Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Bűntény, terror, népirtás

 

A kommunizmus fekete könyve

 

Hiába él és virul Nero, de már megszületett Tacitus a birodalomban” – írja François-René de Chateaubriand a Síron túli emlékiratokban, kifejezve ezzel, hogy egyetlen rendszer, egyetlen kor, egyetlen uralkodó sem kerülheti el az utókor valóságos, tényeken nyugvó ítéletét. A történelmi rendszerek, uralkodók saját korukban hajlamosak örökérvényűnek tekinteni magukat, isteni magasságokban. A bálványok eddig mindig összeomlottak az emberiség történetében, s a terror, a hazugság után felbukkan a valódi igazság!
Most is egy történelmi-történészi választóvonalat léptünk át A kommunizmus fekete könyvével. Akik a kommunizmusban éltünk évtizedeken keresztül, nem hittük, hogy kézbe vehetjük a könyvet; az emberi történelem leghatalmasabb, legerősebb, legembertelenebb diktatúrája – minden irracionalitása és romlottsága ellenére – rendíthetetlennek látszott.
Így lelkiekben megrázó, mégis mélyen és hatalmasan örömteli érzés olvasni a könyvet. Meggyőződésem ezen megrázó hatás alól nem tudja kivonni magát, sem a volt kommunista, sem az áldozat. Hiába éltünk közösen évtizedekig a rendszerben, hiába igyekeztünk követni az eseményeket, totális információs diktatúrában is éltünk. Vagyis a rendszer ördögi felépítéséhez-működéséhez az is hozzátartozott, hogy emberek milliárdjai élték át 70 év alatt a maguk és rokoni-ismeretségi körében a kommunizmus borzalmait, mint egyéni élményt, de fogalmuk sem volt róla, hogy az emberek milliárdjainak volt hasonló borzalmas élménye. Így az információs diktatúra miatt az egyéni tragédiák nem tudatosultak, nem összegződhettek közösségi tragédiában! Ördögi módon, de hasonló egyéni élménye lehetett számos hívő kommunistának, hiszen ő a saját egyéni körében érzékelhette-gyakorolhatta a terrort, de úgy hihette, hogy a jövő felé haladó általános boldogságfolyamatban valami szükségszerű és helyi tévedés részese. Hiszen amit megtudhattunk a „munkásmozgalom, a Szovjetunió, a spanyol polgárháború, a Komintern, a „felszabadító harcok vagy akár szűkebb világunk, Közép-Európa történetéről az egy folyamatosan fejlődő nagyszerű világról tudósított, melyet ugyan hébe-hóba megzavartak koncepciós perek, személyi kultuszok, és ellenforradalmárok mesterkedései, de ezeket az elvtársak bölcsessége mindig elhárította egy idő után.
Az, hogy az egész rendszer 1917-től napjainkig egy példa nélküli terroron nyugvó tömeggyilkos szervezet volt Kínától a Szovjetunión, és Közép-Európától Kubáig és Nicaraguáig most mondatott ki először. Az, hogy az egyes országokban szűkebb-tágabb közösségekben átélt borzalmak emberek milliárdjait érintő folyamatos tragédiák sorozata, most írták le tényekkel alátámasztottan először. Most mondatott ki először, hogy a rendszer, az elmúlt 80 évben bárhol és bármikor lényegében azonos módszerek szerint működött tértől és időtől szinte függetlenül. (Csak zárójelben jegyzem meg; mi itt Magyarországon többé-kevésbé szigetként éreztük magunkat, de a könyvből megérthető – kínai példákkal is –, hogy ez bármikor, a rendszer lényegéből folyóan újra átválthatott volna egy tömeggyilkos gépezetté.)
Így a több mint 800 oldalas könyv letaglózó ereje és újdonsága abban van, hogy a valóságos részekből összerakja az egészet.
Letaglózó erőt írtam, s ezt meg kell ismételni. Ez az erő nemcsak nyugati és keleti baloldali értelmiségiek, a rendszer vezetői, támogatói, szimpatizánsai részére megdöbbentő, de ugyanúgy az áldozatoknak is. Ebből érthető a baloldal – nyugati-keleti egyaránt – kapkodó, kétségbeesett tiltakozása a könyv ellen; hiszen szembesülniük kell azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy ők személyileg – mint rész – nem egy folyamatosan haladó boldogságfolyam részesei voltak, hanem egy „bűntényen, terroron, megtorláson nyugvó tömeggyilkos szervezetrendszer kiszolgálói; így érzik-tudják, az egyes felelőssége az egészért e könyv után többé nem kerülhető meg.
