Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A nyelvteremtő emlékezete és reményei

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?” Az idézet nem ünneprontó szándékú, csak arra a nyelvteremtő Vörösmartyra akarja fölhívni a figyelmet, akinek 2000. december elsején volt a kétszázadik születésnapja.
Mivel egyfelől a posztmodern gondolkodás inkább iróniával, mint a mélység érzetével gondol a történelem ismeretére, a magyar közgondolkodásból pedig jórészt sikerült kitörölni az emlékezet példáinak máig ható tudatát; másfelől a közoktatás is e téren mutatja a legnagyobb hiányokat, szükséges egy pillantást vetni az évforduló távlatára.
Kétszáz évvel és kilenc hónappal Vörösmarty születése előtt küldték máglyára Giordano Brunót. Az Úr 1600. évében a magyarság történelmének talán legmélyebb pontjára jutott: ez a mohácsi csatavesztéstől (vagy Mátyás király halálától) kezdődő és Buda visszafoglalásával (illetve a szatmári békével) záródó időszak közepe. A törökök elfoglalják Kanizsát, s – véglegesnek szánt berendezkedésük jeleként – létrehozzák a negyedik szandzsákot. Mihály, moldvai vajda román csapatai elfoglalják Erdélyt, ahonnan csak a véreskezű Basta császári generális zsoldosai tudják kiverni őket. Öt nappal és kétszáz évvel Vörösmarty leendő születésnapja előtt az erdélyi országgyűlés megfosztja korábbi szabadságjogaiktól a székelyeket.
De a költő születése utáni két évszázad sem kevésbé viharos.
Vörösmarty még nem járt iskolába, amikor Napóleon elfoglalta Bécset, I. Ferencet lemondatta a Német-római Birodalom császári címéről, s fölvillant a remény, hogy az újjászervezhető Habsburg Birodalom fővárosa Buda lehet. Vörösmarty a székesfehérvári gimnáziumba járt, amikor a történelem talán utolsó „eposzi hőse kétszer is elbukott, s a Napóleon utáni Európa új rendjének megteremtésére vállalkozó kongresszus Bécsben ült össze. Noha a háborút inkább az angol, porosz és orosz csapatok nyerték meg, a házigazda Metternich kancellár úgy vélte, ő az igazi győztes, s eljött az idő Magyarország megrendszabályozására is. E kísérlet váltotta ki azt az ellenállási mozgalmat, ami meghatározta Vörösmarty egész fiatalságát. A fehérvári diák nem tudhatta, hogy a Bécsi Kongresszus előkelőségei között ott táncol az a Széchenyi István, aki éppen az első közfigyelmet keltő Vörösmarty-mű megjelenésének évében (1825-ben) teszi meg nevezetes fölajánlását a Magyar Tudós Társaság létrehozására. Ennek egyik következménye, hogy Vörösmarty szerényen meg tudott élni akadémikusi fizetéséből, a másik a költői sikerhez is nélkülözhetetlen szellemi élet föllendítése. Hullámában Kölcsey és Wesselényi az érdekegyesítés jelszavával új tartalmat adtak az ellenállásból kinövő változtatási törekvéseknek. Költőnk ebben is szerepet vállalt. 1848-ban létrejöttek a polgári Magyarország megszületésének jogi és intézményi feltételei. Ám a szabadságharc elbukott, hosszú önkényuralmi időszak következett, aminek végét, a kiegyezést, Vörösmarty nem érte meg. A század második felének nagy gazdasági fellendülését újabb válságok és tragédiák sora követte: az első világháborús vereség, a vörösterror, az ellenforradalom, a trianoni béke. A Bethlen István nevéhez köthető sikeres talpra állási kísérlet után jött az újabb háborús katasztrófa, majd közel fél évszázados megszállás zárta a maga keretei közé napjaink idősebb nemzedékének az életét. Magyarországot négy évtizedig Moszkvából kormányozták. 1956-ban könyörtelenül leverték az ez ellen lázadó forradalmat és a rövid szabadságharcot. Így jutunk az utolsó tíz évhez, a nagy várakozások és keserű csalódások időszakához. Mivel bennem változatlanok a nagy várakozások (hogy egy Dickens-regény címére is utaljak), e megemlékezés gondolatmenetét – a lenyűgöző nyelv mellett – a Vörösmartytól vett Remény s emlékezet címre építettem.
A bevezető idézet utolsó szava a remény. Ez irányítja figyelmünket Vörösmarty újraolvasásának nehézségeire. A szó előtt ugyanis olyan jelzőt találunk, amit egészen másként olvas az, aki átélte az ötvenhatos forradalmat, s az, aki ilyesmire talán nem is gondol. Vakmerőek voltak azok a fiatalok, akik korábban a hatalom félelmetes erőszakszerveinek tevékenységét a bőrükön tapasztalták, személyes és családi emlékek alapján jól ismerték, és mégis az utcára vonultak. Aztán várták, mikor állják útjukat. Ezt Vörösmarty is átélte 1848-ban: jön-e az akkor is rettegett titkosrendőrség és megakadályozza-e a Nemzeti dal, a Tizenkét pont törvénytelen kinyomtatását? A közelben állomásozó katonaság szétveri-e a Nemzeti Múzeum előtti tüntetést? A városparancsnok lövet-e a hajóhídon Budára vonuló, tömeggé duzzadt fiatalságra? Megakadályozza-e, hogy a helytartótanáccsal elfogadtassák követeléseiket, és kiszabadítsák a politikai fogoly Táncsicsot? A remény ekkor sokáig nem látszott vakmerőnek. Száznyolc évvel később néhány óra alatt szökött szárba: mire a tömeg az Akadémia utcai pártház elé ért, már a kommunisták vesztét követelte, az Országház előtt pedig Nagy Imrének adta tudtára, hogy véleménye szerint „nincs elvtárs! Vakmerővé ismét akkor vált, amikor a Bródy Sándor utca előtt a Múzeum körutat elálló „zöld ÁVO szuronyainak sorfalával kellett szembenéznie. De az erőszakszervezet, amelyik majd november 4. után a szovjet tankok fedezete alatt pufajkába öltözve visszatért, ekkor meghátrált. Igaz, a rádiónál hamarosan lőttek. A vérengzések és sikerek váltakozásában az október 23-i tüntetők életre szólóan megjegyezték, mi a különbség a remény és a vakmerő remények között.
Még mindig az idézett két sornál maradva, vegyük észre a jelzős szerkezetek fölsorolásába nem illő „vagy kötőszót. Ha az idézet előtt álló titokzatos sor („Mi zokog mint malom a pokolban?”) állítmányát („zokog”) is figyelembe vesszük, a „tiszta ész logikája akkor is vesszőt, illetve „és-t kívánna. Csakhogy a Vörösmarty-költészet egy másik logika, a „költői” alapján született. A tudat határán, ott, amit Northrop Frye így határoz meg: „Ha az irodalomból a művészet elemét emeljük ki, nem pedig azt a tényt, hogy szavakat használ, elsősorban is józan gyakorlatiassággal meg kell különböztetnünk a szavak egyik területét a másiktól, még ha elméletileg nincs is ilyen vízválasztó közöttük. E megkülönböztetés értelmében mondjuk Keatset költőnek, nem pedig filozófusnak...” (1)
A szavak miatt mondjuk költőnek Vörösmartyt is, s hadd tegyem hozzá, ezért csak a nyelvének gazdag képanyagát fölfedezve juthatunk az életmű középpontjában álló remény és emlékezet témájához. Az idézet egyetlen szava sem jelenti pontosan azt, amit a filozófiában vagy a közlés valamilyen más módjában jelentene. Vörösmarty előtt senki nem hozott egymással kapcsolatba ilyen szavakat, szerkezeteket. (Ilyen hatásosan talán utána sem.)
Miközben a kritikai kiadás munkálatai során a Csongor és Tünde kéziratát másoltam, rádöbbentem, hogy a rengeteg áthúzott sor között nincs egy sem, amit verstani hiba miatt kellett volna kihagyni. Éppen ellenkezőleg: Vörösmarty azért kezdi újra és újra a szöveget, mert a nyelv ereje magával ragadja, a ritmus, a zene, az utalásrendszer, az asszociációk máshová viszik, mint amire ott, a mű gondolati rendszerében, szövegvilágában szüksége van. Valószínűleg, amikor leírta az idézett verset, akkor sem gondolt arra, hogy a „vagy kötőszó választási lehetőséget kínál. Talán a „vert és a „vakmerő alliterációja miatt használta. A „Vert hadak ugyanis nem ellentéte, legföljebb oka, de inkább társa a „vakmerő remények”-nek. Része annak a megdöbbentő szándékú fölsorolásnak, melyben az elvesztett remények következtében megőrülő lélek, a vereségekben megtört szívek, s bibliai mítosz beláthatatlan távlatába utaló „hulló angyal metaforájával szembesíti a befogadót, hogy a pokolbeli malomig visszhangzó zokogás szükségességét indokolja. Vegyük tehát ide az előző sor máig megfejtetlen-megfejthetetlen, de rendkívül izgalmas és titokzatos képét, a pokolbéli malmot: „Mi zokog mint malom a pokolban”. S alighanem belátjuk, már ezekért a képekért is érdemes újra és újra Vörösmarty-verseket olvasni.
Annak szemléltetésére, hogy ez a képalkotó képesség mennyire végigkíséri az életművet, hadd idézzek két részletet a ritkán olvasott Zalán futásából. Először olyan sorokat, amelyek már mintha a Lét rettenetével szembenéző – és ennek tudatában a korabeli műveltségben elevenen élő bukott angyal-isten képét megidéző – költő tollából fakadnának:

