Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Emóció és ráció

 

Még egyszer Herczeg Géza könyvéről

 

Sokszor panaszkodunk amiatt, hogy a szellemi életben nagy a zűrzavar. Történetpolitikai gondolkodásunkban ott ülnek az előző korszakok más-más előjelű torzításainak vaskos nyomai, rég megcáfoltnak hit tételek váltak virulensekké, hiányoznak azok a művek, amelyek alapos ismerete révén meglenne az a kompasz, amelynek birtokában könnyebb lenne az eligazodás napjaink szellemi-politikai csatározásai, az azokat nem csekély mértékben befolyásoló történelemszemléletek ismeretei terén. Aligha lehet kétséges, hogy mindezen kérdések szempontjából kitüntetett jelentősége van a szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig tartó időszaknak, tehát a 20. század első felének, s azt sem lehet megalapozottan vitatni, hogy a mi hazai történelmünk igazi összetevőit akkor pillanthatjuk meg a tárgyilagosság szemüvegén át, ha a nemzetközi kapcsolatok széles mezején, de legalábbis Kelet-Közép-Európa népeinek a nemzetközi életben elfoglalt helye ismeretében tájékozódunk. Az ellenben már korántsem nélkülözhetetlen kellék, hogy mindenképpen céhes történész munkája után nyúljunk. A jogászi képzettségű Herczegh Géza legújabb könyve (is) bizonyság erre. A szembeállítás ellenben így könnyen félrevezető lehet. Hiszen a kezükben lévő összefoglalás szinte minden sora arról tanúskodik, hogy a szerző igen-igen széles körű történettudományi olvasottsággal (is) rendelkezik, nyelvismerete révén a nemzetközi szakirodalom terméséből is bőséggel merít. Mindezen erények mellett is kellett még két tényező, hogy valóban fontos művet tegyen le olvasói elé. Az egyik az elfogulatlansága. Nem lenne helyénvaló azt írni, hogy Herczegh Gézának ne lenne kiforrott történelemszemlélete, nem lenne egy szilárd pont, ahonnan az események alakulását nézi. Szemléletét – vélelmünk szerint – jelentős mértékben a bibói életmű, az abban összegződött világlátás befolyásolja. Mindennek punctus saliense pedig a magyarság ügyével való azonosulása. Nyilván megvan ennek a maga mély érzelmi megalapozottsága is, az emóció azonban nem gyűri maga alá a rációt, nem jelent semmifajta engedményt, a könnyek nem homályosítják el a tisztánlátást, az azonosulás miatt nem vesznek el a távlatok, az érzelemből nem lesz érzelgősség. Amikor például számba veszi a magyar lakosságot a második világháború végén ért szörnyű veszteségeket, a megérkező Vörös Hadsereg garázdálkodásait, az általa foganatosított deportálásokat, a szolyvai tábor infernóját, a délvidéken Tito partizánjai által elkövetett gyilkosságokat, akkor találóan írja, hogy „ennek a holocaustnak nincs dokumentációs központja, nem vontak felelősségre senkit, sőt azok, akik végrehajtották, bizonyára sokáig hordták a deportálás sikeres lebonyolításáért kapott kitüntetéseiket. Az indulat azonban most sem ragadja el, tárgyilagosan hozzáfűzi: „A háború sok ilyen és ehhez hasonló szörnyűséget produkált, nagyobb arányokban is, de – s így válik a gondolatmenet teljessé – másutt legalább nem kellett felszabadulásnak nevezni. (523.)
A másik komponens, pedig, amely révén e munka kiemelkedik a napjainkban nem ritka összefoglalások közül, az a könyv sok-sok lapját átható életbölcsesség, amely messze több, mint a tudás, hiszen azt szorgalommal és némi tehetséggel el lehet sajátítani. Bölcs azonban az, aki mélyebben lát, mint amit az olvasottakból tudhat, aki (sajnos sokszor) kenyere javát már megette, aki olyan lényegi megállapításokat tesz, amelyek ugyan nagyon is evidensek, mégis sokan elsiklanak felettük, észre sem veszik.
