Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szociáldemokrácia elszakadása a marxizmustól

A közelmúltban felhívták figyelmemet egy újságcikkre. Ez a cikk a Népszabadság 2000. április 8-i számában jelent meg, Tamás Gáspár Miklós tollából, címe Szocdemek. Írásában hivatkozik könyvemre, melynek címe: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és kommunizmus ellen 1944–1948. A Századvég Kiadó gondozásában jelent meg 1998-ban.
Tulajdonképpen ez a hivatkozás adta kezembe a tollat, hogy – mint ahogy már a könyvemben is leírtam – pontosítsam Justus Pál személyiségét, munkásságát a Szociáldemokrata Pártban. Ugyanis T. G. M. kinevezi Justus Pált a Szociáldemokrata Párt (SZDP) főteoretikusának és ideológusának. Azonban az igazság az, hogy 1935-től Mónus Illés volt az SZDP főideológusa, és Braun Samu az oktatás vezetője.
1939 után ismerkedtünk meg mi, mint fiatal nemzedék az ugyancsak fiatal Justus Pállal, aki akkor Braun Samunak volt a segítője és munkatársa. Justus a balszárnyhoz tartozó elméleti ember volt, a trockizmus magyarországi szakértőjeként szemináriumokon ismertette Trockij politikáját, tevékenységét. 1944 tavaszán munkaszolgálatosként Borban (Jugoszlávia) egy rézbányában dolgozott, ahonnan szerencsésen megmenekült, és 1945 elején már Pesten volt. Ebben az időszakban Szakasits Árpád kinevezte a párt propaganda- és agitációs osztálya vezetőjévé. Az SZDP balszárnya már 1945-ben radikális, szélsőséges hangot ütött meg, és Justus jelszavát igyekezett a köztudatba szuggerálni, miszerint: az SZDP a legbalosabb párt. Ezt még Szakasits is sokallotta, mondván: ne legyünk balosabbak a Szovjetuniónál.
A pártválasztmány három szakaszból álló ülésén (1945. május 10., 17., 24.) fogadták el a párt új jelszavát: Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért! A jelszó kettős célt tűzött ki a párt, a társadalom elé: a demokráciát a közvetlen, a szocializmust a távolabbi célként, pontosan nem határozva meg, meddig tart a ma, és mikor kezdődik a holnap. A jelszó balszárnyas értelmezése – szemben a jobbszárny reformizmusával – az volt, hogy nincs lényeges elvi különbség a marxisták–leninisták, illetve őközöttük, a végcél közös: a szocializmus. Marx forradalmi szocializmusára hivatkozva ideológiai közelségbe kerültek a leninizmushoz–sztálinizmushoz. Mondván: végső elemzésben ugyanarról a szocializmusról van szó, a különbség csak annyi, hogy a kommunisták haladási üteme gyorsabb. A háborút követő évben, miközben a kommunisták taktikusan hallgattak valódi céljukról, a szovjet minta hazai átültetéséről, az SZDP kriptokommunistái – egy részük vezetői utasításra, mások csupán opportunizmusból – szüntelenül a szocializmus gyors megvalósításáról beszéltek. Az SZDP balszárnya így már 1945-ben elindult azon az úton, amely 1948-ban a leninizmusnak teljes világnézeti behódolásba torkollott.
Ezután lett Justus Pál a pártban a szélső baloldalnak a főideológusa, és egyben a szélsőbalosok egyike, aki követelte az SZDP egyesítését a kommunista párttal.
Horváth Zoltán irányítása alatt a Marosán György-féle csoport – melyhez Justus is tartozott – megszállta a pártbürokráciát. Justus tudatosan és következetesen képviselte a munkásegység politikáját. Írásai bizonyítják, hogy már 1945-től a kommunista párttal való együttműködést, az egységpárt megteremtését szorgalmazta. Ideológiai vonalon ő irányította a Marosán-követőket is. Hűségéért hálából Rákosiék 1949. június 19-én őrizetbe veszik, és mint a Rajk-per egyik vádlottját életfogytiglani fegyházra ítélik. 1955. november 28-án egyéni kegyelemben részesül. Meghalt 1965. december 28-án, Temesváron.
