Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az újvidéki páholy

Aligha képzelhető el, hogy ma ismét megjelenjen egy olyan író-interjúkötet, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, Magyarországon született. Pedig jó néhány, akkor érdekes, alapvető kérdéseket feszegető sorozat futott nálunk akkortájt, elegendő Simon Istvánéra, Bertha Bulcsúéra utalni. Nem is az akkori szövegekkel volna baj elsősorban (bár némelyiküket aligha vállalná az interjúalany, vagy – többnyire – a jogutód ódzkodna közreadásuktól. Sokkal inkább a névsor lenne zavarba ejtő: hogy a megszólaltatottak egy része ma egyszerűen nemhogy érdeklődésre nem számítana, de jószerével még az „író megnevezést is inkább kultúrszociológiai szempontból lehetne a személyi igazolvány foglalkozás rovatába biggyeszteni, ha lenne ma ilyen. (Akkor volt!)
Így tehát kivételes jelenség Hornyik Miklós könyvének második (Magyarországon első) kiadása: idestova negyedszázada megjelent szövegek közreadása. Az első kiadáshoz képest egyetlen szöveg maradt ki: a Lukács Györggyel készült beszélgetés – őt azonban írónak csak azon az alapon nevezhetjük, hogy annak idején Lenin is ezt írta be foglalkozásaként a vonatkozó nyomtatványok megfelelő rubrikájába.
Ami első pillantásra szembeötlő: Hornyik Újvidéken más címjegyzékből dolgozott, mint Budapesten élő pályatársai. Ennek alapján mondhatjuk: ez a könyvecske a maga módján nemcsak primer anyaga (a megszólaltatott alkotók szövege) okán, hanem tartalomjegyzékével, a maga értékrendjével közvetett módon is irodalomtörténeti forrás. Olyan recepciótörténeti dokumentum, amely sejteti, hogy az irodalom köztársaságának értékrendje kevésbé változik, mint ahogy azt a rendszerfüggő protokoll-listák mutatják. S hogy a kultúrpolitikai kedvencek névsorával szemben létezett másféle értékrend – amely ma is érvényes, amelyet nem kell átértékelni. Mindez nemcsak a magyarországi cenzurális viszonyoktól (a helyitől nem!) független, elsősorban esztétikai szempontból a nyugati emigrációéhoz hasonló szabadságot élvező akkori délvidéki irodalomértők „polgári ízlését, hanem Hornyik Miklós személyes kvalitásérzékét is dicséri. És ha könyve akkor nem is válhatott közkinccsé, akikhez eljutott, azok számára a reveláció erejével hatott, sőt a hazai irodalmi kultuszok alakulásában is szerepet játszott. Nemcsak abban, ahogyan Ottlik és Mészöly kiemelt jelentőségére hívta fel a figyelmet, hanem s mindenekelőtt a szuverén irodalmiság normájának megjelenítésében. A területenkívüliség kivételes lehetőségére Németh László is utal, Gombos Gyula Szabó Dezső monográfiáját (akkor idehaza tiltott olvasmány, ahogy Szabó Dezső is szellemi dugáru!) dicsérve arra hívja fel a délvidékiek figyelmét, hogy „nektek is például szolgálhat, hogy kivételes páholytokból mint lehet vitatott alakokba öltözött hazai problémákkal foglalkozni. Ez a hazai probléma egyébként a „harmadik út „kérdése, ami a Németh László-műnek is centruma, s amit meg sem lehetett említeni évtizedeken át (leszámítva persze a diktatúra ideológusai által definiált elutasítást). Megjegyzendő azonban, hogy éppen a harmadik útra vonatkozó megjegyzést, mely szerint a harmadik út lényege, hogy a bal- és a jobboldaltól egyforma távolságot kell tartani, a jugoszláviai cenzúra számára is törlendő tétel volt. Hornyik kötetéből azonban így is megállapítható: Németh László észrevétele s ennek nyomán óhaja és várakozása reális volt. A (korántsem egységes) újvidéki szellemi műhely irodalomképe markánsan különbözött a honi műhelyekben uralkodó szemlélettől. Elsősorban abban, hogy a művészeteket nem az osztályharc egyik frontjának vagy fegyverének tekintette, hanem a szellem önálló megnyilvánulási formájának. Azt csak sejthetjük, hogy ebben mennyi volt a számítás. Az autonóm művésziség, irodalmiság elfogadása (sőt, normává tétele) nemcsak a szocreál szemlélettel való szakítást jelentett, hanem azt is, hogy az irodalom a magyar (különösen a kisebbségi) szellemi életben oly fontos nemzeti küldetést se vállalja. Ezért váltott ki annyi vitát és válhatott szinte mitikussá pl. Bori Imre irodalomképe, amelyben egyfelől az avantgárd válhatott „fősodorrá, másfelől e szuverén irodalmi értékrend másfajta dogmatizmusából következően megkerülhetetlen értékekkel szemben bizonyult vaknak. Éppen Németh László mondja e könyvben: „a magyar író, népe elárultságát és gyámoltalanságát látva, nem szorosan irodalmi feladatokat is vállalt… Ezt ma sokan, Újvidéken is, hibának tekintik; ahogy egyiktek mondta: magyarságuk volt a botlasztó kő íróink útjában.