Történelemszemléletet lehet tanulni belőle, realizmust, olyan hazaszeretetet, amely nem a legendákba és ködökbe kapaszkodva kíván erőt gyűjteni, hanem éppen az erőviszonyok, a múlt realitásainak józan számbavételéből. Teleki László már 1848-ban leírta, hogy nem csupán Ausztria halt meg, „hanem Szent István Magyarországa is. Herczegh Géza két ízben is idézi e mély felismerést, amelynek igazságát a két háború közötti Magyarországon sem akarta a hazai politikai közvélemény tudomásul venni. Mivel helyenként még ma is tapasztalható értetlenkedés e téren, vannak, akik a Monarchia 1918-ban bekövetkezett felbomlása kapcsán sem látják meg a Szent István-i Magyarország sírba szállásának elkerülhetetlenségét (az utóbbi időben megint hódít Károlyi Mihály felelősségének mértéktelenné torzítása), ezért is nagyon helyeselhető e ritkán olvasható megállapítás felidézése. A szerző a késői rokon, Teleki Pál öngyilkossága kapcsán is felidézi László gróf szavait. És éppen abban a kemény értelemben, hogy 1941 áprilisában újra bebizonyosodott ezen igazság. Hiszen „a történelmi ország nemzetiségei nem akartak visszatérni hozzá, és egyetlen nagyhatalom sem kívánta a Szent István-i Magyarország helyreállítását.(330.) Aligha hinnénk, hogy ennél tömörebben lehetne fogalmazni. E rövid megállapítás minden lényeges összefüggést világossá tesz. Hiszen a Szent István-i Magyarországnak akkor lett volna az első világháború után életképessége, ha nemzetiségei ismét hazájuknak tekintették volna a trianoni kereteket (német segítséggel) lerázni kezdő csonka országot. Erre azonban a húszas-harmincas években sem mutatkoztak jelek, Ottlik László nevezetes, 1928-as Magyar Szemle-cikkének sem lett a nemzetiségek körében helyeslő-kedvező visszhangja. A nagyobbodni kezdő ország nemzetiségi politikája pedig sokkal inkább a Bourbonokat idézte, mintsem Teleki Pál emelkedett szellemiségének elfogadását, az ő intenciói szerinti igazgatási gyakorlat meghonosodását. Ez lett volna a belpolitikai feltétel. A külső feltételt pedig a nagyhatalmak megfelelő beállítódása jelentette volna. A kép e tekintetben is lehangolóan sivár. A legpozitívabbak a németek voltak, ellenben megdönthetetlen bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy sem a weimari, sem a hitleri Németország nem akart Bismarck örökébe lépni, aki valóban fontosnak tartotta az erős Magyarország létét. Mussolini – még ha akarta volna is – e tekintetben nem volt tényező. Az már csak a szokásos hazai külpolitikai tájékozatlanságunk jele, hogy a Duce kétségtelen magyarbarát megnyilatkozásainak jelentőségét sokan hajlamosak voltak (illetve hajlamosak ma is) túlbecsülni. Herczegh Géza joggal állapítja meg más vonatkozásban, ám ezen összefüggésben is abszolút helyesen, hogy „a magyar külpolitika egyik fő pillére úgy omlott össze, hogy arra a magyar közvélemény fel sem figyelt. (321.)
De említhetjük a második bécsi döntéssel kapcsolatban írottakat is. „A tragédiák hősei sohasem ártatlanok. Bukásukat mindig valamilyen menthető bűn vagy hiba okozza – féltékenységbe átcsapó túlzott szeretet, mértéktelen becsvágy –, mely érthető ugyan, de mégis könyörtelenül visszaüt hordozóira. Magyarország vezetői a trianoni határok revízióját – amikor erre alkalom nyílt – nem a szomszédokkal való megegyezés keretei között akarták megoldani, ami az igényeket a szomszédok által még elfogadható mértékre szűkítette volna, hanem ezt meghaladó követeléseiket – saját erő híján – nagyhatalmi segítséggel vélték kierőszakolni, ami viszont az adott nagyhatalom – Németország – lekötelezettjévé tette az országot. (305.) Ez az az igazság, amelyről a kérdés tárgyalói oly gyakran megfeledkeznek. A magyar történetírás a hatvanas-hetvenes években joggal hangoztatta, hogy a szomszédokkal nem lehetett megegyezni, mert míg a magyar fél mindent vissza akart kapni, addig a szomszédok egy talpalatnyi földet sem akartak visszaadni. Arról már nemigen esett szó, hogy e megállapítás a húszas évekre és a harmincas esztendők azon periódusára érvényes, amikor a változtatásra reálisan még nem volt