Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Furkáts Tamás, avagy a palóc Gulliver pest-budai utazása

A Duna partján fekvő ikerváros, Pest-Buda a 18. század végén hirtelen fejlődésnek indult. Pest, a korábbi sáros-poros városka, ahol a mai Erzsébet tér helyén részben még lápos nádvilág húzódott, a mostani Kossuth tér szemétlerakatul szolgált, a későbbi Nagykörút nyomvonalán pedig a Duna eliszaposodott, vadrucákat vendégelő holtága – korabeli nevén: morotvája – bűzlött és teremte a szúnyogok milliárdjait – szintén városiasodni kezdett.
Kazinczy Ferenc, a távoli Széphalmon élő költőfejedelem levelezéséből nyomon követhető az ikerváros hirtelen gyarapodása. Az, hogy 1877 (ez az első, Pestre utaló levél dátuma) és 1807 között a település lélekszáma megduplázódik. Aztán – az utolsó Pest-Budára vonatkozó Kazinczy-feljegyzés dátuma a széphalmi remete halálának esztendeje, 1831. – a város már nemcsak terebélyesül, de csinosodik is. Mert a fejlődés nemcsak a lelkek számának sokasodásával mérhető. Kazinczy tőle szokatlan lelkesedéssel veti papírra, milyen impozáns látvány Gödöllő felől közelítve a kibontakozó pesti panoráma, a hegyek meg az alattuk büszkélkedő tornyok, majd arról is színes képet kanyarít, hogyan gyarapszik és színesedik a pesti belváros, „hazánk anya városa, ahogy a széphalmi remete jegyzi. Az is örömmel tölti el, hogy a német szó meg a németes öltözék már nem oly általános a Duna partján, mint korábban volt. Egyre gyakrabban hallatszik magyar szó az utcákon, és tűnik fel a magyaros viselet is…
A nevezetes századfordulón, szinte egyszerre, két magyar gulliveriáda is születik, bemutatandó a kiskorú, ám annál ambiciózusabban terebélyesülő metropolis furcsaságait. Bizarr figuráit, minden hájjal megkent mesterembereit, megesett cselédlányait és útszéli kóklereit. Mert a városfejlődés köztudott velejárója, hogy általa nemcsak a nagy álmodozók, a szorgos lelkek, de a kétes egzisztenciák meg a szerencselovagok, az élősdiek és a potyaleső linkek is megsokasodnak. A tömeg mindig jó táptalaj az obskúrus alakoknak, a törvény határmezsgyéjén egyensúlyozó ügyeskedőknek, de a furcsa szokásoknak is.
Az első pest-budai gulliveriáda egy verses alkotás, „a jó öreg Gvadányitól” – ahogy Petőfi nevezte a lovassági tábornokból lett költőt, Szakolca földesurát, szeretettel elegy malíciával –, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása című munka. Petőfi, ahogy Arany is, kicsit felülről kezeli költőelődeit, a debreceni mesterkedőket és a rusztikus nemesi poétákat, akiknek barokkosan zengő munkáiban tarka paraszti és kisnemesi életanyag rejtőzik, pedig mindketten sokat tanultak tőlük. Ízeket és színárnyalatokat, mindennapi derűt, de tán még ritmikai leleményeket is.
A falusi nótárius utazását bemutató versezet jóízű, itt-ott ugyan döcögve haladó, de színes és eleven alkotás, melyben, ahogy az apja olasz Guadagni nevét már magyarosan használó poéta többi munkájában is, itt-ott büdös és érdes életanyag terebélyesül. De nemcsak ez, pittoreszk életképek sora is: például az állatok küzdőteréül szolgáló Heccszínházat – magyaros nevén: a Vadvitát – bemutató részlet, melyben kutyák, medvék, bőszült bikák, sőt oroszlánok vívják véres csatáikat esti fáklyafénynél a nagyérdemű szórakoztatására, tegyem hozzá: azon a téren, ahol most a Szent István-bazilika áll. Ugyanilyen látványos a dunai hadiflotta felvonulását festő strófák sora, melyekben a büszke fegyverek látványa igencsak megdobogtatja a katonaköltő öreg szívét. És olykor még szinte ódai szárnyalású tablóképek is felfénylenek a versben. Ezek legszebbike épp Pest-Buda természeti panorámáját rajzolja meg.
Gvadányi tablóképén tornyok csillámlanak a napfényben. A várból jól látható délre a Tabán, észak felé Óbuda a török mecsettel meg az amfiteátrummal. Keleten a mozgalmas Víziváros. Nyugatnak a szőlőhegyek meg a présházak sokasága, ahol a szüreti mulatságok, meg olykor a szarvasvadászatok zajlanak. És túl a folyón, mely hajók és sajkák százaitól festői, Pest városa büszkélkedik, a korábbi por- és sárfészek szökőkutas piactereivel, kövezett utcáival, ahol a tömeg hömpölyög. Látható a pontonhíd, melyet korzóul használ a város aranyifjúsága. És a jó öreg poéta impozáns tablóján nemcsak a pest-budai arszlánokra és pipiskedő széplányokra, de még a Duna habjain elsuhanó halóriásokra, a vizákra is esik egy erős és pontos fénysugár.