Hogy e szemlélet miként illeszkedett egy viszonylag felvilágosult asszimilációs politika rendszerébe, arról nem itt kell szólni. Tény azonban, hogy egészében véve a jugoszláviai magyar irodalmárok által a hazai szellemi életre gyakorolt hatás földolgozatlan, pedig az itt kialakult irodalom- és művészetfelfogás (az emigráció szellemi műhelyei mellett) különleges szerepet játszott a magyar szellemi élet több ágának (az irodalmon kívül a színház és a képzőművészetek) alakulásában is. Nem csak a poszt- és neo-avantgárd képviseletével, hanem azzal a szolgálattal is, amit egy nagy kulturális hagyomány kontinuitásának megőrzése érdekében folytatott.
Hornyik Miklós kötetének ez a szerepe nem vonható kétségbe, interjúi azonban nemcsak történeti adalékok, hanem ma is teljes értékű, szellemi frissességüket megőrző szövegek. Sőt: éppen azon a szempontokból a legaktuálisabbak, amelyek miatt születésük idején is fontosak voltak. Egyfelől tehát eszmetörténeti-irodalmi folyamatok leírását, dokumentálását szolgálják. Nemcsak anyaguk, hanem keletkezésük okán is, hiszen pl. a Németh Lászlóval vagy az Illyés Gyulával készült beszélgetés majdhogynem életút-interjúnak tekinthető, miközben dokumentálja az interjú készítőjének szellemi szabadságharcát is. Másfelől a szövegek ma is eleven kérdéseket boncolnak, akár az író és a közéletiség, a nemzeti és politikai elkötelezettség, a szellemi függetlenség, a személyesség, a kozmikus kiszolgáltatottság, a forma tökéletességének vagy jelentéktelenségének problémája kerül felszínre. A több évtizedes interjúk attól élnek, hogy Hornyik számára nem az e kérdésekről kialakított teóriák és prekoncepciók fontosak, nem igazolni vagy cáfolni akarja őket. Szemléletében a minőségelv és az értéktisztelet a meghatározó, s ebből adódóan elfogulatlan és nyílt. Így a megszólaltatottak élesen különbözőnek tűnő karakterük mögötti egyetemes rokonság mutatkozik meg: mai olvasója pedig csak sóhajtani tud, mikor arra gondol, hogy valahogyan így kellene ezt most is csinálni. Az eltérő ízlésirány, a különböző alkotói magatartás nem kizárja, hanem kiegészíti és erősíti egymást, ahogyan nem akadálya, hanem feltétele Füst Milán és Németh László vagy Illyés Gyula és Weöres Sándor együtt olvasása műveik minél teljesebb megértésének.