lehetőség. Amikor a helyzet megváltozott, akkor mind Budapestnek, mind pedig a szomszédoknak megváltozott az álláspontja: a határmódosítások tényei ezt egyértelműen igazolják. Ebből következőleg igenis volt lehetőség a közvetlen (Berlin mozgásterét inkább szűkítő, mint növelő) megegyezésre. Az első bécsi döntés előtörténete kapcsán is korábban csupán a komáromi tárgyalások kudarcát rögzítette a hetvenes-nyolcvanas évek történetírása, s nem figyelt fel (Romsics Ignác legutóbbi írásaiig) a Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához sorozat vonatkozó kötetének tárgyba vágó anyagára, valamint Rónai András Térképezett történelem című visszaemlékezései ide vágó megállapítására, mely szerint október végére – Kassa, Ungvár és Munkács kivételével – Prága már kész elfogadni azt a határ, amely igen hasonlított a Bécsben néhány nappal később meghozott döntéshez. A Turnu Severin-i tárgyalások kapcsán sem fedi a valóságot a magyar küldöttséget vezető Hory András azon állítása, mintha a románok egy rögöt sem akartak volna visszaadni. Igaz, ők jóval kevesebbet ajánlottak annál, mint amit Berlin adott, ám mégis jóval többről volt szó, mint amit a háború befejeztével a magyar fél majd elérhetőnek gondol.
E megegyezési készség értékét akkor mérhetjük le reálisan, ha ismét felidézzük a keserű igazságot: „a történelmi ország nemzetiségei nem akartak visszatérni hozzá, és egyetlen nagyhatalom sem kívánta a Szent István-i Magyarország helyreállítását. (330.) Kemény és világos szavak, amelyek helyett a mi honunkban inkább a nagyhatalmak rovására történő moralizálás a szokásos. Ugyan Herczegh Géza sem fukarkodik Churchill és Roosevelt bírálatával, amiért megalapozatlan hiszékenységet tanúsítottak Sztálinnal szemben, ám ezek a kritikái sem homályosítja el azon alapállását, amely révén a dolgokat a maguk nemzetközi összetettségében nézi, következőleg azzal is kellőképpen tisztában van, hogy a nagyok sem cselekedhettek-cselekedhetnek szabadon, mozgásterüket számos esetben komoly akadályok szűkítették-szűkítik. Kállay Miklós béketapogatózásai kapcsán nem azon kesereg, hogy London a feltétel nélküli kapituláció álláspontján volt, hanem idézi a vonatkozó angol helyzetértékelést: „A tengelyellenes magyarok bátorításából számunkra várható előnyt meghaladná az a gyanakvás, amelyet szövetségeseink körében, elsősorban a cseheknél ébresztenénk, akiket különösen aggasztanak a magyar béketapogatózások. Igaz, a nem éppen magyarbarát Eden erre megjegyezte: „Beállhat olyan fordulat, hogy magatartásunkon némiképp (kiemelés tőlem P. P.) változtatnunk kell; ha ez bekövetkeznék, úgy csak az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval egyetértésben járhatunk el. Az 1941. június 23-i gesztusának (Molotov–Kristóffy beszélgetés a Romániával szembeni magyar területi igények Moszkva általi támogatásáról) visszautasítását nem feledő, nagyhatalmi létében megsértett, elfoglalt területein állomásozó magyar haderő viselt dolgain különösen felháborodott szovjet vezetés álláspontja miért is lett volna a szempontunkból kedvező? Molotov néhány hónappal későbbi kijelentése szerint „a háborús bűnökért a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is. Az angol álláspont ennél ugyan jóval enyhébb lett – „Magyarországot nem szándékozunk megcsonkítani és nem akarjuk kormányainak ostobaságaiért a magyar népet büntetni. A saját és szövetségeseinek állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól… (406–407.) –, az ebben rejlő lehetőségeket azonban a Kállay-kormány nem aknázta ki, ha nagyon megértők vagyunk irányában, akkor azt mondhatjuk, hogy nem tudta kiaknázni. Az ország nemhogy nem szabadult ki a tengely fogságából, hanem március 19. után olyan (számunkra) szerencsétlen módon került sor a megszállásra, hogy az antifasiszta hatalmak szemszögéből továbbra is csatlósnak minősültünk, hiszen az ország erőforrásai változatlanul a tengely érdekeit szolgálták, majd bekövetkezett a zsidóság zömének – a magyar közigazgatás tevékeny közreműködése nélkül végrehajthatatlan – elpusztítása is.
