Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Pusztulás és kegyelem

Háy Jánosnak ez a tizedik kötete, és a harmadik, amely csak prózát közöl. A Dzsigerdilen és a Xanadu című regények utáni legújabb könyv egy kisregényt (A völgyhíd) és nyolc novellát tartalmaz, és – a korábbiaktól eltérően – mindegyik történet a jelen és a közelmúlt Magyarországán játszódik.
A Közötte apának és anyának… legnagyobb igényű írása a kötet több mint a felét kitevő kisregény. A történet alapja és helyszíne ismerősnek tűnik az újságforgató olvasó előtt: sokat írtak egy-két éve azokról a középiskolás korú párokról, akik a veszprémi viaduktról a mélybe vetették magukat. A kisregény főszereplői, Péter és Zsófi is így végzik, a helyszín pedig egy meg nem nevezett Balaton környéki város, ahol a fiatalok tanulnak.
Háy János az események döbbenetes értelmetlenségét meg tudta közelíteni anélkül, hogy elmulasztaná a döbbenetet. Az „érthetetlen kettős öngyilkosságot nem mutatja szükségszerűnek, csak a mű második felében kezdünk gyanakodni, hogy errefelé tartanak az események. A baljóslatú, meglepő kezdő kép a mélység fölött himbálódzó kisgyerekről (amelynek variációja a kötet címe) addig csak árnyalja a diákélet színes, változatos rajzát. Akárcsak a Péter apostol vértanúhaláláról szóló párhuzamos történetszál. Milyen okok állnak végül is a katasztrófa mögött? A szerző számos lehetséges indoklást pendít meg, de egyiket sem teszi kizárólagossá, még az összes együtt sem vezet szükségszerűen a véghez. Valamilyen rossz közérzet és a körülmények véletlen együttállása kell, hogy mindez így alakuljon.
Péter jómódú, de túlzottan üzleties szemléletű család gyermeke, szerelmes barátja és kollégiumi szobatársa, Deda húgába. Zsófi vonzódik hozzá, de elég bizonytalannak tűnik, a nyilvánosság előtt inkább hárít. Deda népszerű egyéniség, vagány, ám sokszor kicsit pózoló társaság-központja, fölolvasás után azonnal széttépett verseiből „ömlött az anyázás meg a szerelmi nyál, haverjai szerint azonban „ebben kurvára benne van minden. Talán az ő felnőttek elleni lázongását veszi túlságosan komolyan Péter? Vagy a szájhőssel szemben ő le meri vonni a végső következtetést? Balekság és elmélyültség is irányíthatja Pétert. Közrejátszhat a felnőttek elleni indulatában apja durvasága, cinizmusa. A szokásos életlehetőségekkel szembeni undor – szólamként vagy őszintén – úgy tűnik, az összes fiatalra jellemző. Ennek a fő ideológusa Deda. Úgy érzik, a jövő csak megszokott, értelmetlen egyformaságot, a körülményekkel való kicsinyes megalkuvást hoz, általános elszürkülést. Se a gazdagság, se a karrier, se az emberi kapcsolatok nem ígérnek semmit. A szülők és a tanárok is ezt a kiúttalanságot példázzák számukra. A közösség esélye sincs már meg, városban és falun egyaránt különálló atomként, tehetetlen kiszolgáltatottságban és önzésben élnek az emberek.
A társasághoz tartozó fiatalok többsége a lázadás bejáratott útjain halad. A szleng, a nyelvi durvaság révén igyekszik elkülönülni, kultusz-zenekarok és filmek köré csoportosulva próbálja átélni a közösséget. Ez talán sikerül is, de mindnyájan érzik, hogy a lehetőségek látszólagos végtelensége, az egymásra figyelés fontossága a diákélet védettségével függ össze, csak ideiglenes lehet. A zenekarok közül a Kispál és a Borz említődik, a filmek közül a Quo vadis és a Született gyilkosok. Az utóbbi különösen fontossá válik Péter szemében: számára a filmbéli ámokfutó szerelmespár a külvilág elleni lázadás, a radikális elutasítás megszemélyesítője. A viaduktra is az ő példájuk nyomán indul majd Zsófival (és talán az se véletlen, hogy Deda hívja föl a figyelmét a film „völgyhíd-jelenetére).