Halljad Rémisten, gonoszoknak kútfeje,

Ármány! Hah Ármány, Ármány! nem hallod-e?

Szállj le pokolra,

Szállj le,

Hadúr isten nem szenved téged az égben.

Légy tőlünk, s minden néptől átkozva örökké!

Szállj le az ég ködein,

Rémisten, s vessz meg előttünk.

Ezt hallván csikorogva megállt röptében az isten,

És mikoron mint egy szakadó nagy szikla leszállott,

Megdöbbent a föld, s rengett terhének alatta.

Ekkor már látszott mérges képében ijesztő

Két szeme, mely mint katlan, benn pisloga mélyen.

Rőt haja mint láng, szanaszét hátára vetődött,

És meg-meglobbant, ha vadan megrázta dühében.
(II. ének, 323–334.)

Ugyanitt e halálfejes képpel ellentétes példát is találunk:

Hogy csendes Bodrogba leszállt, még gömbölyü térde

Látszék a habból, mely azt fodorodva keríté,

S hajnalként futa gyors pirulás deli teste fehérén,

Pajkosan ellebegett hajló ágyéka körűl is,

S mosta sugár derekát. Ekkor meghajla kezével

A deli lány, s szép kis tenyerét lemerítve szelíden

A siető habokat képére, nyakára locsolta.

Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el

Tündöklő vállán, karján, és a kerek emlőn

Mely mint egy fakadó bimbó kipirúla középett.
(I. ének 427–437.)

E kettősség: a fenyegetettség tudata és az érzékiség kérdése majdnem végig jelen van Vörösmarty költészetében. A fenyegetettség egyszerre jelenti a nemzet létezését és az ember végzetét; az érzékiség a testi vágyat és a szükségletek kielégítési kényszerét. Miután a Zalán futását, ezt az első nagy vállalkozását (később részletezett) elismerés fogadta, érthető önérzettel tette föl a személyes kérdést:

Most a nagyság minden érzetével

Egy kis sírgödörbe férjek-e?

Vágyamat, mely éggel-földdel ére,

Most maroknyi por temesse be?
(Börzsönyben)
   

Az óhajtott nagyság kérdésére sok irányba kereste a választ, köztük a – korábbi – Remény s emlékezet című versben. Ennek (a nem különösen jelentős költeménynek) az az érdekessége, hogy akárcsak ugyanebben az 1822-es évben Kölcsey, ő is először az emlékezetet idézi meg a vezérlő „géniuszok közül, s aztán a reményt. (Fordított sorrendben, mint a címben.) A Földi mennyben hamarosan fölvillantja az egész életműnek sarkpontokat adó feszültségeket, az ég és a föld és a pokol távlatait:


Mennyet kell a földön is keresni,

Mennyet, a föld úgyis elveszendő,

Elveszendők, akik rajta élnek.

Ennek tudatában mondja A Délsziget című töredék elején:

 

Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:

Akkor? Keressünk kérdezve:

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,

Ha láng képzelődés nem játszik veletek?

