Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Vihar előtti zaj

A nagy társadalmi átalakulásokat a mindennapokban a politika közvetlen jelenléte jelzi, a politikai szférán belül pedig az a szinte folyamatos izgalmi állapot, amely egy bejáratott és kiegyensúlyozott demokráciában csak a választási kampányok időszakában számít természetesnek. Messzebbre visszatekintve látnunk kell: a modern Magyarország közéletének egyik jellemzője amúgy is a rendkívüli átpolitizáltság. (Ahogyan Prohászka Lajos írta: „nálunk a politika az önmagáért való autonóm kultúrterület, és a kultúrának minden más ága tőle függ és a benne való részesedés arányában érvényesül.) De láthattuk azt is, hogy nálunk a történelmi mértékű változásokat nem organikus fejlődés jellemezte, jobbára nem is a reálszféra dinamikája indukálta, hanem a világban végbemenő változásokat közvetítő szellemi szféra. Történelmünk, politikánk nagyjai gondolkodók, teoretikusok (is), s a nagy átalakulások mögött elsőként morális és szellemi energia feszül. Az „elit kurázsi többet tesz a civil kurázsinál. De ezzel kiszolgáltatja magát a folyamat közvetlen elindításának kockázatát nem vállalók kritikájának, a nem cselekvő – nem hibázó mindentudás kisebbrendűséget kompenzáló bíráló szenvedélyének, vagy legalábbis egy olyan vállveregető stílusnak, ami a nagy mozdítók gusztustalan „lebecézésében fejeződik ki: a „Stefi, a „Pepi, vagy a közelmúltban a „Jóska járta. (E kocsmapolitizálásnak nagy veszteség, hogy a Viktor névnek nincs ilyen kézenfekvő gügyögős formája.)
És történhetett az utolsó másfél száz évben bármi, ma is fölismerhető a mindent benövő átpolitizáltságban az egykori megyei politika provinciális hagyománya. Az, amit Kemény Zsigmond oly pontosan jellemzett a „bunkókrácia” kifejezéssel, jóllehet, ő még a korteskedés jelképének számító bunkósbotra utalt, s nem tudhatott a mai neoprimitív pöffeszkedés szellemi horizontjáról. De nem veszít erejéből az az örökség, mely szerint a politika a közvetlen illetékességi és érvényességi körén túlterjeszkedve a mindennapi közbeszéd kikerülhetetlen eleme. Miért is lenne ez másként az ezredfordulón, amikor a globális korszakváltás izgalmai amúgy is fokozott kihívást jelentenek? Ráadásul az ideológiagyártó humán értelmiség is defenzívába szorult, s jószerével a politika az egyetlen olyan terület, ahol még némi figyelmet ébreszthet, s ahol valamennyire bele tud szólni a világ sorsának alakulásába…
Az elmúlt tíz év különleges helyzetet teremtett: kezdődött a katarzissal, a kegyelem pillanatával, a diktatúra összeomlásával, a visszanyert szabadság eufóriájával. Aminek felhőtlensége nem válhatott állandóvá: az ünnepnapokat a hétköznapok követték. És egy furcsa, olcsó, közhelyes kiábrándulás. Vád és önvád: hogy míg például 1956-ban a kívülről ránk törő erőszak tiporta szét a csodát, ezt magunk tettük tönkre. Pontosabban a mi politikai „elitünk, amelyik méltatlannak bizonyult a történelem kínálta magasztos pillanatokhoz, amely eltékozolta az ajándékba kapott bizalmi tőkét, képtelen volt a maga politikája körül megteremteni és megtartani a diktatúra összeomlása körül kialakult reménykedést, konstruktív légkört, amelyben a rendszerváltás diadalmenet lehetett volna. Ez a vélekedés abban az értelemben általánosnak mondható, hogy éppen úgy megjelenik mértékadó értelmiségi körökben, mint látszólag e mértéktől távoli zugkocsmákban.