A pártvezetőség – élén Peyer Károllyal – a két háború között párt- és szakszervezeti vonalon a magyar viszonyokhoz és lehetőségekhez szabott módon politizált. Világnézetileg a szovjet kommunizmussal és a német nácizmussal egyaránt szemben álltak. Az SZDP példaképe – bár az osztrák párttal is szorosak voltak kapcsolatai – a német szociáldemokrata mozgalom volt, 1933-ig; amikor is Hitler a német pártot illegalitásba, emigrációba kényszerítette.
Eduard Bernstein és más nyugat-európai reformista szociáldemokraták hatására a magyar szociáldemokrata ideológusok már a harmincas években elvetettek számos marxista tételt. A magyar szociáldemokráciának Garami Ernő és Mónus Illés voltak magas színvonalú ideológusai a két világháború között. Mindketten Bernstein nézeteit osztották. Bernstein mint Lenin világnézeti ellenfele, elutasította a proletárdiktatúrát, a hatalom megszerzését fegyveres felkelés útján, ahogyan azt a bolsevikok tették Oroszországban 1917 novemberében. Az ő hatásukra az SZDP a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom centralista szárnyához csatlakozott. Garami 1935-ben meghalt, ezután Mónus Illés lett a párt vezető teoretikusa. Az európai szocialista nézeteket demokratikus szocializmusnak nevezte, és a Szovjetunió társadalmi rendszerét nem tekintette szocializmusnak. Ezt a nézetet a magyar szociáldemokraták döntő többsége osztotta.
Az SZDP jobbszárnya – szemben Justus Pállal és társaival – elvi síkon a háborút követően is kitartott a szociáldemokrata világnézet mellett. E folyamat legmegfelelőbb társadalmi kerete a parlamentáris demokrácia, amely biztosítja azokat a jogokat – szervezkedési, gyülekezési jog, sajtószabadság, választójog, sztrájkjog stb. –, amelyek segítségével úgy lehet sikerre vinni a kizsákmányolás elleni küzdelmet, hogy nincs szükség forradalomra, a hatalom erőszakos megszerzésére. A szociáldemokraták békés, parlamentáris úton juthatnak kormányra, és elvezethetik a munkásosztályt, a dolgozó osztályokat a szociáldemokráciába.
Napjainkban, amikor Karl Marx örökösei mélyreható elemzés tárgyává teszik a rájuk hagyományozott eszmerendszert, időszerű felidézni, hogy az első jelentősebb mű, amelyik a szocialista mozgalmon belül felvállalta a marxizmus felülvizsgálatát, 102 évvel ezelőtt jelent meg. Eduard Bernstein: Evolúciós szocializmus: Kritika és igazolás(1) című könyvének 1899. januári kiadása indította el azt a folyamatot, amelynek eredményeként a szociáldemokrácia elszakadt a kommunizmustól. A modern demokratikus szociáldemokrácia jóval azelőtt született meg, hogy magyar követői: Németh Miklós, Horn Gyula, Kovács László stb. elkezdték azt újra feltalálni.
Bernstein (1850–1932)(2) úgy bírálta Marxot, hogy jól ismerte és ugyanakkor tisztelte is őt. Friedrich Engels közeli barátja volt, és hitt abban, hogy Marx halála után Engels ráeszmél fiatalkoruk tévedéseire. Bernstein nézeteire – miután először találkozott a marxizmussal – négy alapvető szempont hatott:
– a termelés kapitalista módjának fejlődése minden, Marx által elképzelt határon túl;