 

Egyszerre akar belenézni a mennyország és a pokol titkaiba, ezért:

Én is oly dalt mondok világ hallatára,

Melynek égen, földön ne légyen határa,

Amit fül nem hallott, szem meg nem jára,

Azt én írva lelém lelkem asztalára.
(Tündérvölgy)

A késői olvasónak föl kell tennie a kérdést, mit érthet az idézett feszültségből és írói szándékból az ezredvégi befogadó? A Vörösmarty-kor képzeletében számtalan hallomásból, olvasmányból ismert elem tette izgalmassá a mennyország titkait, végső céllá a lélek ott remélhető befogadását valami olyasmibe, amit a földi élet nem adhat meg. Színes leírások, művészi tehetséggel megalkotott képek keltettek átélhető félelmet a pokol kínjaitól, azok végtelenségétől. Mindezek eltűntek korunk köztudatából. Megjelent viszont helyettük a képernyő meghökkentő látványainak, a szinte elviselhetetlen hanghatásoknak az ipari méretekben előállított tömege, ami azt az érzést kelti, hogy nincs többé hely, mit szem meg nem jára, mit fül nem hallott. S ha Vörösmartynak van erről mondanivalója, lépjen be valamelyik látvány- és hanghatásgyártó cég munkatársai közé, s ha valami eszébe jut, jól meg fogják fizetni.
Csak a szövegek figyelmes befogadása értetheti meg, milyen elképesztő verstitkok feküdtek a költő lelkének asztalán. A fölülmúlhatatlan formaművész tökéletesen járatos az összes versmódokban, bravúrosan bánik ritmussal és hangulattal. Ámulva hallhatjuk (akár belső „füleinkkel”) a vágy lüktetését:

Mit késel, o lányka,

E szívre omolni?

A hév szerelemnek

Hév csókkal adózni?

Mit rejted előttem a gyönge kebelt,

S vonsz kellemeidre, te csalfa lepelt?
Ah hagyj betekintnem

A rózsaligetbe;

Hagyj részeg örömmel

Elhúnynom öledbe’

Ah hagyd megizlelnem az édeni bájt,

Hagyd szívnom ez ajkat, ez isteni szájt.
(Vágy)
  

Számtalan példát idézhetnék játékos kedvének szemléltetésére: olvassák újra a pajzán Gábor diákot, a csupa ötlet Haj, száj, szem, a Laboda kedve, a Fekete szem és a Kék szem, a Petike, a Csík Ferke, A szomjú, a Fóti dal című verseket. Itt nincs helye sok idézetnek, mégis nézzünk két olyan sort, amelyben nem csak azt mondja a nagy ábrándozó, hogy „Ábrándozás az élet megrontója, de ezt megint meghökkentő képpel folytatja: „Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.” (A merengőhöz). Meg se kíséreljük értekező nyelven kifejteni, milyenek a „kancsalúl, festett egek”. Így, többes számban, noha tudjuk, a „valóságos ég – egy”. Innen vezet a képalkotás logikája annak a vésznek a megidézéséig, amelynek „Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre, / Emberszívekben dúltak lábai.” Emiatt a Föld nem hajszálanként őszül meg, s mikor „eljön a hajfodrász, a tavasz, az „agg „vendéghajat veszen, / Virágok bársonyába öltözik”. Ekkor „Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, / Hová tevé boldogtalan fiait.” (Előszó) Olvassuk újra A vén cigányt, ahonnan ízelítőül néhány elképesztő sor idézek, amelyekben Vörösmarty csak a költészetben összekapcsolható nyelvi elemekkel utánozhatatlan erejű hangulatot teremt és hatalmas távlatú utalásokat sorakoztat föl:


Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

Vagy:

vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserü levében.