A kiábrándulás alapja, hogy a demokrácia az előzetes gyermeteg illúziókkal szemben nem egyszerűen egy hibáit kiküszöbölt diktatúra lett, ahol a korábban egységesen elnyomott alattvalók egységes uralma következett (bár a korábbi hatalom számára még ez az állapot is megannyi panasz forrása lett volna…), hanem a vélemények kristályosodási zónái szerinti tagoltság, az ennek jegyében kialakult verseny. Amelyben a győztesek győznek, a vesztesek vesztenek. A baj azonban nem ez, egy korrekt verseny résztvevői előbb-utóbb megbékélnek az eredménnyel. De nem csitulhatnak az indulatok akkor, ha a küzdelem tisztátalan. A versenyzők nemcsak hogy nem azonos feltételekkel indulnak, de némelyiküknek verseny közben is több akadályt kell vennie, mint konkurensének. Mert a politikában a nyilvánosan folyó vetélkedésen kívül egy másik viadal is folyt és folyik. Annál a küzdelemnél, ahol eldől, hogy a dobogónak ki melyik fokára lép, fontosabb a másik: amely nem a pályán folyik, s amelyben az egyik fél az indokolhatatlan előnyök megtartásáért, a másik fölszámolásukért küzd.
Ez a feszültség mégis előtör abban a folyamatos politikai viszálykodásban, amit a közönség úgy él meg, mint egy évtizedes, folyamatosan tartó választási kampányt. Történtek kísérletek ennek az ütközetnek nyilvánossá tételére, tematizálására: erről szólt a médiaháború, ezt tükrözték egyes kinevezési viták, de például a bankcsődök, s némely privatizációs ügyek, látványos leleplezések, kevésbé látványos elhallgatások stb. is. És ezt tükrözik olyan politikai csatározások, amelyek az egykori diktatúra örökösei által irányított gazdasági és politikai hatalmat koncentráló birodalmak fölötti rendelkezési jogért folynak – a birtokon belül lévők és a helyzetet el nem fogadók között. Legyen szó sajtóról vagy szakszervezetekről, tb-önkormányzatokról, volt állami nagyvállalatokról, állami beruházásokról. Ez a politika közvetlen tétje, és voltaképpen ettől függött és függ a politikai rendszer alakulása, a pártstruktúra és a demokratikus átalakulás története. Árulkodó az e kérdésről folyó vita frazeológiája: a legdühödtebb támadások szerint a mai kormány a maga klientúrájának kiépítésével foglalkozik. Ami azt is jelenti, hogy korábban nem volt klientúrája, miközben a magyar társadalmi-gazdasági-politikai életben a klientúráknak (éppen a vádaskodók szerint!) van szerepük.
Tagadhatatlan, hogy a modern politikai pártok hátországát jelentő kapcsolatrendszert, a pártot segítő gazdasági-szellemi bázist és az általa favorizált politikai csoportot nemcsak a szimpátia köti össze: kétségkívül vannak közös gazdasági érdekeik is. Ezek racionalitása átszövi az értékelvű politizálást, az ideológiák mentén kialakuló pártépítkezést is. A rendszerváltás folyamatában e kapcsolatok alakulása kulcskérdés lett, hiszen a korábban tulajdon nélkül tulajdonosi jogokat szerző hatalomgyakorlói kör egyetlen politikai erőhöz kötődött, s lényegében egy egypólusú rendszert kívánt átmenteni. (Ez a kísérlet egyre félreérthetetlenebb formát öltött a Horn-kormány idején és működésében.) Ezzel az egyetlen, hatalmas gazdasági és politikai befolyást tömörítő politikai erőközponttal szemben álló széttagolt csoportok a Fidesz körül tömbösödve győzhettek ugyan az 1998-as választáson, de ez még nem tette a rendszert kiegyensúlyozottá. A tartós, önfenntartó, demokratikus folyamat garanciája a gazdasági-politikai rendszer pluralitásán alapul.
