Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Emberi arcunk

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – kérdezhetnénk Vörösmartyval, ha a magyar filmre gondolunk. Mert készülnek ugyan filmek, olykor feltűnnek még hazai alkotások is az osztódással szaporodó multiplexek termeiben is, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a magyar film pillanatnyilag jelentős tényező a szellemi életben. Lassan évtizede, hogy magyar siker nélkül múlnak el a jelentősebb nemzetközi filmfesztiválok is. A „filmszakma – ahogy régebben neveztük a filmalkotók közösségét – egyedeire vagy legfeljebb néhány főt számláló érdekcsoportjaira hullott szét és a legkevésbé sem képes érdekeinek hatékony képviseletére. Ebben a cseppet sem derűs, nem túl invenciózus közegben meglepetést és nagy visszhangot keltett, hogy Gyarmathy Lívia A mi gólyánk című rövidfilmje Európa-díjat kapott. Ráadásul Gyarmathy Líviának ez már a második Európa-díja. Először 1989-ben vehette át a valóban rangos kitüntetést, a Böszörményi Gézával készített Recsk 1953 – avagy egy kényszermunkatábor története című dokumentumfilmért.
Ott és akkor az a siker abszolúte érthető, mondhatnám logikus volt. A világ Kelet-Európára figyelt, s a film egy, a térséghez kötődő taburól szólt. Politikai tett volt a film, amelyre szükségképpen elismerően reagált a világ. Ma azonban nem vagyunk érdekesek, lehetetlennek látszik olyan filmet készíteni, amire felfigyel a világ. S akkor jön Gyarmathy Lívia egy gólyával, egy isten háta mögötti faluból. Mit mondjak, kétségeim voltak. Rendben van, hogy a gólya szinte mitikus madár, sokakat megihletett az irodalomban is Tompa Mihálytól Fekete Istvánig.
De ez a gólya, ez a „mi gólyánk egy egyszerű szürke – bocsánat, fekete-fehér gólya – nincs benne semmi különös. Mint ahogy az egész huszonöt perces filmben sem történik az égvilágon semmi, azon túl, hogy egy kicsit figyelmesebben, hosszabban nézzük a gólyát, mint általában s szokatlan, rég elfeledett érzelmek lesznek úrrá rajtunk.
A film azt mutatja be, hogy ősszel, amikor a gólyák útra kelnek melegebb vidékekre, egy itt marad közülük. Árva ez a gólya nagyon, és rettenetesen fázik. A falusiak, amikor leesik az első hó, szeretnék befogni, szeretnék istápolni, de elsőre nem sikerül. Aztán egyszer, amikor túl közel megy melegedni az erdőben rakott tűzhöz, befogják és hazaviszik. Jól elvan a kecskék, bárányok között, talán csak a kutya kergeti meg, de az is csak inkább kötelességből. A gólya megszokik az emberek között, megszelídül, láthatóan jól érzi magát.
De aztán az első igazán tavaszi napon visszaadják a szabadságát, s ő repül várni a többieket, várni a párját, akik már hazakészülnek Afrikából. Aztán a fészekrakás, megszületnek az esetlen gólyafiókák, ahogy mindig, mióta a világ világ.
Mi ebben az érdekes? Mi az a különös, ami lenyűgözi a közönséget s a filmkritikusokat még a világnak olyan táján is, ahol nem is ismerik a gólyát?
Nézem a filmet egyszer, nézem kétszer, látom, hogy puritán, eszköztelen – bár egyszer-egyszer becsúszik egy-egy didaktikusabb, direktebben antropomorfizáló jelenet –, s a hatás, a siker titkát csak abban vélem felfedezni, hogy mind a témaválasztás, mind a szemlélet és a feldolgozás módja gyökeresen ellentmond mindannak, ami ma a média világát uralja.
Január első napjaiban Budapesten, a város közepén egy sofőr kiszállt kocsijából, és egyszerűen megkéselte az előtte haladó autóst, mert az szerinte lassan ment. Ez hír, ez szenzáció, ez címlap a bulvársajtóban. Az, hogy ha a szelíd gólya sétálgat a falu főutcáján, az autós lassít, nem dudál, nem szentségel, hanem lassan, óvatosan követi, az nem szenzáció. Az csak emberi. Olyan mélyen, hogy már alig emlékszünk rá, hogy így kellene valahogy élnünk, tapintatosan, figyelmesen. Harmóniában, összhangban a természettel, saját magunk és környezetünk jól felfogott érdekében.
Bár a film a gólya szokásait, életmódját követi nyomon aprólékos figyelemmel, s az ember csak mint mellékszereplő van jelen, az emberről szól a film. Emberi arcunkról, arról, hogy milyenek is vagyunk, amikor nem ölünk, nem pusztítunk, nem fogyasztunk, csupán odafigyelünk valakire vagy valamire. Ezt az emberi arcot, amelyen egyszerre van kíváncsiság, féltés, szeretet s a természet magasabb rendű, örök rendjének elismerése, tudomásulvétele – ezt mutatja a film. S épp ez az arc hiányzik a médiából, hiszen – vélik a médiaguruk – ez nem piacképes. Pedig valószínűleg erre az arcra gondolt Nagy László a sokszor idézett interjúban, amikor azt válaszolta Kormos István kérdésére, mit üzen későbbi korok embereinek: „Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket.
A mindössze huszonöt perces film elkészítéséhez rengeteg türelemre, kitartásra, alázatra volt szükségük a film alkotóinak. Az operatőrök Bognár Endre és Péter Klára voltak. A filmben nem hangzik el egyetlen szó sem, s ez így van rendjén. A felhasznált zenék viszont több helyen ártanak a filmnek, harsánynak, „túlbeszéltnek tűnnek.
A vége főcímen olvasható listából, ahol manapság a szponzorokat szokás feltüntetni, kiderül, hogy A mi gólyánk létrehozásához kevés lett volna autó-márkakereskedők vagy bevásárlóközpontok tőkéje. Ahhoz emberi összefogás kellett, mindenekelőtt Mesztegnyő községé, ahol a gólya él és áttelelt.



« vissza