Érdemes tudnunk, hogy Vörösmarty verseit életében sokkal többen hallották, mint ahányan olvasták. A szűkebb társaséletnek még szerves része volt a versek fölolvasása. Nemcsak nálunk, de egész Európában. A Vörösmarty fiatalkorában játszódó Balzac-regényben, az Elveszett illúziókban a sajtó már írókat, színműveket, színészeket, színházakat, közszereplőket, társasági embereket fölemelő és megbuktató hatalomként jelenik meg, de a hős pályája egy szalonban, versek fölolvasásával kezdődik. A Csapó házban (aminek titkáról Kerényi Ferenc írt remek tanulmányt Az ITK 1999. évfolyama 3. –4. számának 345–351. oldalain[2]) az odajáró költők rendszeresen olvasták föl új műveiket. Talán Csajághy Laurával is az volt Vörösmarty első gondja, hogy nem olvadt rögtön el versei hallatán. De a Vörösmarty-versek kedvelt sikerdarabjai voltak a kor színészeinek is. A népszerű Lendvayné, Hubenayné, Laborfalvi Róza, Lendvay, Egressy nyilvános föllépései rengeteg érdeklődőt vonzottak és nyertek meg a költő tiszteletére. Sokkal inkább ezeken, mint olvasási folyamatokban született a „nemzet első költőjének kultusza. Sok verset pedig megzenésítettek. Nem csupán a máig ünnepélyes nemzeti költeménynek számító Szózatot, vagy az operából ismert Keserű pohárt.
Jó néhány Vörösmarty-vers persze nem tárja föl titkait a hallgatónak: ezeket lassan, figyelmesen, sorról sorra, képről képre kell olvasni. Ebben a tekintetben a legérdekesebb a Zalán futása, ami – valljuk be – nehezen adja meg magát a befogadási szándéknak. Pedig az irodalomtörténet-írás sokáig megjelenésének évszámában látott fordulópontot, s talán nem is egészen alaptalanul. De éppen nem a közönségre gyakorolt hatása miatt hozhatott e mű ma divatos (csúnya, idegen kifejezéssel) paradigmaváltást, hanem azért, mert – talán a sokáig kötelezően megtanulandó iskolai tananyagként is szereplő – első 20-25 sor kivételével nehezen mondható. Abban a korban, amelynek műveltsége még elsősorban szóbeli volt, olvasásra készített szöveg. Goethe Költészet és valóság című művében olvashatjuk, hogy a kor legnépszerűbb regényét (Goldsmith: A wakefieldi lelkész) is Herder felolvasásából ismerte meg, noha ő már gyermekként rendszeresen olvasott. Később még Dickens is több pénzt keresett fölolvasásaival, mint nagy sikerű regényei kiadásával. Példátlanul bátor tett volt tehát a Zalánt a magyar olvasó érdeklődésére bízni.
Nem is sikerült. Tudjuk, összesen 200 példányban nyomtatták ki, de – Gyulai Pál szerint – ezek többsége Vörösmarty szállásán hányódott házasságáig. (Persze bekötetlenül.) Nagyjából a fele juthatott el részben jóindulatú előfizetőkhöz, részben barátokhoz. (Könyvkereskedő alig volt, a vásári ponyvákról pedig ilyen hosszú és bonyolult műveket nem árultak.) Vörösmarty természetesen elküldte első nagy művét kedves barátjának, Deák Ferencnek is, aki lelkes levélben köszönte meg. Igaz, dicséretéhez hozzátette, ő „még nem olvasta, mert nővérének annyira tetszik, hogy lefoglalta magának. A mű azóta is annak köszönheti hírnevét, hogy Toldy Ferenc fölfedezte, s a nyolcszáz példányban megjelenő Tudományos Gyűjteményben tudós alapossággal fejtette ki meggyőződését az epikus Vörösmarty korszakos jelentőségéről. Ez a nyolcszáz példány pedig mai számítások szerint is több mint háromezer olvasót jelentene, akkoriban pedig (a nyomtatványok drágasága miatt) e számot akár megtöbbszörözhetjük. (Persze nem állítom, hogy a folyóirat minden olvasója követni tudta Toldy fejtegetéseit, de legalább a mű hírével találkozott.)
E hír pedig azért számított fontosnak, mert egyre erőteljesebben jelentkezett az az Európa szerencsésebb országaiban már rég érvényesülő gondolat, hogy a közös „emlékezet írói fölidézése hazafias feladat. Hagyományát elsőnek talán Shakespeare vállalta Angliában, folytatói pedig sokan vannak. Köztük a köztiszteletnek örvendő Goethe és Schiller, valamint a kortárs Victor Hugo és Walter Scott. Az emlékezet szerepét az emberiség történetében újabb gondolkodók is fontosnak tartják. Heidegger szerint „minden elgondoltság (…) feltehetően az emlékezetből fakad, amelyen a gondolkodás, sőt a költés és vele együtt az összes művészet alapul.”(3) Ezt megelőzően állapítja meg: „Az emlékezet itt a gondolkodás egybegyűjtése, ami annak egybefogására tör, ami eleve már gondolat, mert előtte mindig is meggondolt szeretne lenni.”(4) Gadamer szerint „Magát a megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténetbe való bekerülésként kell elgondolni, melyben szüntelen közvetítés van múlt és jelen között.”(5) Ebből kiindulva mondhatja a regényről szólva Alister Fowler: „a művészetet a múltból jelenbe irányuló kommunikációnak foghatjuk fel, ami „a múltbeli műveltség teljes és egyidejű birtoklásának elvén alapul.(6)