Néhány évvel aztán a derék Gvadányi József után egy újabb pest-budai gulliveriáda látott napvilágot. Gaál György sokat idézett és még többet vitatott munkája, címe szerint: A tudós palótz, avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írott levelei. A mű 1803-ban és a rá következő esztendőben született, és egy bizonyos Hartleben adta ki hat füzetben, busás haszon reményében. Tegyük hozzá: üzleti számításaiban aligha csalódhatott, hisz Furkáts Tamás hallatlanul népszerű volt a maga idejében.
A szerző, Gaál György, Bécsben élő magyar írástudó, sokat tett irodalmunk ottani népszerűsítéséért. Elsősorban műfordító volt, de a magyar folklórkutatás is jelentős előfutárát tisztelheti benne. A Furkáts Tamás című munka műfaja szerint levelek füzére. A kutatás ma már arra is fényt derített, hogy – nem túl magasan szárnyaló – szelleméhez és szemléletéhez egy bizonyos Joseph Richter nevű bécsi tollforgató Briefe eines Eipeldauers című népszerű munkája szolgált például. A német ajkú szerző szintén egy falusi balekot hoz az osztrák metropolisba, ahol aztán az persze számtalanszor pórul jár. Gaál György átveszi az alapötletet, csak éppen az ő együgyű palóca Pest-Budán éli át kacagtató és bornírt kalandjait.
Torzkép, képecske, elnagyolt skicc minden mondata, hiszen Gaál Györgyből hiányzik az a láttató erő, ami még a derék Gvadányi művében is fel-felfénylik időnként. Talán nem sértő, ha azt mondjuk róla: korabeli zsurnaliszta volt ő inkább, későbbi hírlapírók előfutára. Olyanoké, akik kacérkodtak a szépliteratúrával is. Hétköznaponta tették a dolgukat, vasárnap aztán a múzsáknak áldoztak.
Ha a Furkáts Tamást végigolvassuk, mégis összeáll belőle a korabeli város képe. Nem tablókép, miként Gvadányinál, inkább olyasféle látvány, mint mondjuk egy-egy agyonrészletezett Brueghel-vászoné, ahol a képnek nincsen középpontja, egyöntetűvé csak akkor válik, ha messzire eltávolodunk tőle, olyan messzire, ahonnan már a részletei nem láthatóak külön-külön, hanem belevesznek a színek kavalkádjába. Gaál művét olvasva is el kell időznünk a temérdek részleten, azok összefüggéseit meg kell keressük, hogy aztán – immár a képtől elfordulva – emlékezetünkben összeállhasson a város hangyanyüzsgésre emlékeztető pannója.
Milyen is az a Pest-Buda, melyből a mi Furkáts Tamásunk szorgosan küldi a leveleit mónosbéli sógor-urához? Sáros-poros, mozgalmas és – fölöttébb mulatságos. Mintha csupa kókler és krakéler, ügyeskedő, félbolond és pojáca lakna benne. Mondatról mondatra újabb és újabb figurák kerülnek elő, akik mind nagyképűek, hétpróbás élősködők, ravaszabbak a rókánál, de közben szenteskedők és parvenük is. Legyenek bár nemesek vagy közrendiek, tetteikből kilóg az erkölcsi lóláb. Nem mintha Furkáts Tamás valamiféle erkölcsbírói magaslatról nézné őket. Erről szó sincsen. Ő is labilis szerzet, aki nem valamiféle morális etalonhoz méri az események furcsaságait meg a jellemek sorát, inkább egy hazulról, Palócföldről hozott rőfhöz, s e palóc rőfnek az etikához meg az emelkedett erkölcshöz éppúgy nincsen köze, mint a pest-budainak. Csak éppen más. Az egyik balgatag, a másik relativista.