Tehát – bármennyire nehéznek ígérkezett is – csak oda kanyarodhatunk vissza, hogy meg kellett volna a szomszédokkal egyezni. „Ahhoz – írja a szerző –, hogy Magyarország az Anschluss után kialakult helyzetben Németországgal szemben megőrizhesse függetlenségét, szomszédaival mindenképpen meg kellett egyeznie. (260.) S nem csupán azért, hogy megmaradjon a Berlinnel szembeni függetlenség. Hanem annak okán is, mert a megnagyobbodás a korábbi védtelenségen mit sem változtatott. „A 160 000 km2 területű Magyarország éppoly védtelen és kiszolgáltatott volt Hitler és csatlósai gyűrűjében, mint amilyen a 93 000 km2-es Magyarország a kisantant karmai között. (331.) Nem utólagos bölcselkedés ez, tisztában volt a dolgok lényegével a korabeli magyar politikai elit is. Kozma Miklós minden bizonnyal nem csupán a saját meggyőződését jegyezte fel 1938. szeptember végén naplójában, amikor így írt: „A trianoni Magyarország ketrecébe bezárva él 9 millió magyar. Három oldalról a kisantant veszi körül, negyedik az Anschluss óta Németország. Ha a jövőben, amiben ma már senki nem kételkedik, békésen vagy vérrel visszakapjuk a magyar területeket, az magában véve csak annyit jelent, hogy egy valamivel nagyobb ketrecben, valamivel több magyar fog élni. A Ruténföld ellenben azt jelenti, hogy a kisantant gyűrűjét Románia és Csehország között megszakítottuk s megvan a közös határunk Lengyelországgal. Nem is kérdés, hogy akkor is folytatnunk kell Németországgal addig folytatott baráti politikánkat, de az sem kérdés, hogy egészen más körülmények között, mint értékes ország folytathatjuk. A Róma–Berlin tengely politikájának nem ellentéte, de nekünk megkönnyebbülés a Varsó–Budapest–Belgrád–Róma vonal. A történelem azonban azt bizonyította, hogy a reális helyzetértékelés homokra épült tervekkel párosult, hiszen a horizontális tengely (egyébként hosszú korábbi évekre visszanyúló) terve nem lehetett reális erő Berlinnel szemben. Hitlerrel szemben egyetlen dolgot lehetett volna tenni: a kezéből semmit sem elfogadni.
A Kállay-kormány politikája és külpolitikája lényegesen jobb osztályzatot érdemel, mint amit évtizedeken át kapott, ám mostanában e téren is ellenkező előjelű torzítások tapasztalhatóak. Annak hangoztatása például, hogy egészen 1944. március 19-ig megvédte az ország függetlenségét. Valójában azonban e függetlenséget már rég óta csorbították a németek. Herczegh Géza is tudja ezt, ezért írja 1941 áprilisa kapcsán: „Magyarország tehát Németország oldalán maradt, tudva, hogy nem ura többé saját sorsának. (331.) Ha egy ország nem ura saját sorsának, akkor az más szavakkal, ám szintén azt jelenti, hogy elvesztette önállóságát, vagy legalábbis annak jelentős részét.
Nem feltétlenül az a bölcs, aki maga jön a titkok nyitjára, de az is bölcs lehet, aki más bölcsességére felfigyel, s azt képes egészen más összefüggésekre is alkalmazni. Shakespeare írta valahol: „Őrült beszéd: de van benne rendszer. E meglátást kamatoztatja Herczegh Géza a Wannseeben megtartott konferenciára, annak a józan ésszel megérthetetlen eszelősségnek a megfejtésére, amellyel a németek akkor fogtak – immáron nagyipari módszerekkel – a zsidóság kipusztításához, amikor a Moszkva alatti vereség árnyékában, vagy talán némileg még korábban, amikor a végtelen orosz mezők sártengerében meghiúsult a villámháború ábrándja, tehát felrémlett a nácizmus számára szörnyű gyanú, hogy ezt a küzdelmet nem fogják megnyerni. „Mintha a moszkvai vereségért vagy az USA hadba lépését kiváltó Pearl Harbour-i támadásért a zsidók lettek volna a felelősek! (360-361.) Érdemes ezen a talán több mint vélt összefüggésen eltűnődni.