A zenén és a filmen kívül még számos mozzanat utal valamiféle ellenvilág lehetőségére. A számítógép – Péter kiváló szakember ezen a téren –, elsősorban a játékprogramok révén, azt sugallja, hogy nincsenek korlátok, minden akárhányszor újrakezdhető. A figurák elpusztíthatatlanok, akár a rajzfilmekben. Több eszme is felmerül a számítógép kapcsán. A „ferde arcú számítógépes tanár szerint: „létrejön a modellezhető digitális személyiség, elérjük azt, amire az emberiség örökké vágyott: megszabadulunk a testünktől. És a testtől való megszabadulás nem más, mint az örök élet. Dedának is van ötlete: „beprogramozhatnád a saját világodat. (…) Olyan lenne minden, mint a filmeken… szóval tök tudnál bármit leélni, mondjuk, behívhatnám a Született gyilkosokat és mehetnék velük kicsit lövöldözni, kicsit szétnyomni a pofáját ezeknek a szemeteknek… És ha kinyírnak, csak egy klattyintás, és felépíthetsz magadnak egy másik valóságot… (…) Tök olyan lenne ott minden, mint a Paradicsomban. A számítógép a kisregény visszatérő témája, kódja. Például: „Olyan titkos kapcsolat kéne köztünk – mondta –, amit senki sem fejthet meg. (…) Olyasmi – mondta Péter –, mint egy titkosított program a gépen. (…) Az ember különben olyan, mint a komputer – mondta Péter. – A szemből jelek villannak, amit csak az érthet, aki a lelkedben benne van, a winchester mélyén… A modern technika mellett azonban ott van az álmok, a képzelet, a játék (a Deda-féle szerepjátszás), a legenda és a mese („mesevilágnak érezte köteléküket, ahol minden csak róluk szól, és senki nem férkőzhet közel hozzájuk) világa is. A legendára mindenekelőtt Szent Péter párhuzamos – és a szereplők által is megidézett – története ad példát, de a hajléktalanok beszélgetésében is valami hasonló születik.
Mindezt tekinthetjük a kamaszkor keresésének, végletességének, világfájdalmának. Háy azonban az érzelmek és gondolatok kavargó bizonytalanságát olyan közvetlenül állítja elénk, hogy az olvasó elveszti a fölényesség távlatát. A történetek világosan elkülönülő jelenetekre szakadnak, sok a párbeszéd, az elbeszélő többször vált jelen időre – mindezzel inkább megjeleníti, mint értelmezi az eseményeket. A megszokott logikát pedig kizökkentik a villódzó képzettársítások, a sokszor a látszólag jelentéktelent előtérbe állító részletező leírások. Az utóbbiak az eposzi részletező hasonlatot idézik jellegükben és funkciójukban: konkrétabbá, plasztikusabbá, végső soron otthonosabbá teszik a leírtakat, másrészt elszakadva a főtémától levegősebbé, többrétűvé változtatják az elbeszélést. A lehetőségteli otthonosság légkörét teremti meg a metaforagazdag nyelv, a megszemélyesítések sokasága is, valamint az égi szféra valóságának megmutatkozása a fel-feltűnő angyalokban.
Az elbeszélő néha felhasználja szereplői jellemző fordulatait, az ifjúsági nyelvet (kipurcantak, szótársas, csajokat fűtött), de el is különül tőlük egy más jellegű szókincs vállalásával (locsakos, firhang, „átcsillázott, zurbolta, vérvad, zúzosodott, lóbázódjon, tapogott, húsozatot). Ez az elkülönülés azonban a fent leírtak miatt semmiképp sem jelent fölényt vagy problémátlanságot. A lehetséges okok sokirányú felfejtése nem visz el a magyarázatig, a felvetett kérdések nyitva maradnak – átnyúlnak az angyalok területére. Ezt a területet idézi meg Szent Péter menekülésének, majd Jézus előtti megszégyenülésének és Rómába való visszatérésének, vértanúságának története. A „gyáva szent példázza az emberi gyarlóságot és annak leküzdését éppúgy, mint a bűnbe merült világgal való szembefordulás halál árán is megvalósítandó kötelességét. Az öngyilkos szerelmesek történetének esetleges magasabb igazságára utal: tettük a szerelem teljességének a számonkérése a szürkeségbe fúlt világon, a szerelem átmentése egy remélt másik világba. Az álom, a képzelet, a legenda és (vagy?) a számítógép és a film valóságába.