És e balgatagsághoz még az is hozzájárul, hogy Gaál György alighanem a pancser szinonimájaként használja a palóc kifejezést. Kicsit gügye hát a mi Furkátsunk, de azért némi furfangért sem megy a szomszédba. Hasonlatos tán egy Don Quijotéját veszített magyar Sancho Panzához, aki érzi ugyan, hogy sokszor áldozatul esik egyik-másik nemesurat majmoló pesti sznobnak, mások megkopasztásából élő linknek, erkölcsöt prédikáló zsebmetszőnek vagy magát a szakmája mestereként bemutató kontárnak, ám egyszerre élvezi is a vérmes és borsos eseteket. Nem jellemes, nem is jellemtelen, inkább jellem nélküli…
A Gaál György rajzolta, folyamatosan pergő szituációkhoz sem háttér, sem jellemrajz nem tartozik. Vagy alig tartozik. Mondatról mondatra folyik a hangyanyüzsgés. Találkozhatunk pénzsóvár fodrászokkal, spórolós pékekkel, kiknek zsömléje egyre kisebb lesz. Goromba pincérrel, aki ráadásul egy adagot hoz, de kettőt fizettet ki. Tudákos orvosdoktorokkal, furfangos kalapkészítőkkel és részeg fiákeressel, aki utasait az árokba borítja. Hídpénzszedőkkel meg hercegi ruhában feszítő csizmadiával. Ádáz iszákosokkal, akik az utcalámpásokat összetörik. Álomlátókkal és tolvaj („lopándi”, ahogy a szerző írja) szabókkal. Rézmetszőkkel, legyezőárusokkal, cukrászokkal. Piros ruhában feszítő, ezért Veres Ráknak csúfolt csendőrökkel. Mészárossal, favágóval és kártyavetővel. Vendéglőssel, kinél az egyik főtt tojás már záp, a másikban meg ott a kifejlődött csibe. Útszéli kötéltáncosokkal és muzsikus cigányokkal. Tolvajjal, hasbeszélővel, büszke vadásszal és nyomorult koldussal. Zsidó uzsorással és hétpróbás könyvkereskedővel. Részt vehetünk néhány tarka mondat erejéig fáklyás felvonuláson, piaci kavalkádon, éjféli misén, színházi és opera-előadáson, de farsangi mulatságok során is. A színházban boszorka- és ördögjáték folyik. Az előadás végeztével viszont, mivel a közvilágítás szegényes, a hazatérőnek fel kell fogadnia egy gyereket, aki fáklyával hazakíséri, ám – mint Furkáts Tamás epésen írja – a fáklya fölösleges, mert a gyerek olyan büdös, hogy a szaga után is követni lehet. Amikor hosszan elmarad az eső, a nép esőkérő körmeneten rimánkodik az égiekhez. De nemcsak a hasonló kegyesség dívik. Gaál leír egy tivornyát is, ahol „egy urat le vetnek a grádicson, egy másiknak a ruháját kihajigálják az ablakon, miközben néhányan az asztal tetején táncolnak kardjukkal hadonászva.
A korabeli divat bemutatása sem maradhat el. A bálozó leányé, aki „a haját mindenféle tündöklő tsillagokkal kirakta, kappany tollakkal felékesítette, a képét vörös és fehér festékkel bémázolta, a körmeit elmetélte, a kis melleit felszoritotta, és végtére a mezétlen karjait szagos vizzel meglotsolta…” Némelyik hölgy inget sem visel, csak „gyönge fátyol ruhátskába öltöztetvén fel s alá sétálgat, hogy szépen nyőtt testének gyönyörüségét nyilván meg mutathassa”. Más divathölgyek viszont „mellig érő fehér hállót akasztanak a fejükre, hogy mázolt képük a napnak melegségétül el ne pörkölődjön, ámbár a tzigánynál is feketébbek”. A peckes férfiak viszont bő „török bugyogókban járnak, borzas „Pakkenpartokkal és olyan túlméretezett „háromszegletü Kalapokban, melyeket akár bölcsőnek is használni lehetne”. Dívik még a műcopf is.
Néhány helyszínt is megnevez a szerző. Szent Gellért hegyét, melyről azt suttogják, hogy hamarosan tüzet fog okádni. A Városmajort, ahová hét végén enni-inni tódul a nép. A Promenádot, a Bástyasétányt meg a „Bétsi Kaput és a Vigadót (Redut). Pest és Buda tisztaságát illetően epésen jegyzi meg: „Pesten maid minden útszába döglött Kutyát vagy Matskát találni, viszont a tisztábbnak hitt Budán is látott minap („a Theatromnak által ellenébe”) egy elhullott „komondor Kutját, s attól nem messze egy fekete Matskát dögölve…”
Folytathatnánk a karneváli hangulatú felsorolást a végtelenségig, de legyen itt elég ennyi. A derék Gaál György is érzi, hogy levelei sorát idejében be kell rekesztenie. Meg is teszi, méghozzá igazi tollforgatói bravúrral. Arról tűnődik ugyanis műve zárásaképp, hogy úton-útfélen azt hallja, ha a városban kószál: ezzel az emberrel vigyázni kell, mert különben beleírja sérelmeit a Furkáts Tamásba, könyvébe, melyet immár mindenki olvas…
Gaál György művének eredeti példányai ma már könyvészeti ritkaságok. A teljes szöveget – hasonmásképpen – 1975-ben ezer példányban közreadta a Szabó Ervin Könyvtár. Most pedig az ELTE Historia Litteraria Alapítványa adott ki a műből egy bővebb válogatást, Szemethy Imre és Banga Ferenc illusztrációival. A két grafikus remekül adja vissza a bolondos levelek hangulatát. Szemethy a maga szürrealisztikus világát vetíti rá Furkáts Tamás kalandjaira. Ákombákom ábráin a tőle megszokott kő- és amőbaszerű alakzatok öltöznek be boldogult pest-budai eleink furcsa öltözeteibe. Banga Ferenc pedig a maga közismert „szálkás expresszionizmusából kiindulva álmodja újjá ennek a régi századfordulónak a kerge figuráit.


(Gál Frigyes: A tudós palóc. Szemethy Imre és Banga Ferenc rajzaival. Utószó: Szilágyi Márton, ELTE. História Litteraria Alapítvány, Budapest, 2000.)



« vissza