Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gdanskban repedt meg a berlini fal?

 

A Vasemberről húsz év elteltével


Húsz évvel ezelőtt Lengyelországban csoda történt. A munkások sztrájkja az egész országot megbénító általános sztrájkká terebélyesedett. A gazdasági követelések egy alapvető feltételhez vezettek: a szabad szakszervezetek szükségességéhez. A gdañski hajógyárak sztrájkját a demokratikus ellenzékkel és a munkások védelmére alakult bizottsággal (KOR) kapcsolatban álló személyek irányították. A hatalom tíz napig a sztrájk elfojtásával kísérletezett, s csak ezután kezdődhettek meg a kommunista kormány és a sztrájkolók között a tárgyalások. Az így létrehozott egyezmény értelmében először jöhetett létre kommunista országban független szakszervezet, a Szolidaritás, amelyik valójában a kommunista diktatúra ellen, a szabadságért küzdő nemzeti konföderáció volt… Én soha nem kételkedtem abban, hogy húsz évvel ezelőtt, éppen itt, Lengyelországban kezdődött meg a berlini fal lebontása. Ekkor történt meg, hogy a gdañski hajógyárak munkásai végleg megfosztották legitimitásától a kommunista rendszert. Két évtized után Adam Michnik értékeli így a Szolidaritás jelentőségét.
Történt akkoriban egy másik csoda is: Andrzej Wajda, az akkor már világhírű lengyel filmrendező még abban az évben játékfilmet készített a gdañski eseményekről. Az emberek tudták, érezték, hogy ha a Szolidaritás győz, annak nemcsak helyi értéke lesz. Ezért érezte kötelességének Wajda, hogy filmjével maga is a politikai küzdőtérre lépjen, nem akart tizenhárom évet várni az események feldolgozására, mint ahogy arra az ötvenes évek történéseit feldolgozó Márványembernél kényszerítették.
Sokan csodálkoztak akkor Wajda sietségén, hiszen régóta nyilvánvaló, hogy történelmi fordulat ábrázolásához némi távlat, rálátás szükségeltetik. Mert, ahogy például Kemény Zsigmond írja: „Aztán nincs kor, amelyben a legkitűnőbb státusférfiak is, minden tény hordirányát vagy az egymás mellett folyó események viszonylagos fontosságát ismernék. Nincs kor, amelyben halandó elme az eszméknek, melyek előterén vannak, valódi belértékét, vagy a pártoknak, melyek a hatalomért küzdenek, bűneit s erényeit tisztán látná.
Wajdának azonban már 1977-ben, a Márványember forgatására készülve is más volt a véleménye. Épp Budapesten járva nyilatkozta, hogy: „Van néhány lyuk az életrajzon, sajnos… Elsősorban bizonyos történelmi események, amelyek túl fájdalmas pillanatokat érintenek és túlságosan vitatottak ahhoz, hogy azokról filmet lehetne csinálni. Persze én úgy gondolom, hogy a legjobb volna rögtön az események után filmet csinálni róluk. Mert mindaz, amit látunk a filmvásznon, ami világos, attól nem félünk többé. Minél inkább távolodunk tőlük, annál inkább szellemekké, kísértetekké változnak, komplexusok alakulnak ki. Mit csinál a filmrendező? Azt, amit az apa, aki bemegy a gyerekkel a sötét szobába. A gyerek fél, nem tudja, mi van a szobában, és az apa meggyújtja a lámpát, a gyerek körülnéz, minden rendben van: ott az ágy, ott a szék. Az apa eloltja a lámpát, és a gyerek nem fél tovább, mert már látta a szobát. Ha sikerülne a mi munkánkat is így végeznünk, akkor azt hiszem a társadalomnak nagyobb haszna volna belőlünk.
Óriási igény volt Wajda filmjére – s ez minden filmsiker titka –, hiszen akkoriban a világ figyelme Lengyelországra irányult. A film az 1981-es cannes-i filmfesztiválon meg is kapta a fődíjat. A díj azonban elsősorban Wajda emberi és művészi bátorságának adózott. A Vasembernek sokkal inkább tettértéke volt, mint feledhetetlen művészi kvalitásai.
Amikor kíváncsi lettem, hogyan hat a film két évtized múltán, az egész városban alig tudtam fellelni egy kazettát. A Márványember ott áll a művész videotékák polcain, a Vasembert feledhetőnek véli az esztétikai emlékezet.