Most mondatott ki először, hogy a kommunizmus egészében bűnöző rendszer volt, bárhol, bármilyen időben is működik. „A rendszer ésszerű és szükségszerű alapja, egy tan nevében öltek meg tízmilliószám ártatlanokat, pedig semmiféle bűncselekményt nem lehetett terhükre róni, hacsak el nem ismerjük, hogy bűn, ha nemes, burzsuj, kulák, ukrán, de akár munkás vagy kommunista párttag valaki. (Stéphane Courtois) „Őrjöngő marxizmus–leninizmus, „a téboly értelme – írja a fejezetcímeket Kambodzsa kommunista történetében Jean Louis Margalin – de ezen jelzők nem egyediek. Minek minősítsük, hogy a pitesti pokolban egész csajka ürüléket etetnek meg a foglyokkal, majd mikor kihányták, visszatunkolták az okádékot. Hogyan minősítsük, hogy a tudatosan előidézett, hatmillió áldozatot követelő ukrajnai éhínség idején oly gyakori lett az emberevés, hogy a piacon emberhúst árultak, s a kormány (!) plakátot nyomtat: „Csak a barbár eszi meg a gyerekét! felirattal.
„Egy állam a népe ellen” – adja a címet Nicolas Wert a Szovjetunió történetének – amely meghatározás minden kommunista társadalomra illik. Hiszen Leninnek már kortársai is szemére vetették, hogy az a „proletariátus, melynek nevében ő véres diktatúrát gyakorol, voltaképpen egy elenyésző kisebbség volt a korabeli orosz társadalomban, így a bolsevikek egy nem létező többség nevében lényegében az egész társadalmat tartották terrorjuk alatt.
A kommunizmus áldozatainak a száma a könyv szerint 80–100 millió; nincs okunk vitatni ezt az elsődleges, hozzávetőleges becslést – egy adatából azonban következtethetünk; óvatosan alábecsült az áldozatok száma. A 100 millió halottból a százmilliós népességű Közép-Európa 1 millió halottal szerepel; ebből arányosítva Magyarországra 100 000 áldozat juthat. Ez valószínűleg több hazánkban, hiszen például nincsenek megemlítve a visszacsatolt területeken történt vérengzések (például Délvidék), nincsenek megemlítve a „lakosságcserék, a „kitelepítések áldozatai – úgy tűnik, ezekről nem is tud a Közép-Kelet-Európa történetét feldolgozó Paczkowski-Bartosek szerzőpár –, vagyis, ha a könyv kiváló szerzőinek rendelkezésükre állt volna az egyes országok hazai „fekete könyve, valószínűleg összességében az áldozatok száma bőven meghaladná a 100 milliót.
A könyv lényegét, módszerét tekintve a Stéphane Courtois szerkesztő által írt első és utolsó fejezet („A kommunizmus vétkei” és „Miért?”) elkülönül a többi fejezettől. A szerkesztő itt általános következtetéseket von le a kommunizmus bűneiből, míg a többi fejezet bőséges jegyzetanyaggal a kommunizmus világtörténetének egyes részterületeit dolgozza fel.
A könyv baloldali kritikusai alapvetően ezért a két fejezetért támadják a szerkesztőt, a részterületek levéltári kutatásokon nyugvó tényeivel nem tudnak vitatkozni.
Mit állít Courtois ezen „iránymutató fejezetekben? Részben párhuzamot von a fasizmus és a kommunizmus között, ezzel óhatatlanul belemegy valamiféle versengésbe, melyik a bűnösebb rendszer. Ez valóban hiba. Valójában mindkettő alapvetően bűnös, embertelen, tömeggyilkos rendszer; a pokolnak nincsenek fokozatai. A kommunizmus bűneinek feltárása semmiképp sem teszi kevésbé bűnössé a fasizmust. Ha összehasonlítgatjuk a két rendszert, óhatatlanul utat nyitunk az érthető szubjektív érzelmeknek; ki-ki azt a rendszert fogja bűnösebbnek tartani, ahol őt gyalázták meg, ahol őt üldözték, ahol az ő hozzátartozói, ismerősei pusztultak el. Holott mindkettő emberellenes rémuralom volt. Persze Courtoisnak nem a fasizmus valamiféle rehabilitációja a célja, csupán azt akarja elérni a kommunizmus bűneinek feltárásával – az eddigi hallgatás után –, hogy egy szintre hozza a fasizmus elítélésével. Ezt nem kellett volna a szerkesztőnek tennie; a kommunizmus bűneinek önmagában való szemlélése is feltétlenül erre a következtetésre kell hogy vezesse az olvasót.
A másik ok, ami miatt nem kedvelik Courtoist, hogy kimutatja, számos ma is elismert nyugati és keleti értelmiségi szinte „áruba bocsátotta magát a kommunizmus dicséretében és védelmében. Ebben viszont Courtoisnak van igaza. A bűnök eddigi feltáratlanságát ez is okozza; hiszen kiderülne, hogy ma is félistenként tisztelt baloldali értelmiségiek jelentős része bizony-bizony bűnsegéd. Nehezen lehet például magyarázni Louis Aragonnak a Preludium cseresznyeérés idején című „versét 1931-ben, amely teljes elragadtatásban a GPU-t követeli Franciaországban (!) többek között a „Marseillaise, a pápa, a család, a tetvek és a törvények ellen. És a sor hosszú… Valóban roppant kellemetlen lehet számtalan „nagyságnak évtizedekkel ezelőtti gondolatait olvasni – átérezték ezt nálunk is jó páran az elmúlt évtizedben –, de hát ez a történetírók egyik feladata. Ezért a bátorságért és következetességért dicséret illeti a szerkesztőt és a szerzőket.
