Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A beszélgetőkönyvecskét lapozva

A Helikon adta ki a könyvet, a párbeszédet a pannonhalmi főapát és Lengyel László folytatta. A főapátot rangja szerint is sokan ismerik; a párbeszéd során adott életrajzi adatai az elhívatás motívumait szépen világítják meg. A töretlen hit, a választott életforma iránti hűség, a példamutató ragaszkodás tükröződik a főapát szavaiban.
Beszélgetőpartnere a könyvecskében Lengyel László. Róla – a könyvből is – megtudjuk, hogy Benedek Elek dédunokája, ifjú korában a szakállas Marx és Che Guevara képe függött szobája falán, a ‘68-as diákmozgalmak radikalizmusáért lelkesedett. Nem a könyvből, de tudjuk róla, hogy közgazdász pályán csinált karriert, a csoport, amelyhez tartozott, a diktatúra alkonyán látványosan lázadozott, gazdasági felfogásuk – amikor érvényre jutni látszott –, más-más okokból a magyar társadalomban ellenkezést, ellenállást váltott ki. A vaskalapos pártideológusok e lázadókat – ha párttagok voltak – vagy kizárták, vagy azok szakítottak az akkorra már fogait veszített, vasfegyelmű párttal. Lengyel a rendszerváltozást követő kormányoknak sorra felajánlotta szakértelmét, ismereteit és szolgálatait, azonban az eltérő világnézetet képviselő miniszterelnökök nem vették igénybe azokat. Ezek után Lengyel megmutatta közírói képességeit, évről évre könyveket írt-ír a magyar közéletről, annak szereplőiről, vitriolos hangon minősítve a közélet szereplőit mind a jobb-, mind a baloldalon. Az egyik politikust bemutató írásának – ha jól emlékszem – ezt a keresetlen címet adta: A buta. Ilyen előzmények után érthető, ha sokan meglepetéssel értesültek a könyvről, arról, hogy a párbeszéd egyik szereplője a bencés főapát, a másik a kalandos életutat megjárt, ez idő szerint pamfletjellegű könyveket összeállító szerző.
Lengyel most sem tagadja meg magát: ugyanaz az enfant terrible – most éppen a katolikus egyházat bírálva –, mint amilyen a néhány évtizede elhagyott világnézetével szemben volt. A katolikus egyház elleni kritika érdekes módon sohasem párosul a többi vallással szembeni kíméletlen leleplezéssel. Más vallások hitvilága, hierarchikus felépítése, esetenkénti türelmetlensége, a valláshoz tartozás szigora a liberális felfogás számára ugyanolyan támadási felületet nyújthatna, mint amilyent – más vonatkozásban – a katolikus egyház nyújt. Lengyel vallásfilozófiai gondolatai azonban megállnak Buddhánál, Szókratésznél és más gondolkodók, vallásalapítók említésénél. Ilyképpen meg kell elégednünk a katolikus egyházzal szembeni szigorral, ott viszont mindent megkapunk: az inkvizíciót, az államvallási gyakorlat elítélését, és azt a ködös helytelenítést, amit az egyháznak a diktatúrákkal szembeni magatartása vált ki e világi beszélgetőpartnerből. Ezek az elemzések azt tükrözik, hogy az éppen aktuális forradalmi hevületű szereplők elsősorban a katolikus egyházat – és nem alaptalanul – tartják sajátos gondolatviláguk legnagyobb kihívójának. Voltaire idestova háromszáz évvel ezelőtt már úgy fejezte be leveleit, hogy „écrasez l’infâme; mi több, e pár szót aláírásként is használta: szinte valamennyi gond és baj forrását a katolikus egyházban találta. Minden hatalomvesztése ellenére – úgy tűnik, méghozzá megalapozottan – az egyház spirituális ereje háromszáz év után is gondot okoz a kívülállóknak.
Mindez – párbeszéd formájában – összeegyeztethető a mai, hogy úgy mondjuk, haladni és reformra kész katolikus ember attitűdjével. Felötlik azonban mindjárt az ellenérzés: a türelmetlen hang, az agresszív kritika miért marad válaszolatlan? Egy párbeszédnek nevezett könyvben fontos szerep jut a szemben ülő partnernek, a végső összeállításban pedig a nyomdai előkészítésnek, a kézirat összeállításának. Asztrik főapát vallási meggyőződését ismerve, arra kell gondolnunk, hogy vagy hasztalan próbálta élét venni a másik álláspont támadásainak, vagy beletörődött abba, hogy saját nézetei nyilvánosság elé tárásának ez az ára. Elismerjük e felfogás értékeit, de nem mondhatunk le ennek keretében – párbeszéd esetén – a minimális etikai küszöb megtartása igényéről.