A közelmúlt gondolkodói közül legmélyebben Northrop Frye gondolta át a jelen és múlt viszonyát. Véleménye szerint sem a vizsgálódásai középpontjában álló mítoszoknak, sem az irodalmi alkotásoknak „Nincs csodatevő hatásuk, nem tudatformáló gyógyszerek: nem teszik jobbá az embereket, hacsak nincs már jelen valami olyan indok, amitől jobbá válnak. De az irodalmi alkotás (az a művészet, amivel itt foglalkozunk) élesre állított képet formál a közösségnek. A közösség gondjait (nyugtalanságait, aggodalmait, kérdéseit) sugározza magából, de a közvetlen cselekvéstől elválasztva, s ettől a közösség marad, nem esik szét csőcselékké. Az irodalom önmagában nem mentheti meg az emberi fajt a teljes önpusztítástól, ami végzetének egyik lehetősége, de azt hiszem, hogy nélküle ez a végzet elkerülhetetlen lenne. Még senki nem tanulmányozta az irodalom tényleges szerepét a társadalmakban, de annak minden bizonnyal igen nagy fontossága van.(7)
Olyan gondolat ez, amit nem kellett bizonygatni a 19. század első felében: erre épült az irodalomnak az a rendkívül sokoldalú szerepe, amivel szemben a képernyő (és filmvászon) bűvöletében élő „posztmodern kor nem tud mit kezdeni”.
A nemzetet – a széthúzással szemben – összetartó megértést kereső Kölcsey a nyelvben létező sorsközösség mélyebb összefüggései után nyomozott a Nemzeti hagyományokban. Ezt – részben – a hagyományt megőrző nemzeti mítoszokban találta meg, miközben azok hiányára hívta föl a figyelmet. Gondolatkörében a közös világkép igénye szólal meg (két évvel a Zalán megjelenése után, de feltehetően annak ismerete nélkül). Földeríthető-e az emlékezet ösztönző tanulsága „az éji homályban? – kérdezi a Zalán költője a jelen emberére gondolva. Megoldhatja-e a nemzeti eposz megírásának időszerű feladatát, ha nagy látomásában megidézi és mozgó képsorokká alakítja a lelkében derengő „halálos Harcok fergetegét? Meghallják-e honfitársai, akiket az emelkedett „Óh hon! általánosítással szólít meg? Föl lehet-e ébreszteni a mű zaklatott hangváltásaival, a gyöngéd szerelem és a kegyetlen harc, az antik példát követő látványos seregszemlék és a romantikus zaklatottság váltogatásával a közönyös, „alvó magyarságot? Rávehető-e a tehetetlen, „puha kor gyermeke a serényebb életre, a tanulságos emlékezésre épülő gondolkodásra és a kemény munkára?
Toldy lelkesedése jelzi, hogy a Zalán futásának írója a múltidéző – „régi dicsőséggel jelenhez szóló – emlékező szerepét vállalta. Azt a hagyományteremtési kísérletet folytatta, amit Dugonics András alapozott meg az Etelkával. (Az Etelka olvasottságát jelzi, hogy e kitalált nevet adta Vörösmarty első szerelmének, Perczel Adélnak, így hívják a Petőfi életében szerepet játszó Csapó kislányt, s Eötvös regényében, a Falu jegyzőjében Réty alispán lányát is.) Vörösmarty a magyar honfoglalási eposz hiányát akarta pótolni, csak éppen „párducos Árpádból nem sikerült – még az előle megfutó Zalán rovására sem – emberfölötti hőst teremtenie. Ezért érdemes Paul de Man szellemes megfigyelését idézni: „Az igazságnak egy eleme foglaltatik benne abban, ha Akhilleuszt oroszlánnak tekintjük, de abban már nincs jelen, ha Mr. Fordot autónak tekintjük.(8)
Az igazságnak ez az eleme fölvillan Árpád nevének „párducos” jelzőjében is, de ez az öltözetre, nem pedig a hős párducos rugalmasságára, erejére, bátorságára utal. Vörösmarty képzeletét lekötötte a pompás kép, de érdeklődése nem vitte el odáig, hogy Árpád „párduc” voltának igazságát a történet középpontjába állítsa, az eposz szervezőelvévé tegye. A Hajna személye körül összpontosuló lírai vallomás fontossága más irányba terelte. Ezért módosította az alapmítoszt, s állította előtérbe az ősi szerelmi kérdést: kit válasszon Hajna? Az érte epedő Délszaki Tündért, vagy a hős Etét, akiről nem tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy így vall szerelmet: „a magyar itt harc nélkül nem tud örülni. (IX. 385) Szerepe az, hogy egyike legyen a honfoglaló hősöknek, akinek oldalán a szép és érzékeny lány az ősanya szerepét töltheti be.
