Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Pusztán a pontosság miatt..."

Ha jól meggondolom, szoros, mondhatnám mindennapos kapcsolatomnak Cseh Tamással a berlini fal leomlása vetett véget. Nem sokkal ezután üzente ugyanis egy rádiószerelő, hogy hagyjam már békén, most, hogy az NDK-nak annyi, már semmi reménye nincs, hogy valaha is alkatrészt tudjon szerezni az én ócska lemezjátszómhoz, vigyem a francba, vagy kidobja. Mi tagadás, sorsára hagytam a kiérdemesült masinát s azóta sem vettem másikat. A Cseh Tamás-lemezeket viszont – s ez nem vall valami következetes életszervezésre – azóta is őrzöm. S érdekes, hogy bár kerültek azóta a házba mindenféle magnós rádiók, meg CD-lejátszók, azokhoz nem vettem meg a Cseh Tamás-dalokat. Mintha ez a műfaj, a Cseh Tamásé nem lenne kompatibilis az új hanghordozókkal.
Ennyiben pontos a Fonyó Gergely rendezte Cseh Tamás film első képsora, amelyben a dalszerző és előadó édesanyja egy variabútorokkal teli szobában, óvatos mozdulattal a lemezjátszóra helyezi a fekete bakelitlemezt.
Légy ma gyerek és játssz megint velem / emlékezz, ahogy én emlékezem. / Játsszuk azt, hogy játszunk megint, / játsszuk azt, hogy élünk megint, / s hogy az időre hályog tapad / s a tangó divat. Felcsendül az egyik legismertebb Cseh Tamás sláger, s a közönség – húszan, ha lehetünk a moziban – ugyanolyan lélegzet-visszafojtva figyel, hallgat, mint húsz vagy majdnem harminc évvel ezelőtt az előadásain, a mindig zsúfolásig megtelt 25. Színházban, az Egyetemi Színpadon vagy a vidéki városok művelődési házaiban.
Aztán megjelenik a jól ismert arc, az amelyik bennünk, negyvenesekben-ötvenesekben él, akik a hetvenes évek legelején ismerték meg az egyik napról a másikra a műfajt teremtő zeneszerző-énekest. Valami végső, tiszta, kamaszos derű, bocsánatkérő mosoly, egy alig fintor. Hát ennyi volt – mondja ez az arc, de ez az ennyi – s egy kis rálátással ez ma talán még jobban látszik, – nem is volt olyan kevés, még akkor sem, ha a dalok, a korán legendássá vált Cseh Tamás – Bereményi Géza szerzőpáros dalai természetszerűen nem szüntették meg, csak megfogalmazták a hiányérzetünket. Aztán erre az arcra, kíméletlen, kegyetlen snittváltással, következik az ötvenes évei végéhez közeledő, tétova-tanácstalan, szótlanságában is görcsös férfiarc, amelyen bizony rajta hagyta nyomát az idő, s más démonok.
Ennyi. És én már szinte bánom is, hogy jegyet váltottam a Mammut moziba – legalább egy emmel írnák –, mert váratlanul megállított egy plakát és kíváncsi lettem, mit keres, mit kereshet Cseh Tamás egy multiplexben Harrison Ford, Tom Hanks és Russel Crowe mellett.
A kíváncsiság úgy látszik, nemcsak a mesékben büntetendő, hanem a moziban is. Mert a film, a majdnem másfél órás, színes, láthatóan nem filléreskedő produkció – hány dokumentumfilmről mondható ez el? – sok kérdő- és hiányjelet hagyott bennem. S nem azért, mert ledőlt a bálvány, mert a legenda oda. Nem, nem az illúziórombolást kérem számon, nem azt panaszlom, hogy például Baksa Soós Jánost is szívesebben őrzi tovalibbent madárként az emlékezetünk, mint kivénhedt clownként. Ezek gyorsan gyógyuló sebek.
A problémám az, hogy a rendező nem tisztázta, miért is csinálja ezt a nagyszabású, keveseknek kijáró formátumú portréfilmet a művészről. Eleinte életrajzot mondat föl. Látjuk a csecsemőképeket, az úttörőnyakkendőt, a fiatal rajztanárt, ahogy illik.
