berlinben még megtetézve a Kelet–Nyugat problémával. A mai Berlin legdivatosabb negyedének a volt Kelet-Berlin területén fekvő Oranienburger Straße és környéke, a hajdan jelentős részben zsidók lakta volt előváros számít, ahol szembeszökőek a kontrasztok: méregdrága lakbérű, igényesen helyreállított századfordulós házak, galériákká, elegáns üzletekké alakított volt remízek, műhelyek mellett még mindig háborús belövésekkel szabdalt homlokzatú, igazi NDK-elhanyagoltságú épületek, melyek ablakaiból öregasszonyok méla közönnyel szemlélik az utcán nyüzsgő szépeket és gazdagokat… Félő, hogy ez a most még eleven urbanitás előbb-utóbb végképp egysíkúvá válik.
Röviden visszatérve a kardcsörtető császárra: összetett, bonyolult egyéniségéhez tartozik figyelemre méltó nyitottsága a modern technika és tudomány iránt is, ami Berlint rövid időre a – későbbi, e téren is már angolszász hegemóniájú kor kifejezésével élve – „scienctific community” nemzetközi fővárosává emelte. Ilyen tradíciókat Berlinnek igencsak érdemes lenne követnie – néhány kivételtől eltekintve, mint pl. a Wissenschaftskolleg, a mai Berlin tudományos szereplése a nemzetközi összehasonlításban legfeljebb jó közepesnek minősíthető. Ez annál is inkább szomorú, mert a később szellemi atyjáról, Wilhelm von Humboldtról elnevezett berlini Friedrich-Wilhelms-Universität alapelveivel – a kutatás és az oktatás egységével, a tanárok és a hallgatók szellemi közösségével – a nagy amerikai egyetemeknek is mintául szolgált. (A történelem iróniája, hogy most a német egyetemek reformkísérleteihez az amerikai egyetemek adnak példát.)
Az egyetem alapítása Berlin és Potsdam egyik aranykorába, a napóleoni háborúk elején elszenvedett vereségek sokkhatása által kiváltott újrakezdés korába esik. Ebben a rövid korszakban, amelyet a képzőművészetekben Schinkel, Persius, Stüler, Lenné és Rauch, az irodalomban Brentano, von Arnim és Eichendorff neve fémjelez, keletkezett az utolérhetetlen berlin-potsdami kultúrtáj. A parkok, kastélyok, templomok, műromok kifinomult veduták bonyolult hálózatával összekapcsolt rendszerének mondhatni csuklópontja a Havel-folyót (amivé a tórendszer itt szűkül) áthidaló Glienicker Brücke. Ha az ember ezen a hídon állva északra néz, a bal parton Persius árkádsorral övezett, szinte induló hajóként három oldalán vízzel körülvett sacrow-i templomát látja a távolban. A jobb parton, közelebb, a glienickei kastélypark tudatosan enyhén kiemelt pontján, Schinkel könnyed, pergolákkal kísért Casinója látszik. Hátrafordulva, a babelsbergi domb tetején, a sajátosan klasszicizáló neogótikus kastélyegyüttes zárja le a látványt. A Sanssouci-parkkal és kastélyokkal, valamint a Neuer Gartennal már erőteljes kezdeményezések történtek az egyébként inkább szigorú, néha kissé sivár, homoki erdők által dominált brandenburgi táj megszelídítésére. Mégis, III. Frigyes Vilmos és Schinkel generációjának sikerült a helyenként szinte valószínűtlen, álomszerű, az ember alkotta tájat, az építészetet és az immár letűnt életformát harmóniába foglaló „Gesamt-kunstwerk”-kel elérnie azt, ami nemcsak Németországban, hanem szerte a világon ritka történelmi pillanatokban valósul csak meg: az eleganciát, a bájt, a könnyedséget. Ha a 21. század eleji Berlinnek – mint az ötvenéves szabad, demokratikus, nagyhatalmi ambícióktól mentes, nyugodt önbizalmú Németország fővárosának – csak egy kevéssé is sikerül hasonlót alkotnia, mint a 19. század elejinek, akkor érdemes a főváros felépítésében részt venni. A Reichstag kupolája egyik lépésnek tekinthető ezen az úton, reméljük, hogy a társadalom és az építészet lesz eléggé kreatív ahhoz, hogy továbbhaladjon rajta.



« vissza