Ez az irodalomszemlélet nem kirekesztéseivel, hanem teljességével kívánja meghatározni magát, egy soha nem volt aranykor esztétikáját követi, s egyúttal mértéket diktál a szellemi morálnak. Emlékezzünk egy kicsit a Babits által magyar nyelvterületen halhatatlanná tett Julien Benda-könyvre, a többnyire csak félreértelmezett címével idézett Az írástudók árulására. Benda árulásnak a partikulárist az egyetemes fölé emelő, a töredékeiben az egész helyét bitorolni akaró szellemiség előretörésének elfogadását, kiszolgálását tekintette. E szemlélet számára már nem a szűkebb közege fölé növő, egyetemes normákat közvetítő, mértékteremtő gondolkodói függetlenség volt a követelmény, hanem a szűk csoportérdekeket kifejező, azoknak argumentációját kidolgozó, az igazságot mértékteremtés helyett harci eszközzé alakító posztértelmiségi volt fontos. Hornyik számára ez a beszűkültség elfogadhatatlan: nem véletlen, hogy egy megszólaltatottja (Déry Tibor) ezt ki is mondja: „ma már igyekszem lehetőleg teljesen kiiktatni még a gondolkodásomból is azt a lehetőséget, hogy valamilyen politikai eszme szolgálatában írjak. E kötetben gyakori, hogy fölmerült gondolat máskor, máshol, sok szempontból radikálisan különböző alkotó mondataiban folytatódik. Örkény István szavai mögött ugyanaz a tapasztalat áll, mint Déry gondolatai mögött: a dogmatikus-pártos irodalmi modell elfogadásából adódó alkotói megszégyenülés tapasztalata. Az Újhold ellehetetlenített körét elhagyva, megtapasztalhatta, hogy „a legveszedelmesebb dolog egy író számára, ha megtapsolják azért, ami nem ő. És milyen közegben kapta ezeket az idegennek járó tapsokat? A kora ötvenes években, ahol „az irodalom szerepének helytelen, egészségtelen fölfogása vált uralkodóvá, ahol doktrinér, didaktikus követelmények léptek föl az íróval szemben. Vagyis a pártosság eszménye, az irodalom eszközzé degradálása uralkodott. S amivel szakítva, szembefordulva találhatta csak meg önmagát: megteremtve a maga irodalmi autonómiáját. Azt, amiről a merőben más alkatú, más életutat járó Mészöly Miklós a lényeget tekintve hasonlóan vélekedik. 1969-es interjúja szerint: „A klasszikus politikának – és van-e már új? – spontán motorja, racionálisan indokolható követelménye az aktuális antimorál. A művészet azonban mindig bele fog rokkanni ebbe, különösen, ha az elkötelezettséget csupán körülhatárolt politikai elkötelezettségként fogadják el. Aki vállalja ezt, folyamatosan kockázatot is vállal, hogy a politika változó szabványai szerint öncáfolatra kényszerül. Ha az „öncáfolat kifejezés helyére a valaha divatozóbb, ha úgy tetszik nem irodalmias, hanem életszerű önkritikát tesszük, már vissza is kanyarodtunk Déryhez, akinek mai felejtettségében vélhetően fontos szerepet játszik a politikához kapcsolódása. (Igaz, éppen ez, a sokéves börtönbüntetés okán éveken át túlértékelte a – nemcsak irodalmi – közvélemény.) De a hajdan, hol volt, hol nem volt, de időről időre megkövetelt szocialista realista irány elleni tiltakozás az élete utolsó interjúját Hornyiknak adó Füst Milán szavaiban is megjelent. Füst 1967-ben a kortársi magyar próza legnagyobb fogyatékosságának azt tartotta, hogy „az írók összekeverik a művészetet az újságírással, aminek következményeként „elromlik a nyelv is.
Hornyik Miklós által megvalósítva az interjú egynemű, de kétszemélyes műfaj, melyben a megszólaltatott úgy beszél arról és úgy mondja azt, amit a kérdezője hallani akar, hogy semmiféle manipulációra, erőszakos terelő hadműveletre nem kerül sor: a kérdező szerzőtárssá emelkedik, mert kellően fölkészült, mert már az első találkozás előtt ismeri.
„Nem a saját hangomra vagyok kíváncsi, nem a saját véleményemre. Legjobb íróink áttétel nélküli mondanivalója érdekel. – mondja Hornyik, s éppen ez jelenti leginkább a magára kényes szellem kalandját, ahogyan – egyébként távolságtartó alázattal – csak kérdéseivel van jelen. Ezek többnyire általánosak, már-már banálisak: hogy az interjú alanya kényszerüljön kitölteni őket tartalommal. És pontosan tudja, hogy mire számíthat – ezért kérdezi éppen attól éppen azt, amit kérdez. S csak a reflexiókból, a válaszok utalásainak olykor elkerülhetetlen értelmezéséből derül ki, hogy Hornyik nemcsak tartja a mikrofont, hanem tökéletesen otthon van a megkérdezettek életművében. Azért mer közhelyeket kérdezni, mert bizonyos abban, hogy nem közhelyeket kap válaszul. S aki már látta, hogy készül egy ilyen beszélgetés, az tudja, hogy mit jelent az interjú készítője és alanya közötti szemkapcsolat, az ismereteket visszajelző metakommunikáció, s miként születik így meg az a bizalmi légkör, amely elemi feltétele az ilyen beszélgetések sikerének. Ez a siker nemcsak azt jelenti, hogy Hornyikot beszélgetőtársnak, partnernek tekintik (amit különös módon jelez, hogy míg saját szakmája szabályai szerint magázza alanyait, azok – az ő szakmájukban szokásos módon – tegeződve szólalnak meg, s ezt Hornyik tiszteletben tartva írásban sem korrigálja!), hanem azt is, hogy úgy beszélnek, gondolatmenetük abba az irányba kanyarodik, ami a két megszólaló közös nevezője. Egyszerre önmaguk és részesei egy közös produkciónak. Így válik a kérdező szellemiségének részévé, amit mondanak, hiszen az ő figyelme is azonnal a szövegbe épül. Ez derül ki abból, ahogy a kérdező kevés saját szövege és a megszólaltatottak gondolatai a kötet egészét tekintve rímelnek egymásra. Így például a Déry-beszélgetés elé vetett, idézett mondatok, amelyek szerint a kérdező nem önmagára kíváncsi, Weöres Sándornál egy másik dimenzióban köszönnek vissza: „A hitem olyan, mint egy üres edény, ami nem tartalmaz semmit, csak befogadni igyekszik. És Weöres szavait (aki költészetének középpontjába e beszélgetésében az ember legmélyebb lényegét jelentő Jézus-i arcát állítja), Pilinszky folytatja: „az ember nem magát írja, hanem mindig valamiképpen az egészről ír, hogy aztán az olvasó ismerhesse föl benne önmagát.