Aztán egy rövid ideig mintha a lényegről lenne szó, vagyis arról, hogy, milyen sorsszerű véletlenek összejátszása kellett hozzá, hogy egyszer csak, eleinte szinte szó szerint szamizdatként fölbukkanjon, majd viharos gyorsasággal teret nyerjen az értelmiségi ellenkultúrában a Cseh Tamás műfaj. Milyen ki sem mondott, meg sem fogalmazott hiányra válaszoltak a dalok, olyan természetességgel, mintha mindig is lettek volna. Emlékszem, az is ilyen gyorsan, minden magyarázat nélkül történt, szinte percre abban az időben, hogy Sebő Ferenc, Gryllus Dániel és mások egyszer csak azon vették észre magukat, hogy százak ülik őket körbe és éneklik József Attilát, Nagy Lászlót és másokat. Táncolni és énekelni is akkor kezdtünk el tanulni Tímár Sándortól, Novák Ferenctől. Kellett, nagyon kellett a dal, a tánc, a közösség, a tiszta forrás. Kellett mint falat kenyér az illúzió, a közösség illúziója. És persze legfőképpen a hit, hogy Csak húsz év múlva ne ez a dal legyen.
Az idő. Egy évtized, mely elmúlt fölöttünk anélkül, hogy igazán szavát tudtuk volna venni, elszökött alólunk úgy, hogy nem feszültek ki benne azok a húrok, amelyeken hallható, figyelmeztető zajt üthettek volna távolodó, minket önfeledt éneklésben, mosolygós, ölelkezős, körtáncos, magunk kitalálta szabadságszínházban ittfelejtő léptei – jellemezte tűpontosan a hetvenes éveket Csengey Dénes 1983-ban megjelent, … és mi most itt vagyunk című kitűnő esszékötetében, amelyben elsőként és mindmáig utolsóként próbálta felfejteni a Cseh Tamás jelenség gyökereit, titkait. Nem kevés eredménnyel.
Most húsz év múlva van, és már nincs dal. Csak a régiek kúsznak elő váratlanul, a szív sötét rejtelmeiből s jutnak el valami titokzatos, zegzugos úton a mai húsz- és harmincévesek egy részéhez is. Pedig ma sincs más ebben a dalban, / csak egy hőhullám harmadik napja, / egy utca, hol valaha laktam / és még egy délelőtt. / Az ablakon – ennyi biztos – / az ablakon, kikönyököltem, / és magamban így könyörögtem, / adj uram, másik lakást.
Ma multiplex van s benne színes filmen Cseh Tamás. Az évekig Amerikában élt fiatal Fonyó Gergely, mintha Joseph Pulitzernek, az interjú műfaj atyjának hűséges tanítványa lenne. Ő ugyanis így intette munkatársait: Kérem, hívja fel a figyelmét mindazoknak, akik jeles személyiségeinkkel interjút készítenek, arra, hogy színes, mozgalmas képet kell rajzolniuk az interjúalanyról, valamint hétköznapi környezetéről, feleségéről, gyerekeiről, esetlegesen kedvenc kisállatairól. Ezek azok a dolgok, amelyek igazán közel tudják hozni az interjúalanyt az átlagolvasó szívéhez, talán sokkal inkább, mint a magvas gondolatok, nemes célok, hangzatos kijelentések.
Meg is tudjuk, hogy Cseh Tamásnak szép, barna, hűséges felesége van, akinek még húsz éve eredt a lába nyomába, gyönyörű kislánya, kamasz fia. (Állatot sajnos nem tart.) Jó apa, igyekszik legalábbis. Még a krakkói gyorsra is felül, habzó cseh sört iszik az étkezőkocsiban – fiával –, nézik a hajnali táj hangulatát. Krakkó főterén galambok szállnak a vállára. Mint egy klipben. Még egy céllövöldébe is ellökdösi a stáb, hogy divatos plüssállatot lőjön Boriskának. És így tovább.