Azt, hogy a költő kötelessége a múlt példáival tanítani, Vörösmarty már Volt tanítványaimhoz címzett versében megfogalmazta. Innen ágazik érdeklődése többfelé a Csongor és Tündében. Az emlékezet igényéből keletkező múltidéző szándék további elbeszélő költemények és történelmi drámák megalkotásához vezetett. A költői feladatnak abban a fölfogásában, amit Paul Ricoeur – más összefüggésben – így fogalmazott meg: „A történész, ha nem másként, legalábbis a képzelet és rokonszenv által kelti új életre azokat az értékeléseket, melyek továbbra is mély emberségünkhöz tartoznak.(9) A mítoszteremtés lehetséges példái közül hadd említsek itt hármat. A Salamon király című dráma végén „nagy hősként emelkedik ki Szent László alakja, a korabeli legendáriumnak a Mária Terézia óta Bécsből népszerűsített Istvánnál sokkal magyarabbnak tartott alakja. (Hőse a Cserhalomnak is.) A másik hős, akit már Bessenyei fölfedezett, Hunyadi. S ebben az is érdekes, hogy akárcsak a „Zrínyi-fogalom mögött, a befogadó Hunyadi-tudatában összemosódik egy egész utalásrendszer Hunyadi János, László és Mátyás, illetve a várvédő és a költő-hadvezér Zrínyi Miklós, a Bécsújhelyen kivégzett Péter és a Munkácsba szorult Ilona (a sokáig leírhatatlan nevű szabadsághősnek, II. Rákóczi Ferencnek az anyja) közismert történetének utalásrendszere. A harmadik hőstípus, akit Vörösmarty megidéz, a lázadó. Ilyen az elsőnek és a legnagyobb alapossággal tárgyalt hős, a kivégzett Kont. Az emlékezet szolgálata mögött a hangsúly arra a feladatra esik, amit már a korai Zrínyi című vers kívánság-kérdése fölvetett: „Kérdjük ohajtva; vezér költőt még ád-e hasonlót / Hozzád, hajh! te korán elirígylett fénye szemünknek! / Vagy kárhozva levénk, hogy örökre visszasohajtsunk, / S nagy példákra magyar már naggyá lenni ne tudjon?” Az emlékezés egyik vonulata ezekre a nagy példákra hívja föl a figyelmet.
De az emlékezet szerepet kap az embersors fölötti – a lét titkait kereső – töprengésekben is. Közismert, hogy A Gutenberg-albumba című vers fölkérésre készült annak a nemzetközi vállalkozásnak a keretében, amivel a „világ a könyvnyomtatás feltalálójára emlékezett. A felvilágosodás leegyszerűsítő haladás-fölfogásával szemben megfogalmazott kérdések vezették Vörösmartyt, hogy szembenézzen az emberlét szükségleteiből fakadó mély, föloldhatatlan ellentmondásokkal. Töprengései már fölfedezhetők a Csongor és Tündében, de kibontásuk a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek, majd az Előszó, A vén cigány című versekben történik meg. Amint a bevezető idézetből láttuk, az emlékezet a mítoszig hatol, hogy választ keressen a szüntelen bukásokra. „Ember vagyunk, föld és ég fia – mondja. Az emberfaj azért „sárkányfog vetemény, mert testi szükségleteink lefelé húzó kényszerítő erejét folyamatosan nem képes ellensúlyozni a lélek fölemelő ereje. Ezért nem csupán nemzeti, de emberi kötelesség is szembenézni a múlttal, annak emlékeit okulásul a jelen elé állítani. Ez az időjáték sugallja a reményt, amit a „nemzeti költőként tisztelt Vörösmarty úgy vállal, hogy verseivel beleszól a napi politikába is.
Miért teszi? Olvassuk újra magyarázatként a Liszt Ferenchez című vers hitvallását a művészet csodatévő lehetőségéről és felelősségéről: „Van-e hangod e beteg hazának / A velőket rázó húrokon? – kérdezi, s érezteti a hatalmas erőt: „S még a kő is, mintha csontunk volna, / Szent örömtől rengedezzen át, / És a hullám, mintha vérünk folyna, / Áthevűlve járja a Dunát; Akit megszólít: „Nagy tanítvány a vészek honából, / Melyben egy világnak szíve ver, / Ahol rőten a vér bíborától / Végre a nap felderűlni mer, / Hol vad árján a nép tengerének / A düh szörnyei gyorsan eltünének; – jön a remény: „S most helyettök hófehér burokban / Jár a béke s tiszta szorgalom; / S a müvészet fénylő csarnokokban / Égi képet új korára nyom.