A legenda paródiája is elhangzik a kisregényben. Deda változatában Szent Péter nem önként tér vissza, hanem Jézus „csak megfordította Róma felé az apostolt, és úgy valagba rúgta, hogy egész Róma város közepéig repült. Épp ott pottyant le, ahol ma a Székesegyház áll. Ott aztán megtalálták a római katonák, rendesen bebörtönözték és kivégezték. Talán Zsófi és Péter is csak öntudatlan tárgyak a sors kezében. Erre utalhat, hogy az öngyilkosság előtt Zsófi – akit korábban szinte hipnotizál a halál gondolata – szinte belekábul az autóbusz-állomás kipufogógőzébe, és Péter is külső erőknek kiszolgáltatott bábként tűnik fel: „Zsófi már messziről látta, hogy Péter föláll és ingó léptekkel közeledik az első ajtóhoz. Fékezés, a fiú teste előre, aztán hátra lendül, kapaszkodik fönt valamibe, megáll, kicsapódik az ajtó, az utasok lassan egymásra botolva jutnak lefelé.
Mikor „minden beleveszett az álomba, az Úrnak szolgái fényesebb vidékeken őrködtek. Rájuk sem lehet számítani? Vagy ők tudják, amiben az ember csak reménykedik?
Ha az elbeszélések változatos világát – vállalva a leegyszerűsítést – közös nevezőre akarjuk hozni, több szempont is kínálkozik. Talán a legfontosabb az, hogy mindegyik a képzelet valóságalakító hatalmát mutatja be. Ez néha kárpótol a nélkülözésekért (Gróf Arzénovics Milutinné), néha összezavarja a dolgokat (A népzenész), néha megidézi a teljességet (Haza a Senkiházából, Pince). Legtöbbször tönkretesz a mindennapokkal összeütközve: a nyolc novella közül négy végződik halállal (ebből három gyilkosság, illetve öngyilkosság), egy pedig őrüléssel. Az emberi teljesség (vagy legalábbis egység) megteremtése legtöbbször lehetetlennek bizonyul, az ember és a világ összhangja pedig törékenynek. Háynál az ember igen sérülékeny, tűrőképességének és megértésének határai szűkek. Olykor, átmenetileg mégis sikerül a valószínűtlen. Hogy mitől, nem tudni. Háy a kegyelem lehetőségét többféleképp jelzi. A Gróf Arzénovics Milutinnéban a szélsőséges helyzet, a szenvedés és az életveszély készíti elő; a Haza a Senkiházából során a gyermeki léthez, gyermek és szülő meghitt viszonyához és az ünnephez kapcsolódik. A Pince mágikus hellyé válik („Ha ördögi fajzat téved oda, menten átformálódik.), ahol a bűnösség átértelmeződik és feloldhatóvá lesz a bor és kenyér áldozatának jelentésével. E felé az értelmezés felé mutat a szövegbe ágyazott Pilinszky-idézet is: „A férfi harapott, éhesen tömte magába a puszta kenyeret, a torkán alig ért le, már jött is a falat, szinte fuldokolt, de falt tovább, aztán ivott, az alig rágott ételt fájva nyomta le a bor. Míg az előző novellában az öröm a végtelenbe tágul, a Pincében csak átmeneti állapot, ízelítő: „Mert ha az ember néha-néha ki is emelkedik a pince hűséből, s felröppen a tüzes egekig, legfeljebb egy estét bóklászhat ott, s másnap úgy zuhan vissza a mélybe, mint egy félrehajított kalapács. Az idézett mondat egyben Háy – kisregénye kapcsán már említett – érzékletes, képszerű stílusát is példázza.
A stílussajátosságok, a nézőpontok változatossága, a cselekmény fordulatai sok központúvá teszik a szövegeket, villódzóan érdekessé az elbeszélt világot. Ennek a világnak a lényegét pedig az olyan elemi dolgok újrafelfedezése jelenti, mint a társra találás, a kenyér és bor, az ünnep, a család vagy az élet értelmének a gondja.


(Háy János: Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek. Palatinus–Noran, Budapest, 2000.)



« vissza