– a meglévő társadalom fejlődése a jólét és a szabadság felé, nemcsak a nagytőkések és földbirtokosok, hanem a kétkezi munkások és a középosztály javát is szolgálva;
– annak szükségessége, hogy Németországban létrejöjjön egy polgári szociáldemokrata párt, amelyik gyakorlatias és megvalósítható politikai elképzelésekkel rendelkezik;
– s az a meggyőződés, hogy a marxista doktrína veszélyes kényszerzubbony egy olyan politikai mozgalom számára, amelynek arra van szüksége, hogy rugalmasan tudjon alkalmazkodni a mindenkori körülményekhez.
Bernsteinnél a szociáldemokrácia az emberben eredendően meglévő demokratizmus iránti vágy logikai kiterjesztése volt. Nem úgy gondolt rá, mint valamilyen új termelési mód-ra, és nem gondolta azt sem, hogy más eszközöket kellene kitalálni a világgazdasági fejlődés gyorsítására, mint amelyek addig működtek.
Bernstein a statisztikai adatok elemzése után szakított azzal a hittel, hogy lezajlott a tőke koncentrációja, és a társadalom polarizálódott. Nem következett be a munkásosztály abszolút elnyomorodása. Marx értéktörvény-ének – amit sokan a szocialista elmélet lényegének tekintettek – Bernstein nem tulajdonított nagy jelentőséget, és az értéktöbbletet inkább tartotta természetes gazdasági jelenségnek, mint a kizsákmányolás mérőrúdjának, amelyen keresztre kellene feszíteni a szabad vállalkozást. Marxtól eltérően a végtelenül gyakorlatias Bernstein a hangsúlyt a használati érték-re helyezte és a gazdasági folyamat olyan nonproduktív alkotórészeire, mint a szolgáltatás és a kereskedelem, amelyek kiegészítették a szűkebb értelemben vett termelést, és jólétet eredményeztek.
Bernstein a kapitalizmus összeomlását nemcsak hogy nem tartotta közeli veszélynek, de meg sem kérdőjelezte a kapitalizmus létjogosultságát. Ő a demokratikus intézmények és az attitűdök fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Logikája szerint semmi szükség nincs egy forradalmi rendszer kidolgozására, vagy a társadalom forradalom utáni újrarendezésére egy vadonatúj gazdasági, politikai és kulturális rendszer kialakításához. Bernstein szerint a szociáldemokrácia a fejlődő demokrácia funkciója, amelyhez a szociáldemokrata pártnak hozzá kell járulnia, amennyire csak tud, továbbá a szociáldemokrácia a munkásmozgalom része, nem végső cél, amelyet doktrinális megfontolások alapoznak meg.
Bernstein a politikai pluralizmust a szociáldemokrácia előfeltételének tartotta; irtózott a gondolattól, hogy egyetlen párt kormányozzon mindenkit és mindent. Soha nem kérdőjelezte meg a többpártrendszert mint a politikai élet keretét. Természetesen szerette volna, hogy a szociáldemokrata párt legyen a legerősebb, hogy a munkásosztály érdekeit a leghatékonyabban képviselhessék, de nem a demokrácia rovására:
Nem az foglalkoztat, hogy mi fog történni a távolabbi jövőben, hanem az, mi történhet és minek kell történnie most, a jelen és a közeljövő érdekében. És ebből az a valójában banális megállapítás következik, hogy a demokrácia elérése, a demokratikus politikai és társadalmi szervezetek megalakulása jelenti a szocializmus megvalósításához nélkülözhetetlen előfeltételeket… A modern társadalom liberális szerveződései… rugalmasak, és képesek a változásra, a fejlődésre. Nem megsemmisíteni kell azokat, hanem csak fejleszteni. Ezért szükségünk van szervezetre és energikus tevékenységre, de nem szükségszerűen forradalmi diktatúrára.(3)