Bereményi Géza is mintaapa. Babakocsit rázva mondja a sokszor hallott történetet, hogy csak úgy, félnapi ismeretség után odaköltözött cseh Tamás albérletébe, hogy azután másfél év alatt megírjanak vagy százötven dalt. Egyetlen mosoly nélkül, kicsit tanáros pedantériával magyarázza, hogy hiába, hogy ez egy kettős, ő mégiscsak megrövidítve érzi magát. Őt a hétéves szünet sem rázta meg annyira. S nem hangzik el a gyönyörű mondat sem, amit akkor mondott, amikor Cseh Tamás rákérdezett, hogy mikor írnak majd újra dalokat. Azt mondta állítólag: Hogyha majd angyalok leszünk újra.
De erről nincs szó, csak aki nagyon akarja veszi észre, hogy Cseh Tamás viszont nem tud a dalok nélkül élni. Él, de ez már egy másik élet. Mit csinálsz leggyakrabban – kérdezi tőle egy másik műsorban a riporter. Keresztrejtvényt fejtek és szorongok. Igen, ez pontos. Pontos, ahogy Vámos Miklós műsorában Sebestyén Márti fesztelenül csacsog, szerepel, Cseh Tamás meg láthatóan szorong. De hát egy multiplexben nem lehet szorongani. Ott sörözni kell, célba lőni és bizonyos dolgokról nem beszélni.
Nem beszélni például arról, hogy amikor a nyolcvanas évek közepén már nem lehetett kibírni dalok nélkül, amikor már komolyan jelentkeztek az elvonási tünetek, akkor a barát, Csengey Dénes írt néhány szép dalt Cseh Tamásnak. Hogy egy romantikus hős gesztusával próbálták együtt feltámasztani a dalokat, de bár jók voltak azok a dalok is, és valamiképpen jellemezték a felgyorsult, valahová rohanó időt, azok az évek már nem a dalok, hanem a tettek ideje volt. A forgószél elkapta Csengeyt, s röpítette a politikába, röpítette a halálba éppen tíz évvel ezelőtt. Cseh Tamás – ahogy ő fogalmazott egyszer – éppen csak beleszagolt a politikába, még Lakitelek idején, aztán kihátrált belőle. Az önismeret nem kevés.
A filmben az indiánokról sincs szó, az évtizedeken át halálosan komolyan űzött szabadságszínházról. Amely szerep volt persze, de nem véletlenül választott szerep. Általa ábrázolható, az értelmetlen, de nem méltóság nélkül való kitartás halálig, megsemmisülésig, ez a jobb híján választott ideál – amely különösen az első korszak romantikával áthatott szemléletű dalainak sajátja volt.
Értem én, persze, hogyne érteném, egy öregedő, törzs nélkül maradt törzsfőnök, aki keresztrejtvényt fejt és szorong, nem való a multiplexbe. Ezért olyan felemás, olyan rosszízű ez a film mindazoknak, akiknek sokat jelentett és jelent – hiszen minden idő az emlékek ideje is – a Cseh Tamás jelenség. Akik azt várták volna a filmtől, hogy az időszak, a hetvenes-nyolcvanas évek alaptendenciáinak feltárásával próbálja az egyszemélyes műfaj titkait feltárni.
Kéne egy utóirat, pusztán a pontosság miatt. Mondják, hogy pár nap múlva, március 15-én Cseh Tamás Kossuth-díjat kap. Kicsit megkésett, de a posztumusz-díjak és az újratemetések országában ez cseppet sem meglepő. Én meg talán – ha lesz pénzem – veszek mégis egy lemezjátszót. És hallgatom majd reggeltől estig, szaporodó kortárs halottaim körém gyűlnek majd, s együtt hallgatjuk újra: Micsoda egy utóirat, hogy mindenki szétszaladt… de a pontosság miatt közlöm, hogy szétszakadt, az egynek tűnt egész, s most minden résznek hátra arc. / Itthagyjuk egymást Irén. / Mitőlünk búcsúzom én. / Ha voltunk együtt valaha / akkor ez az együtt utóirata.



« vissza