Ez a pluralitás azonban nagyon bizonytalan. A magyar politikai küzdőtér olyan versenyhez hasonlít, amelyben nemcsak különböző súlycsoportok küzdenek egy mezőnyben, hanem a nagy felfordulásban a sportágak is összekeveredtek. Könnyűsúlyú birkózó tusakodik nehézsúlyú pankrátorral, párbajtőröző harcol ökölvívóval. Közvetlenebbül fogalmazva: a magyar pártstruktúra nemcsak háttértámogatását tekintve kiegyenlítetlen, hanem (az 1989-90-es kezdetektől) nem vagy csak részlegesen fedi le a társadalomban természetes módon jelen lévő politika-eszmei áramlatokat.
Tíz év e gyors mozgásban lévő rendszer életében nagy idő, az egykor sem igazán átlátható szellemi és érdekviszonyok módosultak, részben rögzültek, szervesültek, részben – nagyobb belső dinamikájuknak megfelelően – átalakultak (lásd az MDF bomlását és a MIÉP megerősödését; az MSZP szerkezet nélkül is egységes mozgását, az SZDSZ erózióját). Ez az inadekvát szerkezet a demokratikus átalakulás egyik akadálya lett. A Fidesz stratégái ismerték föl először, hogy a saját oldalon elkerülhetetlen mozgások megindulása új korszakot jelenthet. Tagadhatatlan, hogy e mozgások gyorsításában határozott szerepük volt, s ennek eredményeként vált lehetségessé a jobbközép győzelme. Ez azonban csak az egyik oldal: az amelyik veresége után, 1994-98 közt rákényszerült, hogy újrarendezze a sorait, s így közelebb kerüljön önmagához. Az akkori kormánypártok a maguk revíziójához ugyancsak a vereség után kezdhettek – volna. A pártfegyelem többgenerációs reflexe azonban ezt mindaddig megakadályozza, amíg a hagyományos véd- és dacszövetség (kliensrendszer, kapcsolati háló) működik. Az Orbán-kormány első intézkedései ennek a szerkezetnek a fölmorzsolását célozták. Ettől kezdve beszélt az ellenzék félelemkeltésről, rohamozásról, fideszes klientúraépítésről, stb.
A pártrendszer bal oldalának átalakulására csak 1998 után lehetett számítani. A hagyományos gyűjtőpárt (jogelődje több évtizedes belső népfrontpolitikáját folytatva) sokáig sikeresen harcolt összetettségének elrejtésén. Ebben döntő szerepet játszott a hátterében álló vagy holdudvarához tartozó gazdasági birodalom. Az 1998-ban alakult kormány számára különös kihívást jelentett, hogy a jogállamiság keretei között e háttér lehetőségeit korlátozza, s a nyilvános politikai versenyben a rendszerváltás körül született erők informális hátrányát csökkentse. Ez a törekvése természetesen óriási ellenállást váltott ki, hatására a bomlás és a sorok szorosra zárása – mint egymást feltételező folyamatok – egyaránt beindult. Nyilvánvaló, hogy az az MSZ(M)P-s stratégia, amely elegendő lehetett az 1990 előtt kialakult, egykori hatalmi háló átmentéséhez és az 1994-es „büntető szavazatok begyűjtéséhez, aligha alkalmas EU-konform szociáldemokrata párt építéséhez. Ahogyan a rendszerváltás legnagyobb nyerteseinek és az átalakulás legfőbb veszteseinek szövetsége a közös ellenségkép ellenére sem lehet tartósan sikeres. A rendszerváltás folyamataiból saját ideológiai, hatalomgyakorlási stb. rendszereit kivonó párt hosszabb távon nem őrizheti meg hatalmi pozícióját. Vagy változik, vagy veszít – s úgy tűnik, a változástól való félelme a nagyobb. Aminek egyik oka, hogy változás nélkül is a sikeres politizálás látszatát kelti a kiemelkedő népszerűségi index (amiben nem az MSZP eredményei, hanem a jobbközép koalíció által elkövetett hibák és a vele szemben ellenséges vagy, tapintatosan fogalmazva: egyoldalúan hiperkritikus média befolyása tükröződik).