A sok kitűnő megoldás mellett természetesen van néhány olyan passzus, amely vitára ösztönzi a recenzenst.
A magyar–román perszonáluniós elképzelések elsősorban nem román részről fogalmazódtak meg, amelynek „magyar hívei is akadtak (129.), hanem feltehetőleg éppen fordítva volt. Azok a magyar politikusok, akik az első világháború elvesztése nyomán a közvélemény széles köreinél jóval józanabbul számoltak Erdély elvesztése elkerülhetetlenségével, e terv révén gondolták olyan nagyobb állami egység létrehozását, amely – vélelmük szerint – a magyar kulturális fölény okán előbb-utóbb Budapestben és Bukarestben találná meg a központját. Mivel ezzel a csavaros eszű román politikusok is tisztában voltak, ezért támasztottak a plánum keresztülvitele elé teljesíthetetlen feltételeket. Az az állítás is – felfogásunk szerint – könnyen cáfolható, mely szerint a Nagy Trianon palotában történő aláírás előtt „már mindenki tudta, hogy »karthágói béke« lesz. (130.) A historiográfiában meglehetős konszenzus uralkodik a tekintetben, hogy a június 4-i aktus olyan érzelmi reakciókat váltott ki, amelyet mai értelmünkkel és érzelmeinkkel szinte fel sem tudunk fogni. Természetesen a politikai elit akkor már valóban tudta, hogy mi várható, ám a hazai közvélemény ekképpen történő óhatatlan azonosítása ezzel az elittel nem szerencsés.
A szerzőnek természetesen igaza van abban, hogy cselekedeteiben Bethlen István és Teleki Pál fél szemmel mindig Erdélyre, a „bérces hazára figyelt, s alapvetően az is helytálló, hogy „az Erdély iránti nosztalgia nem szorítkozott az onnan származókra, azt ellenben már vitatjuk, hogy általánosnak lett volna tekinthető. (305.) Ennél a kérdésnél is mérlegelnünk kell a magyar történetpolitikai gondolkodás kuruc-labanc dichotómiáját, sok filológiai ténnyel igazolható az Erdélyből elszármazottak kesergése, hogy az anyaországban élők közül nem kevesen közömbösek az ő sorsuk iránt. Elegendőnek véljük itt a szerző által is használt Hory-emlékirat vonatkozó helyeit felemlíteni, külön is utalhatunk – ugyancsak Hory alapján – Kánya Kálmán meglehetősen rezervált magatartására. Utalhatunk az Alföldön, illetve a Dunántúlon élők sok szempontból eltérő mentalitására, amely alapján egyesek már-már arra is hajlanak, hogy más-más országot lássanak e nagyrégiókban. Végül az utóbbi egy-másfél évtizedben Erdélyből érkezettek igencsak eltérő megítélése is feltehetőleg nem minden történelmi előzményt nélkülöző beállítottságra vezethet vissza.
Nem szerencsés megoldást választott a szerző, amikor Barcza György londoni követ 1941. április 2-i híres táviratát nem a hiteles forrásból, tehát a Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945 című sorozat Juhász Gyula szerkesztette V. kötetéből, hanem a követ (egyébként sok szempontból elsőrangú, mert igen kritikus) visszaemlékezéseiből közli, amely e helyen nem pontos. Hiszen az idézett variációból kimaradt a szovjetekre történő utalás, tehát annak felvillantása, hogy a háború antifasiszta hatalmak általi győztes befejezése nyomán számolni kell Moszkva itteni predominanciájával. Ezáltal az öngyilkosság egy döntő mozzanata vész sűrű homályba. (329.)
Herczegh Gézának igaza van abban, hogy az 1941. április 5-i szovjet-jugoszláv megnemtámadási egyezmény provokatív volt Berlin számára, s az is elfogadható, hogy Sztálinnak érdekében állt Németország háborúja a Balkánon. Ám azt is el kellett volna mondani, hogy a Szovjetunió azt akarta elérni: Berlin ne lehessen a Balkán korlátlan ura, amit lehet, vissza akart hozni a hajdan volt cári birodalom balkáni pozícióiból. Az a kijelentés pedig, mely szerint „a Balkán-háborúval a Szovjetunió értékes heteket nyert (332.), egyszerűen azért nem felel meg a valóságnak, mert a Szovjetunió nem készült fel a németek Moszkva elleni támadására, tehát ebből a szempontból a kérdés indifferens, más értelme pedig így nem lehet. A lényeg ellenben nem a nem túl szerencsés megfogalmazás, hanem maga az alapgondolat (ti. lépésével Moszkva Berlint provokálta), amelyben a szerzőnek bizonyára igaza van.