A rendező vállalta, hogy nem történelmi, hanem politikai filmet csinál, amelynek épp az a jellemzője, hogy élő megoszlásokat ábrázol, állást foglal, beavatkozik. „Győztünk, mondja és mutatja a diadalmas tömeg 1980 őszén, de még nem lehetett tudni, hogy ez a győzelem meddig tart. Wajda hőseinek, a lengyel munkásoknak arcán mindenesetre ott a remény.
A Vasember szerves folytatása a rendező előző filmjének, a Márványembernek, de annak ismerete nélkül is érthető, önálló alkotás. Egyik főhőse Winkel, újságíró, akit főnöke Varsóból azért küld a gdañski hajógyárba, hogy riportja eloszlassa a legendát, és kiderüljön, hogy a sztrájkolók között ellenforradalmárok is vannak. Külön felhívja figyelmét Maciek Tomcikra, akinek már vér szerinti apja, Birkut – a Márványember főhőse – is ellenforradalmár volt, 1970-ben le is lőtték a rendőrök. Miközben főleg ismerősei elbeszéléséből megismerkedünk az 1980-as sztrájkot szervező fiatalember múltjával és jelenével, feltárul az újságíró gyötrődése is. Kiszolgáltatott a hatalomnak – zsarolható, hiszen ittasan gázolt és azóta is iszik, de főnökei „kihúzták a slamasztikából s most benyújtják a számlát. Várják a riportot az ellenforradalmár Maciekről. Winkel azonban pontosan tudja, hogy Maciek és társai egy új Lengyelországért kockáztatják munkájukat, szabadságukat. Tudja azt is, hogy a végsőkig elszántak. Velük szolidáris s szabadulna megalázó szerepétől, de amikor azt mondja főnökének, hogy „nem vagyok fizetett besúgó, azt a választ kapja: „Hát mi vagy, te szarházi? Aláírtad a kocsikiutalást, nem?
Mai szemmel nézve a filmet – amikor nap mint nap tanúi lehetünk az értelmiség lassú felmorzsolódásának –, különös jelentőséget kap a szánalmas, alkoholista újságíró figurája, Marian Opanija kitűnő alakításában. Megformálása, ellentmondásos karaktere is érdekesebb, mint a kicsit idealizált Macieké, aki annak ellenére eleven legendává válik, hogy negatív tulajdonságairól is értesülünk.
Látjuk a sztrájkhelyzet kialakulását, a megosztottságot az érdekek és persze a jellemek mentén, ahogy a hatalom szűkölve, foggal-körömmel védené autoritását, például a tömegkommunikáció segítségével. Ma is hatásosak, lenyűgözőek a sokszor dokumentumfelvételek felhasználásával készült tömegjelenetek. „Lengyelország soha nem volt olyan szép, mint akkor. Soha életemben nem találkoztam annyi energiával, önzetlenséggel és nagylelkűséggel – írja idézett tanulmányában Adam Michnik.
A filmkockákról nem szépség, hanem komor méltóság, és valami hihetetlen erő, elszántság árad. A vörös téglás kerítések, a kockaköves utak, a virággal teli vaskerítések, a dokkok között felmorajló imák előtt ma is fejet hajtunk. Ha a dialógusok néhol didaktikusak is, a széles, kérges tenyerek, a barázdált homlokok és a fel-felfénylő tekintetek meggyőznek arról, hogy „el kell jönni annak a jó világnak, ha lassan is.
Ha egy mai húszéves kíváncsi lenne rá, hogy hogyan keletkezett a Szolidaritás, pontos, hiteles információkat kaphatna a filmből. És ez nem kevés. Azért is irigyelhetjük a lengyeleket, mert az 1968-as francia diáklázadásokról például még ma sem készült hitelt érdemlő film. Azt már csak halkan, nagyon halkan mondom, hogy Magyarországon, amely a hetvenes-nyolcvanas években műfajt teremtett történelmi játék és dokumentumfilmjeivel, az elmúlt másfél évtized történelmi fordulatai nem kerültek feldolgozásra. Nálunk a filmszakma ma valahogy nem érzi szükségét, hogy „meggyújtsuk a fényt a szobában és lássuk, hol van a szék és az asztal. Mi csak irigyeljük Andrzej Wajdát, akinek utolsó filmjét, a Pan Taddeust – amelyre nálunk nem akadt mozifogalmazó – hazájában egy év alatt nyolcmillióan látták.



« vissza