Az így mutatkozó „siker egyik legfontosabb akadálya annak, hogy e pártok politikai szempontból is változhassanak, alakuljanak.
A konjunkturális mozgások óhatatlanul igen erős hatást gyakoroltak a pártszerveződésekre, a demokratikus Magyarország pártstruktúrájának kialakulására is: a zsákmányorientált elemek, a politikai szférához csatlakozva meggazdagodni akaró kalandorok megjelenése azonban minden nagy átalakulás idején természetes jelenségnek mondható. De ugyanilyen természetesnek kell lennie a politikai szféra ez elleni védekezésének is. Ez az immunreakció azonban nem elég erőteljes, s ezen mit sem változtat, hogy bizonygathatjuk, máshol a miénknél sokkal rosszabb a helyzet.
Így alakult ki a mai vegyes, indulatokat kavaró kép: zsugorodó korrupció mellett mind sűrűbben fölbukkanó (bűn)ügyek, a politikától elhátráló közvélemény. Az átalakulásban komoly szerepet kapott maga a politika, a pártok politikája, amelyben fontos szerepük volt a közélet megtisztítását hirdető jelszavaknak. A változást azonban nem pusztán az e jelszavak jegyében folytatott jogalkotás hozta, hanem azok a folyamatok, amelyek bizonyos kiskapukat bezártak. Így pl. a nagy bevásárlóközpontok alacsony áraikkal a zugkereskedelem visszaszorításában is szerepet kaptak, egyes termékek jövedéki cikké minősítése új helyzetet teremtett, a gazdaság mind erősebb szegmensét jelentő multik működése a feketemunka ellen hat, a gazdaság bővülése, a javuló jövedelmi viszonyok lehetővé teszik, hogy a feketegazdaság elleni fellépést ne korlátozzák szociálpolitikai megfontolások, a minimálbér jelentős emelése korlátozza a zsebből zsebbe fizetés rendszerét stb. Vagyis az átalakulás anomáliáinak virágkorát kezdi felváltani a megállapodott rend. Ez korántsem jelenti, hogy ne lenne (gazdasági) bűnözés, korrupció s egyebek, azt viszont igen, hogy ez össztársadalmi gyakorlat legyen, vagyis a jogellenes cselekmények kerüljenek ki a mindennapi gyakorlatból, s ne az állampolgár (úgy általában) legyen ezek elkövetője, hanem a bűnöző. Nem képzelhető el az az ideális állapot, hogy ne legyen lopás, az azonban igen, hogy csak a tolvajok lopjanak.
A mai Magyarország ebbe az irányba mozdul, amiből nem következik, hogy az eddig elért eredmény már elégedettségre adhat okot. Tudjuk, hogy a korábbi rendszer, amely a mai közmorált kialakította, nemcsak a hatalmi elitet tekintve volt korrupt, hanem jóváhagyta, sőt, bátorította is a népi korrupció különböző típusait, mert csak ezen az úton tudta megőrizni működőképességét. Egyrészt pótlólagos forrásokat tárt fel, amelyek az életszínvonal-politika integráns részét jelentették, másrészt föllazította saját, merev, egészében életképtelen tervgazdálkodásának kereteit, s ezzel mozgásban tartotta a gazdaságot. A „második gazdaság néven létrejött rendszer életképessé tett egy primer szinten életképtelen modellt: amit a piacgazdaság nem fogadhatott el még akkor sem, ha kezdetben az itt szerzett vállalkozói gyakorlat működtethetőnek látszott az új körülmények között. A szocialista rendszer „magyar csodájának egyik pillérét a kölcsönök, a másikat ez a féllegális, de hivatalosan is elfogadott gyakorlat jelentette. Nem csoda, hogy nem maradhatott fenn: a „csoda inkább az volt, hogy ez a blöff milyen hosszú ideig valóságnak látszott. De még e rendszer összeomlása sem volt elegendő ahhoz, hogy tömegméretekben váljék nyilvánvalóvá életképtelensége és romlottsága.