A demokrácia és a szociáldemokrácia közötti – valódi lényegükből adódó – kapcsolat következetes hangoztatása egy olyan időben, amikor sokan még a marxista forradalmiságot a szocialista elmélet és gyakorlat megingathatatlan talpkövének tekintették, valószínűleg Bernstein legjelentősebb hozzájárulása a 20. századi európai politikatörténethez:
A demokrácia a szocializmus kialakulásának feltétele – sokkal nagyobb mértékben, mint azt feltételezni szokás; más szóval a demokrácia nem csupán eszköz (a szocializmus eléréséhez), de magának a szocializmusnak a lényege… A modern szocialista mozgalom – csakúgy, mint elméleti háttere – tulajdonképpen a nagy francia forradalom és az emberi jogok nyilatkozatának a terméke.(4)

Bernstein és a pártok. A Német Szociáldemokrata Pártban többen szembeszálltak Bernstein nem-marxista szocializmus filozófiájával; ugyanakkor nagymértékű volt a fogadókészség eszméi iránt, mivel már régóta érvényesültek evolúciós és pragmatikus tendenciák elsősorban a német szakszervezeti és szövetkezeti mozgalomban. Könyvében Bernstein nagy hangsúlyt fektetett ezekre az irányzatokra, ahogy a szociáldemokrata politizálásra is a helyi önkormányzatoknál és kisbefektetőknél. Végül is Bernstein nézetei győzedelmeskedtek Wilhelm Liebknecht ortodoxabb forradalmi tanításai felett. Bernstein volt az első, akit beválasztottak a német országgyűlésbe, 1902-ben, és tagsága egészen 1928-ig tartott. Az első világháború végén ellenezte Lenin követését a társadalmi forradalom erőltetésében, mert hitte, hogy egy parlamentáris köztársaság a legalkalmasabb a munkásosztály és a szocializmus előrehaladásához. Ahogy más német demokraták, ő is lebecsülte a nácizmus természetét; úgy tekintette, mint borult elmék gondolattalan rendszerét, amely nem győzedelmeskedhet. Hat héttel Bernstein halála után Adolf Hitler hatalomra jutott.
Úgy tűnik, az MSZP és Tamás Gáspár Miklós számára Bernstein ma is osztályidegen: ő a főrevizionista, akit Lenin azzal vádolt, hogy félrevezeti a tömegeket. Ma már eljött az az idő, hogy új szemmel nézzünk erre az emberre is. Ez az újraértékelés nem lesz könnyű, bizonyára nehezebb lesz, mint a hibák elismerése és a múlt áldozatainak rehabilitálása. Eduard Bernstein eszméit a demokratikus szociáldemokráciáról ugyanabban a korban fogalmazta meg, amelyben Vlagyimir Iljics Lenin azon munkálkodott, hogy megerősítse Marx forradalmi tudományos elméletét. Az Orosz Szociáldemokrata Párt 1903-ban (először Brüsszelben, majd Londonban) tartott konferenciáján bekövetkezett a szakadás a bolsevikok és a mensevikek között, aminek messze ható konzekvenciái lettek az orosz munkásmozgalomra. A századfordulón a szocializmus keresztúthoz érkezett: az egyik út Bernsteinhez, a másik Leninhez, Sztálinhoz és Brezsnyevhez vezetett.


 

Jegyzetek:

 


1 Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai (Stuttgart: J. H. W. Dietz Nachfolger, 1899) című írása először 1909-ben jelent meg angolul, Evolúciós szocializmus: Kritika és igazolás címmel. A legújabb angol kiadásból (New York: Schocken Books, 1961.) vett két idézetet némileg módosítottuk, a német eredetivel egybevetve.
2 Bernstein 1850-ben született Berlinben. Apja vasútmérnök volt, nagybátyja, Aaren a liberális Berliner Volkszeitung, a munkásosztály köreiben népszerű újság kiadója volt. Bernstein 1932. december 18-án halt meg Berlinben.
3 Eduard Bernstein, op. cit., 163–164. l.
4 Uo. 166. l.



« vissza