Általánosabb jellegű azon észrevételünk, hogy a második világháború bemutatásánál teljesen elmarad annak exponálása, mely szerint e gigászi küzdelem messze nem csupán hatalompolitikai, hanem ideológia, világnézeti indíttatású öldöklés volt. Azért fájlaljuk e mozzanat nem csupán említetlenül, hanem figyelmen kívül hagyását is, mert a küzdelem egyébként kitűnő leírása ennek révén még hitelesebb, mélyebb lett volna, mélyebb értelmet nyertek volna olyan mozzanatok is, melyeket a szerző egyébként igen plasztikusan ad elő. Gondolunk itt például Winston Churchill és Franklin Delano Roosevelt Sztálinnal szembeni illúziói, hiszékenysége jogos kritikájára, illetve másfelől (Milovan Gyilasz alapján) annak elbeszélésére, hogy Sztálin már 1945 tavaszán pőrén kimondta: „Ez a háború nem olyan, mint az előzőek, az, aki elfoglal egy területet, egyúttal saját társadalmi rendszerét is kiterjeszti rá. Mindenki kiterjeszti rendszerét, ameddig csak hadserege eljut. Nem lehet ez másként. (551–552.)
Végül vitatkoznunk kell magának a műnek a befejező soraival is. E szerint „Kelet-Közép-Európa olyan kényszerpályára került – és benne legfőképpen Magyarország –, ahonnan nem volt letérés. Utólag visszatekintve, nem mondhatunk mást: sic fata volunt – így akarta a végzet. (564.) Azért tesszük ezt szóvá, mert vélelmünk szerint nem a szerző tényleges felfogásáról, inkább csupán félreérthető fogalmazásról van szó. Az egész terjedelmes munka azt bizonyítja, hogy Herczegh Géza is azok közé tartozik, akik a nemzetközi kapcsolatok alakulását a mozgástér és kényszerpálya összefüggésrendszerében vizsgálják. Tehát ő is mindenkor gondosan számba veszi azokat a komponenseket, amelyek ugyan erősen bénították a szabad cselekvés lehetőségét, ugyanakkor azonban figyelme a (hol kihasznált, hol elmulasztott) lehetőségekre is kiterjed, tehát a történelmi színpad szereplőinek egyéni felelősségét is mérlegre teszi. Miért lett volna ez másképpen az elmúlt évtizedek során? Vajon nem azért lett vége 1989 után a jaltai világrendnek, mert a történelem – e „vén vakondok – tovább működött, morzsolta, majd pusztulásba vitte nem csupán e térség kényszerpályás meghatározottságát, ám magát a bipoláris világrendet, s vele magát a Szovjetuniót is? Ha igaz az – márpedig igaz –, hogy (amint Herczegh Géza munkáját indítja) a most tárgyalt korszakra rendelkezésre álló hatalmas tudásanyag mellett is „fehér folt természetesen marad bőven. Az orosz levéltárak anyagaihoz még nem igazán lehet hozzáférni (8.), akkor ez nyilvánvalóan még inkább érvényes az 1989-es forradalmi változásokhoz vezető út históriájára. Következőleg még nagyon sok nem lényegtelen kérdésben fedi homály ismereteinket, vélhetőleg (ha nem is az 1956 előtti, de az utána következő periódusok viszonylatában) sok meglepetésben lehet részünk, olyan összefüggések tárulhatnak fel, amelyek a bővülő mozgástér nyújtotta lehetőségek mibenlétét fogják pontosan megmutatni.
Mindezt azért is tartottuk helyénvalónak említeni, hiszen Herczegh Géza könyvének mondanivalóját messze nem szűkítette le a címben jelzett időszakra, hanem az azt megelőző közel ezeresztendős európai történelem nemzetközi kapcsolatainak izgalmasan megfogalmazott, szellemi eleganciára valló tömörségű előadását is nyújtja.
Ezért hisszük és reméljük, hogy a szerzőnek lesz kedve és energiája e 20. század második felét ábrázoló szintézisét elkészíteni és a kíváncsi olvasók elé tárni.


(Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. 2. kiadás Magyar Szemle Könyvek, 2000.)



« vissza