Ezért maradhatott meg tartósan és a nagypolitikát keményen befolyásoló módon a korábbi rendszer iránti nosztalgia, ami persze nem a „rendszerre, hanem az akkori teljesítmény visszafogó-tartalékoló, a második gazdaságban önkizsákmányoló, de biztos jövedelmet nyújtó mindennapokra irányul. Ahol látszólag és paradox módon az egyes ember szintjén a vállalkozás szabadsága (amihez saját tőke nem kellett) inkább megvalósult, mint az erre az elvre épülő, piacgazdaságot hirdető, rendszerváltás utáni korban. A politikai korlátok köztudottan könnyebben átléphetők voltak, mint a gazdaságiak – ugyanakkor a több évtizedes beidegződöttség, politikai kulturálatlanság, alattvalói mentalitás stb. változása, a mélyreható és tömeges mentális átalakulás igen hosszú időt vesz igénybe. De bekövetkezik! S ez azt is jelenti, hogy előbb-utóbb a pártokat megkülönböztető értékrend, gondolkodásmód is határozottabbá válik, s egyúttal a társadalom tudati megoszlásának térképe és a pártstruktúra a korábbinál közelebb kerül egymáshoz.
Az ebbe az irányba mozdulás mind határozottabbá válik: s a 2002-es választások alakulásában a korábbiaknál egyértelműbb szerepet játszhat. Ezt az átalakulást a mai kormány tevékenysége érzékelhetően gyorsítja: amit a kétpólusú rendszer felé mozdulásnak, vagy annak ellentéteként a kis pártok fölértékelésének szokás nevezni, már ennek a folyamatnak is része. (Nota bene: az is két pólus, hogy világosan megkülönböztethetők a kis és a „nagy pártok.)
De ezt tükrözi a pártok belső átalakulása is, amely akkor bontakozhat ki, ha a pártéletet nem blokkolja a kormányzati felelősség, illetve nem fagyasztják be mozgásait a hatalom gyakorlásából fakadó személyes karrierszempontok és anyagi érdekérvényesítés lehetősége, a változásnak az ellenzékbe kerülés, a parkolópálya kedvező feltételeket teremt. Ez zajlik a szocialista és a liberális párt közegében. Ami ma személyes harc, az ebben a mozgásban gyökeredzik.
Mindez már nem zárható el a nyilvánosság elől: a kereskedelmi média hírverseny-kényszere még azt is eredményezheti, hogy elfogultságai dacára megmutassa a kedvencei között kimélyült törésvonalakat. Amiről pedig az érintettek nemigen szeretnek beszélni. A bulvárosodott hírműsorok számára kapóra jön minden olyan jól tálalható, valóságos vagy álesemény, amiből szenzációt lehet csiholni. De a műsorcsinálókat, részben tökéletesen indokolt kisebbrendűségi érzésüket kompenzálandó, a politikacsinálás szenvedélye is fűti. A média él lehetőségeivel, elsősorban azzal, ahogy nagyságrendi különbségeket eliminálhat, ahogyan azonos módon jeleníthet meg milliárdos és milliós korrupciós ügyeket, egybemoshatja a rendszerszerű és az egyéni bűnözés konkrét eseteit stb. Mindez pedig szervesen illeszkedik az évtizedes politikai verseny, a permanens választási kampány folyamatába. A közélet hangossága ilyenformán nem eseti jellegű, nem alkalmi indulatok szítják a politikai légkör feszültségeit. Pedig még alig vagyunk túl a választási ciklus félidején, amikor egybehangzó és mértékadó vélemények szerint Magyarország helyzete, lehetőségei, fejlődése kedvező, s az utóbbi fél évszázad legsikeresebb időszakát éli. Eközben a közélet iránt atavisztikus vagy új keletű érdeklődéssel forduló honpolgárai csodálkozással teli kíváncsisággal kérdezhetik: ha már most ekkora a zaj, mire számíthatunk, ha kitör az igazi választási kampány vihara?



« vissza