Az egyes részfejezetek feldolgozzák a Szovjetunió, a Komintern, Közép- és Kelet-Európa, Ázsia és a harmadik világ kommunista történetét. Alapvető és új ismeretekre tehetünk szert a fejezetekben – például a spanyol polgárháborúról s benne Gerő Ernő tömeggyilkos szerepéről. Terjedelmét tekintve a legnagyobb súllyal a Szovjetunió és a Komintern története szerepel – míg Közép- és Kelet-Európa népei kissé mellőzöttnek érezhetik magukat – Lengyelország kivételével. A Pachkowski–Bartosek szerzőpár által írt Közép- és Kelet-Európa fejezetből úgy tűnik, mintha a térség népei kevesebbet szenvedtek volna az ázsiai és a szovjetunióbeli pusztuláshoz képest. Aránytalanságokat is felfedezhetünk a fejezetben. Miközben a kommunista vezetők pereiről 16 oldal szól, egy-egy mondattal elintézik a szerzők a milliókat érintő deportálásokat, bírósági eljárásokat. Az 1956 utáni szakaszt „utóterror”-nak minősíti Bartosek, s ezzel is vitázni lehet. Tény, nem volt annyi áldozat, törvénytelen per ezen időszakban; a rendszer lényege azonban nem változott, a társadalmi szervezetrendszer ugyanolyan diktatórikus volt, mint korábban, és mindenütt léteztek az erőszakszervezetek. Vagyis az „enyhülés vitathatatlan folyamatában a rendszer lényege nem változott; akár egy hónap alatt ugyanazt a terrort teremthették volna meg, mint az ötvenes években. (Zárójelben jegyezzük meg; ez volt az 1989–90-es rendszerváltozás tétje és veszélye; nem lehetett előre tudni, hogy a folyamat nem torkollik-e ismét egy milliók életét követelő vérfürdőbe – de ez már egy másik könyv témája lehet.) Összességében e fejezetben is hallatlanul értékes és érdekes ismereteket szerezhetünk más országokról; ezért is kellett a könyv hazai fejezetét kiegészítő-pontosító jegyzetekkel ellátni.
Mindez mutatja azt is, hogy a 20. századi kommunista rémuralmak kutatásainak még csak a kezdetén tartunk. Bizonyára minden érintett nemzet polgárai a saját országuk történetét érzik hézagosnak. Ennek oka, hogy hiányoznak a kommunizmus nemzeti történeteit feldolgozó „helyi fekete könyvek; ez a megkerülhetetlen feladat hazánkban valószínűleg Kahler Frigyesre vár. Úgyszintén hiánya a könyvnek az, hogy nagyobbrészt francia forrásanyagra támaszkodik, holott a német és angol nyelvű munkák is nagyon jelentősek.
A könyv elején szerkesztője kijelenti, csakis az ember elleni vétkeket vették számításba, mert „ezek alkotják a rémuralom lényegét. Ez igaz; ezzel is közel 900 oldalt tudtak betölteni, viszont a rémuralom lényegéhez hozzátartoztak más bűnök is; a szellem, a kultúra, a tulajdon és a család elleni bűnök, az információs diktatúra, a gazdasági működés (helyesebben működésképtelenség, mint azt Kornai János és mások kiváló elemzéseiből immár megismerhetjük). S akkor még nem említettük a milliókat foglalkoztató „tervező, titkosszolgálati (besúgó) igazgatási-végrehajtó rendszereket. Vagyis a könyvből csak az derül ki, hogy a kommunizmus egy rendkívül tudatos emberpusztító rendszer volt; azt feltárni, hogy az eddigi emberi kultúrák minden megnyilvánulását, eredményét ugyanolyan tudatosan pusztította, mint az embert, további, szintén „rém- fekete könyvek feladata lesz.
Így A Kommunizmus fekete könyvét nem úgy tekintjük, mint ami lezár egy kutatási folyamatot, hanem, mint ami remélhetőleg újabb kutatásra ösztönzi tudósok ezreit szerte a világon.
Ennek ellenére a könyv soha nem fogja elveszíteni megrázó, kiinduló alapmű jellegét. Hatása azonos Szolzsenyicin „világot megrengető Gulag szigetek című alapművével. Kommunisták és áldozataik először szembesülhetnek higgadt, alapos, hatalmas kutatói munkán keresztül az emberi történelem legrettenetesebb rémuralmával.
A könyv kiváló, érthető, pontos fordítása Benyhe János munkája.


(Stèphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág, Budapest, 2000.)



« vissza