Más esetben Pilinszky és Ottlik Géza folytat egy Weöres által megjelenített, de ki nem fejtett gondolatmenetet. Weöres egy – három-négy éves korából való – „akusztikus költeményét mondja el, s teremt olyan atmoszférát, amelynek alapeleme a gyermeki szemlélet „üressége, elfogulatlansága. Pilinszky bölcseleti alapon jut a gyermeki látásmód megőrzésének fontosságához: „a művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde. A gyerekeket mondtam, de nem, amikor játszanak. A játék a gyerek számára kirándulás abba, ami lehet belőle vagy a világból. Engem az elfáradt gyerek érdekel, aki a játéka után visszatér valódi elemébe. A kötet végén Ottlik csatlakozik hozzájuk: „A gyerek még sértetlen és ép, az ő látását kell megőriznünk. Az író azzal kezdi elölről a világot, hogy vigyáz arra, hogy megőrizze a gyermeki látás érzékenységét, integritását, épségét, sértetlenségét.
Az interjúk két fő típusa jelenik meg: a vallomás és az emlékező-elemző interjú, melyek természetes módon csaphatnak át egymásba. Hogy mégis melyik tónus válik uralkodóvá, az a megszólaltatott alkatán múlik. Így egészen más a karaktere az Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Ottlik Gézával készült kortörténeti áttekintéseknek, azoknak az életút-interjú jellegű beszélgetéseknek, amelyek a hivatalos, monolitikus irodalomtörténeti-történelmi kép egyoldalúságait cáfolják. Gondoljunk pl. arra, hogy mit jelent a népi írókról hozott KB-határozat hatálya idején kijelenteni, ahogyan Illyés Gyula tette: „a népi irodalom annak idején a magyar irodalom volt, és nem egy »népies« irodalom. Ami nem zárja ki Ottlik emlékezésének érvényességét: „mindenki – talán Kassák, József Attila Ignotus Pál formai, látszólagos kivételével –, mindenki, aki számított és aki ma számít, a Nyugathoz tartozott. (Németh László is, aki később, a fentiek módján, dacosan kivonult. S az sem meglepő, hogy Németh László a maga Harmadik Magyarországában találta meg lényegében ugyanezeknek az éveknek a „valóságát. Mert a folyamat lényege a humánus értékek őrzése és a szellemi minőségigény volt – amelyek ölthettek akármilyen formát, mégis egyetlen közösséggé formálták azokat, akik komolyan vették őket. És valamilyen módon ugyanilyen egységesen kényszerültek a „pálya szélére, vagy vesztettek pályát a baloldali diktatúra világában. Az e kortársi tanúvallomásokból kirajzolódó kép gyökeresen különbözött attól, amit a maguk idejének hivatalos, koncepciós irodalom- (s általában félmúlt-) képe hirdetett. Láthattuk: ugyanígy tért el a szinte kötelező irodalom-eszménytől az, amit Füst Milán, vagy a mindig a valóság fölött élő Pilinszky vagy Weöres képviselt, fejezett ki. Ez a kép egy másik magyar irodalmat és irodalmi gondolkodást (ha úgy tetszik: paradigmát) mutat, valami olyasfélét, amit évtizedeken át nem megmutatni kellett, hanem eltagadni. Egy minőségelvű irodalomeszmény azonban ma sem magától értetődő, bár más politikai szempontok, más esztétikai doktrinerség szorítja háttérbe. Az a fajta szellemi szabadságharc, amely a Hornyik-interjúk biztos közös nevezője, ma is aktuális. Ezért tanulságos olvasmány kötetének 18 évvel az elsőt követő új kiadása: a nagykorúként született szövegek immáron a választásra jogosultság korát is elérték.


(Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal. Ister, Budapest, 2000.)



« vissza