*



A keresztény világnézetű, ezen belül katolikus hitű ember számára a könyv fontos üzenetet közvetít.
A katolikus egyházat az elmúlt századokban sok támadás érte. Tekintélye, hatalma, befolyása hanyatlott. A 20. században, elsősorban annak második felében az egyház ereje, kisugárzása ismét nő, a társadalomban betöltött szerepe újból fontossá válik, jelentősége szemmel láthatóan gyarapszik. A század történelmének roppant kisiklásai, a kommunizmus és a német nemzetiszocializmus tobzódása, majd látványos veresége után az emberek is, de a társadalom irányítói is új fogódzót kerestek, s e keresés közben visszataláltak a keresztény tanításhoz. Száz évvel ezelőtt a politikában nem volt tanácsos a keresztény erkölcsre, a keresztény világnézetre hivatkozni. Ma – a demokráciák váltógazdálkodásos rendszerén belül – a társadalomnak legalább fele, vagy esetenként annál is több szavazópolgár ismét elfogadja a keresztény szellemiséget, szeretné a családon belül is, kívül is megteremteni azt az egyensúlyt, ami a harmonikus fejlődéshez szükséges.
A világ visszatalált a keresztény elvekhez, s a keresztény egyházaknak e kihívásra választ kell adniuk. Azt hinnők, hogy ez a keresztényi reneszánsz magától értetődő, monolit egységben találja az egyházakat. A katolikus egyházon belül az elmúlt fél évszázadban két jelentős körülmény emelkedett világviszonylatban is jelentőségre. Az egyik a II. Vatikáni Zsinat, a másik II. János Pál missziós elhivatottsága, külsőségeiben is az egész világ figyelmét felkeltő utazásai, milliós tömegeket megmozgató katolikus ünnepségei, szentmiséi.
Miközben az egyház tanításának közéleti jelentősége elvitathatatlan, e könyv is rámutat az egyházon belüli áramlatok különbözőségére. A főapát szavaiból úgy érezzük, hogy eltérést észlel a hivatalos egyház zsinati megnyilvánulása, tanítása és a mai gyakorlat között. A kívülálló számára ez olyképpen tükröződik, hogy a mai egyház – a hatalmas tömegmozgató erejével, hatásával – elsősorban a fejlődő világ híveire koncentrál. A nagy megmozdulások, az igazán elmélyült találkozások inkább valósulnak meg a harmadik világban, ott érezzük erősebbnek, rendíthetetlennek a vallásos hitet.
A katolikus egyház kétezer éves történetében sokféle korszakot különböztethetünk meg. A válságok után mindig újjászületett ez az egyház. A hívő ember ezzel is igazolja az egyház isteni eredetét. Bírálói a válságokat, a kritikus idők jelenségeit használják fel szívesen a támadásokra. Ebben a sajátos légkörben az egyházon belüli törekvések – kívülről nézve – kevesebb hangsúlyt kapnak. Pedig meglétük nagyon is lényeges, az elkövetkező évtizedekre, évszázadokra is ki fog hatni.
Várszegi Asztrik szavaiból azt kell gondolnunk, hogy ezek a különbözőségek a jelentőségüket az egyház szerepének, jövőjére vonatkozó terveinek kialakításában nyerik el. A kívülálló következtetése az, hogy egyik oldalon az ünnepélyes, a pompázatos egyház ideája áll, amelyik a hívek megnyerését ilyen keretek között képzeli el a jövőben is. A másik elgondolás a puritánabb nézetet vallja: a hívő ember – s vele együtt az egyház – igazi jövőjét a belső megújulásban, a kevésbé látványos külsőségekben, sokkal inkább a hit önmagunkba néző megvallásában látja. A mindennapi katolikus ember úgy érzi, hogy az első törekvés a milliárdos létszámú, fejlődő világbeli katolikus hívek megnyerését szolgálhatja. A második nézet az európai-újvilági, töprengő, eszméket kereső ember önkifejeződése.
A magyarországi katolikus egyház az elmúlt félévszázadban nehéz időket élt át. A diktatúra gyakran úgy választotta ki az egyházon belüli partnereit, hogy a legkisebb ellenállás mellett tudja sorvasztó tevékenységét érvényre juttatni. Éppen emiatt is, a katolikusok a rendszerváltást követően, a pápai látogatás után arra számítottak, hogy személyileg is történnek a hierarchiában olyan változások, amik sajnos elmaradtak. A katolikus egyház további sorsát a megújulásban kereső főpapok érthetően csalódottnak érzik magukat. A könyv olvasójának megítélése szerint ez tükröződik a Beszélgetőkönyvecske katolikus szereplőjének szavaiban is.
A katolikus egyház egyszerű gyermeke szeretné, ha a Beszélgetőkönyvecske katolicizmusra vonatkozó gondolatai nemcsak párbeszéd formájában, de rendszerezve is kifejtést nyernének, valamelyest választ adnának a feltörő kérdésekre. Ez termékennyé tehetné a szerzetesi iskolák volt és jelen diákjainak, de maguknak, a megfogyatkozott létszámú tanítóknak is a gondolkodását, s nem utolsósorban a katolikus hit sok millió más követőjének ugyancsak eligazító választ adhatna.
Aligha vitatható, hogy Várszegi Asztriknak a kedvezőtlen formában publikált gondolatai figyelemre méltóak, a katolikus egyház jövőjéért aggódó szerzetes rokonszenves megnyilvánulásai. E sorok írója a sommás elutasításokkal vitába száll, látja a könyvben a világegyház jövőjét is érintő szerető aggódást, reméli, hogy a fentebb kifejtett gondolatok sokakat a könyv tanulmányozására serkentenek, hitét már-már elveszítő világunkban pedig újabb híveket hoznak a keresztény tanításoknak és a belőlük származtatott világnézetnek.


(Lengyel László – Várszegi Asztrik: Beszélgetőkönyvecske. Helikon, Budapest, 1999.)



« vissza