Az új kornak ezt az elképzelt „fénylő csarnokát kereste – hiába – a költő, aki mégis hitt a szavak hatalmában. „Minden országot bejártam, Minden messze tartományt” – mondja Csongor (akit egyszerre indított útjára az emlékezet és a remény), egy ismeretlen vándorút végén, amikor beismeri, hogy azt, amit keresett, „semmi földön nem találta. Ez egyúttal egy megismeréshez vezető zarándokút kezdete. Az emlékezet, ami az ősi mítoszokban (amire nem csak Éj monológja utal) egy jobb, szebb, tökéletes világ eszményét keresteti; s a remény, hogy ezt megtalálhatja. Maga sem tudja mit keres (erre majd Tünde tanítja meg, illetve kényszeríti belátásra), de remél – egészen addig, míg a drámai költemény végén az altató édes álom és a termékeny szerelem éneke el nem hangzik. A szerelem maga szüntelen remény. Akkor is, amikor aggódva kérdi Laurát, elfogadja-e, s akkor is, amikor a könyvnyomtatás – ezzel az egész műveltségeszmény – hasznosságán töprengve ismételten szembenéz az emberi lét ellentmondásaival. Már a Csongor–Tünde és Balga–Ilma szembeállítás arra utal, hogy az ember egyszerre vágyakozó, álmodozó, gondolkodó, érzelmekkel telített lény; és arra kényszerülő, hogy testi szükségleteit kielégítse.
Töprengéseinek eredménye csupa kétség és dacos remény:


Mi dús a föld, s emberkezek még

Dúsabbá teszik azt,

S mégis szerte dúl az inség,

S rút szolgaság nyomaszt.
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!
(Az emberek)
  

Nincsen remény, ha a világ föloldhatatlan ellentmondásaira gondolunk, amit a Gondolatok a könyvtárban lapjain találunk: „lázadók, hamis bírák, zsarnokok mocskos ruhájából készül az a papír, aminek lapjaira egyaránt írhatunk igazat és hazugságot. A reménytelenség oka bennünk, s önfeladásunkban rejlik. Mert igaz, hogy vannak – Paul Ricour(10) szavaival – „az emberi léthelyzet sötét és világos oldalát” megmutató ősi tapasztalataink, a test életben tartásához nélkülözhetetlen (és jó érzést is okozó) szükségleteink (táplálkozás, szaporodás, stb.), de ezzel együtt tudnunk kellene: „Ember vagyunk, a föld s ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, / S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, / Unatkozzunk…. Tegyük föl végre a kérdést. „Mi dolgunk a világon? És kövessük a választ:


küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha ezt kivittuk a mély sülyedésből,

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Oly magasra tettük, mint lehet

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet!

Áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt.
(Gondolatok a könyvtárban)
      

Ne szégyelljük, arról a sorsközösségről van itt szó, amire már Herder fölhívta a figyelmet. Erre vonatkozik az újabb kérdés: „Kié e hon, ha nem miénk? / Ha érte mindent megtevénk. (Jóslat) Ha nem tettük meg azt, amit tudunk, ami a kanti kötelességtudatból következik, akkor bele kell törődnünk, hogy

Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd miért.

Neve halj meg más javáért.

Neve szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.
(Országháza)
   

De a remény mindig föllelhető. Még A vén cigány végső keserűsége is az „öröm borához vezet: „Lesz még egyszer ünnep a világon. Mikor? Ha semmi körülmények között nem feledjük a dacos tanítást: „És mégis, mégis fáradozni kell.

 

Jegyzetek:

 

1 Az ige hatalma. Bp., 1997. 95. l.
2 Az ItK 1999. évfolyama 3. –4. számának 345–351. oldalain.
3 Mit jelent gondolkodni? In: Szöveg és interpretáció, Bp., 1997. 13. l.
4 Uo. 11. l.
5 Igazság és módszer, Bp., 1984. 207. l.
6 A History of English Literature – Forms and Kinds from the Middle Ages to the Present, Oxford, 1987. 186. l.
7 Myth and Metaphor, Charlottesville and London, 1990. 182. l.
8 Szemiológia és retorika. In: Szöveg és interpretáció. Bp., é. n. (1997?) 123. l.
9 Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., 1999. 406. l.
10 Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., 1999. 97. l.



« vissza